Észak-Magyarország, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-09 / 292. szám
1989. december 9., szombat ÉSZAK - MAGYARORSZÁG 5 . Választástörténelem J két munkáspárt közölt viszálykndás van...’’ A Szociáldemokrata Párt egyik választási plakátja 1947-ből. o A pártok közötti politikai küzdelem 1947 tavaszától egyre inkább felerősödött Borsodban is. A Párttörté- net'i Intézet Archívumában őrzött iratok szerint (közli a közeljövőben megjelenő Források a borsodi és miskolci munkásmozgalom történetéhez V. kötete, összeállította, szerkesztette: Beránné Nemes Éva, Pálhegyi Ágnes, Román János.), például az SZDP márciusban nagy tagtoborzó kampányba kezdett. Ez a vidéki titkársághoz küldött április 14-i jelentés szerfalt „várakozáson jelüli eredményt hozott”, annak ellenére, hogy „o szegény parasztság ... olyan szociális nyomorban él, hogy ilyen szegénységben talán sohasem”, s „az az egy forint, amit tagsági díjként befizet, nagyon nehezen teremthető elő számára”. Az SZDP a megye területén egyébként 198 tagtoborzó népgyűlést tartott. Ezek „eredményeként” — mint írják — összességében 33 százalékos taglétszám növekedést regisztrálhattak. „A toborzó főképpen paraszt területeken hozott meglepő eredményeket, de figyelemre méltó az értelmiség érdeklődése is pártunk iránt.” S miközben újólag leszögezte az SZDP Borsod Megyei Titkárságának e jelentése, milyen nagy erkölcsi tőkét sikerült kovácsolniuk á kampánnyal, „sikerük” kapcsán arról is kiemelten szólnak, hogy az „egyben rendkívüli idegességet is Váltott ki itt a megyében, főképpen a Kommunista Pártnál”. A Kisgazdapártról ugyanakkor azt állították a borsodi szociáldemokraták, hogy az lemorzsolódott, miként a Parasztpárt is. Az előbbi természetesen a „köztársaságellenes összeesküvés” illetve az azt követő kizárások, kilépések, s a Sulyok-féle Szabadság Párt megjelenése következtében, míg az utóbbi az NPP falusi vezetőinek állítólagos „nagyfokú korrumpálódása miatt”. Persze az imént vázolt borsodi szociáldemokrata sikernek, illetve azok tartósságának ellentmondani látszik az az 1947. július 7-én született feljegyzés, amely a Szociáldemokrata Párt ózdi helyzetét tárgyalta, panaszolva az MKP agitációját, pontosabban ennek nyomán a szocdem .párttagok MKP- ba történő átlépését. „— Az elmúlt hetekben az ózdi kommunista pártnak az ottani szociáldemokrata pártra, illetőleg a pártszervezet tagjaira gyakorolt nyomása még az eddiginél is erősebbé vált. A szociáldemokrata pártból, a kommunista pártból való átlépések napirenden vannak .. A fent vázolt helyzet kizárólag akkor változhat meg, ha hasonló eséllyel és áldozat- készséggel vetjük rá magunkat az ódi szervezésre, amit azt a testvérpárt teszi... ” A helyzet Borsodnádas- don — állították a szociáldemokraták — „még sokkal rosszabb... Itt a kommunista párttitkár F. valóságos terror alatt tartja a szocialistákat.” Bizony, a két munkáspárt legfelső vezetői szintjén oly’ gyakran és kiemelten hangoztatott munkásegységgel ez idő tájt is sok volt a probléma. Kopácsi József, a szakszervezeteik Borsod megyei titkára például írásos jelentésben tájékoztatta július 3-án az SZT vidéki szervezési osztályát a munkásegység diósgyőri ellentmondásairól „ ... mint a két munkáspárt ottani vezetői között vannak emberek, akik a saját pozíciójuk biztosítása érdekében — és hogy a pártok fiflé bizonyítsák: ők milyen kitűnően végzik munkájukat — veszélyeztetik most már egész komoly formában a munkásegységet.” A munkásegység körüli gondokról tesz gyakorta említést az SZDP észak-magyarországi üzemszervezési titkársága által. Ormospusztán, július 13-án rendezett bányász-küldöttértekezlet jegyzőkönyve is. „V. Gy. (Kurityán) elmondja, hogy községében 198 kommunista van, 63 szocdemmel szemben, valósággal terrorizálják a szoc- demeket. Csak kommunista pártiak juthatnak előbbre, és csak ők kaphatnak fizetésemelést, úgyhogy kénytelenek átmenni a kommunista pártba. B. (Alberttelep) elmondta, hogy a szellemi dolgozók 90 százaléka a szociáldemokrata, a fizikai dolgozók 1:1 arányban oszlanak meg a kél párt között. Viszálykodások vannak a kormánypárttal." A szóban forgó küldöttértekezlet résztvevői összességében a következőképp summázták tapasztalataikat: „a két munkáspárt között viszálykodás van, mégpedig leginkább ott, ahol mi gyengék vagyunk...” Érdekes jelenség, hogy mind a kommunisták, miind a szociáldemokraták — miközben az újra és újra éledő viszálykodásért a másik pártot tették felelőssé — újból és újból deklarálták: a pártérdeknek nem szabad az osztályérdek fölé kerülnie. Hisz’ történelmi, nemzetközi példák bizonyítják, hogy a két munkáspárt viszálykodásából egy nevető harmadik párt került ki győztesen, s ennek az egész munkásosztály látta kárát. Az MKP Borsod megyei választmányának ülésén április 20-án Kovács István, a központi vezetőség akkori szervezési osztályvezetője félhívta a figyelmet a körültekintő választási munkára, a tömegek megnyerésére, a baloldali pártokkal való közös együttműködésre. „Választásra készülünk — mondotta — nem szabad még egyszer egy pártnak 57 százalékos többséget kapnia” — célzott a Kisgazdapárt 1945-ös választási eredményére. Konkrétan ennek veszélye 1947 tavaszán, nyarán nem igen állt fenn, mivel a Kisgazdapárt területünkön is szétesett. Képviselői közül csak néhányan maradtak Pártay Tivadar vezetésével. A kisgazdák jelszavaikban kísértetiesen ismételték 1945-öt. elsősorban a vallásos tömegek megnyerése céljából. Pártay beszédében például „Krisztus keresztje” állandóan visszatérő motívum. Másfelől erőteljesen hangsúlyozták a magántulajdon fontosságát, aminek ellenpólusaiként: újra erőteljesen feltűnt a „csajkame- se”. Persze minden szélsőségeiben messze elmaradt a jobboldali ellenzéki pártok — mindenekelőtt kommunistaellenes agitációiától. (Természetesen ezekről a pártokról és pogramjaikról is a későbbi fejezetekben még lesz szó.) Visszatérve a két munkáspárt borsodi választási kampányára — állapítja meg a már említett Források a borsodi és miskolci munkásmozgalom történetéhez V. kötete — elmondható: mindkét párt agitációja középpontjába a hároméves tervet állította. Az MKP azzal az elgondolással kezdte a harcol, hogy nem egyszerűen a mandátumának sorsa függ a választásoktól, hanem a népi demokrácia továbbfejlesztése, s a jelenlegi koalíció erőviszonyainak, tehát minőségének megváltozása. Ezt többé-kevésbé sikerült is tudatosítaniuk, mindenekelőtt a nagy munkáshagyományú térségekben. E helyeken, s a választási munka során valóban sikerült mozgósítani a párttagok széles tömegeit. Jellemző példa erre a Diósgyőri Vasgyár üzemi pártszervezetének választási munkája. A vasgyári kommunisták öt vasárnapon át folytattak választási agitáci- ót, 95 gyűlésre adtak szónokot, 178 röpgyűlést rendeztek az üzemekben és a környező településeken. Az SZDP — bár kissé bizonytalan programmal — helyzete megszilárdításáért szintén nagy erővel kezdte a választási kampányt. A párt megyei bizottsága többszáz gyűlést szervezett. Agitátoraik a megye szinte valamennyi községében megfordulták. Nagy létszámban Budapestről is érkeztek Borsodba agitátorok, bár ezek egy része korántsem vált be, sőt inkább ártottak az SZDP-nek, mint segítették. Napjaink politikai küzdelmeire is tanulság lehet: az SZDP befolyása növelésének legfőbb akadályát nem a polgári reakciós pártok térhódításában, hanem a kommunistákban látták. Következésképp sok helyütt—minden felsőbb utasítás, elvárt együttműködés ellenére — ellenük agitáltak, s jelöltjeiket igyekeztek kompromittálni. Á parasztság megnyeréséért folytatott küzdelemben pedig többnyire a Nemzeti Parasztpárttal álltak szemben a szociáldemokraták. Velük szemben is nem egyszer alkalmazták a rágalmazás különböző eszközeit. Az MKP és az SZDP közötti kapcsolat javításának Abaújban, de főként Borsodban és Zemplénben az egyik nagy akadálya volt a pártegyesülés idő előtti felvetése. Az SZDP megyei, járási vezetői ugyanis úgy érezték, ez pártjuk jövőjét végképp megkérdőjelezi. Ezért aztán kevésbé fogadták el a párt felső vezetése balszárnyának együttműködést szorgalmazó, sürgető politikáját. Olyannyira nem, hogy a választási harcukba belekeveredtek a másik párt rovására tett ígérgetések. erőszakos megnyilvánulások, plabkátháború. Ezek „sikere” érdekében például mindkét munkáspárt mozgósította a rendőrség kötelékében szolgálatot teljesítő tagjait is. Bizony, nem egyszer előfordult, hogy a két testvérpárt nézeteltérése verekedéssel végződött. Haján Imre ifiig Megszépülve # Városunkban egyre több régi épület születik újjá. Ez a meghatározás, hogy újjászületés most már ráillik a Rudas László és a Szemere utca sarkán lévő egyemeletes épületre is. Homlokzatát sokáig állványerdő takarta, mely a közelmúltban lekerült, s a ház az épületdíszekkel együtt Miskolc egyik legszebb sarokháza lett. Fojtán László felv. figyelem az öreg vadászt. Szemben ülünk, de most nem lát engem. Tekintete messze réved. Nincs közöttünk — megszökött. Ismét megszökött. Az imént még a húslevest dicsérte, aztán . . . Aztán mintha valami hangot hallott volna. Nem először tapasztalom ezt. Az öreget elhívja, kiszakítja közülünk — ha csak néhány pillanatra is — valami rejtélyes erő. Nem kérdezem, hol jár ilyenkor. Egy bizonyos életkorban így vagyunk ezzel mindannyian; kisurranunk a jelenből, oda. ahol még minden világos, érthető volt és tiszta. Viszik előlünk a tányérokat, a varázs megtörik. Most már kínos a csend. Kézenfekvő kérdéssel próbálkozom: — Az első szezon, hogy nem vagy kinn? Bólint. Meg kellene éreznem, hogy nem akar beszéni, de hát olykor cserben hagy bennünket a tapintat. Istenem, mennyire nem tudunk hallgatni. Félünk a csendtől, a csend szülte gondolatoktól. Beszéddel, „szövegeléssel” űzzük el azokat. Szövegelni kezdek én is. Az iránt érdeklődöm — ami pedig nyilvánvaló —, hogy több, mint ötven esztendő után nagyon nehéz volt-e szögre akasztani a puskát? Az öreg vadász alig leplezi ingerültségét, mikor megszólal. — Ti mindig csak a puskára gondoltok. Persze, fegyver nélkül nincs vadászat, de az igazi vadászra nem az a jellemző, hogy szünet nélkül durrogtatja a puskáját. A vadászat életforma. Mi igyekszünk nem elszakadni a természettől, hanem együtt élni — mint messzi elődeink — az erdővel, a fákkal, a növényekkel, a madarakkal, az állatokkal. Fürkésszük titkaikat. — Nem túl romantikus ez? — Erdő-, mező-, határjáró ember értené, miről beszélek. Persze, lehet racionálisabban is. Mert tulajdonképpen vadgazdálkodásról van szó. Azaz nem zsákmány- szerzésről, oktalan öldöklésről. Nézd meg a vadászati naptárt! Golyóra érett szarvasbikára például csak szeptember 1-től október 31-ig lehet vadászni. Selejt szarvasbikára már szeptembertől január 31-ig. A vadász tehát segíti a természetes kiválasztódás folyamatát; részese az ökológiai egyensúly megteremtésének. Azaz a természet- védők és a vadászok nem ellenfelei, ha nem társai egymásnak. Na, még egy mondat a vadászati naptárból: „Az erdei szalonkát csak húzáson szabad vadászni, és egy alkalommal személyenként legfeljebb csak két darabot szabad lőni.” Nem más ez, mint egy a szabályok közül, de mennyi humánum rejlik benne! — Mielőtt a gyönyörtől felröppennénk, mint a szalonkák, engedd meg, kedves bátyám, hogy megemlítsek némely vadászokat, akik autóból, távcsöves fegyverrel halomszámra terítették le a vadakat, olykor még a vadászati naptárt is eléggé szabadon kezelve. — Azok soha ,nem voltak vadászok! — Csák tábornokok és más funkcionáriusok ... Mit gondolsz, miért nevezték — annyi iróniával — a különböző vezetői klikkeket vadásztársaságoknak? Mintha kicsit elpuskázták volna a vadászok becsületét ezek az úri elvtársak. Mert általában nem üzemi munkások és egyetemi tanársegédek, vagy újságírók és bérelszámolók jártak, járnak vadászni. — Nézd, erkölcsi érzék, emberi tartás nélkül se kocsmáros, se országos vezető, se ügyvéd, se orvos nem fungálhatna. A rongyember a hatalom birtokában — ha lehet — még tovább romlik. Világos, hogy az ilyennek vadászpuskát se szabadna a kezébe adni. — Hallom, szigorodnak a szabályok, elszámolások. szinte már áttekinthetetlenek a rendeletek. — Mindez igaz. De nem ez a lényeg. Az elmúlt fél században megéltem egyet s mást. Sok minden változott. De szerveződhetnek akármilyen szabályok — vagy szokások — alapján a vadásztársaságok, változhat a vadászati naptár, köthetik bármilyen engedélyhez a fegyvertartást, s emelkedhetnek akármeddig a lőszerárak. van valami, ami soha nem változik. Aminek nem szabad változni! Ez pedig a vad esélye, a vad lehetősége! Hogy akármeny- nyire is tökéletesednek a fegyverek, azért a vad ne legyen kiszolgáltatott; elmenekülhessen, elrejtőzhessen. Ezért nem lövünk álló vadra, nem tüzelünk járműből, s csak tiszta lövés reményében (ha világosan, jól látható a célpont) sütjük el fegyverünket. — Széchenyi Zsigmond első könyvében is (Így kezdődött), körülbelül ezek olvashatók — ha jól emlékszem. — Na látod, ö vadász volt. Nemcsak azért, mert becserkészte a világot, remek fegyverei voltak és jól tudott célozni. Még mellettem van. de már nincs velem az öregember. Havas domboldalon kaptat felfelé. Megy. megy elfúló lélegzettel, hogy majdan esélyt adjon egy őzsutának.
