Észak-Magyarország, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-27 / 305. szám

1989. december 27., szerda ÉSZAK-MAGYARORSZAG 3 Munkatársaink riportja Romániából Gyilkosságok a megbékélés árnyékában Könnyek es remeny. Öle­lt» kiírok es gyilkoló kezek. Bizakodó tekintet, és álnak le.skelődés. Karácsonyi ké­szülődés az éhezés es a hidal árnyékában. Hazak előtt, boldogan integető gyerme­kek, és utcákat testükkel torlaszoló férfiak. Szuronyos puskák, páncélöklök, tankok, páncélautók. Lyukas nem­zetiszínű zászlót lobogtató középületek, címer-tépett, kék-sárga-piros lobogóval önfeledten fuíkározó suhan- cok. Fel fegyverzett, civilek, katonák, rendőrök együtt, egymás mellett. Becsületes románok, magyarok, szerbek, szászok, cigányok szívükben egymással szemben békes­séggel, a békétlenség föld­jén a forradalom védelmé­ért. Sötétben bujkáló go­nosz. rettegés és félelem. És vér és öldöklés. Rettenet és csodás bátorság. És Nelu tiszta csengésű erős férfi­hangja: ebben a forrada­lomban most vérünkkel mossuk tisztára becsületün­ket. lm, ez Itttti). december 23-ának eszenciája, s most lássuk sorjában a történése­ket. Indulás 5 óra helyett ti­kot'. Előbb ugyanis össze­szedjük kollégáink gyűjté­seit, s becsengetünk a két éjszakai felnőtt ügyeletre: a miskolci Marx téribe, illet­ve a Csabai kapuiba, ahol sebtében összeállított gyógy­szercsomagokkal „erősítik" meg rakományunkat. Az első megálló a Hódmezővásár­hely melletti Ludas-csárda. Kávét iszunk, a tulajdonos Törőcsikné Sulyok Katalin morózus. Mikor megtudja úticélunkat, elfutja szemét a könny. Ne tegyék! Hát nem hallják a rádiót! Azt a szegény taxisofőrt, akit az éjjel leszúrtak Aradon, még tegnapelőtt láttam. Gyakori vendégem volt. És most a határon túl megkezdődött az igazi öldöklés . .. S tényleg. Ahogy hala­dunk a határ felé, a rádió­ból rosszabb és rosszabb hí­rek köszöntének ránk. Sze­gednél már megtudjuk, hogy a taxisofőrt nem leszúrták, hanem a vöröskeresztes jel­zés ellenére gépkocsijára lőttek, úgy halt meg. S lő­nek Temesváron, lőnek Ara­don . . . Bukarestben az éjjel sikerült megvédeni a hon­védségnek a telev ízió épüle­tét. Kolozsvárott tüntettek a népek, Temesváron meg a kórházat támadták meg he­likopterről leadott sortüzek- kel, a Securitate nem tudta bevenni az aradi tanácshá­zát és a telefonközpontot. Finnországból ugyanakkor 6 ezer plazma vért indítottak útnak, Párizsból egy Boeing- gépet, bennsejében mozgó­kórházzal. Makó. Az út mentén öt fiatalember hatalmas transz­parenst tart. Temesvár, S. O. S. A városházán MDF-köz- pontot jelez a felirat. Be­megyünk. hogy újabb infor­mációkhoz juthassunk, s kél vöröskeresztes jelzéssel té­rünk vissza. Ezt ragasztjuk ki a gépkocsinkra, így _ g ondoljuk — tán' odaát biz­tonságosabb. A határ felé közeledve mind több hazaté­rő gépkocsival találkozunk. S egyre több hordozza hátán az ál nem szállított rako­mányát. Égy ARO megállí­tott: — Kint voltak? Mi új­ság odakint? Sándor Imre. -Ki éves kőműves készséggel válaszol: — Nagy a baj. lő­nek. Lőnek itt. meg ott. Én pénteken, amint meghallot­tam az eseményeket, rögvest úgy határoztam, hogy jövök és segítek. Hajnali fél négy- - tői az MDF Ó-ulcai leraka- fánál pakoltuk meg a kocsit, s reggel hat óra felé a Iá nyommal kettesben egy kon­vojhoz csatlakozva indul­tunk Aradra. A rádió egész úton szólt és aggasztóbbnál aggasztóbb hírekről adott számol. Már alig vártuk hogy végre egy Magyaror­szágra hazatérő autóval ta­lálkozhassunk. Erre azonban a nagylaki átkelőig várni kellett. Ott rekedt meg ugyanis a forgalom. Az első szembejövő, akivel összefu­tottam éppen egy szabadság­hegy} jópajtásom volt. ma­gántaxis. A csodás Opel As- conáját szitává lőtték. A taxit kibérelő japán újság­írókkal együtt a szombati virradatot egy árokban ret­tegték végig. Persze ezek után úgy döntöttünk, hogy nem megyünk el Aradig, csak a határ túloldalán, Nagylakig, s az ottani kato­likus plébánián rakodtunk le. A nagvlak haláron eleiben már állt a h irgalom. Gépko­csikat fordítanak vissza. Nem engednek át senkit. Megpillantjuk az érkezési oldalon Kozma Imrét, a .ma­gyarországi máltai szeretet­szolgálat elnökét, zugligeti plébánost, aki ékképpen nyi­latkozott lapunknak, miköz­ben bennünket óva intett: „Kérem, át ne menjenek". — Mindenkit lebeszélek a továbbhaladásról. Valószínű, hogy két-harom nap múlva nagyobb biztonsággal tud­juk eljuttatni a rakományo­kat oda. ahová leginkább szükség van rájuk. De irta ezt a biztonságot senki nem tudja, szavatolni. Ezért mi is harminckét autónyi árut a szegedi hangárban raktunk le. Most akarok telefonálni Zugligetre, hogy ha már megérkeztek a plébániára a nyugati segélyt szállító kon­vojok. tovább ne haladja­nak, várjanak meg. Vissza- fordittatom a határig elju­tott mentőautóinkat is. Mert ebben a pillanatban, ahogy tudjuk, nincs szükség vérre, nincs szükség kötszerekre, nincs szükség orvosokra, nincs szükség orvosi szerek­re. Egyszerűen azért, mert nincsenek sérültek. A te­mesvári kórházban például lézengtek a betegek, miköz­ben kínt az utcán folyt az öldöklés és a vér. de hiába nyöglek a betegek, a sérül­tek. s hiába hívták ki hoz­zájuk a mentőket, a Securi- taite emberei minden sebe­sültet kegyetlen módon le­mészároltak, mielőtt még azokat a kiérkező mentő felvehette volna és beszál­líthatta volna a kórházaik­ba. De olyan híreket is hal­lottunk, hogy mentőautókat foglaltak el, és azokból lőt­tek. Nézzenek hátra. Ezek az autók, amelyek most ér­keztek Aradról, szinte mind magukon viselik a golyónyo­mokat. vagy ha nem. veze­tői elmondhatják a város­ban harcok folynak, ezért kockázatos vállalkozás át­menni a haláron. Kozma Imre szavai ko­rántsem vigasztalónk, és Csovcsics Mária vámpa­rancsnok-helyettes és mara­dásra késztet. Az a hír jár­ja — mondja —. hogy már Pécskánál is lőnek. Most kaptuk a telexet, nem en­gedhetjük ki a kamionokat sem. Toporgunk, tanako­dunk. Előttünk egy szegedi autó. mögöttünk egy Dacia. A Dacián jelzés, Keresztény Demokrata Néppárt. A vo­lánnál Lánlzky László orszá­gos szervező titkár. Hirtelen döntünk. Hármas konvojt alkotunk, és ha átengednek a román határon is, me­gyünk. Megyünk, ameddig csak tudunk, ha lehel. Ara­dig, ha lehet, tovább, Te­mesvárra. A határőr nyugtalanul pe­csételi útleveleinket. Ha a román fél beengedi magu­kat, menjenek — mondja —, de tudniuk kell, néhány lé­péssel arrébb már senki, de senki nem tudja szavatolni biztonságukat. S mi indu­lunk. A határ túlíelén, Nagyla­kon mindenhol integető em­berek állnak az utcán. A gyermekek és az asszonyok a kapukban, ujjúkkal győ­zelmi jelet formálnak. Ha meglátnak egy magyar autót, két karjukat az égnek eme­lik. úgy integetnek örömük­ben. A férfiak a keresztut­cákat élőláncban testükkel torlaszolják .el. Mintha csak céltalanul beszélgetnének, de itt mindenki tudja, ha ar­ról van szó, ők tudják kö­telességüket. Korábban jó barátok figyelmeztettek, előt­tünk két autót robbantottak fel plasztlkbombával. Nehogy felvegyünk stopposokat. Óva­kodjunk a kocsinkat megkö­zelítő civilektől. Hiszen ne­héz felismerni a terroristát és a forradalmát vívó bátor harcost. Mikor Nagylakon gépkocsinkat megállítják a férfia'k, e plasztikbombás hír miatt eleinte ódzkodunk ki­szállni. De oly erős hívogató mosolyuk, boldogságuk, amely végül is kinyittatja velünk az ajtót. S ők szinte kitépnek az autóból és ölel­nek és ölelnek románok, bennünket, magyarokat. És fogják kezünket, veregetik vállunkat és mondják, kö­szönjük. Köszönjük, magya­rok! A község határát jelző tábla szerint elérjük Pécs- kát. Peciea — mondja a ro­mán. A faluban minden le­ágazó utcát eltorlaszoltaik. Pécskánál lőttek, jut eszünk­be a határőr figyelmezteté­se. Itt az ideje, hog> ellen­őrizzük a hírek hitelességét. S egyébként is, már délután fél három van. Arad ide csak húsz kilométer, s fé­lelmünk felnidóban. kiszál­lunk. Rodica Redac. ez a gömböivded asszony nem győzi törölgetni szemét, mi­kor meglát és simogatja ka­rínnal. Beszél, beszél romá­nul, eg'’ szavát sem érteni. Hegyes Mihály segít a tol­mácsolásban. — Soha nem lett volna a nemzetiségek között gyűlölet — higgyen nekem —. ha nincs ez a gonosz akarat» mely szította ezt. Mi beiké­ben élhettünk volna itt a magyarokkal, de nem lehe­tett. Hát szeretnénk végre e békés szándékunkat meg­mutatni és megvalósítani. Ezért állunk mi itt kint a házak előtt románok, és in­tegetünk minden magyar autónak, hogy érezzék, kö­szönjük. amit értünk tettek. Köszönjük. hogy velünk vannak és segítenek. S hogy kiolvassák arcunkból, hogy megmondhassuk, nem mi, hanem a politika nyomorí­totta meg a tiszta emberi érzelmeket. Az a politika, amely idáig sodorta "az or­szágot. amely nem tisztelte az embert, amely nem sze­rette a nemzetiséget. S amelynek leküzdéséért kitört ez a forradalom. Hegyes Mihályiul érdek­lődtünk. Valóban igaz-e a hír. hogy lőttek ebben a fa­luban is? — Tényleg volt lövöldözés az éjszaka — mondja. — Mi hirtelen azt sem tudtuk, ki kire lő. Ro­pogtak a fegyverek, és meg­szólaltak a faluban a sziré­nák, mi meg rohantunk az utcára. Most persze csend van. De látja amott azt az erdőt? Tudjuk, ott is vannak Securitate egységek beágya­zódva. És várják az éjsza­kai. hogy a sötétség leple alatt páncélozott autóikkal elömerészked .jenek. Felké­szülünk az újabb támadásra és nem adjuk meg magun­kat ... Pécskán hősi cselekedetek­ről is hírt kaptunk. A kato­nák elfogtak egy piros Da­ciát, s benne négy líbiai ter­roristát. Most újabbakat várnak, ezért ez a nagy ké­szültség. Hiszen innen már csak néhány kilométer az aradi repülőtér. Indulni aka­runk. s épp beszállnánk a kocsiba, mikor fékez mel­lettünk egy személygépkocsi. Kercsu k Tibor lehúzza az ablakot, és úgy kérdezi: — Hová mentek? — Aradig, mondjuk. — Jaj. nehogy ezt tegyétek. Forduljatok azon­nal vissza. Most jövök Arad­ról, alig úsztam meg, lőttek. Ha rámhallgattok, vissza­fordultok, de ha tovább ha­ladtok, akkor meg a vörös- keresztes jelzést vegyétek le. mert nekem nagvon úgy tűnt. hogy ez a böszítő cél­pont a szekusok számára. Nem hallgattunk rá. To­vábbmentünk. Jóllehet, hol van már az a kis konvoj, amivel már elindultunk? Csak most. amikor a máso­dik katonai rostán is átju­tottunk. vettük észre, hogy egyedül vagyunk az ország­úton. s magányos farkasként hajt előre bennünket vala­mi meghatározhatatlan és megmagyarázhatatlan erő. Tisztában vagyunk a ve­széllyel és mégis erezzük, haladnunk kell. Néhány kilométerrel Arad alatt katonák állítanak meg. Kiszállunk a kocsiból, s lát­juk. az út menten az. árok­parton. körülbelül kétszáz méter hosszan, mindkét lő­állásbán civilruhás férfiak fekszenek. Megtudjuk. a hadsereghez jelentkezett, nemzeti garda tagjai ők. Nemzetiszínü karszalagot vi­selnek, kék-sárga-piros, s rajta hímezve, vagy vala­milyen festékkel gyorsan tel­ken ve a felirat. GP. Férfiak kezében szuronyos puska. Mar órak óta fekszenek itt. némán várakoznak, Aradul biztosítják. Ha feltűnik egv- cgy autó, iánk kiáll a gár­da. hadnagyi rangban levő katona-vezetője: ..Kaikat'!" — feküdj! És haisravágjuk ma­gunkat. miközben a katonák igazoltatják az. autósokat. Minden román rendszámú gépkocsit szigorúan es ala­posan a l néznek. — Varnak valakire? — Nem valakire, valakik­re — mondja a hadnagy. — Pontosabban két Daciára. Az egyik brake, a másik normál. Híreink szerint ha­marosan itt kell lenniük. Terroristáik ülnek benne, akik megszöktek az aradi el­lenőrzésről miközben lőttek, így .aztán, ha meglátjuk őket, mi is lövünk, mégpedig azonnal. Úgyhogy jobban te­szik maguk is. ha vagy visz- szafordútnak, vagy befeksze­nek az. árokba, fedezékbe. Tétlenül toporgok. feküd­jek a fűbe. vagy üljek a ko­csiba. mikor hátbavág egy magyar kérdés: — Nincs va­lami ennivalójuk. Már má­sodik napja nem ettünk. Ro­hanok a kocsihoz, hozom a közel négy kilónyi kenyeret. Kés nincs, szuronnyal vág­juk. tépjük, daraboljuk. És szétosztjuk, miközben egyre több a felszólítás „Kulteic!". s nagy rutinnal vágom has­ra magam. Az árokban fek­vők közül az egyik végről a másik végre átkiált egy hang magyarul: — Kalács, de fi­nom. Nem. nem kalács, ké­nyéi'. Fehér kényéi'. Nekünk is ilyen lesz a forradalom után, ha győzünk, ilyent süt­nek majd a pékek, meglát­játok. Közben több ládányi átlátszó üvegben folyadék ér­kezik. A palackok nyílása ronggyal betömködve. Ez a Molotov-kohlél. Szóval, ben­zines palackok, melynek, át­itatott rongyvégeit meg- »gyújtják, s úgv dobják a célpont felé. Szürkül, s a gárda tagjai az estére, a harcra várnak. S nem vé­letlenül. Hiszen ifjabb ma­gyar autó fékez, s vezetője újabb rémisztő hírt kiált: Aradon állítólag ledobtak ki­lencven líbiait, akik felmen­tek a háztetőkre, vaktában lövöldöznek. Rakodás közben ránk is 1 öltek. Épp. hogy megúsztak. A hír gyorsan terjed a fekvő katonák, fel­fegyverkezett civilek között. Meg erőteljesebben figyelik az utat. még erőteljesebben készülnek a harcra. Már nem szívesen állnak szóba velünk sem. pedig csak a neveket kérdeznénk, és búcsúznánk, de ők úgy válaszolnak: nem lényeges. névtelenek va­gyunk. Persze, azért sokat megtud­tunk róluk. Megismertük Ne- lut. ezt a katonazubbonyos. pá neél s i sak os, c i v i 1 na d rágó s bánna katonát, aki azt mond­ja: — Most mi itt forradal­munkat védjük. Megcsillant, a remény, egy sugár, hogy általa visszaszerezhetjük el­veszített becsületünket. Mi az elmúlt időkben már nem voltunk európai ország. Hol­nap karácsony lesz, s hogy megérjük-e. hát azt ugyan ki tudja. Mondja Nelu a ma­gáét, zamatos magyarsággal, pedig izig-vérig román. S itt van Gyuszi.és Dórin, akik jo barátok és munkatársak, de most testvérként feksze­nek egymás mellett. Itt van ez a szomorú szemű és ne­vű Gyuri, s túlélte-e ezt a 23-i éjszakát. Már sötét van mi a határon állunk. Haza­fele tartunk, nem jutottunk el Aradig, nem jutottunk el Temesvárig. De találkoztunk velük, a névtelenekkel, es igenük, visszamegyünk. Visz- szavissz.iik a lo vészárakban készült fotókat, hogy meg­nézhessetek milyet} bátrak voltatok, hogy elmondhassa­tok, milvep bátrak voltatok.

Next

/
Oldalképek
Tartalom