Észak-Magyarország, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-23 / 304. szám

1989. december 23., szombat

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 3

Marci felnőtté lesz

A hatvanas «ivek magyar televíziója okádta magából a háborús Hímeket, melyek mindig a bűnös fasiszták álnokságairól és á hős, megkínzott szovjet katonák haláláig hű kitartásáról szólták. Ezek a filmek a gyermeket. engem egy nagy álom megvalósítására késztettek. A mai napig — szeméremből, később szégyen- ér2ctböl — tervemről nem beszéltem. Úgy képzeltem ugyanis tizenévesen. Hogyha majd nagy leszek, építeni fogok egy nagy bunkert. Jó nagyol, mindenféle- támadásoknak ellenállót, ahová elfér á család, a barát, az osztálytárs, a szomszéd, a rokon-----ahová elf

ér mindenki, akit szeretek, óvok, féltek.

Aztán felnőttem, s a hunkerépitcst magam is nevetségesnek tartottam — tegnapig! Amikor is a sötét utcán gyalogolva ráébredtem, mindannyian felnőttek megépítjük a magunk bunkerét. Szivünk bunkerébe bezárjuk testvérünket, szüleinket, házastársunkat, gyerekeinket, barátainkat, szeretteinket. Nemre, színre, felekezeti, világnézeti, nemzetiségi hovatartozás nélkül.

Az én bunkeremben ott vannak a temesvári, az aradi. a bukaresti szászok, szerbek, románok, magyarok, ám a fala vékony, mint a tojáshéj, s ha nem vigyázok, egyetlen csapásra összezúzható. Tényleg összezúzható/ Tényleg pozdorjává törhető a szeretet? És, s/.cretct-c az. ami egyetlen ütéssel hamuvá törhető? És miféle ember az, aki a szeretet bunkerét iitni-ver- ni. csépelni tudja és meri.

Kisfiáim a televízión keresztül követik a szomszéd országbeli eseményeket. Nézik a riasztó filmeket, látják a riadt szemeket, a hirtelen megálló képeket, és nem értenek semmit. Hogyan is értenék az ártatlan lelkűkig még nem hatoló mocskot? És a szennyára- dat kapuját én, gyermekeim .szülőanyja nyitom ki nekik könyörtelenül, s félelmüket látván, érzem, milyen nehéz néha anyának, milyen borzasztóan nehéz jó anyának lenni. „Marcika, te tizenegy éves vagy. Zoltánka. te hét. Marelka, téged katonának soroznak be, s kivezényelnek az élőfal elé, ahol látod gyerekkori cimboráidat, megpillantod édesapádat, édesanyádat, testvéredet, és ahelyett, hogy őket ölelnéd, kapod a parancsot: lőjj! S ha nem Jössz, mások ejtenek téged halálba. Mit tennél?" A gyermek eleinte élvezi a talányt, játéknak hiszi, idelőnék ... odalönék ... felé lőnék ... kicseleznék mindenkit, üc bármit mond, válasza cáfolatával kész az apa. Végül a kis kamasz feladja. — Nem tudom — mondja, de egész éjszaka nyugtalanul alszik, lepedőjét maga alá gyűrve vergődik.

Reggel aztán mosolyogva áll elém: Édesanya, megtaláltam a megoldást. ■— Mit fiam? Ha majd nugy leszek, bunkert építek. Egy erős bunkert, s odatnene- kitek minden üldözöttet, s oda bújok el én is, s .jöhetnek akkor már a parancsosztogató katonák!

Nézem a gyermek arcát, azon töprengek, hogyan magyarázzam el néki, hogy amíg öldöklő szándékú, pusztító lelkületű emberek élnek a földön, nincs olyan vastag fal. amely át ne törne.

Nézem a gyermek tekintetét, s azon gondolkodom: lám. itt áll előttem egy kis ember, jóra, szépre vágyó. De már álmaiba Is betöri a pusztítás, s már ő Is csak az egyes emberek nemességének hisz, nem pedig az emberiség jóságának. Itt áll előttem egy kis ember, aki kezd felnőtté válni, mert kezdi elveszíteni ártatlanságának apró darabjait. Kezd felnőtté válni, mert kezdi felismerni az ember történelmet formáló szerepét. Nem ösztönösen, tudatosan.

Balogh Andrea

Laczó József felvétele

Szikszói téglajegyek

A Szikszói Városi Tanács tégliajegyeket bocsátott ki az Egészségügyi Központ felépítéséhez. December 21-én kisorsolták a nyereményeket. Egy BMX-kerékpárt nyert a 003498-as számú, 20 forint értékű téglajegy tulajdonosa, a 003243-as számú, 50 forintos értékű téglajegyet vásárló szerencsés

nyertes egy rádiós magnót nyert. Aki 100 forinttal járult hozzá az egészségügyi központ felépítéséhez, egy színes televíziót nyert. A szerencsét hozó téglajegy száma: 002951. A nyereményeket 1990. január 31-ig vehetik át a Szikszói Városi Tanácson.

Zúgnak a harangok

„Lábnyomainkra vérebek lesnek

— adj nekünk békét! — adj kegyelmet életeink nemlétet vesznek

— adj nekünk békét! adj kegyelmet jogunk törvényünk semmivé lesznek

— adj nekünk békét! adj kegyelmet Elkínzott szemünkbe könnyünk reszket

— adj nekünk békét! adj kegyelmet sorsunkra vörös pecsétet tesznek

— adj nekünk békét! adj kegyelmet”

Zúgnak a harangok. A karácsony közeledtével

templomba hívnák mindenkit, hívőt és nem hívőt egyaránt, hogy közösen ünnepelhessék meg a legszebb ünnepet. A szeretet, a béke, a békesség, a család ünnepét. A gyönyörűen feldíszített karácsonyfa alatt lévő kisébb-nagyöbb ajándékokat körbeállják a család tagjai. Meghitt pillanatok ezek, amelyekben a gondok, problémák helyét az egymás iránti szeretet, megértés veszi át.

Zúgnak a harangok. Egy olyan lelkész reményeit zengik a távolba, aki szintén templomba hívná gyülekezetének tagjait. Aki saját és családja tagjainak élétét is kockára téve szót emelt az igazság, az emberi jogok érdekében. Akit egy sötét, elvakult diktatúra kegyetlen erőszaka sem tudott megtörni hitében. Abban a hitben, hogy karácsony ünnepét ők is mindannyian hozzánk hasonlóan ünnepelhetik.

Zúgnak a harangok. De hangjukat most tankok csörömpölése, fegyverek ropogása. géppisztolyok sortüze nyomja el. Sebesültek, megcsonkított, félig agyonvert emberek jajveszékelése, ártatlan áldozatok, értelmetlenül meggyilkolt nők és gyermekek néma vádja hallatszik. Ez az iszonyatos néma sikoly cseng fülünkben, és meghallják egész Európában.

Zúgnak ia harangok. Döb- benétünket, fájdalmas

együttérzésünket viszik a szomszéd ország állampolgáraihoz. Tiltakozásunkat egy olyan vezetésnek, amely félelmében és féktelen dühében olyan parancsokat adott ki. amelyekre értelmes emberi elme nem képes. Reményünket, hogy a hadsereg és a rendőrség tagjai nem lőnék embertársaikra, hogy vége az esztelen, embertelen öldöklésnek. Hitünket. hogy nemsokára eljön az az idő. amikor Románia minden nemzetiségű állampolgára szabadon, szeretet- ben ünnepelheti a karácsonyt.

„Angyalok szállnak és énekelnek

— adj nekünk békét! adj kegyelmet holdig emeld fel velünk a kertet

— adj nekünk békét! adj kegyelmet arcunkra kezét tegye a Gyermek

— adj nekünk békét! adj kegyelmet nyugodjanak meg végre a lelkek

— adj nekünk békét! és kegyelmet”

A Magyar Szocialista Párt kazincbarcikai szervezete

•S '* s- V ‘ V.' X , - V ;

Kisgyerek mackóval

■

(A kisgyerek elfelé ment, sietett, egy jókora játékmackóval.)

Bizonyos képeik szinte ‘beleégnek az ember leikébe. Nem az agyába, inam oda, hővé a finom műszer, ia szem vetíti, nem az anyagba, hanem mintha valamely más diimenizólba rögzítődne: a iléleklbe.

(Méretéhez való hátizsákot vitt a kisgyerek és ebből a zsákból kandikált ki a mackó, ide-oda billegve a kisgyerek sietős, gyors, aprócska lépteinek hatására.)

Idén, ennék az évnek csupán néhány hónapjában sok éghetett, égett bele a lelketobe. Túlságosan is sok. Tragikus képek. Emberi sorsdrámákat jelző, fellvil- laintó képek. Emberekről, kiket ugyan nem ismerünk,, de tudjuk, van nevük, vágyuk, szeretnek valakiket, szeretik őket valakik, félelmük van, elkeseredésük, vidámságuk, nevetésük.

És tudjuk: ,mii is lehetnénk ők.

Igen, akár mi is 'lehetnénk ők. Például azok iltözül valamelyik, .akik ott ülnek a Balkánon, ‘kiét ország határán és hazájukból. hol születtek, hQl apjuk, nagyapjuk, dédapjuk és ki tudja még, mely ősük született, ebből a hazából elfele tartanak. Nem jószán lukiból, de menniük kell. Régimódi konyhaszekrény, asztal, szegényes bútorok. Kinn. a iszabadbain, nagy összevisszaságban, az át jutásra várva. Meg sátrak. Meg a szegényes bútorok közelében ülő fiatal férfi, ki családjára, rokonaira vár. Neki is jönnie kellett, hozzátartozóinak is kell. Várja őket. IMeg azt is várja, hogy majd oda, az eddig nem ismert, idegen országba átengedjék. És várja, hogy necsak a határsorompót, hanem a jószívűség sorompóját is nyissák majd fel. Mert ő idegen itt. Nem akart jönni. Az ő hazája ott van, a konyha- szekrény, a sok lim-ilom mögött. Dehát...

(A kisgyerek szőke feje, meg a mackó buksi, barna feje egymás mellett mozgott, himbálózott. A maci, mintha kapaszkodna kis pajtásába, hogy ki ne essen a hátizsákból. A szőke, hajú kisgyerek szintén kapaszkodott: édesanyja kezét szorította. Így mentek együtt: az édesanya, a kisgyerek, meg a mackó.)

A konyhaszekrény, meg a 'többi bútor: akár nálunk is lehetnének. Régi, falusi házakba, vagy ugyancsak régi, városszéli lakásokban látni ma is ilyenéket. Ismertek. Akárcsak a fiatal férfi tekintetének szomorúsága, bizonytalanságot, kétséget jelző fénye-villamása is. Amivel mondja: mi lesz? Hogyan lesz? iMit hoz a holnap? Mit hoz annak, aki Bulgáriából Törökországba kényszerül?

(Így mentek hát ők együtt: az édesanya, a kisgyerek, meg a mackó. A mackó barna feje azért imbolygóit oly erőteljesen a kisgyerek szőke feje mellett, mert a fiúnak gyorsan kellett szednie a lábát. Igazából szaladnia kellett. Bár az édesanyja nem szaladt. Nem szaladt, de határozott, gyors léptekkel haladt. Hogy le ne maradjon a többiektől.

Mert sokan mentek.

Meghökkentően sokan mentek, hasonlóak. Kisgyerekkel, a legszükségesebb csomagokkal — ugyan mi lehet a legszükségesebb csomagban? — ismerősökkel, de leginkább ismeretlenekkel. De az ismeretlenekkel teljes sorsközösségbe tartozva.

Együtt mentek. Sietve. Sokan.)

Igen. az a tekintet, mély valójában minden nyelven érthető. A tekintet, mely téged megpillantva kérdi: jóbarát vagy, vajon, vagy ellenség? Kezet nyújtasz nekem. vagy fegyvert emelsz rám? Asztalodhoz ültetsz, vagy a potticájmak szólsz? Itt vagyok már egyáltalán, ahová igyekeztem. vagy még ott, ahonnan eligyek- szem?

Beszélő tekintetek.

És ugyanazt mondják. Azoknak a tekintetei is. akik tőlünk Nyugatról érkeznek hozzánk, Goethe nyelvét beszélik, és azoknák a tekintete is, akik Keletről érkeznek, Eugen Jebeleanu, vagy Sütő András nyelvén szóivá.

(A határon igyekezett át az édesanya, sok-sok sorstársával együtt. Szőke kisfia nyilván a mackót tartotta legfőbb értéknek, mit menteni, átmenteni szükséges. Vajon miként zajlott le a csomagolás? Honnan, mikor jött az értesítés: indulunk! Volt idő összegyűjteni a legfontosabbakat — hogyan lehet összegyűjteni a legfontosabbakat, mik a legfontosabbak, és mennyi időt igényel összegyűjtésük? — vagy csak néhány perc adatott valami hirtelen, hevenyészett összekapkodásra? A mackó mindenesetre belefért. Az időbe Is, a legfontosabbak listájába is. Lehetséges: az anyja rákiáltott: Hagy ezt a mackót, inkább a fogkefét, a papucsot, a kesztyűt ihozd! A kisgyerek meg talán ezt bömbölte: Nem! Én a macimat hozom. Nyilván nem így mondta, hogy macimat, mert az ilyen macinak neve is van. Ott is van neve. Akárcsak nálunk.

Akárcsak nálunk ...

Igen, akárcsak nálunk. A mi macink — mintha csak a kisfiú macijának ikertestvére lenne — Barnabás. Ha nekünk menekülni kellene .. . Ha nekünk kellenemenekülni ... Ha nekünk is ... Ha ... De hát miért kéne? Ugyan már miért? De hát ők ott, a hátizsákban billegő barna macival nem kérdeztek ugyanígy pár éve? Pár hónapja? Vajon kérdeztek ilyesmiket? Felmerült bennük?)

De hányféle myöLven tudnának megszólalni azok, akiknek valamiért, valamikor, valahonnan menekülniük kellett? A sivatagok homokját, a dzsungelek páráját hányán szenvedték, szenvedik, mert menekülniük kell! Hányféle kép éghetett volna eddig, vagy éghetne továbbra is be lelkűnkbe a világ minden részéből! Mostani és ki tudja, mily régi időkből...

(A hátizsákos kisgyerek mackójának szakasztott mása, ikertestvére nálunk, most itt nézelődik a karácsonyfa alatt. Hiszen még állnak, csillognak a karácsonyfák, Igaz, nem a mostani karácsonyra érkezett, sokkal régebbire, de joga van, helye van itt azóta is, méghozzá főhelye, a fa alatti szundikálásra, nézelődésre. Testvére, a másik barna maci a kisgyerek hátizsákjában billegő» menekülő maci, most ki tudja hol van. Amikor láttuk: menekült. „... imé az Ürnak angyala megjelenők Józsefnek álomban, és mondja: Kelj fel, vegyed a gyermeket az ő anyjával egybe, és szaladj Egyiptomba, és légy ott, az míg én mondom, mert az Heródes majdan halálra fogja keresni az gyermeket, És József pedig felkelvén, vévé az gyermeket az ő anyjával egybe éjszaka, és szalada Egyiptomba. És lakék ott mindaz Heródes haláláig.”

Jól ismert bizony, mindez az írásból nagyon is jól ismert. Ama Gyermeknek az életéből való, kit ünnepiünk, megszületésének örülünk ezzel a szépséges karácsonyfával. Mely alatt Barnabás nézelődik. Az ikertestvér.)

De mi van a másik macival? A testvérével? A testvéreinkkel? Mi van a testvéreinkkel ... ? Heródesek Uram, leivel pörlekedésre indulok, Heródesek tehát Uram, ma is élnek. Bár ígérted volt, hogy Egyiptomiból akkor hozod ki a gyermeket, mikor Heródes meghal. De; Heródes éd! És az aprószentek drága testeit hozza a folyó. Az aprószentek hát ismét sokasodnak.

Mégis! Mégis! Hiszen a Sötétség múlásának Idejét éljük, a Világosság megjöve- teléét. Ebben bízva kívánunk boldog új évet! Neked is anyuka. Neked is kisgyerek. Neked is maci.

(Meg neked is katona, ha nem emelted rá puskádat a macis gyerekre.)

Priska Tibor