Észak-Magyarország, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-16 / 298. szám
ESZAK-MAGYARORSZAG 6 1989. december 16., szombat Talán megbocsátható, hogy mindig a régebb múlttal hozakodom elő. De mit csináljak, ha öreg vagyok, s mint ilyen, a múlt folyvást emlékezésre késztet. Ma pedig van mit kotorászni a régebbi időkben, akad emlék jó is, meg rossz is. A napokban vendégeim voltak Csehszlovákiából, ahol mostanság ugyancsak gyorsan peregnek az események. Ezekről beszélgettünk, s arról, hogy 1968. augusztus húszadika egy Torna melletti községben talált. Pontosabban: már 1968. augusztus 19-én érkeztem a községbe egy szlovák iskola- igazgató barátom és annak családja vendégeként. Miután szeretem a természetet, meg érkezésem napján, délután felgyalogoltunk a szádelői völgyön végig, egészen a presszóig, ahonnan, mi tagadás, igen rózsás hangulatban tértünk haza. Igaz, a völgyön felfelé gyalogolva, majdnem elütött bennünket egy személyautó, amely legalább száz kilométeres sebességgel száguldott a veszélyes, kacskaringós úton. Mondtuk is a magunkét, de ezután nem tulajdonítottunk jelentőséget a hosszúságot okozó epizódnak. Jól emlékszem rá: meleg, csendes, csillagos augusztusi este volt, mire hazaértünk, és Margó asszony, a barátom felesége pompás vacsorával várt bennünket. Két nagy leányuk, Valiká és Anikó vacsora után nemsokára visszavonultak a szobájukba lefeküdni, mi azonban fennmaradtunk beszélgetni. Mi sem természetesebb, hogy az asztalon bor is csillogott a poharakban, méghozzá nem is akármilyen. Jó, körtvélyesi bor, Margó asszony édesapjának a pincéjéből. És újabb vendég is jött, a helybeli tanácselnök, szóval, jól éreztük magunkat. És témánk is akadt bőven, némi politika, összeösszeegyeztettük a két ország gazdasági helyzetét, akadt községbeli pletyka is, ahogy már ez ilyenkor lenni szokott. Szóval telt-múlt az idő, a borocska is fogyott, s már jóval éjfél után lehettünk, amikor Margó asz- szony . figyelmeztetően felemelte a kezét: — Figyeljetek csak — mondta —, .mintha motorzúgást hallanék! Már elég régen figyelem, de ti olyan hangosan beszéltek, hogy ... Ott voltam... De várjatok, kinézek az ablakon ... Néhány perc múlva már jött is vissza a szobából, amelynek az ablakai a község aszfaltozott főútjára nyíltak. Kissé sápadtan mondta: — Nézzetek csak ki! Valami hadgyakorlat lehet, vagy mi a csoda. Na, menjetek már! Amikor az utcái ablakhoz mentünk, kissé már tüzelt a fejünk a bortól, de ahogy kitekintettünk, tiszta lett az agyunk. Ugyanis a csillagfényes augusztusi éjszakán végig a község főútján szovjet katonai teherautók hosszú sora ment Rozsnyó irányába. Azután közbe-közbe tankok is jöttek, öt-hat egymás után, majd ismét ponyvás katonai teherautók. Helikopterek motorzúgását is hallottuk, majd a lökös repülőgépek hangrobbanásait. — Ez nem hadgyakorlat — állapította meg a barátom. Láttam, hogy felindult, hogy remeg az idegességtől. — Gyertek ;— mondta —, bekapcsolom a rádiót. Visszamegyünk mindany- ny.iam a hallba, ahol eddig iddogáltunk. Kattan a rádió, Valaki beszél... beszél. Én nem tudok szlovákul, de a vendéglátóim arcát figyelem. És az arcúik sókmindent elárul. A döbbenet az arcukon, az veszélyt jelez, vagy valami imás, szinte hihetetlen dolgot — eseményt. És Margó asszony fordít: — Azt mondja — suttogja —, hogy figyelem, figyelem! Kérjük Csehszlovákia népét, ihogy őrizze meg nyugalmát! Senki ne tanúsítson ellenállást. .. Már nem tudunk lefeküdni. Ki bírna aludni ilyen esetben ? ! Hajnal od'ík, és a tankok, gépjárművek csak jönnek, jönnek. És minden katonai teherautónak törött a vezetői fülke üvege. Az egyik tank a főutca kanyarjában nekimegy egy, a ház előtt álló eper.fáinak. Derékba töri. Néhány percre megáll a konvoj, fáradt, álmos szemű szovjet katona dugja ki fejét a tankból, azután újra a fülsiketítő motorzúgás, dübörgés. Reggel hét órára eltűnik a gépáradat. Csák a templom melletti árokban vesztegel egy tank. két szovjet katona reperálja a motort, bedöglött. Senki sem szól hozzájuk, csupán néhány gyerek kíváncsiskodik körülöttük. A tanácselnök már elment. A barátommal autóba vágjuk magunkat és Körtvé- lyesre indulunk. A szovjet gépáradat osupán alig egy órája tűnt el, mégis az országút kanyaróban a védőkorláton festett felirat: Eta druzs-ba! Déli tizenegyre ismét itthon vagyunk. Margó asz- szony referál: — Az üzletet megróhan- ták az asszonyok. Már semmi sincs benne. Mindent megvettek. Tormán a posta nem tud fizetni, a takarékkönyvesek azt is meglepték, a posta Kassáról kért jókora summát, ki tudja, küldenek-e ? ! A vendéglátóm átkozódilk: — Ezt a disznóságot! Eta druzsba? Hát ez a barátsága Brezsnyev úrnak? És Dutooekékkal ,mi van? Nem, fel a hegyekbe, megint partizán leszek! Ezt a szégyent.! Látod, az az autó a .szádelői völgyben, azok már tudtak valamit! Nekem ott akikor ’56 jutott eszembe. A rombadölt fővárosiunk, az akasztások, a retorzió, a megtelt, börtönök. Valami ilyesmiről kezdtem el beszélni. Valami szélről is mondtam valami példázatot, a felesleges vérontásról .. . Másnap reggel a gépkocsiján kivitt a barátom a határhoz. Perceiken belül már át is léptem. Egy stoppal sikerült To r na n á da sk ár a jutnom, onnan vonattal haza, Miskolcra. Mennyi ideje is ennek? Húsz-huszonegy éve? Igen, ennyi időnek kellett eltelni. hogy egy Gorbacsov nevű ember, akit valószínűleg a 'történelem egyik legnagyobb reformerének fognak tartani, a .napokban egyszer s mindenkorra pontot tett ennek az ügynek a végére! Biztos vagyok abban, hogy a csehszlovák nép nagy többségének az igenlése mellett! Hát igen, akkor én i,s ott voltam ... Holdi János Mai vitáinkban gyakran okoz problémát az, bogy bár a vitában résztvevők látszólag ugyanazt mondják, azaz ugyanazokat a szavakat látszanak használni megbatározott helyeken, mégis a figyelmes olvasó szamára hamar világossá válik, hogy az azonos kifejezések nagyon gyakran különböző, nemegyszer clienteles tartalmakat hordoznak, s ily módon akik egyetérteni látszanak, sokszor csak nagyon is felszínen egyetértők, míg az első pillantásra ellentétes felfogások, meglehet, sokkal közelebb állnak egymáshoz, mint képviselőik azt gondolnak. Itt van mindjárt, mondjuk . a szocializmus szó. A legtöbb, amil a siker reményében tehetünk, az, hogy megmutatjuk a jelentés központi magvát, azt, amely különíéle kiegészítésekkel mindig, vagy legtöbbször jelen van a kérdéses szavak használati módjaiban, de ritkán találjuk egyedül, kiegészítések nélkül. (A szocializmus szónál maradva, valamennyien tudunk példákat hozni erre az „emberarcú szocializmus” kifejezéstől a szociálliberális, szociáldemokrata idiómákon keresztül, egészen az „érett”, vagy „fejlett” szocializmus szóig.) E központi jelentésmagnak a feltárása természetesen nem elég, ez még nem teszi lehetővé, hogy megértsük e szavakat. A kiegészítések ugyanis nem kevésbé fontos részei e szavak jelentésének. * A szocializmus, szót a társadalom szóból képezték, és azokra a személyekre használták, akik azokat a doktrínákat vallották magukénak, amelyek megérdemelték a „társadalmi” jelzőt, továbbá alkalmazták magukra a vallott doktrínákra. A „társadalmi” szó ebben az összefüggésben ellentétes viszonyban állt az „individuális” kifejezéssel. A szocialisták, röviden szólva, azok voltak, akik szemben az egyéni törekvésekkel, a társadalmi elemet hangsúlyozták az emberi viszonyokban, és igyekeztek előtérbe állítani a társadalmi kérdést a francia forradalom és az ezzel szükségképpen gazdasági téren együttjáró forradalom által kibomlani engedett emberi jogokról folytatott vitában. A „szocialista” szóval jelölték egyik, vagy másik olyan társadalmi rendszer híveit, akik vitatkoztak ugyan egymással, de egységesen álltak szemben a gazdaság individualista rendjével, valamint azzal az állásponttal, amely az emberi kapcsolatokban és a közügyekben a politikai kérdésnek elsőbbséget adott a társadalmi és gazdasági kérdésekkel szemben. Három jelentősebb csoport volt, amelyet eredetileg szocialistának neveztek. Franciaországban a saint simo- nisták és a jourieristák, Nagy-Britanniában a owe- niánusok, akik 1841-ben hivatalosan is felvették a szocialista nevet. E csoportok alapítóiban — sok különbözőségük ellenére is — közös volt az, hogy megközelítésük lényegileg .társadalmi jellegű. Ez három, egymással összefüggő dolgot takar: először, mindhárman a társadalmi kérdést tekintették a legfontosabbnak, és az volt az álláspontjuk, hogy az emberek mindennél fontosabb feladata az általános jólét és boldogság elérése. Másodszor. mindhárman összeegyeztethetetlennek tartották ezt a feladatot, annak a társadalmi rendnek a fennmaradásával, amely az emberek között a létfenntartási eszközökért folytatott versenyszerű harcon alapul, vagy erre ösztönöz. Harmadszor pedig, mindhárman mély gyanakvással viseltettek a „politikával” és a politikusokkal szemben, és hittek abban, hogy a társadalmi ügyek jövőbeni ellenőrzését nem a parlamentek, vagy a miniszterek, hanem magük a „termelők” fogják ellátni, és ha az emberi ügyek gazdasági és társadalmi oldalát helyesen szerveznék meg, akkor a kormányzati és politikai szervezetek hagyományos formái eltűnnének, s a nemzetközi béke és együttműködés új világa lépne a dinasztikus és imperialista konfliktusok régi világa helyébe. A politikával szembeni gyanakvásukban és abban a hitükben, hogy a politikai rendet hamarosan az emberi ügyek egy új és jobb irányítási rendszere váltja fel, természetesen a 19. század első felének sok gondolkodója osztozott, akik a szó pontos értelmében nem voltak szocialisták, mint például Victor Hugó. A „politikai” és a „társadalmi” attitűd közötti különbség az emberiség problémáival kapcsolatban sok gondolkodónál felmerül a napóleoni háborúk utáni időszakban. * Az azonosságok mellett jelentős különbségek álltak fenn közöttük. A fourieris- ták és az owenijánusok a közösségalkotás hívei; elhatározták, hogy a régi társadalmat kiszorítják oly módon, hogy igazi társadalmi alapokon álló helyi közösségek hálózatát terjesztik el a földön, s úgy vélték, hogy ezek kialakítása révén a közösségek képesek erőszak-, vagy forradalom nélkül kiszorítani a létező struktúrát, pusztán az emberi jólét fokozásában megmutatkozó nyilvánvaló felsőbbrendűségük révén. A saint simonisták másfelől erősen hittek a nagy szervezetek és a tudományos tervezés előnyeiben, és arra törekedtek, hogy a nemzeti államokat olyan nagy termelő korporációkká alakítsák át, amelyeken a tudósok és a technikailag magasan képzett emberek uralkodnak, és amelyek a világméretű gazdasági és társadalmi fejlődés egységes terve alapján kapcsolódnak össze. Az oweniánusok és a íouri- eristák túlnyomó részt tartózkodtak a politikai cselekvéstől a szó rendes értelmében; ezzel szemben a saint simonisták arra törekedtek, hogy elfoglalják az államot e.s a kormányzatot, es törekvéseiknek megfelelően alakítsák át őket. Míg Fourier és követői főleg az intenzív földművelésnek az előtérbe állítását szorgalmazták, az ipar és a kereskedelem egészen csekély szerepe mellett, addig az oweniánusok tisztában voltak az ipari forradalom jelentőségével és olyan társadalmat képzeltek el, ahol a mezőgazdasági és az ipari termelés egyensúlyban van; ugyanakkor a saint simonisták figyelmüket a nagy mérnöki munkák — csatornaépítés, öntözés, út- és vasútépítés —, valamint a bank- és pénzügyi szervezet, mint a széles körű gazdasági tervezés eszköze felé fordították. Ezek eléggé nagy különbségek, de a három doktrína közös mozzanatai elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy a köznapi nyelvben közös névvel ruházzák fel őket. Ellenségei minden individualizmusnak, a gazdasági verseny rendszerének és a természetes gazdasági törvény eszméjének: amely úgymond a közjó előmozdítását szolgálná. Fontosnak tartották volna, hogy a politikusok vegyék le a kezüket a gazdasági ügyek szabályozásáról, és csak a tulajdonjog érvényesítésével törődjenek. Valamennyien szembenáll- nak a laissez faire elvével, mivel álláspontjuk szerint a gazdasági és társadalmi ügyek pozitív kollektív szervezésére van szükség a jólét növelése érdekében, és ennek megszervezését az együttműködés és nem a verseny elveire kell alapozni. * Ily módon a szocializmus szó abban az értelemben, ahogyan először használták, az emberi ügyek együttműködésen alapuló közös szabályozását jelenti, végpontjában az általános boldogsággal és jóléttel. A hangr súly a politika helyett a gazdaság termelésén és az elosztáson van, valamint a „szocializáló” hatások felerősítésén az állampolgárok életük végéig tartó nevelésében, ahol a cél a verseny-' nyel ellentétben az együttműködés viselkedési szokásainak és társadalmi attitűdjének kialakítása. Ebből következik, hogy minden szocialista számára fontos volt a nevelés, és a jó társadalmi nevelést alapvető emberi jognak tekintették. Egyik alapító sem gondolkodott a tőkések és munkások, mint két rivális osztály osztályharcának kategóriájában. Valamennyien egyetéG tettek abban, hogy a munkások ténylegesen a kizsákmányolás áldozatai, valamennyien támadták a tulajdon és a jövedelem indokolatlan egyenlőségét és a tulajdonjog szabályozását és korlátozását — de nem eltörlését — követelték. Saint Simon például úgy gondolta, hogy a munkaadók és a munkások együttesen harcolnak majd a régi kiváltságos osztá- l.yók és az ezek hatalmát fenntartó régi államok ellen. Azt kívánta, hogy az emberek jövedelme összhangban álljon valóságos szolgálataikkal — ez olyan eszme, ami követőit logikusan arra a következtetésre vezette, hogy el kell törölni az öröklést. Nem kifogásolta ugyanakkor, hogy a tőkések nagy jövedelemre tegyenek szert, viszonzásképpen a közösségnek tett nagy szolgálataikért. Fourier meghatározott hányadra kívánta korlátozni a tőkések és igazgatók részesedését az össztermékből, továbbá progresz- szív adót akart kivetni a tulajdonból származó jövedelemre, de nem törekedett a tulajdonjog eltörlésére vagy a jövedelmek ki- egyenlítésére. Owen a tőkének csak egy rögzített vagy maximált osztalékot akart juttatni, és minden felesleget a társadalmi szolgáltatások fejlesztésére fordított volna a közjó érdekében. Hitt abban, hogy az idők során, amint az új társadalom intézményei kifejlődnék, ki fog halni az embereknek az a vágya, hogy egyikük gazdagabb legyen a másiknál, és a tőketulajdonosok önként lemondanak rés zesed és ükről. Sem Saint Simon, sem Fourier, sem Owen nem szánta terveit felhívásnak a harcra a munkaadók és a dolgozó osztályok között. Le kell szögeznünk: a szocializmus a kezdeti időszakban és a kifejezés akkori értelmében hangsúlyozottan nem a tőke és a munka közötti osztályháború doktrínája. Garadnai János Rézkönyvek készítője Angel Kosztov bolgár kovácsmester rézből kalapált könyveivel, amelyekben ilyen rendhagyó módon, a maga eszközeivel rögzítette gondolatait. Kosztov, aki még a nagyapjától tanulta a mesterséget, hat könyvét a gabrovói Humor- és Szatíramúzeumban állította ki, míg a többivel benevezett a Guinness-féle Rekordok könyvébe. II „szocialista” szocializmus literei
