Észak-Magyarország, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-16 / 298. szám

1989. december 16., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 3 Manapság, amikor ebben a megbolydult vi­lágban szavát, hangját, panaszát, elégedetlensé­gét, s persze türelmetlenségét hallatja a ma­gyar sajtóban szinte minden politikai, társadal­mi, gazdasági szervezet, intézmény, vállalat, szö­vetkezet stb., úgy tűnik, csendben dolgoznak, csak a feladatukkal törődve, arra összponto­sítva tevékenykednek megyénkben az általános fogyasztási és értékesítő szövetkezetek. Való­ban így van-e, vagy csak látszat? Egyáltalán, mi újság napjainkban az áfészek háza táján? Mindenekelőtt ezekre a kérdésekre tudakolva a választ, kopogtunk be Szunyogh Jánosnak, a Mészöv titkárának ajtaján. — Való igaz, a fogyasztási szövetkezeti mozgalom csendesen él és dolgozik a tár­sadalomban, a közéletben. A különböző pár­tok nyilatkozatában, s a kormánynyilatko­zatokban korántsem foglalkoznak velünk annyit, mint például a mezőgazdasági ter­melőszövetkezetekkel. Nem hinném, hogy ez azért van, mert nem lennénk számottevő tényező. Hisz’ csak a mi megyénkben az áfészeknek 140 ezer, a takarékszövetkeze­teknek 175 ezer, a lakásszövetkezeteknek közel 30 ezer fős tagságúik van. Ez több. mint 300 ezer ember csak Borsod-Abaúj- Zemplén megyében. Nem is beszélve a te­vékenységi körünk sokszínűségéről, gazdag­ságáról! Ezerféle szolgáltatással, a termel­tetés megannyi változatával, az ellátás, a kereskedelem sokfajta formájával tudjuk, s tudja bárki jellemezni az áfészeinkben folyó munkát. A körülöttünk levő, viszonylagos csend, nyugalom okát én abban látom, hogy ez a szövetkezeti szféra mindeddig összességé­ben teljesítette, kielégítette a társadalom részéről megfogalmazott igényeket. Termé­szetesen mindettől függetlenül a mai vi­szonyok közpette körünkben is él, jelen van egyfajta megújulási akarat, megújulá­si szükséglet. ; — Kérem, jellemezze a Mészöv égisze alatt működő borsodi szövetkezetek helyzetét, szere­pét! — Az áfészek között egyetlenegy veszte­ségesen gazdálkodó, illetve veszteségre álló szövetkezetünk sincs. Ugyanez áll a taka­rékszövetkezetekre is. Az áruellátást — el­sősorban a falvakban — növekvő színvona­lon valósítjuk meg. A hároméves rekonst­rukciós programunk keretében mintegy 350 boltot korszerűsítettünk, újítottunk fel. Nyu­godtan mondhatom, rendben levőek a ke­reskedelmi hálózat egységei. Idén november végéig mintegy 20 száza­lékkal növekedett a kereskedelmi árufor­galom, ezen belül az iparcikkeknél 25 száza­lékos növekedést regisztrálhattunk. Ez meg­haladja az infláció mértékét. Ugyanakkor a ruházat és a vendéglátás területén jelentős a visszaesés. — Napjainkban a fizetőképes kereslet csök­kenése egyre mcgoldhatatlanabb feladat elé ál­lítja az áfészek kereskedelmi hálózatában dol­gozókat is. Hogyan próbálják kivédeni a nega­tív hatásokat, mit próbálnak tenni a vásárlók megnyeréséért? — Például kiemelném az áfészek és a ta­karékszövetkezetek között kialakított hitel- konstrukciót. Ennek értelmében a vásárlók­nak, akik a szövetkezet boltjaiban vásárol­nak árut, annalk a takarékszövetkezetek vásárlási kölcsönt biztosítanak, mégpedig oly formában, hogy a vevőknek imég előle­get sem kell lefizetniük a vásárláskor. De említhetem példaként azt is, hogy a szö­vetkezeti vezetők támogatják a közvetlenebb árubeszerzést. A boltoknak, ,a vendéglátó- egységeknek több mint a fele szerződéses, vagy jövedelemérdekeltségű rendszerben működik. Az üzletvezetőknek szabad lehe­tőségük van ott beszerezniük az árut, ahol a legkedvezőbb áron tudják. Persze, az áremelések okozta gondokat valóban egyre nehezebb kivédeni. Ott van például az árváltozásokból származó kész­letérték-különbözet, ami bizony, elviszi a nyereséget. Ha egy szövetkezet, amelynek 100 millió forint a készlete, egy 20 száza­lékos áremelkedés után azt akarja, hogy készletén továbbra is ugyanannyi áru le­gyen, 20 millió forintot egyik napról a má­sikra kell valahonnan szereznie. Mit tehet? Vagy a nyereségéből fedezi, vagy hitelt vesz fel, de akkor annak a kamatát viselni kény­telen. Most már 20—25 százalékos kamatra kapnak hiteleket a szövetkezetek. Ez is azt mutatja, hogy a szövetkezeti kereskedelemnek is rossz ez az infláció. Itt van például a szénár. Mi a szénért termelői árat fizetünk a bányának, és az olcsóbb, fogyasztói áron adjuk azt el. A két, ár kö­zötti különbözetet a költségvetés utólag természetesen visszaadja, de mire vissza­kapjuk, eltelik két\ hét, egy hónap. — Ügy hallottuk, a gondjaik a lakásszövetke- /eteknél is növekednek. — Valóban. Napjainkban egyre inkább terjed az a gyakorlat, hogy az állami la­kásokat a tanács eladja a benne lakóknak. Méghozzá, első hallásra viszonylag olcsó áron. Csakhogy, a tanács lényegében azért adja el ezeket az épületeket, mert fel kellene szinte valamennyit újítani. Így viszont a tanács mentesül a' felújítási költségtől. Rá­marad a felújítás az új tulajdonosra, aki persze erre egyedül képtelen. Következés­képp a lakóknak szövetkezniük kell, hogy a munkálatokat közösen végeztethessék el. A magyar rendelkezések szerint a lakó, a vásárló előbb a társasházi formát választ­hatja, s majd csak ebből a formából ala­kulhatnak át később a számukra kedvezőbb szövetkezetté. Egyből ugyanis nem alakít­hatnak szövetkezetei. Hát nem furcsa? A szövetkezetalakítással kapcsolatban is akad észrevételünk, javaslatunk. Az lenne a jó, az ideális, ha iaz új tulajdonosok nem új lakásszövetkezetet hoznának létre, hanem egv, már működő szövetkezethez csatlakoz­nának, ahol megvannak a felújításhoz szükséges eszközök, berendezések, s termé­szetesen szakemberek. Ehhez viszont a mar meglevő szövetkezetek kapacitását tovább kellene növelni. S ennek kapcsán fel kell vetni, hogy abból a pénzből, amit a lakó 20—30 évig lakbér címén fizetett a MIK- nek, a tanácsnak, s amit a lakások felújí­tására kellett volna részben fordítani, ab­ból a pénzből a tanács bizonyos összeget adjon át a tanácsi bérlakást vásárolt lakó­kat fogadó lakásszövetkezeteknek, a felújí­tások gépi kapacitásnövelésére. Máskülön­ben képtelenség lesz a növekvő felújítási feladatokkal megbirkózni. — A megyeszékhelyen különösképpen nagy gond a garázshiány. — Így igaz. Sokáig nem volt mód, lehe­tőség garázst építeni. A város területén er­re hely nem volt kijelölve. Ma mór vannak kijelölt garázstelkek, garázshelyek, ahol le­hetőség van garázsok építésére, illetve fenntartására. Erre részben szövetkezeti formában nyílik mód. Nagyon népszerű a garázsszövetkezeti forma, ami gond, hogy Miskolcon a városi tanács kissé drágán ad­ja a telkeket. — A bevezetőben arról szóltam, hogy a szö­vetkezeti mozgalom csendben dolgozik Borsocl- ban. Am mégis akadt egy kivétel. Megye-, sőt országszerte — a sajtó jóvoltából — vihart ka­vart az Unió ÁFÉSZ ügye. — Az ügyben remélhetőleg előbb-utóbb kiderül az igazság. Ennek kiderítése a bí­róság feladata. Amit azért kihangsúlyoznék: egyesek hazánkban nagyon egyoldalúan ér­telmezik a sajtószabadságot. Miiközben, go­lyószóró van a kezükben, mi legfeljebb pa­rittyával védekezhetünk. Ilyen egyenlőtlen feltételek közepette sok ember számára úgy tűnik, az erősebb fegyverrel támogatott ál­lítás az igaz. Mi viszont ennek ellenére hi­szünk a mi igazunkban, ami, mint már mondtam, előbb-utóbb csak kiderül. Sajnos az más kérdés, addig sok sebet, kapunk, embereinknek a rágalmak nem kellemes bélyegét kell viselniük. De én úgy gondo­lom, aki az ilyen — számomra tisztesség- tellen — módszer híve, az a maga ásta ver­mébe, előbb-utóbb maga is bele fog esni. — Jövő év tavaszán kongresszust tart a szö­vetkezeti mozgalom, ahol minden bizonnyal megmérettetésre kerül a mozgalom egésze. Az eredményeket, gondokat egyaránt számba ve­szik, s nyilvánvaló, hogy meghatározzák a jö­vő útirányait is. — Úgy érzem, a múlt, a jelen számbavé­telénél bőséggel lesz mit beletenni az „ered­mény serpenyőjébe”: az utóbbi egy évtized­ben épült nagy áruházakat, az új ABC-k sokaságát, a beindult külkereskedelmi, tevé­kenységet, a kiszélesedett határmenti áru­csereforgalmat, ipari területen az újonnan épített és a felújított sertésfeldolgozó-üze­meket, a zöldségszárító- és savanyítóüze­meket, a vendéglátásban a City Grill rend­szert Barcikán, a Kukta rendszert Sárospa­takon, a takarékszövetkezetek által alapított Takarékszövetkezeti Bank Részvénytársasá­got, s még sorolhatnám vég nélkül, mi mindent sikerült elérnünk. Mindezek mel­lett ott vannak, következésképp észre kell venni a gondokat is. Hogy például erőtlen a tagsági érdekeltség, hogy formális a de­mokrácia, hogy a vállalkozási rendszerünk még kínlódik. Hogy nem egy esetben olyan helyeken kellett építenünk áruházakat, lét­rehozni szolgáltatásdkat, ahol ezt az üzlet nem kívánta volna. Miagyiarul: ránkerősza­kolták. Ezekből elegünk van. A szövetkeze­ti önállóság tényleg, a gyakorlatban legyen önállóság. Igényünk az is, hogy törvényekkel sza­bályozzák a szövetkezeteket is, ne pedig átmeneti, alacsony ,szintű fislkáliseszközök- kel. És, ha a törvény keretei megvannak, akkor azon belül valóban a szövetkezeti demokrácia működjön, az önkormányzat. És ne a minisztériumok, főhatóságok. Ér­dekünk az is, hogy az elosztás helyett va­lódi kereskedelem, piacgazdaság működjön. A működési formák terén is a sokféleségre törekvés a jellemző. A jelenlegi szövetke­zeti forma mellett, ott, ahol nagykereske­delmi, ipari tevékenység folyik, sor kerül­het részvénytársaságok, kft.-k alakítására. Erősödik az igény a Szövosz-iskolák visz- szaállítására és a szövetkezeti főiskola lét­rehozására. Fel kell oldani a szövetkezeti tag és alkalmazott joga és kötelessége kö­zött napjainkban feszülő ellentmondást is. Mert ma más az alkalmazott kötelessége, s mindenekelőtt kevesebb a joga, mint a tag­nak, annak ellenére, hogy a nyereséget ki­zárólag ő termeli. A mi területünkön is megfogalmazódik az igény, hogy az eddigi oszthatatlan szövet­kezeti tulajdon egy része váljon oszthatóvá, legyen nevesítve, s a szövetkezeti tagoknak ne csak szavazati, de beleszólási joguk is le­gyen a gazdálkodásban. Ezekben a kérdésekben a korábbi gya­korlattól eltérően a kongresszus sem ad egységes receptet. A jövő útja nálunk is a sokszínűség. Aminek persze egységes a fun­damentuma: a szövetkezetek — az érdeke­ik maximális figyelembevételével — önma­gukról önmaguk dönt(hess)enek. Hajdú Imre Egy régi gyár új gondjai A talponmaradás a tét o Hogy mi most mégis kifi­zettük a 13. havi bért, az elsősorban az eredményes gazdálkodásnak köszönhető. — mondja az irodavezető! — De mielőtt bárki is irigy­kedne ránk, elmondhatom, hogy a társvállalatokhoz ké­pest nálunk igencsak ala­csonyak a bérek. Különösen a munkásoknál, a magasabb kategóriába tartozó szak­munkásoknál jelentősebb a lemaradás, de ugyanez el­mondható a vezető beosztá­súak bérezéséről is. Az ered­mények pedig szívós, ke­mény munkával jöttek, de korántsem sikerült mindent úgy megvalósítanunk, mint ahogyan azt terveztük. Pél­dául az anyagtakarékosság­ban még jócskán van ten­nivaló, és lehetőségünk is. Jövőre például emelkedik a villamos energia ára, a föld­gáz, a fűtőolaj, a víz, a csa­tornadíj. a hírközlés, vala­mint a fuvar ára. Ezek ha­tása legalább 30—40 millió forintra tehető, ami 1990- ben egyfajta pluszkiadást jelent. Azt. hiszem, ha az a kormánykon cep ci ó b ej ön, hogy minden termék libera­lizált lesz, vagy csak a ter­mékek java, akkor mi több magyar vállalattal együtt olyan versenyszférába kerü­lünk, amely pillanatnyi la­zítást sem enged. Konku­rens külföldi árakkal kell versenyeznünk, hiszen mos­tani vevőink azonos minősé­get feltételezve, majd azok­tól vásárolnak, akik olcsób­ban kínálnak, és ebben az esetben — amennyiben fel­tételezünk egy jól szervezett nyugati vállalatot, és annak árajánlatait’ — nem valószí­nű, hogy bírjuk majd a ver­senyt. Azt hiszem, nem lesz még egyszer olyan lehetősé­günk. mlint 1989-ben, hiszen a vaskohászati termékek vi­lágpiaci ára ebben az évben mintegy 25—30 százalékkal nőtt. Termékeinket; mi is je­lentős haszonnal tudtuk el­adni. Ez az év tehát sikeres volt, pluszt hozott nekünk. Elsősorban a lemezexportra gondolok, itt. ugyanis a ko­rábbi évek 300 dolláros ton­nánkénti átlagára 350 dol­lárra változott. — Pillanatnyilag tehát az eredményes gazdálkodás le­hetőséget ad a bérfejlesztés­re is. — /Igen. Ott hajtunk végre majd jelentősebb bérfejlesz­tést és alapbérfejlesztést, azoknál a dolgozóknál, ve­zetőknél, akik a leginkább tudnak hozzájárulni ahhoz, hogy a vállalat jövedelem­termelő-képessége a követ­kező évben is legalább olyan legyen, mint az idén. Amennyiben a szabályozás és a vállalati eredmény en­gedi, akkor mintegy 15 szá­zalékos alapbéremelésre ke­rül sor. A lényeg az, hogy azokat becsüljük meg anya­gilag, akik eredményeinket is gyarapítani tudják. Mini­mális bérfejlesztést kap­nák az alkalmi segédmun­kások, a betanított munká­sok és azok. akik egyfajta szociálpolitikai megfontolás­ból vannak még mindig a vállalatnál. Mert sajnos itt, a környéken a munkalehető­ségek korlátozottak, óriási nyomás nehezedik a vállala­ti vezetésre, hogy lehetőség szerint mindenkit foglalkoz­tassunk. De ez egyértelmű­en a vállalati gazdálkodás ellen hat. Mert egy tevé­kenységet annyi emberrel kell ellátni, amennyi éppen szükséges, és a pluszlétszá- mot vagy el kell bocsátani, vagy olyan • helyzetbe kell hozni, hogy önként távozza­nak el a vállalattól. Tudom, ezek kemény szavak, de egy­szerűen nincs más lehetősé­günk. — !Könnyű ezt mondani, de annál nehezebb a gya­korlatban megvalósítani. — Így igaz, de abban a pillanatban, amikor a vál­lalat jövője, a vállalati gaz­dálkodás kerül veszélybe, akkor ezt az igen keserves lépést is meg kell tenni. Ez ellen ideig-óráig lehet hada­kozni, de a külső körülmé­nyék a vállalatot rákény­szerítik majd arra, hogy a felesleges munkaerőtől meg­váljon. Persze, én nem a szakmunkásokra gondolok. Ez a veszély egyelőre nem fenyeget, mert most olyan beruházásokba fogtunk, ame­lyekhez létszám szükséges. De egyébként is olyan fej­lesztéseket tervezünk, ame­lyek megváltoztatják majd a jelenlegi termékstruktúrát, és nem kell majd senkit sem elbocsátanunk. — Tehát, ha jól értem, a struktúraváltás biztosítja majd a talponmaradást. — Szeretnénk talpon ma­radni. Bennünket már na­gyon régóta és nagyon so­kan meg akartak szüntetni. Amíg az úgynevezett terv­utasításos rendszer volt, ad­dig hatalmi szóval, de hál’ Istennek nem jött össze. Mióta pedig önállóan gaz­dálkodunk, az 1968-as évtől kezdődően mindig sikerült megtalálni a megmaradás hogyanját, mikéntjét. Hogy mire gondolok? Nos, 1968-ig alapvetően melegen henge­relt táblalemezt gyártottunk. Ekkor kezdődött el nálunk a szerkezetváltás, ami azt je­lentette, hogy az addigi ko­hászati jellegű termelésün­ket megváltoztattuk, gépipa­ri jellegűvé tettük. Bekap­csolódtunk a járműprogram­ba, s 1968-tól készítjük a háromrészes kerékpántokat az Ikarusnak. Ez jelentős szerkezetváltás volt. Megje­lentek a CNC-vezérlésű esz­tergagépek, különböző maró­gépek: a hetvenes években a mezőgazdasági programhoz kapcsolódva lemezeink to- vábbfeldolgozását szorgal­maztuk, különböző termék- tárolókat készítettünk, s ke­lendő különböző fogyasztási cikkekkel jelentünk meg a piacokon. Például csatorna, sajtolt lapátok és ásók, gyár­tottunk horganyzott háztar­tási edényeket, fazekakat, locsolókat. Megváltozott a termékstruktúra, új munka­helyek teremtődtek, s az ad­dig, főleg férfiakat foglal­koztató gyárba, könnyebb munkára, nők kerültek, i970- ben az acélmű mellé egy öntöde épült, s lényegében a horganyhulladék-üzem lét­rehozásával kialakult a je­lenlegi vállalati struktúra, amelyben a kohászati ter­melés mellett megjelentek az igen komoly szakmai fel- készültséget jelentő és kí­vánó gépipari forgácsoló te­vékenységek is. Ügy vélem, hogy a vállalat minden dol­gozója egyetért azzal: ezt a termékstruktúrát meg kell tartani, illetve bővíteni, fej­leszteni szükséges. Most egy olyan beruházás valósul meg, amellyel eladhafóbbá tesszük kerékpántjainkat a világpiacon, s termékeink k ülte mb en, meg j elenésben. műszaki tartalomban egy igen erős európai verseny­ben is megállják majd a he­lyüket, Űgv gondoljuk, hogy ez lehet a jövő, ez lehet az a bázis, amely megalapoz­hatja a lemezgyár jövőjét. Sajnos, a táblalemezgyártás immár 80—100 éves tech­nológia és lassan meg kell szüntetni. Abban a pillanat­ban meg is szűnik, amikor a termékek eladhatatlanná válnak, de akkor az ott fel­szabaduló 300—400 ember­nek munkát kell adni. Hát ezek tennének a tervek, hogy jobban bekapcsolód­junk a járműiparba, olyan gépeket, alkatrészeket gyár­tunk nagy sorozatban, ame- lveknék itt megfelelő infra­struktúrája van, megfelelő műszaki gárdával, megfelelő közgazdasági háttérrel és jó gépparkkal. Ez az évünk vi­szonylag jó tesz. reméljük, hogy nem az utolsó. (Folytatjuk) Szarvas Dezső Fotó: Balogh Imre

Next

/
Oldalképek
Tartalom