Észak-Magyarország, 1989. október (45. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-30 / 257. szám
1989. október 30., hétfő ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 Soltész Erzsébet—Tóth Pál: Miből és mibe? Gondolatok az átmenetről II. Kinek a szőnyege ? Ez a barcikai szőnyeg. A másikról nem készült felvétel. Fojtán felv. A magyar társadalom előtt két nagyon nagy és nagyon nehezen végigvihető tennivaló áll. Az egyik, az elvont és nem létező állami tulajdon helyett valódi tulajdont és valódi tulajdonosokat kell, méghozzá a lehető legrövidebb idő alatt, állítani. Ezt nevezhetjük reprivatizációnak, deregularizációnak, a kapitalizmus visszaállításának, vagy akárminek — ki-ki kedve és politikai orientációi szerint minősítheti a dolgot —, de egy valami teljesen bizonyos. Nevezetesen az, hogy amíg nincs meg a valódi tulajdon és a valódi tulajdonos, addig nincs piacgazdaság sem, és amíg nincs piac- gazdaság (és valódi tulajdon, meg tulajdonos), addig nem is remélhetjük, hogy a gazdaság ismét saját öntörvényei, saját racionalitása alapján működhessen. Ez pedig a legelemibb előfeltétele, noha korántsem elégséges előfeltétele annak, amit gazdasági kibontakozásnak nevezünk. A tulajdonviszony gyökeres átrendezése előfeltétele másnak is. Például annak, amit a társadalmi viszonyok átalakításának nevezünk. Egészen napjainkig ezeket a viszonyokat a hatalomtól való sokszálú függőség jellemezte. Az emberek egészen mostanáig többnyire csak felfelé figyeltek, és nem egymásra, a hasonló sorsú, helyzetű, gondú és érdekű társakra ügyeltek. Mást persze, nem is igen tehettek, hi- 5zen mindannyian a mindenható pártállamtól és az állampárttól függtünk, a szó valódi, tehát egzisztenciális értelmében is. Ahhoz, hogy ezt, a társadalom energiáit lebénító, az egyén és'közösségeinek autonómiáját megsemmisítő, függőségi viszonyt fel tudjuk számolni, méghozzá egyszer és mindenkorra, ahhoz többek között az kell, hogy meg kell szüntetni az állami tulajdon kizárólagosságát is. A társadalmi viszonyok, az emberek és közösségeik egymás közötti viszonyainak átrendezése, a demokrácia és társadalmi hatékonyság perspektívájából szemlélve, két nagyon lényeges következménnyel jár. Az egyének autonóm közösségeinek bázisán építkező társadalomban jöhet csak létre, szerveződhet újjá az a „politika előtti" szféra, amit civil társadalomnak nevezünk. Ebben a szférában az állampolgárok kollektív csoportosulásai révén a civil társadalom intézményrendszere által lókuszálódnak és osztályosodnak az egyes ember érdekei, törekvései és gondjai. Ezek, a társadalomban keletkezett valódi érdekvédelmi és autonóm mozgások jutnak át azután a politika világába és képezhetik az • alapját a politikai akaratképzésnek, a különböző érdekeket felvállaló Politikai pártok tevékenységének, törekvéseinek. A magyar politikai élet minden számottevő ereje, minden igazán komolyan vehető pártja, beleértve az MSÜP-t is, teljesen egyetért abban, hogy a tulajdonviszonyok és a társadalmi viszonyok átrendezése megkerülhetetlen velejárója lesz az átmenetnek. Amiben azonban ma igazán komoly véleménykülönbségek adódnak az egyes politikai irányzatok, mozgalmak és pártok között, az mindenekelőtt a tulajdon kérdése. Komoly nézeteltérések adódnak egyfelől abból, hogy a reprivatizáció határait hol vonjuk meg, azután nagyon nagy nézetbeli differenciák adódnak abból is, hogy végül is hogyan menjen végbe ez a visszatulajdonítási folyamat. Vagyis, ki legyen a tulajdonos, honnét vegyük a tulajdonosokat? Aligha véletlen tehát az, hogy sokak szerinti ebben az országban az lesz a nyerő párt, amelyik a legrövidebb idő alatt, a legtisztességesebben tudja végrehajtani a tulajdonviszonyok átrendezését. * Befejezésképpen ki kell még térnünk legalább néhány szó erejéig, az átmenet jellegére, arra tehát, hogy milyen is lesz ez az átmenet? Akkor persze, ha ez az átmenet az lesz, amiről mindvégig beszéltünk. Tehát egy nem organikus társadalomból egy teljesítőképes társadalomba történik meg az átlendülés. Nos, lehet, hogy az átmenet békés lesz, lehet, hogy harcosabb lesz, mint gondolnánk, de mindenkéD- pen nehéz, hosszú és nagyon kockázatos átmenetnek nézünk elébe. Miért? Azért, mert olyan változásokat kell, kellene végigvinni, amelyek időt kívánnak és ráadásul még szükségképpen sok konfliktussal is járnak. .Elegendő itt csak a tulajdonviszonyok problémájára utalni. (A történelemből tudjuk, hogy amikor a tulajdonviszonyok megbolygatására valahol, valamikor sor került, akkor az nagyon komoly feszültségek, konfliktusok közepette ment végbe. Éppen ezért az átmenetet nem lehet úgy elképzelni, mint amikor valaki belép egv ajtón, vagy szépen átsétál egy szűk mellékutcában az egyik oldalról a másikra. Ez az átmenet valami olyasmihez lesz hasonlatos, mint amikor egy katonai egység harcszerű, vagy va-- lódi harci körülmények közepette kísérel meg erőszakos folyamátkelést egy, a folyóba robbantott hídon, roncson keresztül, az ellenség szívós ellenállása közepette. Amennyiben az átmenetet egy nagyon hosszú folyamatnak gondoljuk, éppen az átmenet tartalma okán, tehát a végrehajtandó tennivalók okán, akkor egészen természetesnek kell tartanunk azt, hogy ennek a kontinuumnak szakaszai lesznek. Első szakasza éppen most zajlik: ez a politikai rendszerváltás. Ennek a szakasznak a fő tartalma az, mint minden forradalom első szakaszának, hogy szétzúzza a régi rendszer politikai-hatalmi berendezkedését, és ezzel eltakarítsa az útból a fejlődés előtt álló legfőbb akadályt. A második szakasz a választások után jön. Ekkor kell, kellene nekilátni a nemzet jövője szempontjából elkerülhetetlenül fontos változások bevezetéséhez, másfelől pádig azoknak a problémáknak a felszámolásához is, amelyet a régi rendszer örökül hagyott. Egyszerre kell tehát a í)0-es évek első felében megoldást találnia a választások után hatalomra jutó kormánynak olyan sorskérdésekre, mint a tulajdon problémájának megoldása, a demokrácia és a jogállamiság stabilizálása, a társadalom eleven struktúráinak újjáélesztése, és ezeken túlmenően, még jó néhány aktuális gondunkra is. Ezek között olyan, igencsak súlyos problémák vannak, mint például az, milyen helyet kapjon a bukott rendszer 'hatalmi, gazdasági és mindenfajta elitje, milyen stratégia mellett döntsön a jövendő kormány a fizetőképességünket illetően, és mit kezdjen a költségvetési deficittel, meg az inflációval? Éppen akkor, amikor mindenki élete jobbra fordulását várja majd elsősorban. Minden forradalom, minden nagy változás igazi próbája akkor kezdődik, amikor ezeket a változásokat kiterjesztik, vagy ki akarják terjeszteni a politika után a gazdaságra és a társadalomra is. Szinte bizonyos, hogy az átmenetnek ez a második szakasza lesz tehát a magyar demokrácia legnehezebb és legkritikusabb szakasza. Egy történelmi csapdahelyzetibe került ország hatalomra jutó politikai erőinek úgy kell magukat elfogadtatni, legitimálni, hogy közben egy sor, nagyon kemény és nagyon népszerűtlen intézkedést kell hoznia ugyanezen erők kormányainak. De ha nem teszi meg ezeket az intézkedéseket, akkor viszont az egyre súlyosbodó konfliktusok és megoldatlanságok terhei alatt fog felmorzsolódni. * Mit mondhatunk tehát az átmenetről? Csak azt, hogy itt és most egy olyan történelmi szituáció jött ösz- sze, amelyben egymásra torlódtak kihagyott korszakok, be nem járt utak, végig nem gondolt elvek és a pártállamiság negyvenéves működésének minden hordaléka. Ügy tűnik, itt az ideje végre, hogy minden felelős politikai erő igazán szembenézzen az átmenet következő fázisának valóságával. És felismeréseit azután nyíltan és kendőzetlenül tárja a magyar nép elé. Ma még erre van mód, hiszen most még csak éppen eljutottunk ahhoz a hídroncshoz, amelyen majd át .kellene jutnunk. Méghozzá úgy, hogy közben közülünk a lehető legkevesebben zuhanjanak bele a híd alatt hömpölygő folyam zavaros hullámaiba. Ez a felvétel Kazincbarcikán készült, a mecénás szerepéről híres város újabb beruházásánál, a fedett uszoda ünnepélyes alapkövének letételénél. A vendégek már elvonultak, s a házigazdák is teszik a dolgulkat. Ám a szőnyeg, a gyűretlen, s lábbal sosem érintett szőnyeg maradt. A rendezők egyike ugyanis úgy vélte, hogy az alapkövet a szőnyegen állva helyezze el a BVK vezérigazgatója. Vagy nem egyeztették a forgatókönyvet. vagy a „vezér” sajnálta összejárni az inkább zárt helyre jobban illő talpalá- valót. Nézem a képet, s mindenféle eszembe jut. Van perzsaszőnyeg, repülő szőnyeg, s nagyanyáink jó emlékű rongyszönyege is. Van. akit a szőnyeg szélére állítanak, s akad olyan is, aki a szőnyeg alá sepri a problémákat. A második világháború iszonyatos emléke a szőnyegbombázás. De van gyepszőnyeg is, amelyen aranylábúnak aligha nevezhető futballistáink sikertelenséget, sikertelenségre halmoznak. Szőnyegei szőnek hulladékból, gyapjúból és aranyszálból. Az alapanyagát nem tudom, de nekem a szőnyegek szőnyege vörös színű. Repülőtéren, vagy állomáson terítik ki. Fontos jellemzője, hogy hosszú, Erre is van egy történetem, Miskolcon esett meg, a Tiszai pályaudvaron. Az ország akkor első számú politikai vezetője a borsodi megyeszékhelyre félig-med- dig " hazalátogatott. Rossz idő lévén, hagyták a garázsban a . Mercedeseket és különvonatra szálltak. A helvi vendéglátók a peronon topogtak. A biztosító mozdony, az elővonat már befutott, amikor az egyik puritán helyi vezető, gondolván a magas vendég puritánságára, elrendelte, hogy a peront borító vörös szőnyeget el kell tüntetni, öt perc volt még, a szőnyeg hossza meghaladta a száz métert.. A MÁV illetékesei a szabályra hivatkoztak. Ha különvonat érkezik, akkor dukál a vörös szőnyeg. A helyi puritán tiltakozott, követelve a „csavard föl a szőnyeget"-akció végrehajtását. Az állomás összes, munkára fogható embere csavarta, görgette a szalmabála nagyságú szőnyeget. A vonat befutott, a ménkű nagy protokolláris lábtörlő miatt senki sem reklamált. Ez a szőnyeg éppúgy ta- posatlan maradt, mint a barcikai. Ez a vonat már régen elment, a barcikai uszoda viszont megépül. A vonatok jönnek, mennek, s a szőnyegeknek, csakúgy, mint a könyveknek, megvan a maguk sorsa. Elgondolom, hogy micsoda becses értékük lenne egy olyan kiállításon, hol közpénzen finanszírozott, felesleges tárgyainkat mutatnák be?! (brackó) Fölöttébb elgondolkodtató „tünetre" figyelhetett fel a közelmúltban az alapos újságolvasó. Nemrég a mi lapunk, az Észak-Ma- gyarország címoldalának legtetejéről is — más megyei lapokéhoz hasonlóan — lekerült a „Világ proletárjai, egyesüljetek!" jelszó, amelyet a Kommunista Kiáltványból idéztek —, s manapság is folyton idéznek még — sok helyütt a kommunista párttagok. Legutóbb — a volt MSZMP központi lapja, a Népszabadság fejlécéről került le ez a lózung, amelynek kifejezetten, mint jelszónak, a „sorsa" gondolkodtat el. (A lózungnak tudniillik pénzzel kapcsolatos jelentésé is van, de az itt teljesen mellőzendő.) Hogyan és miért jutott most nálunk ilyen „sorsra” ez a Marx és Engels által meghirdetett jelszó? Mi indokolta ezt, és vajon „mostoha-e ez a sors"? Egyértelmű válaszunk, hogy azok kárhoztatták mostoha sorsra, akik leginkább fennen hirdették. Sztálintól Brezsnyevig, sőt, Andro- povig terjed a névsoruk, ha élő követőik megnevezésétől eltekintünk... Eredetileg a „Világ proletárjai, egyesüljetek!” felszólítás Marxnak abból az elméleti álláspontjából következett, amely csak világméretekben megvívott — és gazdaságilag a legfejlettebb kapitalista országok munkásosztálya által vezetett — proletár forradalmat tartott lehetségesnek. Aztán jött Lenin, s azzal az elmélettel állt elő, hogy egyetlen országban is győzhet a proletárforradalom — mégpedig olyan, gazdaságilag elmaradott országban is, amilyen a cári Oroszország volt. Nagyon sok közgazdász-politológus vitatta ezt az elméletet, a történelem azonban Lenint igazolta, ö tehát cáfolta — illetve, követői szerint „továbbfejlesztette" — azt az elméletet, amelyből Marx és Engels jelszava eredeztetett. S, ha a nagy francia forradalom idején, a rabságban nyögő nemzeteket Batsányi János — nagyon természetesen —, arra intette: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” — éppoly természetes volt, hogy 1917—18-ban más országok szocialistái a győztes proletárforradalom országára vetették „vigyázó szemüket". Azok közül is sokan figyeltek Szovjet-Oroszor- szágra, akik azelőtt elvitatták a lenini elmélet helytállóságát. Ámde amennyire önkéntelenül természetes volt ez az első időkben, később annyira önkényes követelmény lett. Mi több, Lenin kezdeményezésére kezdett azzá válni! Főképp azáltal, hogy a Kommunista Inter- nacionálé a demokratikus centralizmust tette meg szervezeti alapelvévé az 1919. március 2—4-i, alapító kongresszusán. A Komintern „nemzetek fölötti centralizmusát" olyannyira abszolutizálták, hogy az egyes országok pártjai már azóta (!) csupán szekciói (tagozatai) voltak ennek az Internacionálénak. Lenin halála után különösen érvényre juttatta az önkényt ez a szervezeti alapelv, Sztálin „útmutatásával'’, a Komintern vezetésében. Noha 1943-ban megszüntették a Kommunista In- ternacíonálét. a háború végén létrejött szovjet érdekszféra országaiban nemcsak a pártközi, hanem hamarosan az államközi kapcsolatoknak is meghatározója lett a „demokratikus centralista” alávetettség. Megnyilvánulásait tárgyilagosan mutatja be — Andropov diktátumát is beleértve — a Társadalmi Szemle 3. különszámaként megjelent, Korlátok és felelősség című tanulmány. Ebben nincs szó róla, de a világ szemében is alighanem a legellenszenvesebb az a szánalmas szokás volt, amikor a „testvéri" országok vezetői a Krímbe járultak nyaranta Brezsnyev elé, „audienciára”. A szűk cikkterjedelem miatt minderről nem szólhatunk bővebben, s arra is csak pár sorban utalhatunk, az igazán fejlett országokban nincs már klasz- szikus értelemben vett proletariátus, nemigen van már ilyen értelemben vett munkás. Az utóbbi másfélkét évtizedben annyira átrétegződött ott a munkás- osztály, hogy például az Olasz Kommunista Párt vezetői nemcsak elismerik ezt, hanem önkritikusan szólnak arról is, hogy késve ismerték fel az átrendeződés lényegi tendenciáját, s még inkább késve alkalmazkodott hozzá a párt. A Közös Piac országaiban mindenütt folyik töb- bé-kevésbé a munkásság átrétegződése, ami 1992-töl általános lesz, és felgyorsul ott, ahol még kevéssé haladt előre. Attól kezdve valósággal megszűnnek az országhatárok is — már ami a lényegüket illeti —, s az immár nem proletár munkavállalók, a világnak azon a részén, tényleg önszántukból egyesülhetnek. Demokratikus centralizmus nélkül, vagy anélkül még inkább. Szabadon, emberi méltósággal, nemzetközileg. Mert 1992-től ott valóban „nemzetközivé lesz... a világ." Magyar István
