Észak-Magyarország, 1989. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-30 / 231. szám
1989. szeptember 30., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 Túlvilági csevegés A kora délutáni órák ellenére sokan jelentek meg a temetésen. Igaz, az idő is kedvezett, szép, meleg, orgonáillatú május közepi nap —, de azért maga, a gyászoló csailád sem számított ennyi végső tisztelet- adóra. Mert mi más lenne a feketébe öltözött emberek serege, mint a tiszteletadók tömege az utolsó út előtt, amelynek a hosszúságát áililetően senki sem tud pontos felvilágosítással szolgálni. . . Pedig Garancsár Benő nem tartozott a híres emberek seregébe. Egyszerű számku- 'kac volt, könyvelő a számlázási osztályon. Keszeg, félszeg, filigrán termetű, aki egyetlen mondata után vagy előtt sem hagyta el a „kérem” szót. Egyetlen szenvedélye azonban mégis akadt. Miután sem a hivatalban, sem otthon nem jutott szóhoz, szabad idejében magnózott. Ó, nem táncdalokat gyűjtött, — bár szerette a zenét — hanem saját hangját vette fel és mindazt, amit hivatalban vagy otthon nem mert vagy nem tudott elmondani, elmondta önnön magának. Néha egészen furcsa és izgalmas vitákat rögtönzött, szenvedélyes hangon érvelt elképzeléseivel. és a sérelmeiről sem feledkezett meg. Amikor megbetegedett és az orvosok az operáció mellett döntöttek, még a kórházba is bevitte magnóját. Az operáció előtti napon, — két szobatársa szerint —. megkérte őket: egy órácskára hagyják magára. Amikor egyedül maradt, beszélt a szalagra, majd rövid levelet írt családjának, amelyben végrendeletként kérte, hogy a mellékelt magnószalagot — ha meghalna — ott a temetésen, a halottas házban elföl- delés előtt játsszák le. A magnótekercset és a levelet ezután becsomagolta, s az egészet elküldte legjobb barátjának azzal az utasítással, hogy csakis a gyászszertartás kezdése előtt néhány perccel adják át családjának. Minden Garancsár Benő elképzelése szerint hajtatott végre. A barát precizitása odáig terjedt — miután ismerte az általa átadott szalag titkát —, hogy egy bérelt magnó kíséretében nyújtotta át (a meglepett és porig sújtott bánaltos, de azért a legutolsó divat szerint készült gyászruhá- ba öltözött, még csinosnak mondható özvegynek — negyven éves volt) az egész paksamétát, aki azonnal felbontotta a levelet és azt átnyújtotta a papnak. — Asszonyom — mondta a pap — a halottak végakarata szent. A halottasház elé zsúfolódott tömegben némi mozgás támadt, amikor az özvegy ha.lk hangon bejelentette a nem várt inter- mezzót. Egyesek még közelebb jöttek, s a hosszú, magas osztályvezető is előbbre lépett. A 'közelállók suttogva továbbították a hírt, s egy pillanat múlva elhalkult a zsongás, valóban síri csend támadt. S ebben a síri csendben, a mozdulatlan szerénységben sárguló Garancsár Benő feje mellől felhangzott a halott hangja. — Barátaim, akik észre sem vettetek, amíg éltem... A kissé kopottas, s színtelen hang kiröppent az orgonaillatú, meleg napsugarú temetőkertbe (a szolgálatkész fiatal pap jó hangosra állította a magnót),, körbejárta a nem várt mennyiségű gyászoló gyülekezetei, ami — a májusi meleg ellenére — néhány embert az ismerősök közül megborzongatott. A hang azonban némi támadó éllel továbbszárnyalt: — ... szinte biztosra veszem, hogy az osztályról, ahol huszonnégy évig dolgoztam, majd mindenki jelen van. Sőt, valószínű, hogy a vállalat valamennyi dolgozóját mozgósították, hiszen egy ilyen magamfajta, sokat és csendben dolgozó ember halála óriási lehetőséget rejt magában. Emlékszem szegény Csembaralkíi kolléga temetésére, aki szintén hozzám hasonló csendes ember volt, hogy az osztályvezető kartárs a költői hajlamú Pomór kollégát bízta meg a búcsúztató beszéd elkészítésével. Emlékszem, fél óráig magyarázta Pomár kollégának, hogy a szerénységét dicsérje, azt a szerénységet, ami általában kidomborítja az elöllévők szürkeségét. Nem kell megsértődnie osztályvezető kartárs, ön szerencsés ember, hiszen minden szürkesége ellenére tud beszélni, megfelelő feladattömeget bír rásózni az emberre, s emellett kitűnően tudja magát adminisztrálni — felfelé. Ha valamelyik beosztottja kiváló munkát végzett, rendszerint úgy tálalta feletteseinek, mintha az ön érdeme lenne, persze nem nyíltan, csupán sejttetve, szerénységének bizonyítékául. Nos, azért beszéltetett annyit a szerénységről, a tiszta és puritán életmódról mert csinos kis házából hetenként két nagy kosár üres konyakos és likőrös üveget vitt a közértbe tisztelt neje őnaigy- sága, akit ön — már megbocsásson — megcsalt Zizikével, a segédkönyvelővel. Sokan csodálkoztak, miért emelték Zizikének fél év alatt háromszor is a fizetését, és miért kap minden hónapban prémiumot. Én nem csodálkoztam, osztályvezető kartárs, Isten bocsássa meg, de nyitott szemű és fülű ember lévén, sok mindent láttam és hallottam két évtized alatt. Igaz, ön csupán tíz éve eszi a vállalat kenyerét, de... jó, nem foglalkozom tovább önnel, az a gyanúm, már el is ment. . . — Nem mentem — kiabált fel az osztály- vezető, — egy szó sem igaz az egészből... — ... vagy talán mégsem — pergett tovább a magnóorsó —, vagy éppen megcáfol? Ha akarja, bizonyítókkal! is szolgálhatok. de felesleges. Inkább Tucso, Brombi és Zalák kollégákhoz szeretnék szólni, akik a talpnyalás kifinomult mesterei. Tizenöt éve együtt dolgoztunk és mindig csodáltam alkalmazkodási képességeiket. A fejük szinte csak igent tudott bólogatni, s ha értekezlet volt, mindig az első sorban ülitek. Azután Pintyőke, a kis szőke, csini Pintyőkéről is kell szólnom, aki a hátam mögött vén majomnak hívott, holott az ő munkáját is én végeztem el. Apropó, osztályvezető kartáns, tudja ön, hogy a mi kis Pintyőkénk a vállalat egyik vezetőjének csinibabája, és mindent elmond, ami az osztályon történik. Nem a fél éve idegösszeroppanást kapott vállalati vezetőről beszélek, hanem önről. Tropisnyák kartárs, mert az elődje kifogástalan ember volt. Kérem, ne gyűrje zsebre a néhány szavas búcsúztatómat, nem tudnék nyugodni, ha ilyet tenne. Emlékszik rá, a közelmúltban én írtam önnek a vállalati beszámolót, amiért miniszteri dicséretet kapott. Hogy én mit kaptam érte? Egy feketét két cukorral, azt is a gépírónőjénél ittam meg, mert közben Pintyőke belibegett és hirtelen fontos megbeszélnivalójuk akadt. — Tessék kikapcsolni azt a magnót — mondta hangosan a köpcös vállalatvezető. Fehér ingnyakából vörösen buggyant elő vastag nyaka. Láthatóan a guta kerülgette. ... Csak semmi idegesség tisztelt halotti gyülekezet — vált egyre színesebbé néhai Garancsár Benő hangja —, okvetlenül tartozom a gyászoló sokaságnak azzal, hogy előttük köszönöm meg áldott feleségem hozzám való jóindulatát és hűségét. Nagyon gondos volt hozzám, különösen másodikán. amikor hazavittem a fizetésem, s hitvesi csókjában feltétlen ragaszkodást tapasztaltam. Miután gyermekekkel nem áldott meg az Isten, hitvesem maga volt a megtestesült jóság, olyannyira, hogy még a beszédtől is óvott. Védte a tüdőmet, hangszálaimat, de még a fizikai erőnlétemet is, s ha dolgoztam, a szomszédban ilakó fiatal orvossal kezeltette magát, aki valószínűleg most hűséges nejem háta mögött áll... — Benő, Benő — jajdult fel a csinos özvegy. — ... igen — kajánkodott a magnó —, a migréned sok gondot okozott, de aztán beláttam: a szerény ember osztályrésze a vák beletörődés. Nem követelni semmit, és mindent elvégezni. Nem mondom, egy ideig ez is kielégíti az embert, e viselkedés nemes íze, de azután az évek múlásával terhessé válik. Sajnos, ekkor már nem sokat tehetünk, a körülöttünk élők számára azok kell maradjunk, akik voltunk. Hangyának, amely csak egy törvényt ismer: dolgozni. De nem kenyerem a filozofálás, inkább hadd ejtsek még néhány kedves szót arról a rokonizmusról, ami szeretett vállalatomon belül divatos... — Követelem, azonnal kapcsolják ki a magnót — lépeitt a koporsó elé az osztályvezető. — Kérem tiszteletes úr, ez már. . . ez már... A pap az özvegyre nézett, s miután az bólintott, leállította a magnót. A hirtelen beálló csendben valaki az ajtón kívül tiszteletlenül felröhögött, s tisztán, jól hallhatóan mondta: — Nahát, ez majd tud nyugodni. Különben a magnó megnémülása után minden a megszokott precizitással és komolysággal zajlott le. A pap méltatta az elhunyt érdemeit, az özvegy zokogott, miközben fel kezét az orvos markába dugta. Az osztályvezető — miután ledarálta búcsúztatóját — kétszer merően ránézett a szőke Pintyőkére, s elhatározta, hogy ezután óvatosabb lesz. A zömök vállalatvezető nyaka már nem vereslett: röviden eny- nyit mondot: „Köszönjük a munkád, Garancsár kartárs!” Majdnem hozzátette, hogy a beszámolót is, ám idejében meggondolta magát. A sír szélén még a koporsó után ejtettek néhány göröngyöt, a sírásók ügyesen felpúpozták a földet, beszúrták az ideiglenes fejfát, amelyen szerény betűkkel állt: Garancsár Benő, élt 48 évet. Béke poraira! Pro Alma Matre Á pedellus — Gyöngyösi Ernő pedellus urat illeti köszöntésem, aki a szó valódi értelmében az iskolában, az iskoláért élt, dolgozott. Egy életformát testesített meg az iskola történetében — mondta Rozgonyi Jánosné, a sátoraljaújhelyi Kossuth Lajos Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola igazgatója, amikor átadta az intézmény 200 éves fennállása tiszteletére rendezett ünnepségen, a volt pedellusnak a Pro Alma Matre oklevelet és emlékplakettet. A rendezvényre összegyűlt mai és volt diákok, tanárok szűnni nem akaró tapsa is azt jelezte, hogy jó kezekbe került a kitüntető díj. — A piaristákhoz napi béresnek kerültem — kezdi a történetet Ernő bácsi —, csak később lettem pedellus. Erkölcsi bizonyítvány kellett ehhez a munkához, még az írásomat is megnézték, hogy megfelelő-e. 1943- tól ’86-ig, nyugdíjazásomig szolgáltam az iskolát. A sok egyéb munka mellett, én olvastam fel az osztályokban a mindenkori igazgató hirdetéseit. Ha meglátták a gyerekek a hirdetőkönyvet, azonnal felálltak, olyan volt ez, mintha az igazgató személyesen lépett volna a tanterembe. Az államosítás után megváltozott az elnevezés, hivatalsegéd lettem. A 41 év alatt tíz igazgatót szolgáltam. Szerettem ezt a munkát, a gyerekeket is, és a tanárokat is. Az újhelyi gimnázium mindig is nagyon erős iskola volt. Mind a két fiam itt érettségizett, az egyikből mérnök, a másikból jogász lett. Arra a kérdésre, hogy a tanárok, vagy a diákok oldalán áll-e a pedellus, minden töprengés nélkül felelt Ernő bácsi: — Természetesen, mindig a diákok oldalán voltam. Volt olyan eset, hogy az egyik gyerek sírva jött ki az érettségiről. Kérdeztem, hogy mi a baj. Nem tudott egy verset, én szerencsére, kívülről tudtam. Azonnal lediktáltam neki, bement és kitűnően levizsgázott. Mindig mondták nekem is, hogy érettségizzek le, de nem a kariam én soha mást csinálni. A seprűt úgy sem veszi ki senki az ember kezéből. Az iskola 200 éves fennállásának tiszteletére készült emlékplakett Fidelitate et Fortitudine felirata a hűségre és az odaadásra figyelmeztet. Gyöngyösi Ernő 41 éven át ebben a szellemben szolgálta a sátoraljaújhelyi alma matert. Filip Gabriella LABODA KALMAN Hazám! Halóm, te egyszerre-megostoroiott-lovatckal körbefogó tott recsegő szegény szekér, síéttép-e a millió irányba indulni kívánó szándék? Részeid lesznek-e csak, mint Dózsának, mikor tüzes fogókkal széjjelszedték? Ordító sirással pióbáljuk-e összeillesztgetni véres darabjaidat maja, ahogy az anya a csatalovak-tiporta katona-fia testét? Utáljuk-e, vagy irigyeljük más népek termesz-természetét, akik időnként egy eszelős, vagy egy hüllő-tekintetű intésére, rúgására elindulnak mind egy-felé? így fizetünk-e azért, hogy millió fajta vérből gyúrt össze bennünket a lét? így fizetünk azért, hogy virul itt évszázadok óta, irodalom, tudomány, zene, sport, csak egy nem, a közös megegyezés? Te szerencsétlen Fa, aki mindent teremtél, atomtudóst, olimpiai bajnokot, világhírű zenészt, de politikust Mátyás király óta nem tudtál, olyat, aki „kifelé” legyőzhetetlen bajnok lenne, „bent" igaz rendet teremtene, s aki mögé egy emberként odaállna a nép! Hazám, le szakadékba hajított csecsemő, te saroglyán hegyről-lelökött Szent Gellert, te millió ostorozott lóval körbefogatott szerencsétlen recsegő szekér! Irodalmitársasági találkozó Evek óta hagyomány, hogy hazánkban az irodalmi társaságok közös találkozókat tartanak. Így került sor a közelmúltban arra, hogy Sátoraljaújhelyen felkereste az ott működő Kazinczy Ferenc Társaságot a nyíregyházi Bessenyei György Irodalmi és Művelődési Társaság küldöttsége. A találkozón Antal Attila, újhelyi születésű költő mai témájú, saját verseiből adott elő, majd ezt követően Joób Árpád zenetanár sajátos ősi hangszereivel régi dalokat szólaltatott meg, amellyel a régmúlt hangulatát idézte. Dr. Bánszki István főiskolai tanár, a vendég- társaság elnöke tájékoztatójában beszélt az 1897-ben alakult Bessenyei Kör akkori irodalmi és művészeti tevékenységéről, amely 1940-ben átalakult Bessenyei György Társasággá. Az 1949-ben történt feloszlatásuk után csak 1987-ben alakult újjá. A társaság abban a Szabolcs-Szatmár megyében működik, amely többek közt Móricz Zsigmondot, Kölcsey Ferencet, Végh Antalt. Zalka Mátét. Czinc Mihályt, Képes Gézát, Váczi Mihályt és a névadó Bessenyei Györgyön kívül annak Sándor és Anna testvéreit adta a magyar irodalomnak. Holdi János (Mi tró)
