Észak-Magyarország, 1989. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-03 / 129. szám
ESZAK-MAGYARORSZAG 6 1989. június 3., szombat Robert Capa fotói A milicista halála Robert Capa 1931-ben, 18 évesen hagyta el Magyarországot, amikor is a I-Iorthy-rendőrség elől 24 óra alatt kellett elmenekülnie. Akikor még Friedmann Endrének hívták. Később a barátai nevezték el Cápának, mert az állandóan éhes magyar fiatalembernek olyan nagy volt a szája, mint egy cápának. Előbb Párizsba, majd 1939-ben Amerikába ment. Első sikerét alig egy évvel párizsi megérkezése után aratta, a száműzött szovjet forradalmárról, Trookijról készített felvételével. (Ez a párját ritkító portré indítja az életmű-kiállítást.) Sikeres, világhírű fotó- riporter lett. Egy párizsi lap megbízásából fényképezett a spanyol polgárháborúban, egyéni látásmóddal örökítve meg a háború borzalmait, az öldöklést, a halált, és az emberi pillanatokat. Klasszikussá vált képe, a spanyol katona halála már akkor bejárta a világot. A Life Magazin tudósítójaként járta a II. világháború hadszíntereit. A háború után riport- úton járt Kelet-Európábán, Magyarországon is. Megörökítette az újjáépítés emelkedett pillanatait, pesff at Eloszor Magyar- országon a Munkásmozgalmi Múzeumban ti városképeket. Ezeket most láthatja először a hazai közönség. Fényképezett az „ígéret földjén”, Izraelben, majd 1954-ben Vietnamban is. A francia katonákkal együtt a csatatérre tartott, amikor egy elaknásított területre érkezve leugrott a dzsipről, hogy fényképezzen. Rálépett egy aknára, s halálát lelte. „Ez a mindenki által szeretett, csodálatos ember negyven éven keresztül mindig a puskaropogás felé tartott, hogy végre odaérjen” — írta róla halálakor Irwin Shaw. Kádár Márta | j | Nehezen gyógyuló sebek Miskolci kitelepitetlek a HorlÉpn 1. Vöröskatonából osztályidegen Mind több fény derül a múlt sötét foltjaira. Ma már tisztán látja hatalom és a közvélemény, hogy nemzeti közmegegyezés nem lehetséges addig, amíg lelkisérült, meggyötört emberek ezrei, tízezrei élnek közöttünk. A sebek sokfélék és nehezen gyógyulnak. Kinek az 1945 utáni évek oMoz- nak lelki traumát, kinek a Rákosi-kor- szak, kinek 1956 és az azt követő néhány év. Igazság és igazságtétel címmel nemrégiben megjelent cikkben adtunk hírt róla, hogy a megyei pártbizottság szakértői bizottságot hoz létre a felszabadulást követő történelmi múlt tisztázatlan kérdéseinek után elhurcoltak, a koncepciós perek áldozatai, az ’56- os események és a konszolidáció — ha ugyan annak nevezhetjük még — éveinek meggyilkoltjai, kivégzettjei, börtönbe zártjai mellett volt egy csoport — több ezer szerencsétlen —, akikre más megpróbáltatást mért a sors. Ök „a horlobágyosok”. Köztük az a több száz miskolci és környékbeli, akiket 1952. június 25-én éjszaka szedtek ösz- sze és hurcoltak el Miskolcról Hortobágyra, Borsospusztára. Egy közülük hosszú-hosszú vívódás után vállalta, hogy elmondja családjuk tragédiáját. De mert még ma is félnek egy esetleges visszarendeződéstől, egy újabb megtorlástól, ezt kérte, hogy csak nevük kezdőbetűivel szerepeljenek. A zászlóból idővel csak a keresztfád marad. Fotó: Tímár M. Április 4., május 1.. 2., 3., tizenkilenc, satöbbi! Hányszor leírtuk, elmondtuk már, hogy az ünnepek, így tavasszal összemosódnak, mer.t összemossuk azokat. Mert 'lusták vagyunk leszedni a zászlókat, mert nincs ember (?), aki szívén viselné nemzeti ereklyénk megbecsülését. Sajnos, ez nem egy-két esetben van így. hanem általánosítható egészen május első hetéig. Mert általában azután összeszedik a trikolort, de vannak „(kitartóbb” üzletek (maszekok és nem maszekok). ahol a mai napig, és még 'ki tudja meddig — talán alkotmányunk ünnepéig? — bevárják, hogy a zász 1 óle n gé s -1 o b o g ás a k tu á - lis lesz. Miskolcról kaptunk olyan leveleket, hogy december (!) óta ázik-fázik, fakul a zászló a bolt homlokzatán, ás nines ez másképp vidéken sem. A kisváros maszek zöldséges boltjának bejárati ajtaja felett búslakodik egy nemzetiszínű zászló, pár lépéssel odébb Éljen! az illa'tszerbolt gazdáját „dicséri” a fakult „nemzeti öntudat” hordozója. Miért v.agyun k lusták még e témában is? Miért mászik .a létra tetejére az, aki még egyszer nem megy fel oda? Miért nem tesz a kiirakatablakba egy papír- zászlót. amit bármelyik percben . „bevonhat”, ha hivatását teljesítette ez a szimbólum? Miiért járatjuk le saját magunkat a nemtörődömséggel? Miért kell pironkodnunk trehány emberek lelketlensége mda.tt? Miiért kell. hogy égjen a képünk, ha idegennek magyarázzuk: „nincs semmilyen ünnep, csak ott felejtették”. E felháborodással nem vagyunk egyedül: Majoros József mi'skoloi lakos így fakadt ki a látottakon: He- jőcsabán egy, Csaba vezér úti lakáson tavaly március 14-itől december 5-ig egyfolytában, esőben, viharban a bejárat fölött, sőt a 26., 28.. 30. sz. lépcsőházak előtt fehérneműkkel együtt lógott. lengedezett a zászló. A felháborodott olvasóval együtt kérdezzük: nem szégyen ez 'mindnyájun kra nézve? És hogyan tűrik ezt az illetékesek vagyis hogyan tűrhetjük mi? megválaszolására. A háború Miskolci szoba-konyhás belvárosi lakás. Velem szemben a poklot megjárt férj, a konyhában a feleség, aki még egy perce is azon a véleményen volt, hagyjuk az egészei, felejtsünk el mindent. De hát lehet elfelejteni az igazságtalanságot, a meghurcoltatást, a máig tartó szörnyűségeket?! S a férj, meg-megcsukló hangon beszélni kezd. — Úgy indult az életem, hogy csupa szeretetben és boldogságban növök fel. Emlékszem, már anyai nagyapám, aki nyolcgyerekes mozdonyvezető volt, talán a legjobban kedvelt az unokák között. A miskolci H. utcai lakás számomra -akkor is igazi otthon volt, amikor apám katonáskodott, s csak anyánk volt velünk. A nővéremmel, a húgommal, s velem, aki aki kettőjük közé születtem. Apám, aki eperjesi születésű volt, mindig is hősnek tűnt a szememben. Tudtam róla már gyermekkoromban, hogy harcolt Piavénái, az orosz fronton, majd a Tanácsköztársaság vörös- katonája lett, akit emiatt halálra ítéltek, de végül is megúszta életfogytiglannal, a szlovákiai Terézistadt várbörtönébe zárták. Végül a magyar kormány két év múlva kicserélte azonban szülővárosába, Eperjesre csak 31 év múltán, 1957-ben térhetett vissza, addig nem látta sem édesanyját, sem testvéreit. Igen sokan kerültek akkor a mai Csehszlovákia területéiből Miskolcra. Okos ember volt, Eperjesen tanítóképzőt végzett. Amikor átkerült, kinevezték tanítónak, majd tisztviselő lett a miskolci Magyar Királyi Pénzügyigazgatóságon. A második világháborúban is katonáskodnia kellett, 1944. októberében ment el végleg a frontra, s nem is láttuk viszont, csak amikor 1946. májusában hazajött -a francia fogságból. Minket meg itthon először megszálltak a németek, majd az oroszok. Anyáméit -elmenekültek az apácákhoz, s én vigyáztam a házat tizenhat évesen, már mint gimnazista. Rövid időre megszakítjuk a beszélgetést. Különböző dokumentumok kerülnek elő Ny. L. édesapja, -Ny. J. életéből. Megsárgult szlovák—magyar nyelvű papírok, feljegyzések, a munkakönyv... — Apám főhadnagyként tért vissza a háborúból, pontosabban a francia hadifogságból. Tisztázták, hogy népellenes tevékenységet nem folytatott. Visszakapta munkakörét is a miskolci Pénzügyigazgatóságon pénzügyi tanácsosi rangban. Ám a Rákosi-korszak elején mégis B-listára került és elbocsátották. Nem maradt állás nélkül. A mai Borsod Megyei Lapkiadó Vállalat elődje, a Miskolci Hírlapkiadó Vállalat vezetője lett, íme — mutatja — itt a munkakönyvi bejegyzés. De nem sokáig. Nem az MDP-be, hanem a Kisgazda Pártba lépett be. Ez elegendő indok volt újabb elbocsátásra. Ekkor a Borsodi Vízműveknél helyezkedett el, ismét pénzügyi szakemberként. Itt nem túl sokáig könyvelősködött. Alig másfél év elteltével átkerült a Borsod megyei Mélyépítőipari Tröszthöz. Ez a munkakönyvében az utolsó bejegyzés 1952. június 25-i dátummal: „hozzájárulással kilépett’. Rokonok, barátok, munkatársak ismerősök csak később tudták meg, hogy ennek a napnak az éjszakáján elhurcolták -a mi családunkat is. — Hogyan alakult e napig az ön élete? — Apai nagyapámék ti- zenketten, édesanyáméit nyolcán, mi hárman voltunk testvérek. A nagy család nálunk mindenkit szeretetre, segítőkészségre nevelt és tanított. Ez alól én sem voltam kivétel. így történhetett meg, hogy hetedikes gimnazista koromban arra adtam a fejem, pap leszek. Beiratkoztam Gy.-re a Ferences rendi szerzetesek kolostorába. De mégsem lett belőlem pap, 1948. augusztusában hazajöttem Miskolcra, s az akkori Jogi Akadémián folytattam tanulmányaimat. Egészen addig, amíg az el nem költözött Pécsre. Sokféleképpen próbáltam pénzt keresni. Voltam sportriporter, cukrászüzemben dolgoztam, majd adóvégrehajtóként. Aztán a Gyárépítő Vállalatnál villanyszerelő segédmunkás, majd versenyfelelős lettem. 1950-ben elkerültem Inotára, majd különböző kitérők után jöttem vissza Miskolcra az Útfenntartó Vállalathoz, ahol újítási- és versenyfelelős lettem. Itt már — ama bizonyos 1952. június 25-i dátummal — nekem is szerepel a munkakönyvemben, hogy hozzájárulással kiléptem. Természetesen én is Hortobágyon, Borsostanyán az ottani állami gazdaságban folytattam. (Folytatjuk) Nyikes Imre Könyv - kritika - olvasó Képzeljünk el egy olyan embert, aki érdeklődik a könyvkultúra iránt, s mondjuk öt év- elteltével most tér vissza Magyarországra. Közben hallott, olvasott ezt- azt, de igazi élményei, tapasztalatai nem voltak. Első szabad délutánján nekivág a főváros forgatagának. Alig megy száz métert, az utcán könyvárusító pultra akad, aztán még egyre, még egyre. Áthalad az aluljárón, ahol két sarokban is, a földről, „ponyváról” árusítanak egy-egy művet. Először elcsodálkozik, szinte repes az örömtől: ilyen fontos lett a könyv, a szellemi táplálék, hogy a virággal, az újság-j gal, a hamburgerrel egy sorban kell árulni? Mert látja azt is, hogy mindegyik pult körül szinte tolonganak az emberek, s nemcsak nézegetik, de vásárolják is a könyveket. Közben felkeresi régi, kedves könyvüzleteit is a hazatérő. Nézi a kirakatokat: mennyivel fényesebbek, tarkábbak. Nemcsak könyvek, de lemezek, kazetták is. S a könyvek mifélék? Nézi. nézi őket, s közben valami balsejtelem fészkel belé. Hol vannak az új magyar verseskönyvek? A kirakatban nincsenek. Regényt még lát, de tudományos monográfiát talán egyet sem. Bent, a könyvesboltban néhány polcon ott sorakoznak a verseskönyvek, de új meg(bekecsi) jelenésűt alig talál köztük. Az újdonságok polcán sokféle könyvet lát, sokféle hasznosat és jót is, de ez az egész szerkezetében valahogy más, mint öt éve. S a könyveket kézbe véve az árakon csak azért nem akad meg különösebben, mert tudta, hogy kétszer, háromszor akkora számjegyekkel fog találkozni. Arról is hallott, hogy vannak új kiadók, mégis meglepődik, hogy mennyi van, s mennyiféle könyvet adnak ki. Summa summárum: a hazai könyv- kultúra robbanásszerű átalakulását tapasztalhatja. S nem azt, hogy vége lenne a Gutenberg-galaxisnak, azaz hogy a könyv helyét más információhordozók foglalták volna el, mert láthatóan nem erről van szó. Korábban, tízegynéhány „hivatásos”, azaz hivatalos, állami könyvkiadó működött, s amit nem ők adtak ki, annak gazdái is hivatalos szervek, intézmények voltak. Elvétve fordult csak elő magánkiadás, s a szerzőről az isten se mosta le a dilettantizmus bélyegét, mondván', ha nem volna dilettáns. kiadnák hivatalosan. Amikor néhány éve közismert írók is kezdtek egy-egy könyvet magánúton, egyéni vállalkozásként közreadni, még mindig inkább csak a dolog szokatlanságát, furcsaságát észlelte a közvélemény, s néhány „fenegyerek” játékának tartotta az egészet. Mígnem aztán 1988 meghozta az áttörést. Mintegy száz kiadó alakult meg, kisebbek-nagyobbak, olyanok is, amelyek 40—50 kötetet szándékoznak idén közreadni, s olyanok is, amelyek csak néhányat. Az a sokszínűség és választékgazdagság, ami az utcai standokon tapasztalható, elsősorban nekik köszönhető. Természetesen a „régi” kiadók is talpon kívánnak maradni, s próbálják átvenni az új ritmust, az új szokásrendet. Felpörgetik ők is — legalább néhány — kiadványuk átfutási idejét, megjelennek ők is az utcán, s nemcsak olyan könyvekkel, amelyeket húsz éve szeretnének, de a politikai tiltás miatt nem tudtak idáig kiadni, hanem olyanokkal is, amelyeknek fél éve még a kézirata sem létezett. Egyszerre kiderült, hogy bár a nyomdák általában diktátorként tevékenykednek, van szabad nyomdai kapacitás, s nem is kevés. Kiderült, hogy amit gyorsan el lehet adni, azt gyorsan meg is lehet írni, meg is lehet szerkeszteni, ki is lehet nyomni, s a nyomdából egyből az utcára lehet vinni, árusítani. Mindez jó, sőt, nagyon jó, mégis van nagy veszélye is. Még a hozzáértő és művelt olvasónak is nehezebb ma tájékozódnia a megjelenő könyvek között. S ezen még viszonylag könnyű segíteni, de nagyobb baj, hogy a megjelent művek összességének szerkezete tolódik el az értéktől az érdekesség, az irodalmiságtól a publiciszti- kusság felé. Ennek tudatosításában, az egészséges olvasói, következésképp kiadói arányok kialakításában nagy a felelőssége a reklám- és a tájékoztató tevékenységnek. A reklám ma szolgáltatás, amelynek ára van. Különbséget kellene tenni mégis az egyértelműen jövedelmező áru reklámja és a művészi, vagy tudományos értéket hordozó könyv reklámja között. S a reklám jó néhány formája nem is kerül pénzbe. Nincs plusz költsége annak, ha a boltok kirakatában fő helyen szerepel egy-egy fontosnak ítélt könyv, esetleg a hét, a hónap könyve minősítéssel, amelyet valamilyen szakmai zsűri állapítana meg. Nem volna külön költsége annak, ha a rádió és a televízió hír- és magazinműsoraiban rendszeresen szó esne a fontos új könyvekről. Ha egyetlen napon e hírközlő szervek tízszer-húszszor említenék, hogy megjelent mondjuk Bella István új verseskönyve, vagy Czakó Gábor regénye, s ennek ez és ez az érdekessége, a jelentősége, akkor ez az egyetlen napra célzott reklám is sokat érne. Nem szolgáltatás volna, hanem szolgálat: a magyar irodalomé. S ugyanez vonatkozik a kritikára, a kritikákat közlő műhelyekre. Legalább fél éve, hogy a kiadott könyvek egyre nagyobb számával vannak jelen az úi kiadók, s még mindig csak esetlegesen, véletlenszerűen, szinte szégyenkezve lehet találkozni egy-egy mű kritikai megmérésével. Mintha még mindig élne a régi, de ma már indokolatlan gyanakvás. A magyar könyvkritika teljesen elszakad a könyvkiadóktól, és az olvasóktól is, ha nem vált sürgősen, ha nem válik képessé arra, hogy a tényleges helyzetről adjon képet: jóról, rosszról, közepesről és jelentősről. Vasy Géza
