Észak-Magyarország, 1989. május (45. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-13 / 111. szám

1989. május 13., szombat

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 9

LÁNG CSABA

lorgosz Szeferisz emlékére

Tudod a legnagyobb verseket az ember írja.

A költő kilép holdudvarából.

Neve1

szelíden néz akár egy isten,

mint hamuból hittel kiváltott gyöngy.

A szárnyalás alól kitépett levegő, a halott költő.

Harmatban bízni, és a tengeri szélben, a soha fölkelő Napiban, a fehér papírlapban amely

elnyelte egészen.

Távolodó szavait nem a rakéták

viszik tovább.

A szelídség kikéredzkedik a mindenség kezéből mint a virághoz

futó gyermek.

Egy Föld volt még benne ahogy alászállt,

Ott akarta kibontani

mit a fényről mentett,

mit elhalászott a víztükör fölül.

Egy szerelmet a szitakötőét

a bolond szárnyalásét

mely könnyekben tér vissza a földre.

isten holdudvara benned

ahogy magad elé meredsz megvilágitja a tárgyakat épphogy csak lásd mintha hamuban járnál itt a szobában - gyermekkel a szived alatt.

halála

állóan gondolkozik. Igaz, ezt kevesen igénylik.

Stoller hitetlenkedve hallgatta a görög ismertetőjét, ahogy a késő esti híradó tudósításait szokta. Néhány kérdés még foglalkoztatta.

— Általában kik rendelnek belőle?

— Ne gondold hogy valami baja van azoknak, akik már hazavittek egyet-egyet. Ismerek olyan férfit, aki azért rendelt, mert kímélni akarja a feleségét. Az azt mondta, a neve Bábud lesz.

Ez megtetszett Stollernek is. „Helga baba, Helga baba”, próbálgatta magában, miközben mélyeket isóhajtott. Teljesen akkor szállta meg a nyugalom, amikor Alexis arról is biztosította, hogy megrendelőinek névsora titkos, tőle senki nem juthat hozzá a nevekhez, mert tudja, vannak, akik nehezen fogad, ják be az újdonságokat.

— És mondd apafej. egyéni kívánságokat figyelembe tudsz venni?

— Semmi akadálya — dicsekedett Alexis. — Általában híres, amerikai filmsztárok fotói alapján dolgozom. de akadt már olyan megrendelőm is, aki ragaszkodott hozzá, hogy kissé púpos legyen a nő háta. Én azt úgy formáztam — vonta fel a pállát Alexis.

— Viszek egy fényképet, és kész?

— Három, négy hét alatt elkészülök a tökéletes másolattal. Senki sem hinné, hogy nem az élő, igazi nővel áll szemben. Reklamáció még nem futott be hozzám.

Te is megjavíthatod az éle- »

ted egy babával — ajánlotta lelkesen Alexis, miközben felállt, indulni készült.

— Épp egy elkészült darabért jönnek — magyarázta. — Ezt egy hazai popénekesről mintáztam. Ennek a lába görbe — tette hozzá halkan Alexis miközben a kezét nyújtotta.

— Ez fantasztikus, apafej! — lelkendezett Stoller, és megőrizve jókedvét, ő is ha. zaindult.

Az utca csöndes, kihalt volt, ahogy haladt keleti irányban. A beállványozott színház kirakatüvege előtt megállt, az épp műsoron lévő darabok plakátjait tanulmányozta, majd gyorsan to- vábbálit, ahogy ezt más is tette az utóbbi időkben. Fejében még javában kergetőz. tek a gondolatok, még halkan mormolta magában „Helga baba” nevét, amikor egy frissen felújított, díszes sarki épület * elé ért. Eszébe jutott, azon a napon zuhant le itt az állványzatról egy munkás, amikor ők ideköltöztek. Az újságok megírták a szerencsétlenül járt nevét, de biztos volt benne, ahogy ő. már senki más sem emlékszik a férfi nevére. Talán erről juthatott eszébe, tesz egy kis kitérőt, hogy hazáig még egyxer végiggondolja hetek óta*dédelgetett tervét.

Ügy számította, [ha majd Alexis elkészül felesége tökéletes másolatával, már csak az alkalmas pillanatra kell várnia, hogy kicserélje őket. Régóta gyűlölte már csöndben, befelé, zokszó nélkül Helgát mert örököHajdú Gábor Nyílt levél önmagamhoz

A 16 585-ik napon, ép elmével és teljes tudatom birtokában az életemet irányító kisebb és nagyobb hatóságoktól engedélyt kérek jelenteni önmagámnak, hogy félek. Egy vagyok a négy és fél milliárdból, aki a 48 és a 48.30 szélességi, a 20.30 és 21 fok közötti területen az északi féltekén él és az 13509050863 számon van nyilvántartva. Persze azt is közölnöm kell, hogy az életemet irányító kisebb és nagyobb hatóságok csak annyival tudnak többet rólam, a katonai szolgálatomat letöltöttem és különféle okokból katonai szolgálatra alkalmatlan vagyok. Mindezek talán mellékesnek tűnhetnek, csak az a fontos, hogy az egyesült államokbeli Percy Wolff (közelebbről Nebraska állam), a dániai Olf Handson, a görögországi Irene Odenis, az indiai Sing Ber- tin, az izlandi Björn Christenon, a kínai Sing Tao-seng, a marokkói Ahmed Ali, a Német Szövetségi Köztársaság-beli Helmut Stark, a nicaraguai Luis Palmer, a Szíriái Zuár Hasszán és a venezuelai Juan Herrera miatt nem érzem jól magam, azok pedig valamennyien a fent körülírt személy, azaz miattam nem érzik jól magukat, pontosabbat kifejezve egymás miatt félünk.

Mindaddig a percig, amíg nem ültem le ennek a levélnek a megírásához, fogalmam sem volt róla, hogy a nevezett személyek léteznek (megvallom, a felkutatásukban a világtérkép segített) és mint ahogy én nem tudtam róluk, úgy ők sem ismernek engem, mindössze annyit tudunk egymásról, hogy több mint négy és fél milliárdan élünk egyazon kód szerint a földnek nevezett bolygón. Mint mondtam, mindösz- sze annyit tudunk egymásról, hogy élünk, és még nem haltunk erőszakos halállal plasztikbombától, merénylettől, elsüllyesztett hajón, lezuhant repülőgépen, egy jól irányzott gépfegyvergolyótól, vagy atombombától, még mentesek vagyunk ezek együtt, vagy külön-külön nem oltották ki idő előtt az életünket.

Mindezt onnan tudom, hogy nálam is állandóan vételre kész a rádió, a televízió és minden tömegkommunikációs eszköz, mint ahogy a világban mindenütt én is onnan szerzek tudomást az emberiségről, no meg persze az írott sajtóból, amit a különböző szervezetek, a vele foglalkozók jól megszerkesztetten közvetítenek nekem.

Mondhatnám azt is, hogy megszoktam ezt az állapotot és meglehetősen jól elviselem, csak az a fontos, hogy az egymást követő stresszeket közben mindig kioltsa valami. Mondhatnám, de minek ámítsam magam, én is egy vagyok a négy és fél milliárd halálra ítélt közül és nem tudom, hogy milyen eredendő, vagy elkövetett bűn miatt vagyok részese ennek a várt. kollektív halálbüntetésnek. Várom tehát az ítéletet, a végrehajtást, amelyet mindennap felém sugallnak az újonnan elkészült tankok, a hidrogénbomba- kísérletek, a repülők, a lézerfegyverek, továbbá a vegyi és a biológiai harcanyagok.

Ha bártabb lenhék, vagy cinikusabb, akkor valami felsőbbrendűséggel legyinthetnék ezekre a dolgokra, mintha nem is tartozna rám az ügy, mert ezt is teheti a megszokottság. Ez az, a megszokottság, ez az én ellenségem is, és mind- annyiunké, akik a vegetáláson kívül valaha akartunk valamit. És lassan minden akaratot kilúgozott belőlünk az idő. Elvitte a világmegváltó hitünket, hogy mi aztán majd megmutatjuk, szétporladt minden bennünk, csak a lepergett napok mészváza maradt meg, az emlékek megmerevedett fantomképe, temetések sora, kórházi látogatásoké, a barátaink temetése, apáink temetése, munkatársaink temetése, műtétek kérgesedő hegei, ezek rakódnak le bennünk és soha meg .nem hallgatott sikolyok, hogy elbújjunk a ránk szakadó nappalok, meg északák elől, mert ezek betemettek sorban, alig hagytak lélegzetvételnyi időt, végezd csak a dolgodat,

sen héklizte, nem volt mellette egy nyugodt pillanata sem. Most, hogy rákénysze- rítette még ezt a költözést is, ide, ebbe a városba, ahol szinte lehetetlen élni, végső elhatározásra jutott. Úgy érezte, elfogyott körülötte a mészporral, salakkal és egyéb bűzös gázokkal teli levegő. Biztos volt benne, a környéken senki sem ismeri őket igazán. Az emberek itt is magukra zárják nehezen megszerzett bérházi lakásuk ajtaját. Ha véletlenül összefutnak a lépcsőházban, lehajtják fejüket, nem vésik emlékezetükbe a szomszéd- asszony apró ráncait ajka körül, így nem történhet semmi gikszer.

Stoller egy fehér borítékban nyújtotta át felesége néhány fényképét.

— Ez egy jó nő! — kezdett Alexis a modell dicséretébe.

— No, ezen most ne vitázzunk, apafej! — kérte Stoller.

Nehezen telt az idő, amíg Alexis elkészült Helga asz- szony élethű, tökéletes másolatával. Amikor Stoller hazaért vele, kicsomagolta az üres lakásban, majd az utasítás alapján gondosan ösz- szeállította. Volt ideje bőven, hóit ki is próbálta. A kapcsoló pici, zöld gombját az izgatott sóhajtásokra állította. A dolgok végeztével igen meg volt elégedve. Fá- jin nő, kész remekmű, ismerte el, majd fájó szívvel nekilátott a szétszereléshez, összehajtogatta.' betette a kartondobozba és beállította a gardróbba, ahol ilyen állapotban kényelmesen elfért. Elé akasztotta kopott, sötétkék télikabátját, és már a másnap reggelre gondolt, amikor Emma lányuk elindul a kéthetes sítáborba.

Stoller a másnap délutánt a kávézóban töltötte, ábrázatán azzal a mosollyal, amit Káin használt a kezdeti időkben. Közben még egyszer, utoljára átgondolta, mit is kell majd tennie, hogy soha, senki ne gyanakodjon.

Késő este, amikor hazaért, nem gyújtott villanyt a gálaesthez, csak az utcáról beszűrődő gyönge fényben állt oda alvó felesége fölé. Kuncogott egyet, látva, hogy glédába vágta magát az asz- szony, legújabb halványkék hálóingébe bújt.

A kés hosszú pengéjén megcsillant a szemközti házra szerelt neonreklám vörös fénye, ahogy a magasbe emelte. Egyetlen mozdulat, és Helgának kampec, próbálta biztatni magát, de talán a mélységes gyűlölettől remegni kezdeti a keze, ahogy átdöfte a bőrt a nya- ki főütőér környékén. Kezében a viaszosvászon asztalterítővel várta a vastag sugárban feltörő vért, ám csupán halk nesz hallatszott. Épp olyan, mint amikor egy maroknyi, pöttyös gumilabdába gombostűt szúrnak.

Stoller háta mögött, a nyitott ajtóban felesége állt.

— Látja, Alexis? Meg akart ölni! — mondta emelt hangon Helga asszony, majd a férfi vállára borult.

— íMeg akart ölni ez a bugris! — ismételte az asz- szony. Hangja már nyugodtan csengett, mint akit elkerült a fájdalom, a kétségbeesés, és csak megvetést, utálatot érez.

Stoller ebben a percben már biztosan tudta, Helga még sírni sem lesz hajlandó. Amikor felkattintotta a villanyt, Alexis halkan súghatott valamit, mert Helga asszony már mosolygott...

de fel ne tekints, meg ne fordulj, mert sarkadban van a következő nap, sem szeretkezés, sem fájdalom nem tarthatja vissza és ömlik tovább az idő szarujából a napok végtelen sora. De mit hozhatnak neked és nekem, a 40—50 deka kenyeremet, a húst, az egy pohár bort, vagy a gyógyszert, a kihulló fogaimat, a riadt tükörbenézéseket, valamit elmulasztottam, ez már itt a következő nap a sorban, mit veszítettem el és újabb temetés, fekete zászló a kapuban, elfogom a suttogásokat, szegény, fél óra alatt elvitte, pedig hogy szeretett volna ..., neki már mindegy, gondolom., akár ő is mehetne itt helyettem, én pedig ott hűlhetnék a sír hidegségéig, akkor rólam lenne egy odavetett szavuk.

És itt vagyunk, elmegyünk egymás mellett, ugyanazon kód szerint épült mozgó húsbábok, kihűlt eszmék tapadnak meg a gondolataink között, talán annak nyomán elindulhatna valami közeledésféle, leomlanának a hideg üvegfalak, arőelvek csak a rosszat engedik át mindenről, a jót valahol kiszűri ez a félig áteresztő ozmózis rendszer, s ettől válunk olyan keserűvé. És naponta csak ez szűrődik át ezen a furcsa, félig áteresztő üvegrendszeren, bomba robbant a frankfurti pályaudvaron, 48 ember meghalt, tovább folyik a háború Irak és Irán között, már 550 milliárd forintot költ az emberiség fegyverkezésre, drágább lett a tej, a kenyér, a só és a cukor, elégette magát tiltakozásul... És lassan megtelünk és fuldoklunk az üvegkalitkankban, fuldok- lunk, ha csókra közeledik a szánk, fuldoklunk, ha hozzáér a kezítók a másikhoz, ha átfordulunk az ágyban, fuldoklunk a villamoson, az autóbuszban, a földalattin, a sorban állás közben, a gőzfürdő forró levegőjében, az út szélén, ahol a tüdőnkre telepszik az ólomtetraetil.

És hiába emeled fel a fejed te is, hiába emelem fel a fejem, itt van, rámtelepszik a következő nap, rámtelepszik a terepszínűre festett élet. Ez hát amit nekem tud adni a XX. század, ez a nekem kiszabott ,25 ezer napom és abból egy, majd újra egy. Hogyan gazdálkodjak velük? És ha fel sem bontom a következőt, elejtem, mint az ujjak közül kipergett levelet, ha meglátom a feladóját, ezt is ugyanaz a kéz írta, ismerem a tartalmát, akár fel is sorolhatnám, újabb halálok, gépfegyverek újabb torkolattüzei, lézersugár, szökőár, atomháború, gammasugár, sejtburjánzás, szorongó várakozás.

Felkelek az ágyból, kint napfény és csontkezűkkel integetnek a fák. Ember vagyok, mormolom, hogy újra kezdjem, annyival 'különb a többi élőtől, hogy bennem is van belül egy elrejtett világ, egyetlen, soha meg nem ismétlődhető világvalóság. Érzékenyebb, mint a lehelt üveggömb, nem tűr semmiféle érintést, és ökölcsapásokkal nevelik valamennyit egyformává. Más üveggömb világok manipulálják, pedig nekik is csak 25 ezer napjuk van, vagy legfeljebb néhány százzal több, vagy kevesebb. Mégis manipulálják és megölik bennem a kristálytiszta rezgéseket, amelyek olyanok, mint az éter hangja, a karácsonyi csengők szeretet- hangja, a húsvéti kórusok hangja. Én még megismerem a csilingelőst, de ki érti már a másik ember hangját, sokaknak a füle csak a hamis hangodra érzékeny', nem képes senkivel megtalálni az eredendően tiszta hullámhosszot, hiába is keresné egy' életen át.

Közben lefekszem és felkelek és te is lefekszel és felkelsz barátom, végzed a szükségletedet és azt hiszed, hogy élsz, pedig téglafalak vesznek körül, alkohollal, kábítószerrel, gyógyszerrel és mérgekkel gyógyítod magad, lassan olyanná válsz mint én, és egyformává nyomorodunk menthetetlenül. És nem ismerjük meg egymást, elrejtőzünk a gondolataink közé, üres óráinkban egymás elejtett szavainak rejtvényét vizsgáljuk, mire gondolhatott a másik, amikor, és nem látunk többé befelé önmagunkba, a kristálygömbjeink már úgy sem jeleznek semmit, összekarcolta leheletfinom erezetüket a hozzá nem értők durva mozdulata. És soha többé nem lesz, ami életre keltsen, mi már az eredeti céljainkra alkalmatlanokká váltunk, már nem vagyunk emberek, sem isten, sem ördögi .hatalom nem segíthet rajtunk, csak a szorongás az, amely még megváltoztathatja bennünk a cementté szilárdult szürkeség indikátorát.

Mit tettél hát velünk világ és miért vagyok én felelős és te, meg a harmadik és más, ti éppen úgy, mint a mezítelenre vetkőz-tetetfek valamelyik haláltáborban, ti miért vagytok a felelősek, hiszen nemsokára látlak benneteket, rajtatok is ott van már a leltári szám, onnan vétettetek a porból, mindannyian ott vagyunk a csodára várók között, de nem jön semmiféle csoda, egyszerűen nincs csoda, ki vállalja a mindenség hatalmát. Ki válthat meg minket bűnösöket a bűneinktől, az egymás ellen elkövetett sunyi hazugságainktól, a gyilkosságainktól? Ki válthat meg az önmagunk ellen elkövetett gyalázatainktól, a gondolatainktól, a tetteinktőd, az önmagunknak okozott betegségeinktől, az öngyilkosságainktól ? És ki válthat meg a világ ellen elkövetett bűneinktől? Ki a felelős értünk, a természet gyermekeiért, ki a felelős, ki az, aki értelemmel és szabad akarattal felruházott bennünket?

Ülök a szobámban .égy lélek a négy és fél milliárdból,' ennyien vagyunk tévelygők ezen a sárgolyón, ennyien vagyunk összezárva és mégis elválasztva egymástól a megvakított kristálygömbjeinkkel. Hiába is keresnénk egymást, valami szörnyű luciferi hatalom kioltotta bennünk mindenható lézersugarával a szeretetet és a békességet és nem nőhetett fel bennünk a nap, hiába hiszünk a Názáretiben, Buddhában, Mohamedben, Marxban, mégsem beszélhetünk közös nyelvet, valamelyik Bábelnél örökre végeszakadt mindenféle kapcsolatnak közöttünk. Azóta csak a halál köt össze bennünket, a temetés, csak a síroknál gyűlünk össze, a kisebb és nagyobb temetéseknél, a mész szagú gödröknél, azután kezdjük újra az öldöklést, egyre rafináltabb eszközökkel a dárdák helyett.

Ma már ismerjük a komputer kódolását, az vissza is válaszol, ha hibát követünkéi. Megáll a Frotram-program, a kódolással van baj?, ütöm be a billentyűket, hogy végigvigyem és betápláljam, NO, írja ki a fehér papírlapra az engedelmes gép, épp oly engedelmes, mint én vagyok, az adatok rosz- szak? NO, válaszolja újra, megismételjem a programot?, valami alaki hiba miatt? YES, válaszolja és szélsebesen megindul újra, végigfut a program, viliódznak a lámpák, forog tovább a mágnesszalag, csak én tudom, mi van a gépben és ő ugyanúgy elrejti a gondolataimat, mint önmagam, pedig ez a gép a hozzákapcsolt robotrendszerrel óriási hatalom. Tudjátok-e ezt emberekyalamennyien, mindenki, akinek nem jut mindennapi betevő falat és azok is, akiknek jut. Tudjátok-e külön-külön a négy és fél milliárdból és együttesen mind a négy és fél milliárdan. Tudjátok-e, is- meritek-e az idevonatkozó kódokat, amely a szíveinkbe vezet? A mindenható kódokat önmagatokba és hozzám. Mert én is legfeljebb 25 ezer napig élhetek és abból már 16 585 eltelt, utána bezárul fölöttem is a sötétség, mint ahogy mindenki fölött megáll majd egyszer az idő, akár az ellenségem ma, akár a testvérem.