Észak-Magyarország, 1989. május (45. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-13 / 111. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4

1989. május 13., szombat

Új szállót adtak át Nagyatádon. A Solar 'Szálló a szomszédban üzemelő gyógyfürdő vendégeit is fogadja. A Háromcsillagos, hatvan kétágyas szobával rendelkező szállóban étterem, presszó, cukrászda, szépségszalon, fogorvosi és reumatológiai rendelő szolgálja a vendégek kényelmét.

Új tagozat indul a Ságváriban

Ami a domborműről lemaradt

Különféle taneszközöket, könyvet, körzőt, vonalzót adott a fiatalok kezébe a Ságvári Endre Általános Iskola bejáratát díszítő dombormű alkotója. Az 1952- ben megnyílt intézmény építője még nem gondolhatott arra, hogy a számítógépet is odaillessze a hagyományosan használt oktatási eszközök közé. Nem gondolhatta, hogy napjainkra az iskola egyik büszkesége lesz a számítógépes szak- tanterem.

A történet a Kossuth rádió Ugróiskola című műveltségi játékával kezdődött, az 1984 j85. tanévben zajlott vetélkedő első helyezettje az iskola ötfős csapata lett. Ezeknek a ma már érettségire készülő fiataloknak köszönheti az iskola az első Primo típusú számítógépét. Az évek során külső segítséggel, sok-sok társadalmi munkával sikerült a

fakultációs foglalkozások beindításához szükséges szakr tantermet kialakítani, számítógépekkel, az oktatáshoz szükséges egyéb eszközökkel felszerelni. Ma már nincsenek meg az eredeti gépek, ezeket felcserélték 16 darab azonos típusú Videoton tv-konputerekre. Ez a váltás lehetővé tette, hogy valamennyi gépen egyszerre dolgozhassanak a tanulók.

Fodor Ferenc, az iskola igazgatója elmondta, hogy jelenleg a városi tanács végrehajtó bizottságának jóváhagyását várják, ahhoz, hogy a jövő tanévtől beindulhasson a számítástechnikai szakosított tantervű csoport. Az iskolában minden lehetőség adott az új tagozat beindításához. Már elkészültek a május 23-án tartandó felvételi feladatlapjai is. Nem matematikai, hanem játékos logikai feladatokkal válogatják ki

azokat a 3. osztályos tanulókat, akik szeptembertől heti 2 órában már az új tan-í tárggyal is ismerkedhetnek.

Az iskolában közel húsz éve orosz nyelvből is tagozatos képzés folyik, várhatóan a tehetséges gyerekek mindkét tárgyat szívesen tanulnák. Ezért is készítik úgy az órarendet, hogy ha igénylik a szülők, és bírják a gyerekek, az orosz és a számítástechnikai tagozat foglalkozásain is részt vehessenek.

Az általános iskola nem programozó szakembereket akar képezni, de napjainkra az általános műveltség része lett a számítástechnikai alapismeretek birtoklása. A tagozatos oktatás eredményeképpen elvárhatjuk, hogy a tanulók a körző és a vonalzó használatánál megszokott természetességgel használják a számítógépeket is. (filip)

Természettudományi múzeum születik Miskolcon

A miskolci Kossuth utcán, a 13-as szám alaitti egykori iskolaépületben lévő Borsod—Miskolci Múzeum néhány hete zárva van. Az épület, amióta a múzeum ideköltözött, sokféle kiállításnak adott helyet, több funkciót látott el, most újabb szerepre készül, illetve olyan átalakulás előtt áll, amely nem elsősorban az épület állagát illeti, hanem tartalmi megváltozását. Erről beszélgettünk dr. Szabadfalvi Józseffel, ■ a miskolci Herman Ottó Múzeum, illetve a Borsod-Aba- új-Zemplén Megyei Múzeumi Szervezet igazgatójával.

— Korábbi beszélgetésünkben szó esett a múzeumi szervezet folyamatos átalakulásáról, illetve a Herman Ottó Múzeum szakosodásáról. Föltételezem, hogy a Kossuth utcai átalakítás is ennek a folyamatnak a része.

— Igen, ebbe a szakosodási folyamaitba illik. Ugyanis itt kívánjuk kialakítani a Herman Ottó Múzeum természettudományi osztályát, itt kap helyet a természettudományi gyűjtemény, annak állandó, illetve több kiállítása és az ehhéz a munkához tartozó laboratóriumok, munkaszobák sora.

— A nagy természettudós Herman Ottó nevét viselő múzeumnak így ismét lesz természettudományi gyűjteménye, és látható természet- tudományi anyaga.

— Ez egy kis kiigazításra szorul. A hatvanas évekig ugyanis volt a múzeumnak természettudományi gyűjteménye, de akkor amikor a Papszer utcai öreg épület megrokkant, átépítésre került, a gyűjtemények sokfelé kerültek, így az akkori természettudományi .anyag is úgymond felszámolódott. Gyűjteményünk volt, természettudományi szakember nem. Ennélfogva természet- tudományi osztálya sem volt a múzeumnak. A gyűjteményanyag részben a fővárosba került múzeumba, részben miskolci gimnáziumi

szertárakba, ahol ma is fellelhető és oktatási célokat szolgál. Egy évtizeddel ezelőtt Gyulai Iván vezetésével megalakult a múzeum természettudományi osztálya és megkezdődött a gyűjtemény gyarapítása. Ennek anyagából lehetett látni a Papszer utcai épületben is annak újabb bezárása előtt, innen került kiállítási anyag a Büklkí Nemzeti Parkba és más helyekre. Egyébként az országban is igen kevés helyen van önálló természet- tudományi múzeum, hát most itt, Miskolcon lesz. Ennek viszont hely kell, mert a Felszabadítók útjai központi épületünket nagyon hamar kinőttük. Múzeumunknak az utolsó egymásfél évtizedben elént fejlődése messze meghaladta azokat a kereteket, amelyeket a hetvenes években magunk előtt láttunk.

— Ez, azt hiszem, mindenképpen örvendetes eltérés. Viszont ha hely kell a természettudományi gyűjteménynek, logikusnak látszik, a Kossuth utcai épület e célra történő hasznosítása.

— Igen, ezt az épületet kívánjuk a természettudományi múzeum céljára alkalmassá tenni, ennélfogva a régi jellegét és funkcióját fel kell számolnunk. Mint már említettem, laboratóriumok, gyűjteményi raktárak, bemutatótermek, munkaterek kellenek. Ez egy szinte önálló múzeum lesz a megyei múzeumi szervezet kereteben. Valami jó név is kellene neki.

— Javasolhatom, hogy legyen Borsod—Miskolci Természettudományi Múzeum? Ez a név ugyanis megőrizné a patinás és a múzeológiá- hoz erősen tapadó borsod— miskolci jelzést, mindjárt a helyet is meghatározná, egy-* ben a múzeum jellegét, témakörét is jelölné.

— Nem rossz gondolat, érdemes ezt meggondolni. Ha szabad folytatnom, mit tervezünk az épületben: az az elképzelésünk, hogy a természettudomány két nagy ágazata, az élővilág és az

ásványvilág kapjon megfelelő helyeit. Ugyanakkor nem lebecsülendő gondként jelentkezik, hogy az épületben eddig volt állandó kiállítás, a Kondor Béla-gyűj- temény hontalanná válik. Van egy olyan elképzelésünk, amit talán a képzőművészet barátai nem fognak örömmel fogadni és osztani, hogy átmenetileg szüneteltetnünk kell a Kondor-gyűjtemény egészének bemutatását, de máris napirenden van az elhelyezése, foglalkozunk vele. Elsőként csökkentett terjedelemben, majd teljes egészében mutatnánk be. Kis türelmet kell kérnünk Kondor tisztelőitől.

— A Kossuth utcai múzeumépület már zárva van. Mikorra várható, a természettudományi múzeum megnyitása?

— A munkálatok már folynak, mind az épület, átalakítását illetően, bár ez kismértékű lesz, mind a berendezést, az új munkaterületek és kiállítások kiképzését tekintve. Várhatóan a jövő év legelején megnyithatjuk.

— Nem tartozik ugyan a természettudományi múzeum témaköréhez, de szeretném megkérdezni, hol tart az ősi múzeumépület, a Papszer utcai öreg műemlékház átadása. Kívülről nagyon szépnek látszik megújult formájában, a járókelő már késznek vélheti.

— A Papszer utcai épület közvetlen műszaki átadás előtt áll. Jelenleg épületen kívüli munkák, burkolás stb. folynak. Októberben a múzeumi hónapban szeretnénk megnyitni legalább a nagyobbik felét, azaz az emelet öt termében a várostörténeti, két termében pedig népművészeti kiállítást. Ha sikerülne, a földszintre időszakos kiállításokat tervezünk és a jövő év tavaszán nyílna meg az igen sok értéket kínáló régészeti kiállítás is a Papszer utcai öreg múzeumépületben.

(benedck)

Anyanyeiv-é az anyanyelv?

„Beszélni nehéz.” A mindnyájunk részére felejthetetlen Pécsi Blanka így fogalmazta meg viszonyunkat, lelkünket kifejező eszközéhez: anyanyelvűnkhöz. Még nehezebb beszélni helyesen, szépen annak, aki kisdiák korában elkerült anyanyelve óvó, védő pajzsa alól és immár 33. éve idegen nyelvközösségben él.

Kisdiák voltam, amikor Svájcba kerültem. Édesapám ősrégi svájci család leszármazottja, aki Magyarországon született és itt Sárospatakon járt gimnáziumba. Később egy dunántúli magyar kislány lett a felesége, aki az Édesanyám. Hogy anyanyelvemet Svájcba költözésünk után is sikerült megőrizni, az annak köszönhető, hogy családunk a szó teljes értelmében állandó kapcsolatot tartott és tart Magyarországgal. Ez a kapcsolat kezdetben magyar nyelvű mesekönyveket, majd ifjúsági regényeket, verseskötetekét, magyar mondákat rakosgatott a svájci otthon könyvespolcaira. A magyar könyvek nem csupán szórakozást jelentettek, hanem felidézték az első immár múltba hullt otthon édes melegét. E meghittség felidézgetésén keresztül szükségszerűvé vált a magyar könyvek gyűjtése, céllá a magyar kultúra, a magyar irodalom megismerése. Férjem szintén magyar származású. A magyar kultúrával való eljegyzettségünk jegyében férjemmel és két gyermekünkkel úgyszólván csak magyarul beszélünk.

Ügy gondolom, hogy örök emberi törekvés, vágy: amit én szépnek, kitűnőnek, értékesnek tartok, azt másoknak is továbbadjam. Ilyen szándékkal kezdtem 1977-ben németre fordítani Ady Endre, Németh László, Radnóti Miklós és Sánta Ferenc néhány írását.

Aki Szülőhazájától soha nem volt hosszabb ideig távol, nem élt hosszabb ideig idegen földön, idegen nyelvközösségben, az nem tudhatja milyen az, amikor egyetlen szippan- tásnyi akácillatért egy távoli, „porfellegeket sóhajtó faluban”, vagy egy nyári alkonyért a fűzfaszegélyezte Tisza-parton, vagy akár egy kicsi utca villanásnyi látásáért — a messzi idegenben új hazát, biztonságos megélhetést, sőt egész egzisztenciát tudnánk néha egyetlen mozdulattal cserébe adni.

Nagy szavak? Korántsem. Tapasztalatból tudom milyen az, amikor egyetlen sor gondolata egy anyanyelvemen szóló költőnek kiváltja ezt az akácillatért sóvárgó, egzisztenciát is odadobni hajlandó hangulatot.

Nem tudom van-e a föld hátán nép, amely ilyen nagy százalékban élne határain túl, mint a magyar? Nyomasztó statisztikai adat az ország határain belül élő magyarságnak? Nem hinném. A szétszóródás családok sorsában testet öltő tény, mellyel mint gyógyulni nem akaró sebbel kell foglalkoznunk.

Amikor 1964 karácsonyán a rádió néhány üdvözlő szót kért Németh Lászlótól a külföldi magyarság

számára, az író feltette a kérdést: „Mit mondhatunk azon túl hogy veletek álmodunk, mint ahogyan a ti álmotok is mibelőlünk épül — tehát összetartozunk! — Mehetünk-e tovább, mondhatjuk-e, hogy jöjjetek haza — azoknak, akiket egy nagy gyökérszaggatás tanított meg rá, hogy sekélyebb kapcsolataikhoz is ragaszkodjanak? Vagy annyit legalább, hogy maradjatok ott kinn is a haza fiai, ne csak ti, a gyermekeitek is — vigyétek áit beléjük is a bennetek élő meghasonlást, mert (ebben az esetben) megéri máshol élni és Magyarországhoz tartozni.”

Hovatartozásunk nagy összefogó kapcsa, ereje — éljünk bárhol a világon — anyanyelvűnk. De mit tehetnek anyanyelvűkért azok a kisebbségben élők, akiknek legelemibb életfeltételeik kerülnek veszélybe, ha anyanyelvükön akár egy mosoly is fakad? Akiknek mosolyát ikönnybe fojtják? Akiknek értelmetlen, esztelen brutalitással tiltják használni lelkűk kifejező- eszközét: anyanyelvűket?

És mit tehetnek azok, akik határainkon belül élnek, vagy azok, akik a világ minden tájára szétszóródtak?

„őrzők vigyázzatok a strázsán!” mondaná nekünk Ady. Mert mindnyájan, akik örökül kaptuk ezt a csodálatosan hangzó, semmihez nem hasonlítható édes anyanyelvet, mindnyájan strázsára kell álljunk és úgy őrködnünk, hogy közben tudnunk kell: elveszünk, ha nem vigyázunk. Nem csak a távolra szakadtak — az itthoniak is. Mert nem kell ahhoz az ország határain kívül élni, hogy anyanyelvűnk elszegényedjen: emigrációba

küldi anyanyelvét az is, aki nem csak, hogy soha egy verset el nem olvas, soha egy népdalt el nem énekel, de divatosnak találja mondandóját idegen, jövevény szavakkal díszít- tetni, miközben Arany János gazdag szókincsű nyelvén szólhatna. És hányán élnek olyan távoli és végleges szétszóródásban, hogy tudok szülőt, aki odakinn nem tanítja gyermekét magyarul! Így válik az anyanyelv megkérdőjelezett anyanyelvvé. Melyik lesz a növekvő gyermek anyanyelve? Az, amelyen édesanyját hallotta becézgetve szólni, vagy az, amelyen az óvodában, iskolában megtanulta a fogalmakat németül, angolul, svédül, illetve a szülők által választott új haza nyelvén?

Hosszan, nagyon hosszan és a témában alaposan elmerülve kéne itthon is és az idegenben is szinte naponta elgondolkodni. És aki azt gondolja, hogy eleget tett már kötelességének ebben az ügyben, aki netán még azt is gondolja, hogy neki ebben nincs vagy nem lehet szerepe, az jól teszi ha átgondolja újra, majd megvizsgálja lelkiismeretét, önkritikát gyakorol és utána sürgősen cselekszik. Mert még mindig nem elég amit tettünk. És aki még semmit sem tett, az nem csak mulaszt — vétkezik is. Az ősök ellen épp úgy, mint az eljövendő generáció ellen. Felületes nemtörődömséggel hovatartozásunk gyökereit tépdes- sük és a gyökerekkel lelkünk főütőerejét. A magyar lélekben hovatartozása — és itt nem földrajzi

hovatartozására gondolok — biztos hordereje nélkül

nem terem sem virág, sem szerelem, sem ének, sem költemény; elfárad, elfásul, elhétköznapiasodik — végül is fakóvá, színtelenné, arctalanná válik örökös asszimilálódási erőlködései, gondjai fáradalmaiban.

Anyanyelvűnkhöz való ragaszkodásunk nem valamiféle édeskés nosztalgia kell legyen, hanem mindennapi megújítása a szándéknak: az ó-haza, az összma- gyarság periférikus mezőjébe szorult, bennünket követő nemzedéket gazdagítani jogos örökségünkkel a magyar nyelvvel, a magyarságtudattal, a magyar hagyományok ápolásával. Mindazzal a nyelvi, szellemi, kultúrális többlettel, amivel kettős helyzetünknél fogva nem szegényebbek, de gazdagabbak lettünk.

Anyanyelvűnk ügye az egész magyarság ügye. De a határainkon túl, ősi településekben, zártabb-lazább nemzetiségi közösségben élő magyarok (és a Világ minden tájára szétszóródottak nyelvápolását) nem a nyelvápolás szakembereinek feladatában látom elsősorban. A vezető szerep a családé kell, legyen. Műhellyé az otthon kell váljon Németh László értelmében. Tudomásul kell vennünk, milyen óriási erkölcs, megmentő, teremtő és termékenyítő nevelő hatással lehetünk gyermekeinkre, hogy ne váljon be Herder „jóslata”, ami szerint a magyarság pusztuló nép, nyelve is kiveszőben van. Mert amíg a messzire szakadt első generáció és még a magamkorabeli második generáció is, akik bár mint apró gyerekek elkerültünk idegen nyelvterületre, de itt születtünk és még itthon, anyánk nyelvén tanultuk meg, hogy: Magyarország a Hazám, míg élünk érezni fogjuk jelentőségét a „föl-föl dobott kő földedre hullva, kicsi országom újra meg újra /hazajön fiad” Ady soroknak, addig az odakint született, az odakint felnőtt gyermekeink és unokáink — (tehát a harmadik, negyedik generáció nevelését kell úgy irányítanunk, hogy Petőfivel vallhassák: „Ha nem születtem volna is magyarnak e néphez állanék ezennel én...”

Bárczy Géza professzorral szólva: „Meg kell tenni mindent annak érdekében, hogy ne múljon el a magyar ember lelkében az anyanyeív csengése.” Ez a meggyőződés sarkallt bennünket, szülőket, arra az elhatározásra, hogy négy évvel ezelőtt szeptember elsején fiamat beírassuk a sárospataki gimnázium első osztályába. Egy fiatal ember életében meghatározóak a diákévek a maguk szépségeivel, álmaival, gyötrelmeivel is. így, ha most szombaton Sárospatakról tovább ballag, szavakkal alig kifejezhető érzés lesz a ballagó fiamat úgy nézni, hogy biztosítva tudom kötődését egy életre a magyarsághoz..

Azt ne kérdezze tőlem senki, hogy az anyának mennyi lemondást is jelentett fia hosszú távolléte. De sok-sok évvel ezelőtt épp Társaságunk névadója: Kazinczy Ferenc mondotta : „Oly szép $ekiseb- bet tenni nemzetünknek. nemesítésére!”

Granitz-Barth Katalin

(Elhangzott 1989. május 8-án a Sárospatakon rendezett Erdélyi János emlékülésen.)