Észak-Magyarország, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-02 / 78. szám
1989. április 2., vasárnap ÉSZAK-MAGYARORSZAG 9 Gulyás Mihály GO éves Mindig büszke volt rá, hogy április 4-én ünnepelheti a születésnapját. Neki ugyanis, azt tartja, a felszabadulás hozta el a lehetőséget, hogy a garadnai paraszt- és pásztorsi- hederböl tanult, egyetemet végzett ember lehessen: újságíró, majd a Napjaink főszerkesztője, számtalan tanulmány, riport, s regények szerzője. Ám vele ellentétben, elismerve, hogy az 1945-öt követő fényes szelek időszaka a társadalom legmélyéről, a perifériákról sok-sok fiatalt röpített föl, akik előt^ a távlatok mindaddig zárva voltak, én erről a valóban jeles napról azt tartom, hogy ha igaz is a fölszabadulás ténye, de az is, hogy az ország, ez a haza valójában két-három szabadabb légkörű éve után mégsem lett szabad. Ezt a hetvenes évekre, megpróbálva a helyzetet mentegetni, kimagyarázni valamiképpen, Gulyás Mihály is fölismerte. Noha ettől a fölismeréstől igencsak megriadhatott: ellenkezett a hivatalos megítéléssel, állásponttal. Ennek az időnek a terméke egyik legjelentősebb tanulmánya, amely Tétova gondolatok a hazáról címmel a Kortársban jelent meg, s amely az irodalmi közéletben csöppet sem jelentéktelen vihart, vitát váltott ki. A Népszabadság támadását kellett, vagy inkább kellett volna állnia. Hiába igyekezett Stószról megvédeni Fábry Zoltán is, az abban az időben aligha sikerülhetett. Ezért az írásáért, több mással együtt, Gulyás Mihályt is megbélyegezték narodnyiksággal, nacionalizmussal. Mások viszont, s közülük én sem vonom ki magam, meghasonlással vádolták, amiért gondolatai tétovák a hazáról. Viszont el kellett ismerni, ez a tette abban az időben, amikor nem kívánatosnak ítéltetett a népinemzeti gondolkodás, mégiscsak jelentős áttörésnek számított. A Napjaink szerkesztősége az ö főnöksége alatt nyílt vitafórum, a helyi irodalom képviselőinek mindennapos találkozóhelye, véleménycserék színtere: műhely volt. Érintetlen a hivatali légkörtől, szellemtől. A kultúrpolitika szigorának enyhültével volt esély arra is, hogy a lap fölzárkózzon a többi vidéken megjelenő folyóirathoz: velük egynapon lehessen emlegetni. Hogy ez nem teljesen sikerült, Gulyás Mihály visszafogó, a magasabb régióktól tartózkodó magatartásán is múlott. Az irodalmi élet miskolci üzemi lapjának akarta csak a Napjainkat, nem többnek. Nem bízott eléggé magában, munkatársaiban, vagy inkább a lehetőségekben, körülményekben? A főszerkesztői székben valóban nem volt biztonságos az ülés: meg-megbillent alatta. Ha a négy megjelent regényével nem is aratott wámottevő’ sikert, amit ő maga is tud, érez, publicisztikáival annál inkább. (Mindig is újságírónak tartotta magát, noha jóval több annál.) A falusi, aprófalvas Magyarország gondját, alávetett helyzetét elsők között veti föl, s tiltakozik a vidék lebecsültsége: a hátrányos megkülönböztetés ellen. (Sajnálatos, hogy a Magyarország felfedezése sorozatába szánt, az ebben a témakörben írt cikkei, esz- széi kötetté máig nem álltak össze. Nagy tartozás ez. Tartozik vele önmagának, a sorskér- dés.einkre érzékeny olvasóknak egyaránt.) A falusi lakosság elöregedese, az elvándorlás sem kerülte el a figyelmét, s nemcsak regisztrálta a valóságot, az okokra is rámutatott. Népesedési gondjainkra Fekete Gyulával egy- időben döbbent rá, s publikálja, ezzel kapcsolatos vitacikkeit. Hatvanadik születésnapján azzal a reménynyel köszöntjük Gulyás Mihályt, hogy még lennie kell annyi idejének, erejének, s minden bizonnyal van, lesz is, hogy megírja főművét, a Cserehátról: aprófalvainkról szóló szociográfiáját, s mindazt, ami hátra maradt. Bármilyen kegyetlenül hangzik is, az el nem végzett munkára ugyanis nincs, nem lehet mentség. Serföző Simon Gulyás Mihály illusztráció Feledy Gyula rajza Tétova gondolatok a hazáról dalán, ingerült fehér különítmények fogságába került. KiváGulyás Mihály: A hazáról alkotott képzeteim alighanem naivak, tudományosnak semmiképpen se mondhatók. Ha nekem szegeznék a kéidést: „Mi a haza?’', minden bizonnyal zavarba jönnék, miként akkor is, ha arról faggatnának, szeretem-e anyámat- apámat és miért? Aligha tudunk ezekre a kérdésekre tudományosan pontos választ adni. Inkább érezzük a választ, semmint tudjuk. Apám két esztendőt húzott le hadifogságban, igen mesz- szire, a Kubán folyó partjára került, ahonnan már jól latnatok a Kaukázus hófedte csúcsai. Egy hetvenhektáros nagygazdánál dolgozott. Kezdetben a rideg gazda-cseléd viszony jellemezte kapcsolataikat, de csakhamar beépült, a családba. Nem kellett munkára noszogatni, sőt inkább c hajcsárkodott dolgos példamutatásával. Paraszt volt, tudta tehát, mivel lehet gazdája kegyeibe férkőzni: szorgalommal, szolgálatkészséggel. A gazda kozákíia elesett a „dicső cár” szolgálatában, egy szem lánya maradt, aki egykettőre szemet vetett a jóvágású „ausztricra”. A gazda és gazdasszony tudtával és hallgatólagos beleegyezésével történt mindez, nem voltak álszentek, hagyták, hogy a két fiatal szeresse egymást. 1918 tavaszára oda is eljutott a forradalom híre, ; „Ivánnak” egyik napról a másikra igen-igen nagy mehet- nékje támadt — haza! A gazda, gazdasszony, nem utolsósorban a lány könyörögtek neki, maradjon, vegye el lányukat, legyen ő a gazda. A legény hallani sem akart róla, s mert szinte életveszélyesen marasztalták, egy szép napon búcsúzás nélkül kereket oldott. Keresztülvágta magát a forradalmas Oroszországon, számos alkalommal hajszálon múlott az élete, olykor hogy néhány kilométerrel közelebb kerülhessen hazájához, fegyvert kellett ragadnia a vörösök ollóun beszélte a nyelvüket, leleményesség, füllentés dolgában is jól volt „eleresztve”. Tavasszal vágott neki a több ezer kilométeres útnak, s lehullt az első hó, mire bekopogtatott a hernádszurdoki pásztorház ablakán: „Édesanyám, megjöttem !” Kérdem: mire jött haza, miféle sorsra? Folytatta azt, amit abbahagyott, a zselléréletet. Titokzatos erők munkáltak benne, hogy elviselhesse az étlen-szomjan gyaloglást, a rettenetes. már-már nem „emtoerméretü” megpróbáltatásokat. A szörnyű háború tíz- és százezreket dobot t-fröccsentett szét a nagyvilágba, magyaiokat és nem magyarokat. Amikor vége lett „visszagörögtek” sorsuk megszokott mélyeibe, titokzatos, világok más ízeit magukba sűrítő csöppekként gördültek végig a Föld nagy terein, vérben is iszonyatban. Haza, csak haza! Miért? Egyszer valaki biológiával, fizikával magyarázta a problémát nekem: egy bizonyos tájból sarjadtunk, ama táj elemeiből éP‘teuük fel testünket, s e táj visszahívja elevenné lényegült elemeit, mágnesként vonzza-hajtja. Gondolom, mindez buta beszéd. Emberek vagyunk, nem lazacok, bár igencsak tiszteletre méltó e halfajta sajátos szülőhely-sze- retete. Világrajötte után évekig kóborol a végesincs tengerekben, de amikor elérkezik ivarérettségének ideje, fölkeresi azt a patakot, melyben ő „megszületett”, és oda rakja le ikráit. Miért? Talán arra „gondol”, ha ő ott megmaradhatott, ivadékai is megmaradnak. Az ember érzelmi világa rendkívül gazdag. Emlékeink legkezdetén szülőanyánk tűnik fel láthatóan és láthatatlanul, szeretetreméltóan, kedvesen, majd apánkra ismerünk, testvéreinkre, rokonainkra, legkedvesebb szomszédainkra és legharagosabb haragosainkra. Otthonná tágul emberismeretünk. Nehézkesen-tétován átlépjük a küszöböt, s már ott az udvar, a titokzatos kapuval, melyen át általunk még ismeretlen okokból eltűnnek, majd ismét visszatérnek szeretteink. A kapun túl kezdődik egy nagyobb közösség: a falu, a város, az ország, egyszóval — a haza. Nevelésünk folytán szimpliciitá9ként került a köztudatba a történelmi materializmus egyik rendkívül fontos tétele: a lét határozza meg a tudatot. Nos, mi elfelejtettük bővebben kifejteni e tételt — a dolgok végokaként kell értelmezni, s nem primitív „konyhanyelven”, azaz: ahol a nagyobb darab kenyeret adják, ott a hazám. Mert ez nem igaz. A disszi- densek a maguk bőrén győződtek meg róla. Egy részük ténylegesen jobb anyagi körülmények közé került, de a nagyobb darab kenyérrel együtt a normális, kielégítő lét minden egyéb föltételét elvesztette: a szülők, rokonok közelségét, a nemzeti lét-föltételeit, a nyelvben s a nemzet kultúrájában való élés lehetőségét. Rossz közérzetet kaptak a nagyobb darab kenyérhez. Büntetlenül nem lehet csak úgy otthagyni a hazát, a haza továbbél a nemzet tagjaiban, kihunyó melegét nem pótolja az új környezet asszimilációs hatása. Az itthon, tisztességes munkával szerzett lakás, autó, egyben valóságos értékrendjét a hagyományok lényegesen befolyásolják. Ahol mindenkinek kocsija van, a kocsi egyszerűen csak autó, szükséges közlekedési alkalmatosság — itthon fel lehet vele vágni. Egyszóval: a küzdésnek, a lél anyagi eszközeiért vívott harcnak számtalan motiváló tényezője van. A lélek battériáit újra és újra töltik ezek a motivációk, melyek számtalan áttétellel kapcsolódnak egy nemzet sajátosságaihoz, hagyományaihoz. Ha a lét anyagi vonatkozásai oly egyértelműen határoznák meg a tudatot, a jelenségek sokaságát képtelenek volnánk értelmezni és megérteni. Jelenleg mind több szó esik a nemzeti jellegről, formákról, hazafiasságról. Köztudott, hogy a társadalmi jelenségek statisztikus jelen valóságok, a legelvontabb jelenség is létrehozza a maga megfoghatóságait. Ügy vélem, a hazaszeretet ama jelenségek egyike, melyet statisztikai eszközökkel- módszerekkel is tetten lehetne érni. Az jut ugyanis eszembe, hogy a több mint kétszázezer disszidens hátrahagyott valamit maga után, statisztikailag feldolgozható tények sokaságát. Hogy miért mentek el, azon immár nem érdemes meditálni, ahány ember, annyiféle válasz. Valójában azt illenék megtudnunk, kik mentek el. Nem vagyok elfogult osztályom iránt, tapasztalataim szerint azonban a parasztság közül aránylag igen kevesen. Valaki cinikusan ezt a választ adta fejtegetésemre: „együgyű- eké a mennyeknek országa és a haza ", És hogyha összeszedtük a szükséges tényanyagot, tanulmányoznunk illenék a megtartóbb osztályok vagy osztályrétegek családi stb. nevelési elveit, gyakorlatát. Tétován rakosgatom egymás mellé gondolataimat hazáról, hazafiasságról, szülőföldszeretetről. Nyomasztó hiányérzések vákuumait tapintom magamban és másokban, nemzeti érzelmeinket ápolatlannak, elhanyagoltnak vélem. Nem tudjuk, mélyreható társadalmi változásaink közepette hogyan szeressük hazánkat, mely gyökereket kellene mélyítenünk, melyeket elszakítanunk. Találgatások buktatóin át próbálunk összefércelni valamiféle rendező képletet, a változott világhoz igazítani a nemzeti léttel kapcsolatos elveinket. Kétségtelen, a világ a nemzetek integrálódása felé halad. A nemzetek immár nem zárkózhatnak el más nemzetek sorsától. A prognosztika baljós változások társadalmi földlökéseit fogja fel, a demográfiai robbanás előszele már megérintette a világot, a kompjuterek izgatottan mérik-mérics- kélik a holnap esedékessé váló gondjait, az éhező százmilliókról és az ezzel járó internacionális veszélyekről festenek drámai képeket. Mindezek fölött pedig ott lebeg az emberiség történetének eleddig legnagyobb fegyverkezési versenye, mely lehetőségként csakúgy magában rejti e tömeg- pusztító eszközök megsemmisítését, mint az emberiség megsemmisülését, Egy nyugatnémet hadtörténész kiszámította: az emberiség írott történelme alatt 16 ezer fegyverkezési verseny volt, s mindössze 1 százaléka nem járt háborúval. Hogy lesz, mint lesz a mostanival, ez a kérdés nem maradhat sokáig megfejtetlen talány, az emberiségnek pontos és egyértelmű választ kell rá adnia. Nos, nekünk, magyaroknak ilyen, emberiség-méretű problémák kölcsönhatásában illik gondolkoznunk nemzeti léttel kapcsolatos gondjainkról. A nemzet fennmaradásának lehetőségei vajon milyenek? Nem tudom, más nemzetek irodalmában felsejlik-e a nemzethalál réme — miénkben kétségtelenül megfogalmazódott, s ezt nem szabad csupán a fantázia szabad csapongásának tulajdonítani. Népünk története válságokkal terhes. Szerencsétlen sorsunk Európa „átjáróházába” sodort minket, ezer esztendőnk vérben is iszonyatban telt el, alig akadt, generáció, amely a bölcsőtől a koporsóig nyugodalmasan élhetett volna. Nem tudom, csak vélem: kell legyen valamiféle nemzeti karakter. Az egyén jellemét sorsa megélt tapasztalatai minden bizonnyal befolyásolják, s alighanem így van ez — persze jóval áttételesebben, bonyolultabban — a nemzetek karakterével is. Az eltérő adottságok, történelmi tapasztalások és okulások lerakódásaiból más-más nemzeti karakterjegyek jönnek létre, melyek mintegy motiválják a nemzetek viselkedését sajátos történelmi helyzetekben. (Folytatjuk)
