Észak-Magyarország, 1989. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-15 / 88. szám
1989. április 15., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 9 Seres János-kismonográfia Miskolc képzőművészeti életének igen jelentős személyisége Seres János festőművész. Öt mutatja most be a Herman Ottó Múzeum Borsodi kismonográfiáik sorozatának 32. kötete, amelyet Végvári Lajos művészettörténész írt, s amely a Hazafias Népfront Borsod Megyei Bizottsága és a Pedagógusok Szakszervezete Borsod Megyei Bizottsága támogatásával jelent meg. Nagy érdeklődéssel olvasom a kismonográfiát. Seres Jánost személyesen is igen jól ismerem még a harmincas évek elejétől, amikor hosszú évekig, ha nem is egy osztályban, de együtt koptattuk a miskolci református gimnázium padjait. Ennek a személyes vonatkozásnak a megemlítése azért indokolt, mert a kismonográfiát író Végvári Lajos művészettörténész is hasonló emberi kapcsolat útján közelíti meg a művész munkásságát. Ö ugyanis a Képzőművészeti Főiskolán tanult együtt Seressel, évekig kollégiumi lakótársa volt, tehát pályáját szinte a kezdetektől ismeri. Napjainkban is csaknem egymás közvetlen szomszédságában laknak, így az ismeretség megalapozott, nem felületes találkozásokon alapszik. Ám, amennyire előnyére szolgál egy monográfia írásának, ha a monog- ráfus a bemutatandó művészt ennyire közelről ismeri, ha nem is ilyen nagymértékben, de mindenképpen árnyoldalai is vannak, amelyek nem is az elfogultságban jelentkeznek, hanem az írásmű időnkénti „elkalandozásában”. Ez azt eredményezi, hogy a kismonográfia szigorúan zárt szerkezetében talán több az oldalsó 'kiágazás, mint szükségeltetik. Aki ezt az írásművet végigolvassa, észre kell hogy vegye ezeket a kis, oldalra ágazó kitérőket, amelyek Seres János ürügyén a monográfus egyéb mondandóját tartalmazzák, igen mély és sokágú ismereteiből adnak közre, nem kevés ismeretanyagot. (Például Rudnay Gyuláról és másokról.) Mindezek nem csökkentik a monográfia értékét, csak időnként elterelik a figyelmet Seres Jánosról. Bevezetőben azt olvashatjuk. Seres János az az ember. „akinek festői, pedagógiai és közéleti tevékenységét a népéhez való hűség, a szülőföld szeretető és embernevelő pedagógiai elkötelezettsége jellemzi. A népe iránti szeretet nem pate- tikus jellegű. Idegenkedik az általánosító szólamoktól, hazafisága a lokálpatriótáé.” Megismerhetjük pályaindulását. Selyebről származott, Abaújból, a miskolci református gimnáziumiban folytatta középiskolai tanulmányait, ahol Imréh Zsigmond festőművész volt a rajztanára, s akinek művészete egész életére meghatározó hatással volt Seres Jánosra. A főiskolán együtt töltött éveket igen részletesen ismerteti Végvári Lajos, majd Seresnek a pályaindulását, a Miskolcra való hazatérését és itthoni tevékenykedését, részletesen elemezve művészi pályájának egyenletes ívét is. „Komponáló művészet az övé, amelynek vezérlő elve a rend, a célszerűség és a harmónia” — írja róla többele között. „Szemérmes művészet az övé, távol minden hivalkodástól, artisztikus bravúrra való törekvéstől. Jórészt ezzel magyarázható, hogy kevés színt használ, a barnák változatai, a szürkébe oldódó feketék, a fanyar zöldek és a ritkán elővillanó tompa vörösek jellemzik művészetét. Festészete ennek következtében halk szavú, sőt, melankolikusnak is lehetne nevezni, ha a színek tompa akkordjai mögött nem képzelhetnék az izzást, a természeti motívum átalakítása érdekében vívott belső küzdelmet, vagyis a magyar festészetnek azt a tulajdonságát, hogy a valóságból kiemelt részletet drámai izzásé egésszé tudja formálni. Művészi szerénysége abban is megnyilvánul, hogy a formák józansága mögé bújtatja líráját. így találkozik művészetében a 20. századi internacionális jellegű kép- alakítása a nemzeti hagyománnyal. Seresnek, a modern felfogású festőnek a szívében mélyen gyökerező magyarságtudat él, s ennek a mai körülményeknek megfelelő művészi megfogalmazása adja festészetének lényegét.” Így összegzi Végvári Lajos Seres János munkásságának méltatását. A kismonográfiáiban 14 fekete-fehér szövegközti, 30 teljes oldalas fekete-fehér és 8 színes reprodukció található, valamint adattár Seres munkásságáról, továbbá orosz és angol nyelvű rövid összefoglalás. Végvári Lajos munkája Seres Jánosról szól, de a bevezetőiben említett közös főiskolai évekre emlékezve az akkori főiskolai és azon kívüli képzőművészeti életről, a kor néhány nagymesteréről is értékes adalékokkal szolgál, (benedek) Fotókiállítások a Vajdahunyadvárban ... és persze őzek, békák, rovarok, virágok, no meg a felsorolásból kimaradt aprócska és nagyobbacska élőlények, — a természet szívünkhöz közel, vagy kevésbé közel álló teremtményei. Két kiállítás képei egy helyen. — Melyik a legügyesebb állat? — Hát a nyúl. Már azért is, mert olyan magasan tud repülni, de hogy még azt a borzalmas nagy sast is a hátán cipeli... Elnézést a kissé fárasztó humorért, ám a viccet egy fotókiállítás egyik képe juttatta eszembe. A hatalmas sas a levegőből szemléli a földet, s csak pillanatok kérdése, hogy az ott futó nyuszi tényleg bemutassa „milyen ügyes”. Egy PILLANAT! Ami — esetünkben sas képében — rendkívül gyorsan elszáll. Életünk, sorsunk — ahogy a nyuszi sorsa is — a pillanatok egymásutániságából alakul ki, rakódik össze. Csodálatos dolog meglátni, elkapni a pillan'atot, megállítani az időt. Agyunkban rengeteg kellemes pillanatot őrzünk, melyek bármikor előhívhatók. Vigasztalhatnak ... Ahogy vigasztalhat egy-egy a természet harmóniáját elénk vetítő fotó is. Térjünk vissza még egy kicsit Berta Béla: A nyúl és végzete című felvételéhez. A kis állatka valószínűleg Lovak, tájak, madarak... utoljára futja a zöld mezőt ... De ezzel most ne gondoljunk ... Koncentráljunk csak a képre, a pillanatra. A sas ijesztő, szárnyterpesztett, minden idegszálával a földet kémlelő valóságára, a nyúl riadt tekintetére, izmait megfeszítő rohangálására. E mozzanat még reményt ad a kisállat menekülésére. De hát akkor mit eszik a sas?... Hogyan is gondolkozhatnánk együtt a természettel? A sast sajnáljuk, ha? ... vagy a nyulat, ha? .. . Ne menjünk bele!.. . Sajnáljuk inkább a vízbe olajtól fulladt, partravetett halakat, a vegyszertől pusztult bíbicet, kanalasgémet, a kén-dioxidos levegőtől levelét hullatott fákat... Mert a mai természetjáró, a mai természetfotós egyre többet találkozik ilyen, s hasonló jelenségekkel. így a kiállításokon is, egyre gyakoribbak a környezetszennyezést feldolgozó, bemutató felvételek, a vizuálisan rögzített figyelmeztető pillanatok. A Találkozás a természettel ’89 című kiállítás mellett ottjártunkkor még egy fotó- kiállítás volt látható a Mező- gazdasági Múzeumban. A nemrég lezajlott nemzetközi lovaskongresszus tiszteletére állították össze az anyagot külföldi és hazai fotósok lovasfelvételeiből. A képek szemléltetik a régóta tartó barátságot, a legutóbbi időkig a ló nélkülözhetetlenségét s a mai idők főként sportcélú együttműködését. A leg- elkapottabb pillanatok a bukás pillanatai. Mikor megbomlik a két élőlény harmóniája, hibázik ló, vagy lovas, s vízben, földön, levegőben veszélyes mutatványok következnek. A felvételek megörökítik, bemutatják az állatok mozgásának szépségét, kecsességét, mind az ember segítőtársaként a munkában, mind pedig a mezőn, réten, sörényük lobogva, patájuk nyomán porfelhőt támasztva száguldó ménes teljes szabadságában. (A találkozás a természettel című fotókiállítás Budapesten a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban április 23-ig tekinthető meg, míg a Lovakról című kiállítás — ahol egyébként a miskolci Vasas Fotóklub tagja, Fu- nákné Szilágyi Anikó Szabadban című felvételével bronzérmet nyert — most Szolnokon látható, majd júniustól a Törökszentmiklósi Állami Gazdaság angol telivér ménesének székhelyére, Szenttamásra kerül állandó kiállítás formájában.) Dobos Klára Dobosi László: Ménes Ahányszor csak meg akarták magyarázni; {elkészített szöveggel megmondani nekem ezeknek a Házaknak aj lényegét - mindig letaglózva éreztem magam. Azzal a szorongással, hogy tán nem is tudom felfogni, magam eszével méltatni a helyet, ahol éppen vagyok. Voltak aztán esetek, amikor jelen nem lehettem, csak képek révén részesedtem az eseményekből. Néztem ezeket a televíziós híradásokat is szívesen Makovecz Imre ava- tásos vagy még csak készülő Házairól. Hallgattam a szövegeket - azzal a szorongással ... És most elém teszik ezeket a fotókat, a sárospataki Művelődés Házáról.- Templom? - kérdezem, hogy időt nyerjek. ... mert látom én magam előtt a föld emberét, amint levett kalappal a kezében, áll egyenes derékkal a le nem taglózható égbolt alatt... Áll az ember, mintha templom lenne maga. Harangozik benne a szív. És érzi - tán tudja is - a szabadság ritmusát. (t n. j.) Fotó: Balogh I. Á százéves Chaplin „A fickónak lúdtalpa van, buggyos nadrágja, és a legnyomorultabb, legtoprongyo- sabb kis pasas, amilyet csak el lehet képzelni; rángatózva mozog, mintha rákok lennének a hóna alatt... de mulatságos, annyi szent.” így jellemezte a kolléga, Ford Steling azt a Csavargót. aki 1914. február 28-án született meg Hollywoodban, Mack Sennett stúdiójában. A szülőatya, Mr. Charles Chaplin, angol állampolgárságú, de Amerikában dolgozó művész ekkor még nem volt huszonöt esztendős sem, hiszen most száz éve, 1889. április 16-án látta meg a napvilágot Londonban. Az új figura, a Csavargó első, kamera előtti felbukkanásakor a forgatásra odasereglő, s a poénok láttán a nevetéstől egymás hasát fogó színész- és rendezőkollégák akkor Hollywoodban mit sem sejtettek arról, hogy filmtörténeti pillanat részesei. Mert Charlie Chaplin valóban megírta a maga film- történetét, és átírta az egyetemes filmművészet történetét is. Ezzel a nyomorult, minduntalan elbukó, kisemmizett, de nagyon emberi — és olykor a szentimentaliz- mustól sem visszariadó — kis csavargóval lépett túl a korai filmburleszk a csak mulattatást szolgáló rövid szkeccseken, s indult el a társadalmi mélységeket is felmutató tragikomédia felé. Persze Chaplin útja, felívelése nem lehetett akadály- mentes, nem volt egyszerű diadalmenet. Háborúellenes, humanista művészi hitvallásával már igen korán konfA jellegzetes Chaplin-figura, első filmjeinek egyikében liktusokba keveredett: Chaplin, a katona című munkáját az első világháborúban elkötelezett Egyesült Államok cenzúrája csak megvágva engedte a filmvászonra. Mégis, minden hányattatás ellenére elsöprő népszerűségre tett szert; a korai filmjeinek bevételeiből Douglas Fairbanks. D. W. Griffith és Mary Pickford társaságában megalapított United Artists fi lm vállalat pedig később biztosítani tudta művészi és anyagi függetlenségét. Chaplin a némafilmkorszak kiemelkedő művészévé lett, néhol naiv, megmosolyogtató, de mindenkor rokonszenves társadalmi elkötelezettségét, indulatait s humanizmusát olyan filmek fémjelezték, mint a Cirkusz, az Aranyláz, a Nagyvárosi fények, és a Modern idők. Sokáig küzdött a hangosfilm elleni idegenkedésével szemben, míg a Hitler-jelenség ellen forgatott maró gúnyú szatírájában, a Diktátorban engedett a nyomásnak: hőse megszólalt a filmvásznon. (Igaz, ekkor is ravasz megoldást talált ki: nem a már megszokott csavargófigurát beszéltette ebben a filmben, hanem „alteregóját” a Diktátort.) Chaplin később úgy nyilatkozott magyarul is megjelent önéletírásában, hogy ha tudomása lett volna a koncentrációs táborok létezéséről, valószínűleg nem készíti el a Diktátort: „nem fogom tréfára a nácik gyilkos őrületét”. Az amerikai jobboldalnak egyre inkább elege lett ennek a „jöttment angolnak” a második világháború alatt mind gyakoribb és mind erőteljesebb háborúellenes megnyilatkozásaiból; hajszát indítottak Chaplin ellen, aki a hidegháborús korszak derekán.' 1952-ben — a Rivaldafény bemutatója után — végérvényesen szakított választott hazájával. Elhagyta az Egyesült Államokat, és Svájcban telepedett le. Késői filmjei — közöttük a Marion Brandóval és Sophia Lorennel forgatott A hongkongi grófnő—már nem ismételték meg a korábbi sikereket; Chaplin a némafilmkorszak kimagasló, örök értékeket alkotó művésze maradt, akin — valljuk be — túllépett a filmművészet technikai fejlődése. Születésének századik évfordulóján emlékezzünk jó szívvel a szeretetreméltó, örök Csavargóra ... V. P.
