Észak-Magyarország, 1989. március (45. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-11 / 60. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 1989. március 11., szombat Együtt a család Fotó: F. L. fi „hazátlanok” otthonra teltek 9 Újra együtt a család- • ■ . . -' Izgatott hang hívott március 3-án délután. A mezőkeresztesi tanács egyik dolgozója telefonált szerkesztőségünkbe. Minden pillanatban várjuk őket „haza"... A vb-titkárunk ment értük Romániába... Már másodszor utazott ezen a héten ... Az apuka a -határon rostokol, szerdától... Izgul értük a fél falu... Szinte nem akartam hinni a (fülemnek. fHi- szen ők az elsők a megyében, akiknek sikerült a családegyesités. Aztán eltelt a pénteki és a szombati nap is, amíg végül, szombat éjszaka megérkeztek Romániából Mezőkeresztesre Me- gyesi Károlyék. Kedden délelőtt dr. Dózsa György vb-titkárt kerestük fel, aki még mindig az át- élet napok hatása alatt volt. Talán furcsállja, aki hallja: miért éppen egy községi vb-titkárnak kell ilyesmit lebonyolítania. Mi is ezt kérdeztük tőle. Mint mondta, a történet mesz- szebbre nyúlik vissza. — Amikor tavaly ősszel Megyesi Károly megkeresett engem egy igazolás miatt, melyet a családja áttelepülési irataihoz kellett csatolni, természetes volt, hogy segítettem. Aztán bármilyen problémája akadt, hozzám jött. Jó barátság alakult ki köztünk, többször próbált a lakásunkról telefonálni Erdélybe, a családjának, s a kapcsolásra, gyakran órákat kellett várnunk. Ez idő alatt . sokat beszélgettünk, szinte az egész életüket megismertem. így aztán, amikor odáig haladt az ügyük, hogy úgy tűnt: sikerült az átte- -lepülés, akkor természetes volt, hogy engem kért meg, menjek el a feleségéért és két gyermekéért. Semmi pénzért nem bíztam volna másra, a már hírből ismert és szeretett családot. Először úgy tudtuk, hogy decemben 23-án jöhetnek. Aztán, hogy januárban, s végül március eleje lett belőle. Nem kis tortúra és hányattatás után értünk haza. Én ezt az asz- szonyt csak csodálni tudom. Erő, kitartás volt benne mindvégig. Megszámlálni sem lehet, hány hivatalba küldtek még most is minket, különféle papírokért, igazolásokért. Elmentem március 1-jén, szerdán, de csütörtök éjjel haza kellett jönnöm megtankolni, s értesíteni az édesapát, hogy csak később jöhetünk. Azután pénteken reggel mentem vissza újra értük. A határtól 140 kilométert autóztam, addig 11 utasom volt... Elképesztő dolgokat meséltek a tengelytörő, ká- tyús, hosszú úton. Azért stopoltak még a 70 éves . nénikék is, mert a buszok ritkán járnak, megbízhatatlanok. Az autóba viszont csak 13 liter benzint kapnak havonta, s azt arra használják, hogy egyszer egy héten a falusi rokonokhoz, ismerősökhöz menjenek jóllakni, meg egy ' kis élelemért. Napi harminc deka ke.- nyér jut fejenként, egy hónapra 7,5 dl olajat, 10 deka vajat kapnak, s kéthavonta egy palack gázt. Zsír, hús, liszt, tojás nincs. No, de elég ebből! InDr. Dózsa György: „Elképesztő dolgokat meséltek ..." kább menjünk, nézzük meg, mire haladtak Megyesiék az új otthonukban. * A pakolás kellős közepén leptük meg a háziakat, friss, tiszta festékszag lengte be a lakást. A történteket Megyesi Károly elevenítette fel. — Tavaly március 28-án jöttem át Magyarországra egy társasúttal. Itt maradtam a feleségem nagynén- jénél, Mezőkeresztesen. Már régebben is jöttünk volna a családdal együtt, de nem lehetett, hát így döntöttünk. Rögtön kaptam a téeszben állást, vasesztergályos vagyok, otthon is az voltam. Ott 5 ezer lejt kerestem, itt 11 ezer forint körül, csak Romániában nem volt mire költenem. Volt ugyan saját házunk, kocsink, lakókocsink, utazhattunk volna, ha engednek, de csak kétévente kérvényezhettük. Akkor is három hónapot kellett várnunk az engedélyre, s aztán legtöbbször nemet mondtak. Itt volt munkám, volt hol laknom, és október 1-jén beadtam a kérelmet, elküldtem a papírokat, hogy jöhetnek az ottmaradottak, van már hová jönniük. Az ígéret megvolt, decemberben megkaptam a tanácstól ezt a lakást, azóta szépít- getem. Amíg beszélt, tízéves Károly fia odakuporodott mellé, szinte befúrta magát az ölébe, úgy leste édesapja szavait. Látszott: nem tud betelni a régen hiányzó szóval, s ő maga is folyton azt ismételgette: „apa... apa!...” — Nagyon vártam őket, szinte leírhatatlan, hogy mit éltem át a határ innenső oldalán, amíg teltek a napok. Sokszor úgy éreztem, beleőrülök a várakozásba, főként ha arra gondoltam, hogy az az idő, amit odaát töltenek, még csak újabb megaláztatásokban' telik el — mondta Megyesi Károly, és megtelt a szem könnyel, amikor a feleségére és 15 éves Kamilla lányára nézett. Mária vette át a szót, de közben máris kínált volna bennünket, mentegetődzve, hogy még nem fogadhatja a vendégeket pedáns rendben. — Ezeket a bútorokat sikerült hivatalosan, engedély- lyel áthoznunk. Igaz, az útlevelünkhöz tizenhat helyről szereztem be a papírokat, az igazolásokat. Én már január 25-től nem dolgoztam, készültünk az útra, csomagoltunk. Egy boltban voltam eladó 17 évig, onnan számoltam le. Persze, semmilyen igazolásom nincs erről, hiszen .sem a bizonyítványokat, sem sr születési anyakönyvi kivonatokat, semmilyen papírt nem hozhattunk magunkkal. A gyerekek ott is magyar iskolába jártak, de a fiam bizony gyakran jött sírva haza. Csúfolták az utcában a román gyerekek, nem játszottak vele, s hazátlannak nevezték. Szekálták azért is, hogy az apja Magyarországon maradt. Kamilla pedig hiába jelentkezett a gimnáziumba, nem vették fel, pedig a tanulmányi eredmény alapján mindig ott volt az első öt tanuló között. Iszonyatos érzés volt naponta a megaláztatásokat elviselni csak azért, mert magyarnak születtünk. A szüléink ott maradtak. Sírva, nevetve búcsúztattak bennünket; örültek is, féltettek is. Mivel én hivatalosan jöttem, így elmehetek majd hozzájuk, mert másként hírt sem kapnak felőlünk. A leveleket innen nem kézbesítik. Nem az a legborzasztóbb odakint, hogy nincs mit enni, hogy nincs gyógyszer, kötszer a kórházakban, hogy nincs áram, nincs mosószer, hogy nem ismerik a gyerekek a csokit, hanem az, hogy naponta megalázzák az embert, s hogy éreztetik vele, hogy magyar, idegen, hontalan. „Mi ez ország követi közé születtünk, s itt' akarunk emberhez méltón élni” — írja a költő. Megyesiéknek ott nem lehetett. Itt talán majd sikerül. Orosz B. Erika (Szfgliget, 1987. szeptember 9.) Néhány évvel idősebb barátommal beszélgettem' a napokban. Egy kiadásra váró kézirat betétjeként olvasott börtönnaplójáról, benti élményeiről. Gyötrelmes utat tett meg: elveiért, a Szociálde- •ínokrata Párt egyik vezetőjeként, a háború végén az ellenállásban való részvételéért, hónapokat ült Horthy Miklós — Hain Péter börtöneiben, kínzókamráiban, majd 1950 februárjától 1956 tavaszáig Rákosi Mátyás *— Péter Gábor (saját korábbi tapasztalataik alapján is a maximali- tásig „tökéletesített”) vallatószobáiban és éveken át a külvilágtól, családtól, mindenkitől hermetikusan elzárt magáncelláiban. Ez utóbbiból az első három év minden reggelén úgy ébredve, hogy a pszichopata, cezaromániás — s más kórságokban megfogant — persorozatban rá kimondott halálos ítélet végrehajtására talán aznap vezetik elő. Edzett, sokat tapasztalt, gondolkodó, ma is talpig becsületes ember. Élénkülő vitánkban azt mondja: — Szerintem a marxizmus ma is a legtudományosabb, a társadalom problémáinak megol- dására_ legjobb ideológia, csak a gyakorlatán kell még sokat változtatni. — Néki szóló nagyrabecsülésem ellenére így feleltem: Tragikusan fájdalmas, de látnivaló: a marxizmus, melynek első megfogalmazói száz, száznegyven évvel ezelőtt a tudományos elemzés eszközeit alkalmazva, e témakörben publikált minden tudóselődjük és kortársuk eredményét elismerve, hasznosítva, korukra, annak társadalmi kérdéseire, válsághelyzetei- le érvényes elméleti rendszert dolgoztak ki, hagytak utódaikra, akik azonban sem a folyamatosan elvégzendő elemző munkában, sem tudósi tehetségben, sem emberi nagyságban (személyiségük varázsában, szerénységben, tudásuk sokoldalúságában, okfejtésük és érvelésük elbűvölő erejében, stb.) nem nőttek fel hozzájuk. Hivatalnokká, funkcionáriussá, bürokrata káderré, aparatcsíkká lett utódaik, (még az * elmélet terén dolgozók fs) méltatlan követőkké váltak, sokuknak része volt az elmélet degnadálásában, ösz- szekuszálásában, elsorvasztásában, elnémításában. 1917. majd 1945. utárt az európai, ázsiai s más országokban is hatalomra jutott kommunista pártok gyakorlatukban előbb- utóbb mindenütt valódi demokrácia helyett, az egész társadalom által folyamatosan és valóságosan ellenőrzendő hatalom helyett csoport- és egyéni diktatúrát vezettek be, az alkotmányt mellőzve, törvényeket félresöpörve, szer- és tízezerszámra pusztultak el kommunisták és nem kommunisták kínzókamrákban, börtönökben, munkatáborokban, és szerte a világon tízmilliók az embergyalázó, emberőrlő lágerekben, „kulturális forradalomban”, „átnevelő” táborokban. Igen sokan éppen az egyes országok forradalmi mozgalmainak legjobbjai, legtisztább, legtehetségesebb emberei. Máig sem készült) el a számadás a diktatúrák vérengzéseiről, az ’ esztelen terror pusztításairól, pedig a megalázott és megsanyargatott népek nehezen tudnak túllépni sokkoló élményeiken, emlékeiken, a társadalmi traumák feszültség- telenítése, kendőzetlen feltárása és megvallása nél-. kül alig lehet tovább lépni. A ma is „személyi kul- tusz”-nak becézett, ön-,és közámításra még mindig alkalmasnak vélt minősítéssel jelölt diktatórikus korszakok az elméleti munkát is megbénították, felaGergely Mihály: Napló datának betöltésére alkalmatlanná nyomorították, művelőit megrettentették, ha el nem pusztították, akkor mellébeszélésre, hazugságra, a hatalom rémtetteinek igazolására, paagyará- zatára kényszerítették. Az elméleti munka máig sem tért egészen magához, lehát el sem végezhette! az elmúlt hetven esztendő analízisét', mindannak értékelését, ami „a ténylegesen létező szocialista országokban” történt, hatalmi struktúrájuk alapvető szerkezeti hibáit sem tárták fel, és a továbbműkö- déshez nélkülözhetetlen változtatásokat, törvényes, szerkezeti garanciákat sem fogalmazták meg, e struktúrák mindennapos gyakorlatába nem iktatták be, s minderről a most folyó vitákban szó is alig esik. Nem tudta megfogalmazni az elmúlt hét évtizedben lezajlott, fantasztikus arányú tudományos—technikai—társadalmi forradalmat, azt a szemkápráztató progressziót, melyben a szocialista országok most az oly sokszor elátkozott és kigúnyolt, polgári demokratikus berendezésű kapitalista országok mögött kullognak, az utolérés tovább csökkenő esélyével. A meg sem fogalmazódott korkérdésekre tehát nem adhatták meg a marxista jellegű feleletet. Enélkül a folyamatos jelenlét és bátorság nélkül pedig egyetlen eszmei áramlat sem nevezhető tudományosnak, korszerűnek, haladónak. Az a társadalomfilozófia, melynek népi végrehajtó politikusai ki sem merik mondani az őszintén kimondandókat, erre sokan ma sem alkalmasak, mert nincsenek meg a szükséges ismereteik, aj széles látókör, a szuverén gondolkodáshoz kívánatos tehetség, a fantázia és merészség, s az er- kölcsiség nagysága, a személyes felelősség vállalása, mindaddig az' elmélet emberei sem kezdhetik el a tényleges munkát, a történtek és szereplők néven nevezésére, a járhatónak ígérkező, kivezető utak megjelölésére. Szeretve tisztelt, sokszor agyongyötört, ma is ártatlanul naiv önámí.tással hívő Barátom! Ugye, legalább mi he ámítsuk tovább miagunkat, akik rég tudjuk, hogy egykor itt milyen nagy ügyről volt szó. Hogy a népek sok évszázados ál- mának-vágyának valóra váltásáról, az emberiség dédelgetett reménységeinek megmentéséről, a népek anyagi, erkölcsi, szellemi fölemeléséről van szó ma is. Mert minden korunkbeli társadalmi vállalkozásnak csakis "ez lehet a legfőbb, minden mást meghatározó célja, és nem maga a mozgalom, nem a párt és nem az eszközök. A mi csodálatos és rémületet keltő huszadik századunk utolsó évtizedeiben a vizsgálódáshoz, fölismeréseink és következtetéseink megfogalmazásához, alkalmazásához még annál is nagyobb tehetségre, tm dásra, főként tetterőre lenne szüksége annak, az ügynek is, mint amellyel százszáznegyven évvel ezelőtt megalkottak. De hol vannak ma hozzájuk mérhető zsenik, kiemelkedő tehetségű, sugárzású, makulátlan erkölcsiségű személyiségek! Pedig ilyenekre ma nem csupán nekünk és szomszédjainknak, évek óta válságos helyzetükkel hadakozó sorstársainknak, volna szükségünk, de az önmaga által támasztott, halálos veszedelmektől szorongatott egész emberiségnek. . * 1989. február 5., vasárnap — „A tehetség erkölcsi kategória" — jegyeztem föl gyorsan a születésnapját ünneplő Bessenyei Ferenc újabb mondatát a Kossuth Rádió délelőtti műsorát hallgatva. Aztán még egyet:- „Gondolkodni any- nyit jelent, mint másként gondolkodni”. Igazán eredeti bölcselkedőre valfó rögtönzések az általam régtől tisztelt, kiváló színművésztől. Nekem meg kapóra jönnek a napokban feljegyezett mondandóhoz. Ugyanis jó ideje álmélko- dom, hogy igen keservesen föltápászkodó, újra helyét, szerepét kereső szellemi életünkben hányán nem ismerik a bizonyos helyzetekben, szférákban talán a törvények paragrafusainál is szigorúbban betartandó íratlan szokások, hagyományok, közösségi normák szabályait. Nem kis meglepetéssel tapasztaltam a hatvanas-hetvenes években, hogy néhány gondolatomat milyen zavartalanul vették át és használták sajátjukként még kollégák, újságírók, írók is a forrás megjelölése nélkül. Noha az originális gondolat, de még az újszerű formula is beletartozik a személyes tulajdon körébe. A korrekt tudományos életben, előadásokban, írásban föltétlenül, ott található minden ilyen esetben legalább egy lábjegyzet erejéig a szerző neve, munkájának címe, időpontja. (Mert legtöbbször az idő sem mellékes.) Nem, nem voltak azok egetverően hatalmas fölismerések, legfeljebb megfogalmazásuk formájában nem .‘kerepeltek még. Ilye-' nek, például: Áruló-e, aki árulókat árul el? Milyen jó lenne, ha a szeretetünkre s tiszteletünkre érdemes embereket a vállalatok, intézmények, szervezetek már életükben sajátjuknak tekintenék! Dolgainkat figyelve, nincs gyakran olyan érzése, mintha innen a józan észt és a jó érzést is szabadságolták volna? A ha — alternatíva alkalmazásával a történelmi jelenlét s a hatalom problémájáról Költő és király címen regényt írtam Mátyás és Janus Pannonius, Vitéz János összecsapásáról, melybe a két utóbbi belepusztult, 1514-ben, 1526-ban majdnem az egész ország. Volt gondolatom, melyet csak itt-ott idéztek, amelyikből más által megírt könyv címe és szállóige lett, a Költő és király feltétlenül új történelemszemléletét átvéve két hangjáték is műsorra került a rádióban, - az ötletadó forrásra utalás nélkül, (miután évekkel előbb az én kéziratomat elutasították.) Az utóbbi hetekben egy kritikus inkorrekt módon úgy említette szövegemet, hogy annak pontosan az ellenkezőjét tulajdonította nekem, (a saját vélekedését), azután fejtette ki könnyed és enyhén cinikus érvelését, mintha megint nem tudná, nem értené, miről van szó valójában. A másik publikációban - egy friss kezdeményemet ajándékozták oda egészében valakinek, holott legalábbis közös munkánk eredménye. Csak hümmö- gök, persze, bosszankodás nélkül, hiszen a neurózis és hipertónia évek óta rászorít erre. Most is csupán mások okulására, vita-erkölcsünk tisztítása érdekében jegyzem ide mindezt, mint igazán szívderítő, biztató- fölserkenésünk közegében már sértően disszonáns, elavult, szabálytalan szellemi kardforgató fogást.
