Észak-Magyarország, 1989. március (45. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-04 / 54. szám

1989. március 4., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 • * „Ötágú sípJ Új arcok az erdélyi magyar irodalomban Emlékek a múltból Régi sörösüvegtőKő berendezés Minden eddiginél nehe­zebb körülmények között kezdik pályájukat a romá­niai magyar irodalom nyolc­vanas években induló fiatal tehetségei. A publikálási, könyvkiadási lehetőségek lát­ványos Ibeszűkülése csak kül­ső nyomatékot iád a ibelső távlattalanságnaik. IA. ,,nem­zedék” fogalmát az iroda­lomtörténet többnyire kény- szerűségből használja. A ha­sonló életkor, sok vonatko­zásban közös sorsélmény és főként a közös művészi program, s a közös fellépés, a kibontakozást segítő nem­zedéki tudat alapján sorolja egy csoportba az írókat. Di­namikusan változó történe­lemiben az új jelenségekre általában egy-egy új generá­ció ad az előzőéktől köny- nyen megkülönböztethető művészi választ. Ez a nem­zedéki jelleg sokszor az elő­ző nemzedékek szemléleté­nek, művészi magatartásá­nak részleges vagy erőtel­jes tagadásában nyilatko­zik meg. Az új nemzedék kihívóbban, elevenebben re­agál a kor jelenségeire, kü­lönösen a pályakezdésének időszakában. Később több­nyire megszelídül, klasszici- zálódik bizonyos értelem­ben vissza'hajl ik az előtte járók irányához, mégis meg­őrzi másságának ízeit. A nemzedéki besorolás különösen akkor kézenfekvő, ha az új írók jelentkezését történelmi korszakváltás vagy az új művészi jelen­ségeket kiitüntetően dóku- mentáló új könyvsorozat, folyóirat, antológia is jelzi. A nemzedéki tagolás per­sze mindig kényszerű erő- száktétel is, hiszen a közös­re teszi a -hangsúlyt, nem fi­gyel eléggé a szemléleti ta­goltságra, a nemzedéken be­lüli különbségekre, sem pe­dig a kibontakozás, esetleg a megtorpanás, elakadás di­namizmusára illetve állapo­tára. Az általánosító kate­gória mindig igyekszik va-- lamiféle egyenlősdit sugall­ni — jólléhet akaratlanul. A nemzedéki minősítés leg­több érvénnyel a pályakez­dés időszakában bír, utána az utak elválnék, a művé­szetben a különbözés terem­ni a jelleget. Ezernyi fenntartás ellené­re a romániai magyar iro­dalom második világháború utáni történetének vázlatos áttekintésére egyelőre mégis a nemzedéki szempont lát­szik a legegyszerűbbnek. Sütő András, Kányád! Sán­dor, Székely János, Szabó Gyula nemzedéke közösségi küldetéstudattal, „népszol­gálati” igénnyel kezdte pá­lyáját. Majd a hatvanas évek elején lépett fel a Forrás el­ső nemzedéke a személyiség filozofikus vizsgálatát állít­va a közösségi cselekvés he­lyére, persze Szilágyi Domo­kos, Láiszlóffy Aladár, Szi­lágyi lstván:, Bálint Tibor sem zárkózott 'el a kor tár­sadalmi kihívásaitól. Utá­nuk nemzedéki igénnyel, közös fellépéssel a második Forrás-nemzedék tagjai kö­vetkeztek a hatvanas—het­venes éveik fordulóján: Far­kas Árpád, Király László, iMiagyari Lajos és társaik. Szemléletűikben mintha a bét előttük járó nemzedék eredményeit kísérelték vol­na meg szintézisbe hozni: egyszerre izgatta őket a tár­sadalmi küldetés és a sze­mélyiség lléthelyzete. Majd a hetvenes években új, az el- vontálbb, filozöfikusaibb áh- letettségű, a neoavantgarde ösztönzéseket is asszimiláló nemzedék következett: Szőcs Géza, Egyed Péter, Markó Béla, Balta Zsófia, Mózes Attila, Szávai Géza, Gselé- nyi Béla ... Ezúttal az utánuk követ­kező, pályájukat — legalább­is önálló kötettel — a nyolcvanas évékben kezdő költőik, írók közül mutatunk be néhányat, eltekintve most azókítól az évjáratuk szerint ide ás soróllbató alkotóktól, akik már a hetvenes évek­ben megjelentették első könyveikét, s azóta pályájuk kiteljesedett, de ennek el­lenére szerepelték a nyolc­vanas évek pályakezdő an­tológiáiban, az ötödik év­szak (1980), Bábel tornyán (1983), Alapművelet (1985), illetve a prózaírókiat bemu­tató Ajtók i(1986) című kö­tetekben is. Már ezek az át­fedések is jelzik, hogy a nyolcvanas évékben nem tu­dott önálló, az előzőektől el­különülő jelleggel fellépni az erdélyi magyar irodalom­ban új nemzedék. Az itt szereplő írók kivá­lasztása, s a műveiké is, nem kis részben' esetleges. Ennek legfőbb oka az, hogy az utóbbi években „sorompós századunk” lehetetlenné tet­te a magyarországi olvasó naprakész tájékozódását az erdélyi magyar irodalomban. Ma már jóval könnyebb egy nyugati magyar köny­vet megszerezni, mint egy romániai magyar kötetet. S a szellemi kapcsolatok képtelen korlátozása éppúgy sújtja nemzeti 'könyvtárain­kat, mint a magánsze­mélyeket. Életkor és művészi látás­mód szerint is különböző al­kotók ők, de valamennyiük művészetében a kiszolgálta­tottsággal, beszorítottsággal, megalázottsággal, távlatta­lansággal való szinte re­ménytelen küzdelem tűnik fel. A védekező, defenzív létezés kínja látszik a leg­újabb romániai magyar iro­dalom legerősebb ösztön-, zőjének. A tragikusan és korán le­zárult életű Sütő András (li949—1987) harmadik és I egyben utolsó (kötetének a I címe, én, Dániel. Költésze­tében a ‘ bibliaii Dánielénél nyomorultabb léthelyzet te­remti a zaklatott látomáso­kat, s a „tűz-vér-vas” tör­ténelemmel a végtelent szembeállító filozófiai sej­telmet, de a létezés teljes tragikumának érzetét is. A rendkívül kevés szavú, kötetével igen későn jelent­kező, mesterének Pilinszkyt sejtető Németi Rudolf (1948) tárgyias költészete a létezés alapkérdéseit ostromolja erős elvonatkoztató képességgel, mégis szemléletesen. Gál Éva Emese (1956) tű­nődő, álmodozó, vágyakozó, olykor még bőbeszédű lírá­jának bensőségessége hiány­érzetből, önkeresésből szár­mazik; erősítő, önerősítő éne­keltet mond. Visky András (1957) aitár- gyias kép mögé bravúros nyelvi erővel képes nagy gondolati és közérzeti hát­teret teremteni. Érzékeny reflexiói így az egyes jelen­ségeket létértelmező sugal­latokkal telítik. De ugyan­ilyen biztonsággal tudja lá­tomássá emelni kiszolgálta­tottságának érzését is. Érze­lem és gondolat szép egyen­súlya jellemzi. Kovács András Ferenc (1959) még egyetemista volt, ami­kor első verseskötete megje­lent. Egyszerre érett költő­ként mutatkozott be. Szem­léletének tágassága, tárgyi­as elemeket és absztrakció­kat, keserű játékot és köz­vetlen politikai Indulatot, gazdag kultúrélményt és ta­pintható mai valóságot szin­te láthatatlan könnyedség­gel szintetizáló versei erős tehetséget és kemény karak­tert mutatnak. Géczi A. János (1953) szem­léletének különleges értéke, hogy tárgyszerű leírásai, jel­lemzései spontánul telnek meg ítéletekkel, értelmezés­sel. Egy-két szóval is lénye­ges aspektussal dúsít ja a no­vella világát. Ismétléseivel, variációival pedig az adott szituáció képtelenségét, gro­teszk minőségét leplezi le. Jó szándékkal ajánlom az olvasók figyelmébe az erdé­lyi magyar irodalom új, küz­delmes értékeit. Kár, hogy a tudatosított sors még nem legyőzött sors is egyben. „Aki a sört nem ismeri, a jót nem ismeri; A sör kellemesebbé teszi a házat.” — állapítja meg egy sumér közmondás. A sumérok az ókori Mezopotámia déli ré­szén élték, az időszámítá­sunk előtti 4—2. évezredben. A közmondás tehát azt su­gallja, hogy a sör már év­ezredek óta az emberiség kedvelt nedűje. Honfoglaló őseink hódító hatású itala a kumisz és a boza volt. Ez utóbbi őrölt növényi magvakból, főzéssel és erjesztéssel készült ital, amelyet komlóval ízesítet­tek. Ezek szerint a mai sörre hasonlíthatott. A kumiszról és a bozáról szóló híradás a Kőbányai Söripari Emléktárban ol­vasható, amely a hazai sör­készítés történetének a leg­teljesebb gyűjteménye, és annak fejlődését mutatja be a kora középkortól napjain­kig. A három, tágas terem­ben látható sörtörténeti do­kumentumok, tárgyi emlé­kek. szerszámok a magyar- országi sörfőzés különböző állomásairól tanúskodnak. Kevéssé ismert történelmi kuriózum például, hogy az első ipari méretű sörgyárat II. Rákóczi Ferenc alapítot­ta. 1701-ben. A királyi ud­var számára a kolostorok, a monostorok és a „serrel Kéghli Lipót, a királyi uradalom tarcali tiszttartója „Tokaj várassanak egy né­hány elől járóit Tarczalrla czitáltatta bizonyos textus (szövés) alatt, kik is midőn által mentek volna, akkoron Kéghli Lipót bizonyos punc- tumokat (pontokba szedett írás) elő adván, hogy stibs- cribálnák (aláírni).” Egy őszi napon (szeptem­ber 17-én) történt mindez; vagyis az uradalom teljha­talmú megbízottja (valószí­nűen felsőbb sugallatra) el­határozta, hogy a tokaji job­bágyok terheit növelni fog­ja. A tendencia világos, és­pedig a kiváltságolt Tokaj paraszt családjait olyan ter­hekkel megrakni, amelyek a jobbágyfalvak népét e kor­szakban jellemezték. Az egy­korú contractust vonakod­tak aláírni a város vezetői, éspedig Meleg András, to­kaji kapitány és Lippay András Tokaj város 'főbírá­ja. Rajtuk kívül jelen, volt még Gyüre János hites sze­mély, ki majdnem másfél évtized múlva azt vallotta az esetről: Kéghli Lipót „vas­ra veréssel, Kassára való küldéssel és tömlöczozéssel fenyegette meg őket”, — s így rivallt rájuk: „atta te­remtette, vagy akarjátok, vagy nem, még is kell subs- cribálnotok”. A küldöttek hazajőve Tokajba, előadták, hogy rajtuk milyen eixisaak esett. A nép nem akarta tel­jesíteni az igaztalannak, és joggal súlyosnak ítélt földes­úri követeléseket. Mire „an­nak Tarcalrul incassálására (beszedésre) 14 lovais kato­nákat küldött (a prefectus), Ikik is el jővén, az Város né­pét nagyon sanyargatván, annyira megrémült, hogy az várost kénteleníttettvén, s hogy az üdő szűki miatt qiuxntumokat (megszabott adó) le nem tehetvén (a vá­rost) itt hagyni, a szőllő adós falvak” készítették az italt. Minden serfőző hely­ségben megvoltak a speciá­lis sörkészítési szokások, amelyeket az elöljáróság rendszeresen ellenőrzött. A történelmi leírásból az is kiderül, hogy a felesleget kiárusították, a sörmérés helyét cégér jelezte. A hely­színre a serfunmányos hor­dókban szállították az italt. A tablókon és a vitrinek­ben sörfőzési receptek, terv­rajzok, gyárak működését dokumentáló okiratok, sö- röscímke-kollekciók látha­tók. A látogató a sörkészí­tés útját, módozatait, a technológia fejlődését vé­gigkísérheti a középkori serfőző házaktól a manufak­túrákon, a múlt század kö­zepén létesített első gyárak alapításán át a söripar ál­lamosításáig. A második teremben a sör minőségét meghatározó malátakészítés munkafázi­saiba nyerhet bepillantást a látogató a mag tisztításától a csíráztatáson át egészen a pörkölésig. Hegyekbe verni a lakosokat (elhatározta ti. a földesúr).” A kényszerűségből aláírt szerződés második pontja szerint akár szaporodnak, akár fogyatkoznak a város lakosai, 1758. január 1-től 700 rhénes forint taxát és censust tartoznak fizetni. Harmadik pontjában az áll, hogy „Tartozunk szü­retnek alkalmatosságával a Királyi Szarvas Szőllőben 400 szedőket és 50 Putonost (...) kiállítani.” A következő pontban ez olvasható: „Vékony és cse­kély erőnkhöz képest az Uraság Épületihez (...) se- gétséggel lenni, nevezetesen penig esztendőt által 12 szer, Szekerezések, ebben értvén Kassára minden esztendőben a Só prorentusnak (jövede­lem) kétszeri fel vitelére is kötelesek leszünk”. Szólott a contraotus még a híd őrzéséről, a vámmen­tességről, továbbá a Fegyve­res nevű kaszáló és a Bod­rogközi rét megosztott ha­szonvételéről is. Lényeges változás volt az, hogy emelte a dézsma 'köte­lezettséget is. Az 1772-es in- vesztigatio (vallomás) hetes pontja szerint: Ezerül város annakelőtte régenten (...) Borbul tsak kilentzedet adott, az asszű szőilőbül pedig sem­mit sem, úgy mint a több Hegyallyai Városokon is, mind ekoráig practicaltatik (gyakorlat), most pedig ab Anno 1755, mind a borbul, mind pedig az aisszú szőllő- ből kénteleníttetik hetedet prestalni.” Felpanaszolják, hogy „kilentzedbeli adózás ezenn Ttes Nemes Várme­gyében más Földes Uraság­nál. nevezetesen pedig szom­szédságban lévő Bodrogh Ke­resztúri Földes Uraságnál ■ususban (szokás) vagyon.” Sérelmesen vették a toka­ji parasztok azt is, hogy „az előtt sült parlagok eránt oly A harmadik teremben a sörlékészítésnek, az erjesz­tésnek, az érlelésnek, vala­mint a sör szűrésének, fej­tésének munkafolyamatait bemutató eszközök láthatók. Van itt erjesztő- és hűtő­kád, hableszedő kanál és nyeles satni. Ez utóbbi, fur­csa nevű szerszámmal az élesztőt szedték ki az er- jesztőkádból. Kevesen tudják, hogy a léhűtő kifejezés a sörgyár­tással kapcsolatos. Ma ez a szó dologtalanul lebzselő, munkátlan, semmirekellő embert jelöl. A sörgyártás egy bizonyos fázisában a kifőtt lét kádakban pihen­tették. hűtötték. Állítólag a legbutább, a legrosszabb ta- noncot bízták meg azzal, hogy a hűtőkádakban fel­gyülemlett folyadékot fi­gyelje,. hűtse, kevergesse. Úgy látszik, e művelethez nem túl nagy szakmai fel- készültségre volt szükség. Innen ered hát a léhűtő fo­galma. Praxis (gyakorlás) és szokás volt, hogy valakik az ollyan parlagot növelésre fel fog­ták, azoknak 12 szabad esz­tendők adattattak, most pedig immár az ollyan parlagokra tsak 7. esztendők engedtett- nek, majd semmi hasznot nem vészen, még is minden fel fogott parlagiul minden szüreti alkalmatossággal 24. krajtzárokat tartozik fizetni (a paraszt). És azon kívül „a midőn szegény ember az ollyatén puszta parlagot akart fel fogni, arra ki adott comissziotul (engedély) tsak 6 krajtzárok desummáltat- tak (bevenni) de már mos­tanság (valamint 4 esztende­je) Prefectus uram mind a szőllő parlagokra, mind pe­dig a Ház telkekre comis- siót ki adván (...) 2 rhénes forintot” követel a szegény lakostól. Ha már most szerbe-szám- ba vesszük a fentebb elő­számlált panaszos pontokat, akkor nyugodtan állíthatjuk azt, hogy a tokaji jobbágy­ság földesúri terhei 1755-től jócskán megnövekedtek. Gondoljunk talán a legsú- lyosabbra, a dézsmálásra, amikor is az eddigi kilenced helyett hetedet követelt a földesuraság. Ehhez hasonló­an sérelmes lehetett az ed­digi gyakorlat megváltozta­tása is, miszerint az eddig szokásos 12 szabad (adó­mentes) esztendőt hétre csök­kentették akkor, amikor a parlagot szőlőművelés alá vették. Ide kell sorolnunk a taxa és a census majdnem 100 százalékos emelését is. A mai kutatónak joggal tűnhet úgy, hogy a tarcali prefectus minden alkalmat megragadott, hogy az ura­dalom (vagy saját?) bevéte­leit szaporítsa. A tokajiak panaszkodása tehát nem volt jogtalan! Dr. Bencsik János Görömbei András Hét kicsi Büdös ez a kocsma. De hát ,mit csináljunk? Sze­gényt az ág is húzza, meg az infláció, meg a meg­szokás, meg a kényszer. Tömény füstben tömény fi­lozófia: — Még többesszámba mongya nékem, hogy túl­költekeztünk, meg többet fogyasztottunk. Pedig ta­núja vagy, Lajos, hogy már tíz éve négyezer-ötöt vi­szek haza. Négy és felet, apám. Azok meg negyven­négy és felet! Nem mind­egy. És akkor iön, és mon- gya, hogy költöttünk. Mlint a bolha az elefántnak, hogy „Hallod, hogy dübör- günk, Fáni!” És akkor töb­bet fogyasztottunk, mint amit termeltünk. Ér­ted ? Ter-mel-tünk! N em én, nem te, hanem „tünk”. Érted ezt, Lajoskám. Min­dent közösen. Jó ez a kö- zösködés ezzel a tenmel- tünkkel. ök is termelték nekünk, mi is fogyasztot­tunk velük. Érted? De hát micsoda különbség! Eb­ből a nagy közösködésből mi jut nekünk már húsz éve, Lajos? Ez a két bögre, mi ez? Ez a miénk. Ennyi! Ez már oszthatatlan, ezzel már nem közösködünk. És akkor te is gyössz ilyen maszlaggal, hogy negyven­öt. Csak hagyd azt a negy­venötöt, az nékem sok. Te­le van vele a korsóm. Ál­momban se gyöjjön elő. Hogy-hogy »pedig ,annyi«. Mi az, hogy jól hallotta? Hát az ember már nyugod­tan sem ihatja meg a sö­rét? Szóval mennyi? .Negy­venöt? A két korival? Na ide se jövök többé! (Bekccsi) Söripari Kőbányán Tallózás Tokai múltjában Az 1757-es földesúri erőszak a tokaji parasztokkal szemben, s annak eredménye

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom