Észak-Magyarország, 1989. március (45. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-03 / 53. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1989. március 3., péntek „Este a Gyimesbe’ jártam...” emeli, hirtelen visszaejti, jobb kezében pedig az ütővel a húrokra üt. Ám a gar- donozás nem mechanikusan ismétlődő ritmuselemek sorozata. Táncaik közül kiemelkedő a verbunk és a féloláhos, s csak érdekességként, neve miatt említem meg a hosszúhavasi héjszát. A féloláhos az erdélyi legény esek formailag legegyszerűbb típusa. Formakincse a közép-erdélyi legényesnél egyszerűbb, fej- lődéstörténetileg a legényes és az ugrós táncfajta közötti átmenet. Viseletűk is jellegzetes, különösen az oldalt záródó melles bunda adja egyediségét. Bizonyára még fellapozhattam volna jó néhány címszót a Néprajzi Lexikonból, vagy más könyvekből. Anyag bőven van. De talán ahhoz, hogy szeressük, nem szükséges olyan mélyen ismerni. Elég, ha csak válamennyiré tudjuk behatárolni. Ha csak címszavakat ismerünk ... De valamennyire tudjuk behatárolni!... Dobos Klára ... legalábbis lélekben. Hisz’ gyimesi táncház volt az egyetemen, az Egyszólam együttes közreműködésével. „Százhangú orgona a magyar népzene. Mindenre van hangja a szelíd tréfától a tragédiáig” — mondta Kodály Zoltán. A népzene mára csak nosztalgia — állítja nagyrabe- csült kollégám. Meggyőzni őt az ellenkezőjéről nem tudom. (Hisz’ nemigen jár táncházba.) Idézem hát ismét Kodályt. „A népdal nem egy elavult stílus maradványa, nem a történelem holt relikviái közé való, hanem eleven élet.” így van ez, imég ha mára az életforma, melyhez e zenei műfaj kötődik, többnyire el is tűnt. A népdal él. A borsodi, a mezőségi, a gyimesi ... „Este a Gyimesbe’ jártam A búval megtalálkoztam / Az szerződést kötött vélem Hogy ő el nem marad tőlem” . .. * Csík vármegyében, a havasokból Moldvába futó Tatros folyó völgyében a Gyimesi- szorosban élnek a gyimesi csángók. Három községük: Gyimesfelsőlok, Gyimeskö- zéplok és Gyimesbükk. A Gyimesi-szorosban az emberek csekély termőföldjük miatt havasi állattartással és fakitermeléssel foglalkoznak. Jellegzetes hangszerük, az ütőgardon egyedülálló jelenség a magyar népzenében, A csellóhoz hasonló, négyhú- ros ütőhangszer. A húrokat többnyire egyformán hangolják, s a játékhoz nem használnak vonót. A gardonos a bal kezének hüvelyk- és mutatóujjával belecsíp a szélső húrba,' azt kissé felKovács Jánosnak szólóparlFebruár 20-án este a „Népszerű Zenei Esték” sorozatban a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara szerepelt Miskolcon, Kovács János vezényletével. Közreműködött Baranyai László zongoraművész. A koncert első részében Chopin: e-moll zongoraversenye hangzott föl. Baranyai László sajnos minden értelemben félreismertető élőadásában. Hadd emlékeztessem a kedves hangversenylátogató közönséget a tavalyi évad kiemelkedő sikerű előadására, melyen Gri- gorij Szokolov poetikus és választékosán finom, szépségekben gazdag interpretációjában gyönyörködhettünk (a Miskolci Szimfonikusokat Jancsovies Antal dirigálta). Távol áll tőlem, hogy a kél művész kvalitásait összemérjem. Mégis szóvá kell tegyem, ugyanis Baranyainál — ellentétben Szokolov- val — „külső akadályok” sorával találtam magam szemközt, melyekből legkirívóbbnak bizonyult a technikai fogyatékosságokból származó indiszponáltság, nem is szólva aztán a formaérzés bizonytalanságairól, a hangzásbeli lágyság hiányáról, összefoglalóan — természetesen a teljességre való törekvés kritikai igénye nélkül — ezt a zongoraversenyt is csakúgy, mint az f-moll koncertet, szinte csak tökéletesen szabad (és érdemes) játszani, mert ebben a zenében „minden a helyén van”, tehát az interpretátor- nak ehhez igazodva mindent a helyére is illik tennie, illetve varázsolnia. Kovács János a virtuóz karmesteri technika szinte teljes eszköztárát fölvonultatta, hogy megvalósuljon valami Chopin zseniális költclségéből. Sajnos rögtön a művet indító zenekari bevezető fáradtra és színtelenre sikerült, mintha ez a pillanat is jelezni akarta volna »„várhatóan” baljós fejleményeket. Kovács János ragyogóan előre jelzett tempóváltásai a muzsikusok fáradtsága — vagy figyelmetlen pontatlansága — következtében nem jelenthettek többet mutatós koreográfiánál. Azon ritka esetekben pedig, amikor a zongorát már-már agyonterhelő Chopin a hegedűkhöz vagy a fafúvókhoz folyamodik segítségért, ezen a koncerten még Kovács Jánosnak sem sikerült kimozdítania passzivitásukból az illető zenekari művészéket (?). A gyors tétel indítása véleményem szerint paródiába fulladt. Amennyire nem sikerült ner hiányában megmutatnia a chopeni zene hullámzó színpompáját, annyira bravúros volt a Skót szimfónia művészi vonalainak hatásos fölvezetése. Az eddig önmagukba roskadt vonósok szomórus hangzásukkal és részleteket gyönyörködtető felvillanásaikkal képesekké lettek a történelmi atmoszférák fölidézésére is, a rezek „ébresztő” effektusai a zenekar önmagára találásának kezdetét jelölték meg. A csellószólam egységességét és meleg tónusát kifejező erőben csak Kovács János fantáziadús vezénylése tudta meghaladni. Nagyon életszerű volt Kovács dramaturgiai elképzelése a szimfóniáról: a négyrészes művet egyetlen óriás — tételként, egyetlen nagyívű romantikus gondolatként közelítette meg, a végletekig lerövidítve a nagy gondolati egységeket elválasztó pau- sákat. A témák, színek, karakterek és hangulatok valóságos „díszfelvonu'lását” költőien koronázta meg a „Deus ex machina”-elv alapján komponált himnikus kó- da, mely méltó volt e nagy hagyományú zenekarral szemben támasztott elvárásainkhoz is. Gergely P. A minap került kézbe a Mezőkövesdi Városi Művelődési Központ irodalmi és néprajzi munkaközösségének immár annalesként megjelenő kiadványa, az 1988-as jelzésű Matyóföld. Bizonyára a nyomdai átfutás az oka a kései megjelenésnek, de alighanem némi módosítást kívánna maga a szerkesztés is, azaz a magukban értékes anyagok időrendi csoportosítása; Mert például egy jubileumi köszöntőt tíz hónapi késéssel, vagy egy pedagógiai tanácskozásról szóló beszámolót húsz hónappal később közreadni, bizony tartalmi értéket csökkentő dolog. Tudom pedig, hogy milyen nehézségekkel küzd ez a kiadvány, de éppen az iránta érzett megbecsülés indít arra, hogy tanácsoljam szerkesztőinek, próbáljanak meg frissebben lenni, amennyire lehetőségük engedi. Napjaink élete sokkal rohanóbb, semhogy az eseményszérű anyagok elviselhetnék az ilyen késedelmeket. A visszatekintő, múltfeltáró etnográfiai írások — jellegüknél fogva — bírják ezt, de a ma témái kevéssé. A kötet élén az a Köszöntő olvasható, amelyet a város tanácselnöke, Herkely György mondott el 1988 áprilisában. Mezőkövesd városi rangja visszanyerésének 15. évfordulóján. Ez a köszöntő valójában lelkes számvetés a település életéről. másfél évtizedes' fejlődéséről. Sajnálatosnak tartom. hogy a kulturális élet eléggé érintőlegesen szerepel benne, a Matyóföld című, megkülönböztetett figyelmet érdemlő és a város 15 éves jubileumakor éppen 25 éves évkönyv érdemeiről szó sem esik. Pedig a város életéhez hozzátartozik. Egyéb írásaiban a kialakult szerkesztési elveit követi a lapszám. Elsősorban a település múltja áll az előtérben, illetve az azt kutató munka — Zupkó Béla, Pap János, Sárközi Zoltán, Hajdú Imre, Bán József. Martos Gizella Írásai — részben „átkötő” jellegű publikációk — Kiss Gyula, Kápolnai Iván, Bar- si Ernő, Répászky Zoltán munkái —, vagy a mához kötődő két dolgozat: Szabó Endre beszámolója az 1987- es pedagógiai tanácskozásról, Molnár József ismertetése az új szakmunkásképzőről. A Táj és ember című rovatban Fekete Gyula köszönti a 70 éves Kiss Gyulát; nekrológot olvashatunk az 1987-ben elhunyt dr. Csendes Andrásról, beszámolót egy 22 hónap előtti író-olvasó találkozóról. Ezekre gondoltam, amikor a frisseséget említettem feljebb. Az előző évi kiadványban is helyük lehetett volna az 1987-es eseményeknek. Igen nagy számban vannak jelen költők a Matyóföld új számában, olvasható benne több recenzió, jegyzet, sajtótörténeti tallózás is. Megjelenése óta, azaz 1963-tól vagyok a Matyóföld krónikása és méltató- ja-krítikusa az Észak-Ma- gyarországban, s kísérem figyelemmel munkáját. Hullámzó a színvonala, változó benne a múlt és a jelen aránya. A nagyrabecsült állandó szerzők iránti tisztelet ismételt kifejezése mellett, az ö közreműködésük iránti igényt hangsúlyozva, némileg frissíteni is kellene a közreműködő szerzői gárdát. A város néprajzi munkaközösségében bizonyára akadnak újabb munkatársak. akik frissebb szemmel veszik észre Mezőkövesden a múlt mellett a mát is. (bcnedek) Ér1 W MsLMGmJi Csöngettek. Kinyitottam az ajtót, és a küszöb előtt ott állt... megdörzsöltem a szememet, de akkor is ott állt: a zsiráf! — Te jó ég! — szömyül- ködtem. Leesett az állam, a cigaretta kipottyant a számból. — Jó estét! — mondta a zsiráf. — Zsiráf vagyok. — Ebben nem kételkedem — mondtam, de a biztonság kedvéért a karomba csíptem: ébren vagyok-e? Ébren voltam. — Mit akar? — kérdeztem bambán. — Ügy unatkozom. Szeretnék egy kicsit elbeszélgetni magával ha nem zavarom. — Nem zavar, dehogy zavar. Éppen ellenkezőleg — mondtam éppen az ellenkezőjét annak, amit gondoltam. Zsiráf úr (úrhölgy?) kedvesen betolakodott az ajtón. A patája nyoma ott maradt a szőnyegén, fejével leverte a csillárt, de semmit sem szóltam: egy vendéget nem illik megsérteni. Hellyel kínáltam. A fotel egy kicsit szűknek bizonyult, recsegett ropogott alatta, amint beleült. — kellemes itt magánál. — mondta nyájasan, vendéghez illő udvariassággal. — Ha talán kissé magasabb volna a mennyezet... — Igen, igen, a mennyezet — mondtam, mert semmi más nem jutott az eszembe. — És ez a rengeteg könyv... Mire jók ezek a száraz, poros könyvek? — kérdezte miközben úgy falatozott a filodendron leveleiből, mintha saláta volna. A legkövérebb levelet kapta be. — Olvasom őket. Ezek a könyvek olvasnivaló könyvek, hát olvasom őket, egyiket a másik után. — Ja, vagy úgy! — mondta ő, és hitetlenkedve nézett a szemembe. , — És mit csinál velük, ha már kiolvasta őket? — Visszateszem a polcra. Maga nem szokott olvasni? — kérdeztem csak úgy, udvariasságból. — Ugyan kérem! — legyintett mellső lábával. — Mi szüksége lenne egy zsiráfnak az olvasásra? Jól megvagyunk mi könyvek nélkül. Csak friss fű, zsenge lomb legyen, s tiszta víz! — mondta. És egy újabb viráglevél tűnt el a szájában. — Ha szabad megkérdeznem, honnan jött? — kérdeztem egy kicsit zavartan. Ügy éreztem, tolakodó vagyok. — Ó, nagyon messziről. Kenyából. Járt már Kenyában? Még sosem? No, ha legközelebb ott jár, feltétlenül keressen meg. Megígéri? — Megígérem. Ámbár. .. — Csak nem azt akarja mondani, hogy nem is akar soha Kenyába utazni? — Ezt éppenséggel nem állítom. Mindenesetre köszönöm a meghívást, nagyon köszönöm. — Ugyan, szóra sem érdemes. Szeretném, ha eljönne az én hazámba. Szomorúan sandítottam a filodendronra: már egyetlen levél sem volt rajta, sőt a szanzavéra levelei is fogyatkozni kezdtek. — Megkínálhatom valamivel? — kérdeztem nyugtalanul. Ha ez így megy tovább, az összes virágomat fölfalja! — Talán egy csésze kávé? — Köszönöm, ne fáradjon. Inkább feleljen egy kérdésemre. — Tessék, kérdezzen. — Nem akar ön zsiráf lenni? — Hogyan, mit mondott? — Még sohasem érezte azt, hogy szeretne zsiráf lenni, hogy csakis zsiráfként tudja elképzelni az életét? — Nem, soha! Egy pillanatig sem voltak ilyen érzéseim. Én mindig ember akartam lenni. — Biztos ebben? — kérdezte nyomatékosan, tekintetemet fürkészve. Zavarba jöttem. Még hogy én zsiráf, micsoda képtelenség! — Tudja, nem akarok a leikébe gázolni, megértem önt, hogy emberként gondolkodik, hogy emberi szemmel nézi a világot, de abban remélem egyetért velem, hogy a zsiráfok a legtökéletesebb lények ezen a Földön? Csak nézzen rám, aztán nézzen a tükörbe! Nem tagadhatja, mekkora különbség van közöttünk. — Nem tagadom — nyöszörögtem megadóan. — Na látja! — mondta csillogó szemmel. — De ön sem tagadhatja, hogy az ember fedezte föl a tüzet, ö készített szerszámokat, csodálatos gépeket, gyönyörű házakat? — Ugyan, ugyan. Minek a tűz? Hogy mindent elhamvasszon? Minek a gép? Hogy hangjától megsüketüljünk? És a házak? Nincs gyönyörűbb, fölemelöbb érzés, mint a szabadban élni, legelészni, kóborolni a végtelen szavannán. Nekünk senki se parancsol. Mi nem háborúzunk, mi senkit se gyűlölünk, senkit nem irigyelünk. Beletörődve hallgattam. Mi tagadás, volt valami abban, amit a zsiráf oly nekihevül- ve elmondott. A virágaim szép lassan eltünedeztek, csak a puszta cserepek árválkodtak a szobában. — Nos, — sürgetett tapintatosan. — Nem is tudom. — Gondolja meg: nem ilyen szűk szobában kelt leélnie az életét, a csillagokat is egészen közelről láthatja majd. — A csillagokat? — Hát persze! Tudja milyen gyönyörűek a csillagok közelről? Dehogy tudja. Maga — már bocsánat a kifejezésért — semmit sem tud. Zsiráfnak kell lennie ahhoz, hogy megértsen valamit a lényegből. Hogy fogalma legyen az életről. Szédelegvc hallgattam. Talán az eszméletemet is elveszítettem, csak homályosan éreztem mindazt, ami velem történik. Sejtettem inkább, mint tudtam, hogy nyakam hosszúra nyúlik, hogy patáim nőnek, s szőr borítja a testemet. Később, amint a vitrin üvegében megláttam magamat, már nem is én voltam az: nem ember, hanem egy zsiráf nézett vissza rám. Ahogy csöndesen baktattunk lefelé a lépcsőn, a ház- mesterné kiejtette kezéből a mosóvödröt, összecsapta a kezét és felsikoltótt: Jesszu- som, megörültem, rémeket látok! Ügyet se vetettünk rá, szerencsétlen emberi lényre. Boldogan néztem páromra. Valóban, nincs tökéletesebb teremtmény, mint egy zsiráf. És én eddig nem tudtam ezt! Fecske Csaba S fli ' * » T' ‘ . " '“fr ".V' / L / I Filharmóniai larsasag Zenekara a színházban
