Észak-Magyarország, 1989. február (45. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-04 / 30. szám

1989. február 4., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 Hatvanadik évforduló Fennállásának 60. évfor­dulóját ünnepli a párizsi Magyar Intézet. A jeles év­forduló alkalmából három- rihpos tudományos kollok­viumot tartanak a Sorborf- ine-on és Magyar Intézetben. A kollokvium a Sorbonne díszes Bouirjac-termében nyílt még Jean Perrot pro­fesszor, az egyetemközi hungarológiai központ igaz­gatója elnökletével. Elsőként Köpeczi Béla tartott elő­adást a XX. század magyar és francia kultúrájáról, majd Szávai János, az ELTE összehasonlító iroda­lomtörténeti tanszékének igazgatója beszélt a két vi­lágháború közti francia— magyar irodalmi kapcsola­tokról. Herman József, az MTA Nyelvtudományi Inté­zetének igazgatója Eckhardt Sándor francia nyelvészeti munkásságát értékelte, Sü- pek Ottó, az ELTE francia tanszékének vezetője azEöt- v ös-kollégium jelentőségéről tartott előadást. Perrot professzor a ma­gyar nyelv elterjedtségét mutatta be a Trianon utáni Európában. Préiude Feledy Gyula rajza Egy éve még csak ábránd, homályos elképzelések hal­maza volt, hogy az évtize­dek alatt megszokott magyar könyvkiadói .rendiben változ­tatás történhet. Bár valami­féle jelek évek óta mutat­koztak, .hiszen a tízegyné­hány hivatásos kiadó mel­lett az egyetemek, a .tudo­mányos és művelődési mű­helyek több-kevesebb rend­szerességgel megjelentek — rendszerint kis példányszá­mú és nehezen hozzáférhe­tő —- munkákkal. 1988 tava­szán aztán .megkapták mű­ködési engedélyüket az első, nem állami könyvkiadók, számuk azóta gomba módra szaporodik. A könyvkiadás decentrali­zálásának többféle értelme van. Először is az, hogy a politikai téveszméken és fé­lelmeken túl semmi sem in­dokolta ia kultúra e terüle­tének a teljes központosítá­sát. Van még egy lényeges előfeltétel: a Kiadói Főigaz­gatóság szerepének újragon­dolása, laz engedélyezési el­járás megszüntetése. A könyvkiadásnak azonban nemcsak Ilyen politikai- technikai, hanem .gazdasági előfeltételei is vannak. Év­tizedek gyakorlata a könyv­kiadást viszonylag jelentős mértékű állami támogatás­ban részesítette. A nyolcva­nas években a támogatás mértéke először nem tudott lépést tartani a könyv nyom­dái előállítási árának roha­mos mértékű és megállítha­tatlan emelkedésével, majd a költségvetés egyre nyo­masztóbb mértékű válság­helyzetében egyáltalán a tá­mogatás maga vált kérdéses­sé .a kultúra egészében, így a könyvkiadásban is. Csök­kent a támogatás, amelynek értékét tovább mérsékelte az infláció. A megalakuló kis kiadók­nak ebben a helyzetben — könnyen belátható — a leg­kisebb gondja éppen a kéz­iratok ■ beszerzése. Kézirat van, s nem is kevés, nem is rossz színvonalú. A legna­gyobb kiadói és olvasói ér­deklődés természetesen azok iránt .a művék iránt élénk, amelyek a korábbi években politikai tiltás .miatt nem je­lenhették meg, de ezek a művék általában a régi nagy kiadóknál vártak eddig a sorsukra, s így most is ott jelennek meg. Az új kiadó­kat azok az írók keresik meg, akik „csak” egy jó ver­ses- vagy novelláskötejtel, esszével házalnak isten tud­ja mióta, .pedig esetleg már 5—6 könyvük is .megjelent idáig. Meg azok a pályakez­dők reménykednék, akik ed­dig mindenhonnan .azt hal­lották: türelem. Jó .kézirat tehát van, nem éppen elegendő, hanem sok. Nyomdai kapacitás is van, s egyelőre még papír is. Egy elfogadott, megszerkesztett kéziratot némi ügyességgel már 2—3 hónap múltán könyviként lehet megvásárol­ni. A könyvkiadáshoz viszont tőké is szükséges. S ezzel az új, néhány személyes kiadói vállalkozások általában nem­igen rendelkeznek. Hogyan hidalható át ez a hiány? ön­ként kínálkozik a kölcsön­felvétel. S a bankók adnak is hitelt. Igen ám, de a ka­mat, mint tudjuk 20 száza­lék körüli, s ezt is be kell építeni a könyv árába. Más­részt a bank is tudja, .hogy nem a háromezer példány­ban megjélenő verseskönyv vagy esszé, hanem a sok tíz­ezer példányos lektűr vagy a politikai szenzáció fogja megtermelni a kölcsönt meg a kamatát. Ha tehát egy kiadó irodal­mi és tudományos értékeket akar kiadni, másfelé kell ke­resnie segítséget. Gondol nyilván a szponzorokra. Ér­dek nélkül ma .már viszont senki sem szponzorál, más­részt meg ,ma az egész ma­gyar kultúra szponzorokat keres. Akkor hát a könyv árát úgy kell megállapítani, hogy ne legyen ráfizetéses. Csakhogy így egy új magyar verseskönyv, amely idén ke­ménykötésben 30—40 forint volt az állami kiadóknál, azonnal 3—4-szeres árúvá változik. S hányán tudják azt megfizetni? A könyvtárak sajnos így is emelkednek, de hogy ennék mértéke elvi­selhető legyen, be kell kap­csolni még egy forrást: az „állami” támogatást. Azért teszem idézőjelbe a jelzőt, hogy érzékeltessem: itt tu­lajdonképpen a magyar nép­gazdaság forrásainak elosz­tásáról van szó, nem az ál­lam, hanem a nép adja a támogatást a kultúrának, s támogatni egy adott mű­vet, egy értékes tendenciát, kiadói politikát kell, s ily- képpen nem szabad különb­séget tenni állami és ma­gán könyvkiadó között. A magyar könyvkiadás vál­ságát csak úgy lehet felszá­molni, ha a sokkal racioná­lisabban megszervezett ki­adás következetes és elegen­dő mérsékű támogatásban ré­szesül. Emellett biztosítani szükséges a nyomdák és a könyvkereskedelem raciona­litását is, az árakat és a költségéket a valós értékek­hez közelítve. Akkor talán a könyvárak nem emelked­nének a csillagos égig. Aki ma végigtekint a könyvpiacon, százforintos átlagárakkal találkozik - az egyszerűbb kiadványoknál is. Nem a messzi jövőbe, csak ez évre előretekintve: a hi­vatalosan előrejelzett inflá­ció mértékét ismerve, vajon lesz-e pénze a magyar át­lagolvasónak arra, hogy ha­vonta 8—10 darab könyvet megvásároljon? Vagy azt kell mondania: fontosabb a kenyér, a tej, a cipő a gye­reknek? Vasy Gcza A kórház az élete — A tanár úr a műtőben van. (— A professzor .úr ép­pen műt. Hangzott a telefon­ban nap mint nap, amikor dr. Kiss János István címze­tes egyetemi tanárt, a Sem­melweis Kórház sebészeté­nek főorvosát kerestem. Végre összejött a találko­zás, s a főorvos Szinte men­tegetőzve mondta: .— Ne­kem a kórház az életem, a munka sem kevés, így va­lóban nagyon ritkán talál­nak a szobámban ülve. Ha nincs műtét, akkor is in­kább az osztályon, a bete­gek között vagyok. Mindössze négy esztende­je dolgozik Miskolcon, 1985. januárjától vezeti a kórház sebészetét, s mint mondta nagyon jól érzi itt magát, úgy gondolja — s most már bizonyos — helyesen dön­tött, amikor a Debrecenben töltött hosszú évek után a három felkínált lehetőség közül a korszerűen' felsze­relt miskolci sebészetet vá­lasztotta. Amikor arról beszélget­tünk, hogy milyen indítta­tást kapott - szüleitől, a Szatmár megyei Szamos parti kisközség, Fülpös szü­lötte, mosolyogva válaszol­ta: — Puritánságra neveltek szüleim, nagyon keményen fogtak, mind a tanulásban, mind a munkában. Pontos­ságra, precízségre, gyors ha­tározott döntésekre okítot­tak, ma már elképzelhetet­lenül szigorúan. Ennek is köszönhetem, hogy nagyon jó tanuló voltam, a Debre­ceni Református Gimná­ziumban, ahol olyan szín­vonalon tanítottak tanáraim, amely egész további tanul­mányaimban biztos alapnak bizonyult. Az orvostudomá­nyi egyetemen is nagyon könnyedén vettem az aka­dályokat, igaz itt olyan ta­nítómesterrel büszkélkedhet­tem — dr. Schnitzler Jó­zsef, egyetemi tanár szemé­lyében — aki egész életem­ben meghatározó volt. Az egyetem után ott maradtam a klinikán, s' mintegy hu­szonhárom esztendeig a 2-es számú sebészeten dolgoz­tam. Ott is a kórház és a tudományos munka kötötte le napjaim jó részét, s bi­r . * zony kevés idő jutott a csa­ládra. A főorvos a debreceni évek alatt nagyon sokat publikált. Különböző ma­gyar és külföldi szaklapok­ban mintegy 130 cikke je­lent meg. Tudományos ku­tatásai közül az egyik leg­jelentősebb, amely az anti­biotikumokkal foglalkozik, a sebészetben. A szöveti szint­vizsgálatokról sok kongresz- szuson tartott előadást. — Mióta Miskolcon va­gyok talán erre futotta a legkevesebb az időmből. Az országban 125 általános- és 14 mellkassebészeti osztály működik, s a miénk egy speciális osztály, ahol mind­kettő megtalálható. A 145 aktív ággyal ez az ország egyik legnagyobb, s nagyon korszerűen felszerelt sebé­szete. Amikor idejöttem, évente 2400, most pedig kö­zel 3000 műtétet végzünk. Általános sebészeti szem­pontból 020—230 ezer em­ber tartozik hozzánk, de mellkassebészet szempontjá­ból majd egymillió. Ez azt hiszem nem kell bizonygat­nom — a lakosság elhanya­golt egészségi állapota mi­att — elegendő feladatot je­lent, de persze nem mente­sít attól, hogy a tudomá­nyos munkát és a kutatá­sokat a fejlődés érdekében folytatnom kell. A professzornak ezenkí­vül számtalan társadalmi feladata is van: a Magyar Sebész Társaság vezetőségi tagja, a Mellkassebészeti Szakosztály titkára, a Bor­sód megyei Sebészek szak­főorvosa, a helyi kórház tu­dományos bizottságának el­nöke, oktatási felelőse, ami az utánpótlás, a fiatal szak­orvosok nevelését is jelenti. — Ehhez azért azt is hoz­zá kell tennünk, hogy ami­kor idekerültem egy 20 fős orvosi gáVdát vettem át, s nekem most már érdekem, hogy ők publikáljanak,- s vegyenek részt különféle kongresszusokon, hiszen a siker ezen mérhető. Az is szóba került beszél­getésünk során, hogy mivel tölti legszívesebben kevéske szabadidejét, a főorvos. — A szakirodalom olva­sása mellett egy új dolog­gal gyarapodott az életem, amióta e város lakója va­gyok, s ez a vadászat. Mert azért azt is el kell monda­nom: Miskolcra sokan rá­mondhatják, hogy nem a legszebb város, de a kör­nyéke s gazdag állat- és nö­vényvilágával csodaszép. Ezenkívül szeretem a zenét, valamikor én is muzsikál­tam. A zene pihentet, s ha eljutok egy-egy hangver­senyre az már igazi kikap­csolódás. Dr. Kiss János István 1988. december 30-án dr. Csehák Judit egészségügyi és szociális minisztertől át­vette a címzetes egyetemi tanári címet, melyet az or­vostudományi egyetem kez­deményezett. Ez persze jo­gokkal és kötelességekkel is jár. Búcsúzóul ez utóbbiról faggattam: — A cím viselőjének meg kell felelnie azoknak az igé­nyeknek, amelyeket vele szemben támasztanak, még­hozzá maradéktalanul, s ez főként a szakmai dolgokra értendő. Ügy kell oktatnom, nevelnem a felnövekvő or­vosnemzedéket, hogy ne hozzanak szégyent nagy elő­deikre. Aztán, amikor kike­rülnek az életbe, úgy kell menedzselni, segíteni pályá- lyukon, hogy a kutatások­ban, a -tudományos mun­kákban, s az egyszerű napi műtéteknél is megállják a helyüket, s esküjükhöz hű­en, naponta küzdjenek meg az emberért, az életért. Orosz B. Erika Fotó: Laczó József Emberi dolgok William Shakespeare (1564—1616), az angolok leg­nagyobb drámaírója, sok olyan megállapítást, szálló­igét hagyott ránk emberi dolgokról, amelyek főképp az adott mű drámai hely­zetében sokatmondóak, de azokból kiragadva is meg­állják helyüket. Nagyrészt ilyenekből adunk közre itt egy csokorra valót a több százból; köznapi emberi ügyekről tett megnyilatko­zásokat, amelyek elgondol­kodtatóak, mint minden nagy elme rövid, tömör in­telmei. Híres mondása pél­dául: „Színház az egész vi­lág, És színész benne minden férfi és nő...” Máshol ezt jegyzi meg ró­la: „Születésünkkor sírunk, hogy a bolondok E rop­pant színpadára feljövünk.” De hát az 'a sorsunk, hogy feljöjjünk e roppant színpadra, és végigéljük rajta az életünket, miköz­ben mi is szeretünk, sze­relmet kapunk és adunk. S közben csalatkozunk, déli­bábot is kergetünk, mert „Sok tárgyat, ami hitvány, nemtelen, Naggyá, dicsö­vé tesz a szerelem ...” Ép­pfen ezért — mondja Shakespeare — „Más szép­pel is mérd össze szépe­det!... Ki még ma an­gyal, holnap senki lesz.” Tény viszont, hogy „szerel­meseknek, hogyha — Isten ments! — kifogynak a szó­ból, legjobb kisegítő a csók.” Miként az is, hogy „asszonyi szívben nincs jobb ügynöke a szerelem­nek, mint a férfi vitézi hí­Shakespeare ! szemmel re” — legalábbis így volt azokban az évszázadokban. Megkapó, ugyanakkor mennyire igaz, sőt modern is az a két vélemény, ame­lyet Shakespeare a szüzes­séggel kapcsolatban nyilvá­nít. „A szüzesség elveszté­se — mondja — ésszerű gyarapodás, és még soha­sem született szűz a szü­zesség elvesztése nélkül.” A másik véleménye szerint: „A szüzesség pártjára kel­ni annyi, mint megvádolni az anyádat...” Egyetért­hetünk ezzel is: „A félté­keny nem mindig okkal az — Féltékeny, mert félté­keny: ez ia szörny önma­ga nemzi s szüli önmagát.” Mi hát a tanulság? „Sze­ress szelíden, s vágyadnak nem árt vész; Bevált igazság: Lassan járj, to­vább érsz.” Egyébként az ilyen és másmilyen dolgokban is in­dokolt az írói óhaj: „Bár minden ember Az volna, minek látszik; vagy pe­dig Ne látszanék olyan­nak, ami nem!” Tudniillik „Nincs szem, mely az arc­ból Kiolvasná a lélek al­katát ...” Habár szeritigaz, hogy „Hazug szív sikeréhez hazug arc kell”, de úgy látszik, ez megvolt már ki- nek-kinek abban az időben is. Ezzel szemben „Az erény, ha a legalacsonyabb ' Helyről jön, annak mél­tóságot ad.” Másrészt vi­szont „Nincs olyan ostoba bűn, mely fel ne öltse Az erény egy-egy jelét külse­jén.” Nem könnyű tehát el­igazodni az ilyen dolgok útvesztőiben. De „Nem bűvszerekkel — ésszel dol­gozunk, S az ész kivárja a lassú időt.” Tehát mégis van remény. Ezért szólít fel az író arra, hogy „Gaz­ság ellen ésszel élj ...” Mert „Mit a csel rejt, ki­fejti az idő. A képmutató kudarcot vall utóbb.” Megállapítja: „Életünk szövete vegyes fonálból áll össze, jóból és rosszból: erényeink elbíznák magu­kat, ha hibáink nem osto­roznák őket; és bűneink kétségbeesnének, ha eré­nyeink nem becéznék őket.” Másutt ezt mondja: „Ha életünk mérlegén a józan ész serpenyője nem egyen­súlyozná a szenvedély ser­penyőjét, a vér és termé­szetünk aljassága a leg­őrültebb végletekbe ragad­na: de hát eszünk is van...” Ezért aztán „ ... Makacsnak legjobb mester a baj, Melyet ma­gának szerzett. Akaratos ember önkárán okuljon.” Ugyancsak ennélfogva „Ha­talmas mester a szükség, becset Ad a silány dol­goknak is.” „Jótettet még nem bán­tam meg soha ...” — vall­ja meg egyhelyütt, míg másutt arra int: „Jobbat keresve gyakran jót veszí­tünk.” Egy további intel­me, hogy „A rossz, mit em­ber tesz, túléli' őt; A jó gyakorta sírba száll vele.” Ide tartozik talán, misze­rint WA gyengét nemcsak fölsegíteni, De támogatni is kell.” Mert nagyon igaz, „... hogy ha nem mutat­ják A szeretetet, gyakran nem is érzik.” Másfelől az is tény, hogy „Magunkban rejlik gyógyszerünk gya­korta: Gyógyulásunkat ne fogjuk a sorsra.” S azon sem lehet vitázni, hogy „A keserű múltnak ha vége lett. Az édes íz csak an­nál édesebb.” Komiszabb dolgokra for­dítva a szót, írja: „Leg­többet tűr, ki tűr s szen­ved egymaga.” Míg viszont „Ha főbbjeink is szenved­nek velünk, Kis bajnak látszik, mit mi szenve­dünk.” Ide tartozik, hogy „Kis bajt a nagy meggyó­gyít.” Miként az is tény, hogy „A balsorsot állni, Az igazi próba ...!’ A megvetendőről írja: „ ... aki szereti a talpnya­lást, méltó a talpnyaló- hoz.” Hasonlóképpen: „Le­het, hogy szép, de nékem nincs ínyemre . A dörgő taps, a zúgó éljenek ... Azt tartom én: nem ép el­méjű az, Ki ebben tetsze­leg.” Csupán néhányat idéztünk — olykor laza összefüggés­ben — Shakespeare-nek különféle emberi dolgokról tett megállapításaiból, első­sorban azért, hogy e nagy elme ilyetén megnyilatko­zásain kicsinyég elgondol­kodjunk. Magyar István Kis kiadók nagy gondjai

Next

/
Oldalképek
Tartalom