Észak-Magyarország, 1989. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-04 / 3. szám

1989. január 4., szerda

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5

Életművek intelmei

M. magánéleti aforizmáiból

Nagyon megkapóak — legalábbis számumra — a címben csak M-mel jelölt Montesquieu, francia író- filozófus aforizmái. Ezek a legkülönfélébb, magvas gondolatoknak tömör és találó, 'többnyire c satlanós kifejezései. Maga Montesquieu. akit a továbbiakban szintén egyszerűen csak M-mel jelölünk, jórészt az 1700-as évek első felében alkotott, és a francia felvilágosodás igen jelentős előfutára volt. Társadalmi kérdésekről írott gondolatai, nézetei európai hatásúak, ]ós saját korán jóval túlmutatnak. Annak, hogy most mégis inkább magánéleti jellegű, aforisztikus gondolataiból idézünk, nincs más különösebb oka, mint, hogy ezek is roppant találóak, szellemesek, és úgy tűnik, hogy műfajilag ezek vannak többségben. Közéleti érdekű is az 'a mondása, hogy „minden ember egyenlőnek születik." Mifelénk inkább a temetőben nyugvók között tartják megvalósultnak a tökéletes egye illőséget.

Legalább középkorúként, vagy még később, ha gyermekei már felnőttek, akkor fogja fel igazán az ember M: szánakozó sóhajának mély értelmét. így szól ez a keserve: „Fájdalom. nagyon is rövid az idő aközött, amikor még túlságosan fiatalok, és amikor már túlságosan öregek vagyunk." Bizony, azok a harmincas és negyvenes évek, sajnos, szinte eliramodnak. De arra a felismerésre nyilván elégségesek, hogy ki-ki M- mel együtt vallja: „Szerelmese vagyok a barátságnak." Ez a felnőttkori idő, amikor az ember úgymond, legszebb férfikorban van, a gyermeknevelés és iskoláztatás közben oly hamar tovatűnik, hogy csak ifjúvá serdült fiának, leányának pajtásaikkal tartott, komoly kapcsolatai láttán ébred ki-ki annak tudatára, milyen örökbe- csüek az ö ifjúkori barátságai, amelyek sokszor

bensőségesebb összetartozást jelentetlek a testvérekhez fűződő viszonynál is.

M. is minden bizonnyal már felnőtt fejjel jutott ilyen felismerésekre. Éle- medettebb korában így sóhajt fel: „Mily szerencsétlen az emberi természet! Alighogy elménk éretté válik, testünk gyengülni kezd.’’ Akkoriban állapítja meg ezt is: „Sokat kell tanulnunk ahhoz, hogy keveset tudjunk." Vitathatatlan igazság.

>M. vidéki földesúr volt, jómódban élt, gyakran volt böviben ráérő időnek is. Ezzel összefüggésben tapasztalta, hogy „aki olvasni Lszeret, az az unalom óráit, amelyek elkerülhetetlenek életünkben, gyönyörűséges órákra cseréli fel." Már tudniillik, a jó olvasmányok élvezetével. A nem épp ilyenekről viszont méltán állapítja meg: „Azok a művek, amelyeket nem lángész alkot, csupán írójuk emlékezőtehetségéről és türelméről tanúskodnak.” Ehhez mintegy 'magyarázatul írja: „ • .. a természet, úgy látszik, bölcsen gondoskodott róla, hogy az emberek ostobaságai mulandók legyenek, a könyvek viszont megörökítik őket." Még mindig a könyvekről szólva teszi ezt a megjegyzést: „Az ókori könyvek az írókhoz szólnak, az újak az olvasókhoz." S mintegy kiegészítésül ehhez: „Én azt tartom, amíg valaki nem olvasott el minden régi könyvet, semmi jogcíme sincs rá, hogy az újakat többre becsülje."

De nemcsak könyvekről bölcselkedett ez a francia filozófus, hanem az emberekről is többféle véleményt nyilvánított és ránk hagyományozott. Szerinte például „kétfajta ember van: azok, akik gondolkodnak, és azok, akik szórakoztatnak." A saját viszonyát hozzájuk így jellemezte: „A legtöbb emberrel úgy vagyok, hogy inkább helyeselek nekik,

semmint meghallgassam őket." Ügy látszik azonban. mégsem tudott mindenki iránt ilyen bölcs magatartási tanúsítani. Egy másik mondásával ugyanis megváltja: „Mindig sokat ártott nekem, hogy nyíltan megvetettem azokat, akiket nem becsültem."

Üggyel-bajjal sem igen lehet kikövetkeztetni, miféle emberek iránt érzett megvetést. Csak feltételezhető, hogy főképp a saját társasági körébe tartozók egyik-másika iránt, mert az egyszerű emberekről — mint látni fogjuk — ro- konszenvvel szólt. A saját köreibe tartozók egy részéről is megjegyezte: „Csaknem annyira kedvelem az ostobák társaságát, mint az elmés emberekét: ugyanis kevés olyan ostoba ember akad. aki ne mulattatott volna. Igen gyakran nincs mulatságosabb dolog a nevetséges embernél.4’ De nem volt különösebben elfogult az elmés emberek iránt sem, mert

— mint mondotta — azok „hajlamosak arra, hogy mindent megvessenek." Máskor azt állította róluk: „ ... a legnagyobb emberek feje is beszűkül, ha együvé toborzódnak, s minél több valahol a bölcs, annál kevesebb a bölcsesség." Saját magáról a társasággal kapcsolatban viszont azt mondja: „Oda járok szívesen vendégségbe. ahol mindennapi el- mésségemmel is beérik.”

Mint említettük, M. vidéki földesúr volt. Kiterjedt érdeklődésénél fogva jól ismerte a környezetéhez tartozó kétkezi földművelőket. Az utókor is megbecsülő rokonszenvvel fogadhatja róluk ezt a vallomását: „Szeretem a parasztokat: nem eléggé tudósok ahhoz, hogy fonákul gondolkodjanakÜgy látszik tehát, hogy bölcselőnk leginkább a fonákul, vagyis tudálékosan gondolkodókat vetette meg nyíltan

— ami, ugye, érthető.

Magyar István

Tájépítészeti, szobrászati pályázat

Március 31-ig hosszabbítják meg annak a pályázatnák a jelentkezési ihatáride- jét, amelyet a Váci Városi Tanács és a Villányi Nemzetközi Szobrász Szimpozion hirdetett meg a váci Duna- part rendezésére. ‘Az újszerű pályázat célja, hogy a jelentkező művészek ötleteiket, a váci Duna-parti sétány területére vonatkozó komplex tájépítészeti és szobrászati terveket közös alkotói szlmpozion (keretében dollgozzáik ki.

A szlmpozionra jelentkezhetnek azok a magyar képző-, ipar- és építőművészek, valamint kollektívák, akik tagjái a Magyar Nép- köztársaság Művészeti Alapjának, a Magyar KépzőműJogl tanácsadó

Mit vihetünk

kifelé?

n

Egy vamaruraktárban. Utazás előtt nem art tájékozódni az előírásokról.

Az utazókat, turistákat bizonyára nem csak az érdekli, hogy mit. s milyen feltételek mellett hozhatnak be az országba, hanem az is, hogy induláskor mit tehetnek útipoggyászukba. mennyi forintot, élelmet, ajándékot vihetnek magukkal.

Bécs egyes üzleteiben forintért is lehet vásárolni. Így sokan kockáztatják meg, hogy ebből a pénznemből többet vigyenek magukkal. A megengedett mennyiség belföldieknek személyenként 400 forint, legfeljebb száz- forintos címletekben. Ez az összeg elsősorban arra szolgál, hogy a hazaérkezéskor fedezze az utas legszükségesebb kiadásait, például: a benzinköltségét, étkezését, legyen forintja egy kávéra stb. Ha valaki előre tudja, hogy számára ez nem lesz elegendő, vigyen magával forintcsekket, amelyet hazaérkezéskor beválthat az OTP-nél, IBUSZ-irodában, szállodában, esetleg benzinkútnál. A ki nem vihető, de a vámvizsgálat során önként bejelentett 400 forinton felüli összeget a vámhivatal letétbe veszi. Az összegről a pénzügyőr nyugtát ad.

Csak röviden jegyezzük meg, hogy a kétezer forint értéket meg nem haladó valuta engedély nélkül vihető ki. Ha valaki saját valutájából vásárol, és nála van a kiviteli engedélye, a határon is elvégzik a devizaengedélyezést.

Mennyi útiélelmet szabad engedély nélkül kivinni?

A kiutazó magyar állampolgárok 5 kilogramm élelmiszert, ezen belül 2 kg húsárut vihetnek magukkal személyenként. Ebbe a két kg húsáruba bele kell számítani a húskonzervet, de a nyershúst nem. Kávé, kakaó még úti holmiként sem vihető külföldre. Ki lehet vinni 200

vészét! és Iparművészeti Szövetségnek, a Fiatal Képző- vagy Iparművészek Stúdiójának. A pályázatot levélben :kell elküldeni, a következő címre: Országos Grafikai Műhely, Vác,‘Eötvös u. 16. A pályázatokat független bizottság bírálja él', és a pályázókat értesíti. (MTI)

darab cigarettát vagy 50 szivart, vagy 200 gramm dohányt. Ezek közül választani lehet, nem együttesen vihetők át a határon. Két liter bor és egy liter égetett szeszes ital csomagolható a pakkba. Ez a mennyiség is személyenként értendő. Dohányárunál és szeszes italnál csak a 16. életévüket betöltötték jöhetnek számításba.

A legújabb rendelkezések értelmében utasforgalomban ajándékként háromezer forint belföldi értéket meg nem haladó összértékű ajándék- tárgyat vihet magával minden kiutazó. Az említett értékkereten belül 200 forint értékben vihető ajándékozás céljára élelmiszer is — beleszámítva a bort és szeszes italt. Az ajándékozásra szánt ételek között nem lehet kávé, tea, kakaó, déligyümölcs, táblacsokoládé, importból származó ital és fűszerek, nyers- és füstölt hús, libamáj, szalámi és kolbászáru, füstölt szalonna, húskonzerv, zsír, zsirszalonna, mű- és természetes bél, étolaj, margarin, cukor, liszt, rizs, tejtermék.

Nem vihető ajándék címén külföldre arany, platina, ezüst, valamint ezekből készült tárgyak, továbbá muzeális tárgyak, bélyegek és a Magyar Nemzeti Bank közleményében felsorolt alábbi áruféleségek: gyógyszer, mosó- és mosogatószer, babaápolási termékek, legójáték, papírzsebkendő, egészségügyi papír, kötött alsó ruházati cikkek, gyermektréning, gyermeklábbeli, harisnya, zokni, harisnyanadrág, függöny, szőnyeg, csecsemőruházati cikkek, (ideértve a pelenkát is), fényképezőgép, filmfelvevő és vetítőgép, barkácsgép, rozsdamentes evőeszköz.

Üzemanyagot csak a járművek erre a célra szolgáló tartályában lehet külföldre kivinni, póttartályban (kannában) üzemanyagot kivinni tilos.

A megye közrendje és közbiztonsága sajnos „hálás" téma, erről írni örökké aktuális. A megyei tanács december közepi ülésén is olyan sok volt a hozzászóló, hogy ez az egy napirendi pont elvette az időt a többi érdemi megtárgyalásától.

Most én két felszólalásra akarok reagálni. Volt két olyan tanácstag is, akik nyíltan kiálltak amellett, hogy a rendőröknek legyen jogúik a testi fenyítéshez, ha úgy gondolják, hogy „‘megérdemli” a bűnöző, verhessék meg, mintegy legyen ez a fő büntetésük, mert szemmel láthatóan a hosz- szabb-rövidebb börtönbüntetés kiszabása nem rettenti el őket tettüktől.

' Ha viszont — főleg a garázdákat, az erőszakos. durva rendbontókat — jól összeverik a rendőrségen (nyilván nem egy-:két pofonról lenne szó), és félniük kellene az elkövetőknek, hogy mint Döbrögi, a háromszorosát kapják vissza (ha nem is Lú- das Matyitől), talán jobban meggonddlnák, üssenek, rúgjanak-e?

Én is voltam már — sajnos — szemtanúja olyan esetnék, amikor tehetetlenségemben csak összeszorítottam az öklöm, a szám, és úgy (éreztem, gyáva vagyok, mert nem ugrok oda, nem ütöm meg, nem rúgok bele. nem rázom ki a lelket egy-egy felháborítóan viselkedő garázdából. Hányszor utaztunk buszon, villamoson olyannal, akit ki kellett volna hajítani, hogy a nyaka törjön ki, ímeirt éreztük, tudtuk, hogy nemcsak az adott pillanatban viselkedik így, ez egy „szeméi ember”, egy kártékony dúvad. akitől meg kellene szabadítani az emberiséget.

így van ez? Az indulat mindig rossz tanácsadó és lehiggadva másként gondolkozik az ember. Szó sincs arról, hogy a bűnözök ússzálk meg tetteiket, hogy bármit is nézzen el nekik a bíróság. De hivatalból ütni, bántalmazni embereket? Intézményessé tenni a pofont, a gumibotot? És ha igen, akkor hol van ilyenkor a határ? Ki mondja meg, milyen tettért jár a verés, és milyenért nem? A buszon garázdálkodó, verekedő cigányt szabad megverni, a sikkasztó vállalatvezetőt nem? Vagy bízzuk a karhatalomra, ki a szimpatikus, ki nem? Végiggondolta vajon a javaslattevő, milyen következményekkel járhat középkori ötlete?

A másik felszólaló első hallásra talán még meggondolandó érveket is felsorakoztatott. Ő így fogalmazott: lehet, hogy Kulcsár Kálmán igazságügy-miniszter jó alkotmányt fog adni az országnak, de mióta ő vezeti a tárcát, olyan liberális intézkedéseket foganatosítottak, olyan ítéleteket hoztak, olyan amnesztiának is beillő rendeleteket léptettek életbe, hogy azóta „kinyíltak” a börtönök kapui, a bűnözők nagy része visszakerült a társadalomba, s most újra rendért, biztonságért kiált, aki félti a családját, a gyermekeit, javainak biztonságát. Ezen a téren liberalizálni álhumánum.

Államalapító István királyunk a legkeményebb, legdrasztikusabb intézkedésekkel biztosította az állam fennmaradását — folytatta a felszólaló. — Most is olyan eszközök kellenek, amelyek súlyosan megtorolják a bűnöket. Nem színes tévé és könyvtár kell a raboknak. Régen (az ötvenes években) a grófok, kulákok és bűnözők építették fel a borsodi gyárak nagy részét, a miskolci egyetemet is — most sem liberalizálni leél lene. hanem dolgoztatni őket, hogy eltartsák (magukat, sőt, hasznot hozzanak, és olyan súlyos ítéleteket hozni, amelyek elrettentőek. Most a gyermekgyilkosok, rablógyilkosok megússzák a legsúlyosabb ítéleteiket.

Ennyi a felszólalás lényege, s még any- nyi, hogy ő is megengedhetőnek tartja a testi fenyítést. Ügy írtam, első hallásra meggondolandó érveket is hallunk. Hiszen tudom én. hogy a legfőbb érv: vajon mit írna, nyit mondana az, akinek a gyermeke, a családja sérelmére követnek el súlyos bűntetteket. Ne adja isten, hogy valaha is megtudjam, de bizonyára hóhérért kiáltanék magam is. (Arról most ne nyissunk polémiát, hogy ma ízléses dolog-e kuláko- kat és bűnözőket együtt emlegetni, és azzal büszkélkedni, hogy ezek a szerencsétlenek építették fel a borsodi gyárakat.)

Tudjuk, sok kultúrállamban eltörölték a halálbüntetés intézményét, s azt is, milyen

indokokkal. Én nem tudom, hogy ez helyes-e vagy sem. Van-e — nem az egyes embernek, hanem — az államnak, a társadalomnak arra joga, hogy úgy védje meg magát, az antiszociális, társadalomellenes emberektől, hogy elveszi életüket. Azzal egyetértek, hogy ezen a téren nem lehetünk liberálisak, a humánum és álhumánum határmezsgyéje olykor valóban hajszálvékony. Egyetértek azzal is, hogy minden bűncselekményt a törvények szabta lehetőségeken belül súlyosan meg kell torolni.

De tagadom, hogy az embernek joga volna egy másik embert megütni, csak azért, mert övé a hatalom, az ő kezében van az igazság (és az erő), s joga van mérlegelni arcon üti-e a másikat vagy sem.

Biztosan tudom, most sokan legyintenek, patetikusnak, túlságosan femnköltnek érzik ezeket a mondatokat korunk, a puritán század gondolkodásmódjától teljesen idegennek. Épp ettől félek. Az érzelmek hiányától, hogy aki üt, már nem is méregből, dühből teszi. hanem megszokásból, „munkaköri kötelességből". Ha erről hallok, régi filmek jutnak eszembe, ahol a nemes, a földesúr pipázva ül a karosszékben, és a szeme sem rebben, mikor a mezítlábas rongyos zsellért deresre húzzák, s huszonötöt vernek a talpára.

Rendért, biztonságért kiáltott a tanácsülésen felszólaló. Vele kiáltok én is. De nem akarom még a lehetőségét sem annak, hogy a „nemes”, a „földesúr” ismét deresre húzhassa emberét. Nehogy egyszer tévedésből rám, vagy a felszólalóra is ráverjenek.

Szatmári Lajos