Észak-Magyarország, 1988. december (44. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-24 / 306. szám

1988. december 24., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 15 Kapitány: még az idén A Magyar Labdarúgó Szövet­ség keddi elnökségi ülésén több határozatot is hoztak. Ezek egyike: a vesztegetési ügyben érintett válogatott labdarúgók­hoz levelet küldenek külföldre, és kérik őket, jöjjenek haza, itthon tisztázzák magukat a vá­dak alól. — Elmentek-e már a levelek? -— kérdezte Czékus Lajostól, az MLSZ főtitkárhelyettesétől az MTI. — Igen, egészen pontosan hét játékosnak küldtünk cl ilyet — hangzott a válasz. — Détári Lajos, Fitos József, Garaba Im­re, Bodonyi Béla, Dajka László és Nagy Antal, továbbá Róth Antal lakására címeztük azokat. — Egy másik kellemetlen té­ma : Mezey György lemondása után nincs a válogatott élén szövetségi kapitány. Mikor lesz? — Még ebben az évben. Tö­rök Péter főtitkár, elnöki triumvirátusunk tagjai, s az MLSZ edzőbizottsága javában tárgyal már a jelöltekkel. A honi sportélet legap­róbb rezdüléseire is érzé­kenyen reagáló szurkolók igazán nem panaszkod­hattak 1988-ban... Moz­galmasnak bizonyult az esztendő, nagyszerű ma­gyar sikerek születtek, ver­senyzőink öregbítették nemzetünk hírnevét a vi­lágban. Akadt persze ár­nyékos oldal is, erről a világszerte legtöbbre tar­tott csapatsportág képvi­selői, funkcionáriusai gon­doskodtak. Ügy gondolom, az év slágerét az olimpia jelentette. Tizenkét esztendő után találko­zott egymással újra a teljes mezőny, s akik figyelemmel kísérik a fejlődést, tisztáiban léhették azzal: Szöulban egyetlen apró he­lyezést sem adnak ingyen. Így is töntén.t. A felgyorsult ritmus, az eltérő, korszerűbb­nél korszerűbb felkészülési módszerek kö­vetkeztében a sportbaráitok egyik ámulat­ból a .másikba estek. Fantasztikus teljesít­ményeik követték egymást, káprázatos pár­harcokat kísérhettünk figyelemmel. Valló­ban, az olimpia semmi mással össze nem 'hasonlítható, az egész világot lenyűgöző esemény, amelynek időtartama alatt elhall­gattak a fegyverek, nem követték egymást terrorcselekmények. A magyar sportolók csillagos ötösre vizsgáztak, minden vára­kozást felülmúlóan szerepeltek. Aligha gon­dolták sokan, hogy 11 aranyéremmel a tar­solyukban térnek haza szeretteik körébe. A hivatalos álláspontot képviselők 4—5 aranyérem megszerzésében bizakodtak. Alulbecsülték sportolóink lehetőségeit? Ne­tán azt gondolták, az esélyesekből ennyien érhetnék célba? Azt hiszem, minden olim­piát megelőzően túlzottan óvatossá váltunk. Azt sem nagyon merjük kimondani, ami teljesen magától értetődő. Általában ural­kodóvá válilk a jobb félni, mint megijedni hangulat. Igaz, tanulhattunk néhány eset­ből ... Zsebkendőnyi országunk legjobbjai emelt fővél járhattak az olimpiai faluban, büsz­kén utazhattak szülőföldjükre, derűsen ele­veníthetik fel a szöuli napokat, történése­ket. Jómagam igyekeztem kutatni a sike­rék titkát, kíváncsi voltam, hogy az ismert háttérrel miiképpen sikerülhetett összegyűj­teni a 11 aranyérmet? Az köztudott, hogy mifelénk a készülődés feltételei korántsem nevezhetők ideálisnak. A táborok olyanok, amilyenek, s bizony, anyagi eszközök hí­ján, nem mindenki juthatott el oda, ahol gyakorolni szeretett volna. Mégis talpon tudtak maradni a borzasztóan kiélezett vetélkedésben! Megítélésem szerint az igazi kisközös­ségekben, műhelyekben folyó, .magas szín­vonalú szakmai munkálkodás alapvetően esett latba. Üszők és öttusázók, tornászok, kajakosok és vívók vitték diadalra színe­inket. Olyan sportágaik képviselői, amelyek­ben nincs helye a mel'lébeszélésnék, kizá­rólag az elvégzett munka jelentheti az alapot, amlire később lendületes mozdula­tokkal építhető a fal, rakható a tetőszer- kezet. összehangolt, jól működő „team”-ek precíz, személyekre lebontott tevékenysége szükségeltetett a sikerhez. Gondoljunk csalt például Széchy Tamásra, és az őt körül­vevő együttesre! Széchy az idén harmadik alkalommal lett az év legjobb edzője, je­löléséhez kétség sem férhetett, óriási, mondhatni, elsöprő fölénnyel végzett az élen. A mestert már évekkel ezelőtt csa­logatták külföldre, egyik-másik amerikai egyetem sztárgázsíiit ígért, mindhiába. Ma­radt, mert ő itthon, a saját gyerekeivel alkart produkálni. Keíl-e vajon bizonygat­ni, hogy maximálisan eleget tett vállalá­sának, a saját maga és versenyzői olé ál­lított feladatnak?! Csaknem minden év végén helyezett valamit a magyar sport karácsonyfája alá, s „ajándékait” leginkább aranyérmekben lehet mérni. Amíg mások erejük teljes latba vetésé­vel külföldi szerződés után kosiattak, Széchy egymás után mondta le a jobbnál jobb ajánlatokat. Solcan nem értették, ab­szolút üzileti érzéketlenséggel vádolták. Ta­lán nem időszerűtlen a felvetés: ha meg­inog, örülhettünk volna-c Szöulban úszó­ink által szerzett aranyérmeknek? ... Most mégis fontolgatja a külföldre tá­vozást. Az Egyesült Államokból keresték meg, évi 200 ezer (!!) dolláros ajánlattal. Ennek értelmében nemcsak Széchyt fogad­nák, hanem legtehetségesebb tanítványait is, Okik tavasszal és ősszel jó néhány hé­ten keresztül készülhetnének az itthoninál lényegesen kedvezőbb körülméyek között, természetesen az ősz mester irányítása mel­lett. Az edző tud valamit, ami kizárólago­san a tulajdonát képezi. Megvenni nem le­hetett tőle, hát most megkísérlik testközel­ből tanulmányozni — feltéve, ha végül vállalkozik a feladatra. Bizonyára alapos számvetést készít, mielőtt dönt, az viszont számomra kétségtelennek tűnik: úgy hatá­roz, hogy nem a saját érddkait tartja szem előtt, hanem úszóiét, és túl ezen, a magyar sportét veszi figyelembe. Elmélkedhetnék dr. Török Ferenc, Bor­dán Dezső, Kovács Tamás, vagy az idő­közben lemondott dr. Parti János erényei­ről, túlfűtöttségükről, elkötelezettségükről, az általuk képviselt ügy iránti alázatról. A sor persze korántsem teljes, hiszen a „névtelenék” között is akadnak, akik éle­tűiket tették fel a versenyzők oktatására, nevelésére. Nélkülük aligha következhettek volna be a szöuli sikerek, s amikor meg­állunk a számvetés elkészítésére, óhatatla­nul is meg kél! hajtani előttük az elis­merés zászlaját. Hazai sportmozgalmunkban nem lelhetők fel számdlaitlanul az értékek. Talán olykor azt sem becsüljük kellően, ami valóban az. Pedig sokaiknak elegendő egy jó szó, egy elismerő pillantás. Mostanság nehezeb­bé válik a sportegyesületek helyzete, szak­osztályok léte forog kockán, mások gazda nélkül maradnak. Különösen nagy szükség mutatkozik a megszállottakra, akik képe­sék hitet, elszántságot csepegtetni a lanka- dókba, újra és újra harcba tudják őket vinni. Ma este szerte a világon csillag- szórók gyúlnalk, ajándékok cserélnek gaz­dát. A magyar sport idei karácsonyfája valóban roskadozik a sikerék jutalmát je­lentő érmék súlya alatt. Ha képzeletben köré gyűlünk, gondoljunk egy kicsit a jö­vőre is. Mert az idő könyörtelen tényező, s hamarosan ismét vi'lágversenyéken ta­lálkoznak a sportolók. Igazából ismét a szöuli napok alatt éb­redhettünk rá: milyen remek dolog átélni, érezni a diadalt, osztozni mások boldog­ságában. Doros László U Az Elv legjobbjai A MUOSZ sportújságíró szak­osztályának vezetősége az idén is megrendezte az Év legjobbja szavazást. A sportújságírók la­tolgatásai során érthetően az olimpiai helytállás esett döntő­en latba. Különösebb meglepe­tés nem született, amint azt várni lehetett, Darnyi Tamás, Egerszcgi Krisztina, az öttusa- válogatott, valamint Széchy Ta­más végzett az első helyen sa­ját kategóriájában. A szavazás eredménye. Fér­fiak: 1. Darnyi Tamás úszó, 885; 2. Martinék János öttusá­zó 655; 3. Gyulai Zsolt kajakos 500 ponttal. Nők: Egerszcgi Krisztina úszó 971; 2. Polgár Judit sakkozó 492; 3. Jánosi Zsuzsa vívó 365. Csapatban: 1. Öttusa-váloga­tott (Martinék, Mizsér, Fábián) 839; 2. Kardválogatott (Bujdo­só, Csongrádi, Gedővári, Né- bald Gy., Szabó) 606; 3. Női sakkválogatott (Polgár Zs., Pol­gár J., Polgár Zs., Mádl) 450. Edzők: 1. Széchy Tamás úszás 865; 2. dr. Török Ferenc öttu­sa 464 ; 3. Kiss László úszás 262. A díjakat a sportkiválóságok­nak és a szakembereknek szil­veszterkor adják át. Az esemény színhelye a Budapest Sportcsar­nok, ahol egy, már délután el­kezdődő, és az éjszakába nyúló show keretében várhatóan 18 és 19 óra között lépnek pódium­ra a kitüntetettek. A Magyar Televízió sportosz­tálya 1988-ban is odaítélte dí­jait az év legjobb ifjúsági spor­tolóinak. A szakszövetségektől 24 sportágban 17 leány- és 24 fiúversenyzőre érkezett jelölés. Férfiak: l. Bagyula István at­léta; 2. Repka Attila birkózó és Katona Ferenc öttusázó; 3. Debnár Tamás úszó és Kovács István ökölvívó. Leányok: 1. Egerszcgi Kriszti­na úszó; 2. Polgár Judit sak­kozó; 3. Joó Éva sportlövő és Éllő Vivien asztaliteniszező. A győztesek és helyezettek, valamint edzőik, a hagyomá­nyoknak megfelelően, az ország nyilvánossága előtt vehetik át díjaikat. Ha nyer a csapat, akkor minden rendben Karácsonyi látogatás a Schreiber családnál Miskolc, Szentpéteri 'ka­pu 38. Itt lakik a Schrei­ber család. Sportberkek­ben jól cseng ez a név. A családfő a DVTK NB I-es női kosárlabdacsapatának vezető edzője. A randevút este nyolcra beszéltük meg. Így kérték, azt mondták, ebben az időben már igazán ráér­nek, senki nem fog min­ket zavarni. Pontosan érkeztünk, a csengetésre a gyerekek is kiszaladtak. Hellyel kínáltak. A „mű­sor” pedig rögtön meg­kezdődött. A csemeték be­mutatták, hogy mit tud­nak. Bukfenc, fejenállás, futás, bújócska ... — Két esztendeje köl­töztünk ide — szögezte le Schreiber József. — A Győri kapuból „szalad­tunk” át ebbe a három­szobás, minden igényt ki­elégítő tanácsi otthonba. — Hány évesek a ki­csik? — tudakoltuk. — Én kilenc vagyok — súgta Ágnes, a legidősebb. — A 6-os Számú, Fazekas utcai Általános Iskola III c osztályába járok. Most kezdtem a kosárlab­dázást Szemes Tóni bácsi­nál. — ... és megy a játék? — Addig nagyon élvez­tem, amíg a kispadon ül­tem. De megijedtem, ami­kor beküldött. A kistestvérek alig vár­ták, hogy közbeszólhassa­nak ! — Engem Annamáriának hívnak, ötesztendős vagyok, és óvodás. A legapróbb mutogatott. Tízet! — Kinga miért lódítsz? — kérdezte tőle édesany­ja, Gabriella asszony. Válasz helyett kacagott. Mint kiderült, még csak négyet számlál. Kérdezősködtünk. — Hogyan tudják ide­jüket beosztani? Ki fog­lalkozik a gyerekekkel? Ki takarít, vásárol? — Hááát..., ritkán van lehetőségünk a pihenésre! — mesélte a családfő. — A „kisemberek” este nem akarnak lefeküdni, 9—10 óra is eljön, míg ágyba kerülnek. Felkelni bezzeg nem akarnak. A reggelit általában közösen készít­jük. Ági már egyedül megy iskolába. Annamáriát és Kingát pedig felváltva visszük az óvodába. Ha ezeken a - foglalatosságo­kon túljutunk, felülök a 18-as buszra és irány a Nagyváthy utcai iskola! Az edzés... Ha vége a A családfő, Schreiber József, a DVTK NB l-es női kosár­labdacsapatának vezető ed­zője. napnak, általában roha­nok az óvodába és kezdő­dik minden elölről. — A férjem most na­gyon sokat vállal és segít! — emelte hangját Schrei- berné. — Én ugyanis ta­nulok, a Debreceni Taní­tóképzőbe járok, másod­éves vagyok. Jóska nem csupán a tanulásiban tá­mogat, hanem kiveszi a részét a házimunkából is. Szeret főzni, piacra járni, beszerezni, porszívózni. Szóval rosszat véletlenül sem mondhatok. — Gabi szerénykedik! — vette át a szót ismét József. — A feleségem igazán szorgalmas és na­gyon jól tudom, hogy ha­talmas teher nehezedik a váliaira. Hogy besegítek? Ez csak természetes! Néha még a szomszédokat is igénybe vesszük ... Szóba került a kará­csony. — Nagyon, várjuk! — kiabálták a gyerekek. — A fát közösen fogjuk fel­díszíteni. — Mit 'szeretnétek kap­ni? — fordultunk felé­jük. Kinga: — Kabalababát. Annamária: — Fodrász­játékot. Ágnes: — Zsebkönyve­ket. — Ti mit adtok anyu­cinak és apucinak? — Azt nem árulhatjuk el! — tiltakozott Ágnes. — Meglepetés lesz. Kinga a napokban .kísértésbe esett, meg akarta mutatni anyunak, de gyorsan köz­beléptünk. — Hol töltik az ünne­peket? — A karácsonyt családi körben, de várjuk a ba­rátokat is — mondta Gab­riella asszony. — Nagyo­kat fogunk beszélgetni, játszani. Ránk fér a ki­kapcsolódás. Szilveszterre Űjfehértóra, édesanyámhoz készülünk. — Itthon mindig ilyen kitűnő a hangulat? — kockáztattuk meg a nem éppen tapintatos kérdést. Kis szünet után József felelt: — Hát ezt azért nem mondhatnám! Ha nyer a csapat, akkor minden rend­ben. Da ha veszít!... Még hajnalban is „ölöm” ma­gam. Értékelek, elemzek. Hol hibáztam, mit rontot­tunk el? Gabi ilyenkor vigasztal. — A gyerekek járnak a meccsekre? — Ha jó hangulatban vannak, akkor nem. Itt­hon maradnak, Ági veszi át a parancsnokságot és a szomszédok vigyázó szeme is rajtuk van. Ha nyűgö­sek, akkor magunkkal visszük őket és a csarnok­ban játszanak, elfoglalják magukat. Persze nem tu­dunk rájuk nagyon fi­gyelni. — Milyen gondolatok kavarognak a fejében, ha a férje kiabál, vagy fel­ugrik a kispadról? — néz­tünk a feleség szemébe. — Nem szoktam Jóskát figyelni, persze ha korhol­ja a lányokat, szinte re­megek. Egyébként is izgu­lok, nagyon szorítok a si­kerükért. A jövőről is diskurál- tunk. Gabriella — miután végez — tanítani akar, József pedig véletlenül sem kíván elszakadni sze­retett sportágától. Az ed­zői poszt persze nem nyug­díjas állás ... Ezt nagyon jól tudja a családfő, aki mindenre fel­készült. Diplomás ember, taníthat általános és kö­zépiskolában is. A szív­ügye azonban a kosárlab­da. Erről tanúskodnak fel­jegyzései, vázlatai, edzés­tervei. — Keresem az újat, igyekszem lépést tartani a korral. Nem szeretem a sablonokat, ki nem áll­hatom az egyhangúságot. Mindenem a kosárlabda és a családom! Végszóra érkezett a va­csora, finom illatok ter­jengtek. A disznótorosból minket is megkínáltak és koccintottunk. — Kellemes ünnepeket, békés, családi és sportsi­kerekben gazdag új esz­tendőt! Kolodzey Tamás Együtt a hölgyek csapata. Balról: Annamária, Kinga és Ágnes. Középen az édesanya, Gabriella asszony. Juhász Emese felvételei

Next

/
Oldalképek
Tartalom