Észak-Magyarország, 1988. december (44. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-20 / 302. szám
1988. december 20., kedd ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 Erdő, mező állatai Bár Miskolcon és környékén a természet megismerésére több helyen adódik alkalom, mégis, sok újdonságot nyújt az a kiállítás, mely a hónap elején nyílt és január 5-ig tekinthető meg a miskolci Vasas Művelődési és Oktatási Központ Galériájában. Pozsonyi Tibor preparátor kitömött állatai tekinthetők itt meg, melyek köré Eisele Gyula dekoratőr varázsolt természethű környezetet. Míg a szabadban járva csak lábnyomait, esetleg suhanó alakját fedezhetjük fel a muflonnak, vadmalacnak, őzikének, addig itt karnyújtásnyi távolságból, a legapróbb részletekig, alaposan szemügyre vehetjük testfelépítésüket, bun- dázatukat, jellegzetes jegyeiket. n. zs. Fotó: Laczó József Különösen a gyerekek »rámára ígér sok érdekes látnivalót a kiállítás. Van hal az ünnepekre Kertész Miklós kapitális példányokat is kínál ar igényeseknek a Búza téren. (Fojtán László felvétele) Nem volt éppenséggel zavartalan a halellátás az idén Miskolcon. Az év elején a nagy hideg, nyáron az aszály okozott gondot Gelejen, a Hortobágyon és néhány más helyen a termelőknek, szállítóknak. Am most, az ünnepek előtt van hal bőven az-, elárusító helyeken. A vasgyári csarnokban nem túl nagy a forgalom. Itt a geleji termelőszövetkezet halszakiizletét kereshetik fel a vasgyári lakosok. — Most élő pontyom és busám van, s ugyanezek szeletelve — mondja Kertész Tünde boltvezető. — Ezek keresettek elsősorban, hiszen olcsók. Karácsonyra érkezik nemesebb hal is, hogy a választék nagyobb legyen. A Búza téri 'szabadpiacon, a kőpadokon Németh Zoltán és felesége, arnóíi halkiskereskedők árulnak. Itt már van öt-hatféle hal, például süllő is. Németh Zoltánné fázósan fújja elgémberedett ujjait. — iMi magunk termeljük a halat otthon, de vásárolunk is hozzá horgászoktól. Bizony ilyenkor már nem könnyű a munka, mert a jeges vízből kell kiszedni a halakat. Két éve foglalkozunk a hallal, s már ismernek bennünket a miskolciak. De, hogy jövőre is árusítunk-e, az majd csal? az év elején dől el. Az ünnepekre kárászt, kecsegét, süllőt, csukát is kínálunk a ponty és busa mellé. A megyeszékhelyen a legtöbb halat a Bocskai Halászati Tsz Búza téri, csarnoki elárusító helye forgalmazza. Nélkülük megoldatlan lenné Miskolc halellátása. Kertész Miklós nem kis büszkeséggel mutat egy nyolckilós pontyot, s egy még nagyobb busát. — Olykor ilyen kapitális példányokat is kapunk. A többség azonban normál méretű. A választék igen gazdag, karácsonyra csak törpeharcsából több mint öt mázsát kaptunk. De árulunk pisztrángot, kecsegét, süllőt, csukát, kárászt is. A baj az — mutat a sorba- állókra —. hogy sokan az utolsó napra hagyják a karácsonyi hal megvételét, holott a hűtőben három napig is nyugodtan tárolható, friss marad a hal. A neves miskolci hideg- konyhás mesterszakácstól. Kandik Ferenctől tudom, milyen sokféle és finom étel készülhet olajos halakból. Aki ezt szereti, a Halértékesítő Vállalat Bajcsy- Zsilinszky úti szakboltját keresse fel. öt-hatféle nagyon finom és igen olcsó szovjet olajos halat is kínálnak az élő ponty mellett. Ezek a halkonzervek itt a legolcsóbbak, s talán a választék is itt a legnagyobb. — ny — s — H ajnalka éppen annyi éves, ahány ujjam van. Ügy értem, amennyi a két kezemen, merthogy ujjak vannak a lábamon is, mint minden embernek, de azokat még nem kell használnom az ő életkorának a kiszámításához. Hosszú, szőke haját édesanyja minden reggel szépen meg- fésüli, s kék vagy piros szalaggal ékesíti. A masni olyan akár a lepke, szinte elrepül. Szállj le lepke, babot adok, Ha megeszed, többet adok! Megeszi-e a lepke a babot? Fogas kérdés. Talán a lepkéket kellene megkérdezni. De milyen nyelven beszélnek a lepkék? Bizonyára lepkéül. Hajnalka pedig csak hajnalkául. Nem, nem! Nem mondtam egészen igazat, mert Hajnalka nemcsak hajnalkául, de tud babául, maciul, s egyéb nyelveken is. Megérteti magát az állatokkal, érti a beszédjüket, mint a mesebeli juhász. Egyszer például hosszasan elbeszélgetett nagyszülei malackájával, igaz, a végén a malac valamiért megsértődhetett, mert fellökte őt. Volt is nagy sírás-rívás, hüppögés, fogadkozás: — Buta disznó, várhatod, hogy én egy falatot is egyek abból a hurkából, amit belőled készítenek! — Szegény kismalac, megrémült nagyon. Hízelkedett volna, de már késő volt: Hajnalka soha többé nem bocsátott meg neki. Azontúl szíve minden melegét a nyuszikra pazarolta. Lám, olykor milyen bajok származnak abból, ha valaki több nyelvet ismer. De azért néha haszna is van. Kisöccsét egyenesen a nyelvtudósának köszönheti Hajnalka. Ki tudja, volna-e máig is testvére, ha nem kiabálja olyan serényen azon a nyáron nap mint nap: Gólya, gólya, vaslapát, Hozzál nekünk kisbabát! A gólya meghozta a várva várt kisbabát, pontosabban postán küldte el, mert már rég valahol Afrikában kelepeit. Kezdetben félt a kis jövevénytől, és vele együtt bömbölt, de később megszokta, megszerette. Babusgatta, gügyögött neki. Egyszer még szétszerelni is megpróbálta, mint a Bözsi babát. Szerencse, hogy időben észrevettük. Fele királyság Hajnalka a negyedik osztályba és a mesébe jár. A negyedik osztályba kényszerűségből, a mesébe szórakozásból. Szívesebben járna csak a mesébe, de még Tündér Ilonának és Hófehérkének is meg kell tanulni a betűvetést, meg a számolást, így hát, ha nehezen is, lassan beletörődik: iskolába kell járni. Amióta iskolás, nem tesz fel olyan kérdéseket, hogy: „Apuci, van a busznak nagyapója?” Mert mit tud felelni ilyenkor egy felnőtt? Mondja azt, hogy: „Nem, kislányom, a busznak nincsen nagyapója”? Bizony, rögtön zokogásban törne ki, fagylalttal sem lehetne megvigasztalni. Ha pedig azt mondaná: „Igen, a busznak is van nagyapója”, ez a válasz számolatlanul fialná a kérdéseket: „Akkor hol van most? Miért nem együtt járnak? Hol laknak?” Egyszóval nem könnyű felnőttnek lenni. Hajnalka számára azzal kezdődik a nap, hogy reggelit tálal a törpéinek. Sokszor panaszkodik: — Hogy ezzel a Szundival mennyi bajom van, olyan álomszuszék, nem akar fölkelni! S Vidor! Még evés közben is vigyorog. Hagymái kell reszelnem, hogy megríkassam. Igaz, olyankor én sírok jobban. — Ilyen hangokat hallani reggelente a gyerekszobából: — Ejnye, Tudor, már megint nem mostál fogat! Szende kérlek, ne rágd az asztalterítőt! Bizony, ilyen nagylány mór az én Hajnalkám, hét törpe háztartási teendőit vállalta magára, s teljesíti is emberül, akarom mondani, hófehérkéül. Hogy a fülét megmosni olykor elfelejti, hogy a fogmosás nem tartozik a kedvenc szórakozásai közé? Istenem, senki sem lehet tökéletes, még a mesehősök sem. Persze, nemcsak törpék élnek velünk: itt van Bözsi baba kitört lábbal, horpadt homlokkal, itt van Kivikasz, a fekete, gombszemű kutya, és itt van Egerentyű, a macskák réme. Amikor Kivikasz keservesen vonít, már tudom, valami nagy baj történt a negyedik emeleten. — Miért sírsz, Kivikasz? — kérdezem reszkető hangon. — Hüp-hüp-hüp, kettest kaptam számtanból — felel olyankor, Hajnalkát utánozva Kivikasz, és én mindig megsajnálom. — Eh, kánya vigye azokat a számokat, hát nem engedelmeskednek neked?! No, lássuk csak, együtt talán sikerül megregulázni őket. — Hát idefigyelj! Ha a nyulaknak és a tyúkoknak összesen ennyi lába van, akkor annyi nyúl, és amannyi tyúk van az udvaron, vagyis éppen hogy nem annyi... várj, várj... kezdjük elölről! Tehát, ha a lábak száma ennyi, és -egy nyúlnak négy, egy tyúknak két lába van, az összesen hat. Látod, már haladunk a megoldás felé. Most az eny- nyit elosztjuk amannyival és máris... A fenébe is! Köny- nyebb feladatot is adhattak volna — mormogom, és megsimogatom Kivikaszt. — Na látod! — mondja ő. — Na látom! — mondom én is. Egyetértünk. Hajnalka ül az ágyon: fején arany korona, szemei a földre szegeződnek. A gondolatai messzire kóboroltak, mint az őrizetlenül hagyott, elsőfüves csikók. — Mire gondolsz? — kérdezem halkan. Elpirul. — A királyfira. A királyfira, aki majd eljön értem. És megtudni, hogy ebben igazán bízhat-e, a tükör elé áll: haját a tarkóján összefogva, fejét jobbra fordítja, majd balra fordítja, ajkát lebiggyeszti. Azt hiszem, az eredménynyel elégedetlen. Nincs elég önbizalma. Pedig tanúsíthatom, gyönyörű kislány ő: a napra lehet nézni, de rá nem. Meghatottság nélkül legalábbis. Felhő vonul a szívemre, mert arra gondolok: igen, egyszer, talán nem is olyan sokára, majd eljön érte az a királyfi, és nekem oda kell adnom őt, és fele királyságomat. De" én nem a fele királyságom miatt vagyok szomorú, nem a birodalmam töretik ketté majd akkor, sokkal inkább gyönge, apai szivem. Fecske Csaba
