Észak-Magyarország, 1988. november (44. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-30 / 285. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 2 1988. november 30., szerda Kommunistaaktíva a Budapest Sportcsarnokban (Folytatás az I. oldalról) jó irányban, a mozgás öntörvényei, új, alkotó energiák szabadulnák fel a közélet számára. Vannak természetesen — szinte kikerülhetetlenül — vadhajtások is, olyan jelenségek, melyeknek bár nem örülünk, számítottunk rájuk. A belpolitikai helyzet összességében pozitív irányban változik. A politizáló társadalom eszménye soha nem volt idegen tőlünk, mi magunk is szerveztük az aktív politikai közéletet. Sajnos — és ezt négy évtizedes történelmünk bizonyítja — a politikai élet akkor élénkült meg igazán, ha megnőttek nehézségeink, gondjaink, s elkényelmesedtünk, ha jobban ment a sorunk. Tulajdonképpen erről van ma is szó. Mi a biztató, mi az értékes ebben a megélénkült politikai légkörben? Mindenekelőtt az, hogy csökken a közömbösség, és nő az érdeklődés a jelen és a jövő sorsfordulóit is jelentő kérdései iránt. Egyre több ösz- szefüggést ismernek fel az emberek a gazdaság és a politika között, a hazai folyamatok, a változás, illetőleg a nemzetközi tendenciák, nemzetközi viszonyok között. Tapasztaljuk: nagy a tenni akarás, a cselekvési vágy, és az értelmes — ezt hangsúlyozni szeretném — áldozatkészség is. A felelősen gondolkodó emberek nagy többsége úgy akar változást és megújulást, hogy vállalja a négy évtized értékeinek a folyamatosságát is. Nem a szocializmust tagadja, hanem azt a modellt, ami 1948 és 1956 között jellemző volt, s mely az utolsó 30 évben eltűnt az életünkből. Ugyanakkor, mivel a helyette kiépült gyakorlat nem adott biztosítékot az újabb szubjektivizmus, a hibás vezetői döntésekkel szemben, s az egyebek mellett ebből is következően jelentkező ismert nehézségeink miatt, a társadalom igényli a maradványaiban és következményeiben ma is tetten érhető sztálinista modell teljes felszámolását. Sok értékes, új vezető is feltűnik a politikai közéletben, számos öntevékeny közösség jön létre, sok hasznos gondolat fogalmazódik meg, tanácsként is a vezetés számára, a helyi kérdések megoldására. Mi ad okot a nyugtalanságra? Mindenekelőtt a nagy hajlam a megújulás, a felfrissülés parttalansága iránt. Divat lett mindent tagadni, akár van indoka, akár nincs. Nyugtalanságra ad okot a módszerek radikalizálódása. A sztrájkokkal való fenyegetőzés, a mértéktelen követelőzés, az eleve teljesíthetetlen igények tömeges megfogalmazása. Nyugtalanságra ad okot az egyoldalú, csak az elosztással foglalkozó szemlélet, az a magatartás, amely lebecsüli a termelést, az értékteremtő munkát. Ügy tapasztalom, hogy a város nyugtalanabb, mint a falu, ami azt jelzi, hogy inkább a városokban halmozódtak fel azok a feszültségek, amelyek mindenekelőtt a fiatalok és az értelmiségi körökben érhetők tetten. Figyelmeztető továbbá, hogy megnőtt az ellenséges, kis létszámú, de hangos, a polgári restaurációs, ellenforradalmi erők agresszivitása is. Taktikájuk átlátszó, ismert, de nem veszélytelen, mert könnyen megtévesztheti a politikai kérdélsekkel aktívan nem foglalkozó embereket. A demokrácia, a .reform hangos követelése mögé rejtik szándékukat a vezetés lejáratására, a folyamatok olyan típusú felgyorsítására, amely egy ponton már kezelhetetlenné válik. Ügy tűnik mostanában, hogy a legnagyobb tekintélyű államhatalmi szervezet, a Parlament lejáratásával, s a választások előrehozatalának kierőszakolásával akarják a vezetést kényszerlépésre késztetni. Eltúlozzák a többpártrendszer lehetőségét, felnagyítják vélt előnyeit. Zavarják nemzetközi kapcsolatainkat. Védelmi rendszerünk lejáratására és szétzilálására törekszenek. Hangulatot keltenek a hadsereg ellen, a közbiztonsági erők ellen, azon a címen, hogy sokat fordítunk rájuk. Követelik a Munkásőrség megszüntetését, azzal az indokkal. hogy nem törvényesen működő testület. Látszik tehát, hogy célirányos, végiggondolt koncepció alapján akarják szétzilálni a szocializmus intézményrendszerét. Nemzeti összefogásra van szükség A kérdésre tehát — amit feltettek — az a válaszóm: a magyar párt és társadalom jó irányba halad előre, de rögös az út, és benne van a bukás esélye is. Ellenségeink is tudják ezt és spekulálnak rá. Osztályharc ez a javából. Eredménye csak tőlünk függ; attól, hogy képesek vagyunk-e visszanyerni önbizalmunkat, magunk mellé tudjuk-e állítani a józan erőket, s ha kell, határozottan fel tudunk-e lépni az ellenséges, ellenforradalmi erőkkel szemben. Ha igen, megmarad a rend, a biztonság, túljutunk gazdasági nehézségeinken, megőrizzük értékeinket, s egy új, korszerűbb és hatékonyabban működő magyar szocializmust hozunk létre. Ha nem, az anarchia, a káosz és — ne legyen illúzió — fehérterror uralkodik el. Nemzeti összefogás kell tehát, és nem politikai válság. Jogos az a kérdés is, amit mindenütt hallok, amikor különböző közösségekkel találkozom: hogyan jutottunk politikailag is ilyen nehéz helyzetbe. Egyetemes-e, törvényszerű-e a szocializmus válsága időről időre? Erre akkor tudok válaszolni, ha röviden visszatekintünk azokra a tapasztalatokra, amelyeket akkor szereztünk, amikor 1956 után) konszolidáltuk a magyarországi politikai folyamatokat. A magyar politika akkor nyíltan és határozottan szembefordult egyrészt a sztálinizmussal, másrészt az ellenforradalommal. Élére állt a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresz- szusán megfogalmazott elvek magyarországi megvalósításának. Tapasztalat az is, hogy kis létszámú, de politikailag erős, harcra kész pártot szervezett, és elhatárolta magát mindenfajta ideológiai dogmatizmustól. Helyreállította a törvényességet, korszerű gazdaságpolitikát dolgozott ki, olyan agrárpolitikát, amely a háztáji gazdaságokkal kombinált, piacra orientált, önigazgató szövetkezeti mozgalmat szült. Érezhetően emelkedett az életszínvonal, reformmozgalom indult, s kihasználta az akkor kibontakozó kedvező nemzetközi folyamatot, az enyhülés első lehetőségét. Elkezdett egy hosszú utat, melynek célja az állampolgári szabadság- jogok kiszélesítése volt. Mindez megerősítette a nemzet öntudatát — olykor eltúlzott nemzeti büszkeséghez is vezetett, hiszen divat volt akkor önmagunkról állítani, hogy mintaország vagyunk és élenjárunk a reformtörekvésekben.* Ezzel együtt is erősítette azt a kohéziót, mely összefogta az országot. A nyolcvanas évek második felére kialakult bizalmi válságnak is több oka van, éppúgy, mint a közmegegyezés korábbi kialakulásának, gyorsan romlott a gazdasági helyzet, s ez egy borús jövő képét, a kilátástalansá- got vetítette elénk. Kiderült, hogy a gazdasági gondjaink alapvető oka a kialakult Több mint tízezer fővárosi kommunista részvéteiével aktivaérte- kezletet tartottak november 29-én a Budapest Sportcsarnokban, amelyen Grósz Károly, az MSZMP főtitkára tájékoztatást adott és körvonalazta a tennivalókat. (MTI-fotó) termelési struktúra és a műszaki színvonal, amely nem felel meg a nemzetközi versenynek, a világpiac követelményéinek. Hiába nyitunk a világ felé, termékeink nem versenyképesek, gyenge, közepes minőségűek, többségük csak magas költséggel állítható elő, s ezen rövid távon nem lehet változtatni. A bizalmi válság okai között szerepel, hogy kialakult egy nagyléptékű infláció, mely erősen kikezdte a bizalmat, mert — a munka- nélküliség indokolatlan túlhangsúlyozásával együtt — visszahozta életünkbe a már régen elfelejtett létbizonytalanságot. Társadalomirányítási rendszerünk bonyolultsága pedig elmosta a személyes felelősséget, és nehéz tetten érni, hogy ki vagy kik követték el a hibákat. A politikai intézményrendszer reformja ezért lélektanilag is a közmegegyezés helyreállításának feltételévé vált. Nehezíti a' helyzetünket, hogy a bizalmi válság — valljuk be — először á pártban alakult ki. Miért? A párttagság úgy érezte, s ma is úgy érzi, hogy osztoznia kell a felelősségben, miközben nem volt tényleges beleszólása a folyamatok alakulásába, nem volt valóságos befolyása a kialakult helyzetre. Ide kapcsolható még a demokrácia és a nyilvánosság viszonylagos alacsony színvonala. Felvetődik tehát a kérdés: a szocializmus maga került-e válságba, vagy sem. Nekem határozottan az a véleményem, hogy nem. Nem a szocializmus van válságban, hanem egy gyakorlat, amelyet meghaladott az élet. Egy olyan gyakorlat, amely egy periódusban történelmi léptékkel mérve is maradandót alkotott, de nem volt képes megújulni a fejlődő, a változó világ új követelményeihez. Nem az eszmerendszer jutott tehát csődbe, hanem az, ahogyan az eszmét valósággá alakítjuk. Az eszmerendszer nem tehet arról, ha alapelveit korszerűtlenül alkalmazzák. Szocializmust, a korábbinál demokratikusabb mádon Mi a célunk, mit kell tennünk? — ez a legfontosabb kérdés, amit meg kell válaszolnunk. Határozottan kijelentjük, hogy folytatjuk a szocializmus építését, és erre hívjuk az egész magyar népet. Célunk változatlan: felépíteni a kizsákmányolástól mentes, osztály nélküli társadalmat, amely tagjainak biztonságot, végzett munkájuk alapján jólétet nyújt, lehetővé teszi az egyéni és kollektív alkotóerők szabad kibontakozását. Céljaink megvalósítását hátrál- • tathatja a termelőerők és a termelési viszonyok elmaradottsága, vagy nem kellő fejlettsége, valamint az, ha a nemzetközi és világgazdasági folyamatok számunkra kedvezőtlenül alakulnának. De céljaink feladására ez sem kényszeríthet bennünket. Szocializmust akarunk, de az eddiginél demokratikusabb módon, olyat, amelyet alapvetően az jellemez, hogy az eddigi hagyományos, túlközpontosított politikai gyakorlatot felváltja egy új típusú, plurális szerveződésre épülő, alulról építkező, de felülről is támogatott, harmonikus egységben működő politikai rendszer. Ez a politikai rendszer felel meg az új helyzetnek, az új követelményeknek, és — hangsúlyozni szeretném — az új közmegegyezésnek is. E politikának milyen elemeit kell korszerűsítenünk és szem előtt tartanunk? Mindenekelőtt, a személyiség szabadságának és alkotóképessége kibontakoztatásának biztosítása érdekében arra törekszünk, hogy a társadalom minden munkaképes tagja lehetőleg azonos elv alapján vehessen részt a társadalmi munkamegosztásban, és eszerint részesüljön a jövedelmekből. Ez nem más, mint az elosztás szocialista elve, tehát a teljesítményelv megvalósítása. A kibontakozó reformfolyamatok sodrában is arra törekszünk, hogy biztosítsuk a széles értelemben vett termelési eszközök, a fejlesztési források társadalmi tulajdonának elsődlegességét és meghatározó szerepét. Tisztában vagyunk vele, hogy az állatni tulajdon a társadalmasításnak csupán egyik lehetséges, és önmagában elégtelen formája. Az állami tulajdon társadalmi jellege nem attól függ elsősorban, hogy annak minősítjük-e, hanem attól, hogy hogyan szolgálja a társadalom érdekeit, törekvéseit. Régen vallom, hogy egy rossz hatékonysággal, pazarló módon, veszteséggel működő állami vállalat társadalmi jellege és hasznossága eleve megkérdőjelezhető. A hatékonyság alacsony vagy magas foka azonban általában nem a tulajdonforma következménye. Lényegesen javítanunk kell ezért az állami szektor hatékonyságát, piaci rugalmasságát, társadalmi hasznosságát új szervezési formákkal, nagyobb mozgékonysággal, új, korszerűbb érdekeltségi ösztönzőrendszerek bevezetésével. Itt szeretnék szólni a mezőgazdaság kollektivizálásáról, mert újabban hallani az „új földosztás” igényéről is. A szövetkezetesítés, a mezőgazdaság kollektivizálása nemcsak a tulajdon társadalmasítása szempontjából volt történelmi jelentőségű lépés Magyarországon, hanem az egész magyar falu modernizálásának az útját is jelentette. Hazánkban ez az út nagyjában és egészében sikerekhez vezetett, a magyar mezőgazdaság felzárkózott az európai élvonalhoz, és képessé vált a hazai ellátás zavartalan biztosítására. Természetesen reformokra' továbblépésre itt is szükség van, de nem az alapok gyökeres átalakítása a feladat. Egy újabb földreform, a szövetkezeti rendszer felszámolása, valamiféle farmrendszer kialakítása elfogadhatatlan számunkra, mert nemcsak elért eredményeinket tenné tönkre, hanem az< egész országra nézve iá végzetes következményekkel járhatna. A főtitkár ezután röviden szólt a magántulajdon szerepéről. Emlékeztetett arra, hogy az Egyesült Államokban járva egy újságíró kérdésére azt mondta: a magántulajdon 25—30 százalékos részesedését tudja elképzelni. De, sajnos, nem fenyeget az ia veszély, hogy ezt az arányt el tudnánk érni. A máj gántulajdon kiiktatása pazarló, költekező életmódhoz segítette azt a réteget, amely már hozzájutott olyan eszközökhöz, amelyeket visz- szacsatolhattunk volna a termelésbe, s olyan terheket kellett az államnak felvállalni, amelyek következményei milliárdokfoan mérhető. Nem attól kell félteni a szocializmust — mondotta —, hogy a magántulajdon aránya esetleg eléri az egyhar- madot — ami csak nagyon hosszú távon biztosítható —, hanem attól, hogy a társadalmi tulajdonban lévő termelőeszközöket nem tudjuk elég hatékonyan működtetni és kihasználni. Ilyen érték, amely a szocializmus megvalósításához megőrzendő és fejlesztendő, az oktatás, a képzés és a művelődés monopóliumának megtörésére tett korábbi lépéseink következetes folytatása. Ezt nem megtagadni, hanem a mai viszonyoknak megfelelően folytatni kel.1. Kultúrpolitikánk 1956 után nagy lépést tett ezen az úton, de új követelményeket fogalmazott meg az élet, és tovább kell haladnunk a demokratizálódásban — a középiskolás és egyetemi fiatalok ebbéli követelésében nagyon sok igazság van —, s szerény lehetőségeinken belül is egyre többet kell fordítani az oktatás, a képzés, a művelődés anyagi bázisának fejlesztésére. Személyes tapasztalataim alapján is mondhatom, hogy ma nem az az előttünk álló legnagyobb akadály a világpiacon, hogy nem fogadják áruinkat, vagy hátrányos megkülönböztetést szenvednének, hanem az, hogy nincs elég új, igényes, korszerű, versenyképes termék. Nem tartható sokáig, hogy az évente termelésbe állított új termékek aránya nem éri el a 4 százalékot, a felújított termékeké pedig a 3 százalékot. Ennek pedig nemcsak az ösztönzők az okai, hanem elsősorban és alapvetően a szellemi munka alacsony hatékonysága. Sokat hallani manapság, hogy az emberek rengeteget dolgoznak, belefáradnak, tönkremennek. Nem rengeteget kell dolgozni ! Értékesebb termékeket kell előállítani! A világban végbemenő modernizáció mai színvonalán nem lehet elavult termékekkel — akármilyen nehéz munkával is készültek — olyan bevételre szert tenni, amelyre a magyar gazdaságnak szüksége van. Nem mondhatunk le a szellemi tőke bővítéséről Szeretnék arra is kitérni, hogy megjelent egy új veszély a közéletünkben; az esélyegyenlőség helyett az egyenlőtlenségnek a konzerválódása. Ennek az alapvető oka valószínűleg a jövedelem-differenciálódásban, egy vagyonos réteg kialakulásában keresendő. Az egyenlőtlenség már az induláskor, az iskolában, majd a pályakezdésnél tapasztalható. Márpedig nem mondhatunk le a nemzet szellemi tőkéjének bővítéséről és gyarapításáról, nem konzerválhatjuk az esélyegyenlőtlenséget. Fontos célunk a demokratizmus továbbfejlesztése, kiszélesítése. A hatalom szocialista jellegének továbbfejlesztése is csak így lehetséges. A politikai intézmény- rendszer radikális reformja tehát nemcsak a gazdasági reformfolyamatok kibontakozásának feltétele, hanem egy valóságos szocialista megújulásnak is a kritériuma. A legnagyobb változásokra tehát most itt van szükség. De ha ez igaz, akkor vajon nem ellentmondás-e állítani, hogy az ellenséges erők épp ezt a reformfolyamatot akarják túlhajtani. Nem, mert meggyőződésem’: történelmi léptékkel mérve is jelentős az a reform, amelyet ma valósítunk meg a felépítmény átalakításában. Ez évek vagy évtizedek munkája. Tőlünk most azt várják, hogy hónapok alatt teljesítsük. Ezt nem vállalhatjuk. Egyszerűen azért nem, •mert itt sem lehet másként építkezni, mint alulról felfelé. Először és mindenekelőtt a párton belül kell végigvinni a reformfolyamatot; ezzel párhuzamosan újra kell gondolni a párt-, az állami és a társadalmi szervek közötti kapcsolatot; végig kell vinni minden politikai intézményen belül a megújulást, így az államhatalmi és kormányzati szervekben is. Ha nem akarunk kapkodással újabb kudarcokat szenvedni, akkor csak higgadtan, körültekintően és következetesen járhatunk ezen az úton. Ezért valljuk változatlanul: uralkodóvá kell tenni azt a felfogást, hogy a demokrácia nem ajándék, ellenkezőleg, történelmi vívmány, amelynek nem a termelésben, hanem a politikában és a közéletben van szerepe. S ez azért fontos, mert itt is tetten érhető egy szerepzavar. Nagyobb figyelmet fordítunk a termelési demokráciára, mint a közéleti demokráciára, holott a termelésben nem a demokratikus módszerék az elsődlegesek, hanem — elnézést kérek a kifejezésért — a diktatórikus, kemény, következetes irányítási eszközök a célravezetőek. Kérdést kaptam a politikai pluralizmusról is, ezért szeretném erről elmondani a véleményemet. Fontos a politikai pluralizmus, de csupán egyik feltétele a demokratizálódásnak. önmagában annyit jelent, hogy egy tagolt, differenciált társadalomban, az eltérő érdekek demokratikusan jutnak a felszínre. A politika csatornáján jelzik létüket, s a politika eszköztárával lehet egyeztetni, integrálni ezeket az érdekeket. M-i többre vállalkozunk, mint a politikai pluralizmus kialakítása és gyakorlatának meghonosítása. Az állam és a politikai hatalom társadalma sí tásá n munkálkodunk. Ez az erősen központosított hatalmi funkciók leépítését és a helyi ön- igazgatási funkoiók fejlesztését, kibontakoztatását igényli. Az egypártrendszer viszonyai között a politikai pluralizmus gyakorlatának egyik biztosítéka és szervezeti kerete a legszélesebb politikai folyamatokat átfogó Hazafias Népfront-mozgalom. Lehetőséget ad a vitára, az eltérő vélemények egyeztetésére, a társadalmi ellenőrzésre, az alkotó közéleti munkára és így alkalmat ad a hatalom gyakorlására is. A kérdések között szerepel az is, hogy „Ön hogyan képzeli el a területi pártmunkát?”. Ügy, hogy a kommunisták ott vannak a területi párialapszervezetek- ben, a körzeti alapszervezetekben, a Hazafias Népfront- szervezetekben és a területen (Folytatás a. 3. oldalon)
