Észak-Magyarország, 1988. november (44. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-22 / 278. szám
1988. november 22., kedd ÉSZAK-MAGYARORSZAG 3 Szökés Bakríkáért Bakrika feltűnő szépség. Ha kérdezzük, felnőttmódra gesztikulál apró kezeivel és bűbájosán lódít. Nagy szatyor játékra emlékezik, pedig abban a nagy szatyorban csak egy váltás ruha volt, játék egy darab sem. Gyerekes túlzásai jelzik, nem sérült meg a pici lány, nem vált koravénné azon a két borzalmas éjszakán. Három és fél éves koráig nem tudta, mi az: csokoládé, narancs, banán. Enélkül ugyan gyarapodhat egy csecsemő, tej nélkül már nehezebben. Bakrika anyja sem dúskált a fehérjében, teje korán elapadt, s, ha hajnali 3 órakor állt is sorba, nem biztos, hogy a 7 órai nyitáskor jutott még tej a kisbabának. A friss, házi tejet, ha néha hozzá is jutottak, nem tudta inni a csecsemő, beteg iett tőle. Sokszor és hosszasan volt beteg, mert hiányos volt a táplálkozása és gyógyszer sem volt mindig. Életveszélyben kétszer volt. július 25-én és július 27-én. Először golyók és vad kutyák törtek az életére, másodszor a Berettyó mocsara. Színben, egyszoba-kony- hás kis házikóban beszélgetünk. Van már három ágy, asztal, két szekrény, három szék, tűzhely, kályha, pár lábaska, tányér és evőeszköz. Bakrika fel tud öltözni, ha jön a tél, szülei ruhatára hiányosabb. És van már játék is. sőt kedves- házőrző kutya is. A házat, az ideiglenes otthont a család- íő, Balteanu Vasile, azaz Balogh László munkaadója, a Perkupái Dózsa Termelő- szövetkezet bocsátotta rendelkezésükre, a bútort a színiek adták, és nagyon sokban, sokat segítettek a szögligetiek is. A szobát egy nagy színes falvédő díszíti, a konyhában egy gyöngyből fűzött lámpa világít. E két tárgy, valamint a televízió és néhány fénykép emlékeztet csak a nagyváradi otthonra. Ennyit sikerült átmentenie egy új barátjuknak. Ennyit és az otthonmaradottak üzeneteit. * Georgeta, becenevén Bábuéi, a 21 éves fiatalasz- szony még nem tudott megnyugodni. Lesoványodott, zaklatott, sokat sír, minden éjjel az otthon maradt édesanyjáról, kishúgáról, bátyjáról, barátairól, otthonáról, Nagyváradról álmodik. — Nagyon régen beadtuk az útlevélkérelmünket, ám mindhiába vártuk. Elhatároztuk, ha másképp nem sikerül, hát átszökünk Magyarországra. Tudtuk, sokaknak sikerült már. A férjem testvérének a családjával tervezgettük a szökést, nekik három gyerekük van. Magamhoz vettem még az unokatestvérem öt hónapos kislányát, Ágit. Az ő szülei már itt voltak akkor, de mindhárom gyerekük Váradon maradt, a nagyszülőknél. Gondoltam, legalább a legkisebbet elviszem hozzájuk^ öt gyerekkel vágtunk neki az útnak, árkon-bokron át, búzatáblában, kukoricásban osontunk a sötétben. Amikor a szökést terveztük, én eszelős voltam a félelemtől, de ekkor, ezen a hosszú úton már nem leltem. Órákon át gyalogoltunk csendben, hang nélkül, a csecsemőt erősen szorítottam, szinte abba a kis testbe kapaszkodtam. A mi kislányunkat a férjem vitte. Éjjel két órakor elértük végre a határt, már csak méterek voltak... És akkor felsírt az ölemben Ági! Csecsemő- sírás a halálos csöndben. Azonnal fellőtték a világító rakétákat, elengedték a kutyákat, hallottuk a román határőrök kiabálását, lövéseket is. Akkor azt hittem, menten meghalok félelmemben. Rohantunk, ahogyan a lábunk bírta. Nem tudom, hogyan történt, de egyszer csak távolibbá vált a kutyaugatás. Megmenekültünk, élve maradtunk, de Romániában. Ismét órákon át gyalogoltunk, míg hazaértünk az otthonunkba, amitől pedig nem is olyan .régen, olyan keservesen búcsúztunk. * Most, itt ebben a kis konyhában is nagy a csönd, amikor Babuci befejezi a sikertelen szökési kísérlet történetét. Hogy oldódjunk, fényképeket mutat. Esküvői fotó a nagyváradi Szent László templomban, 1983. december 1-jén. A lakodalom. A család. — Korán férjhez mentem. Ahogy befejeztem az iskolát. Laci, a férjem kamionsofőr volt, egy csirkefeldolgozónak fuvarozott. 1600—1700 lejt keresett havonta. Nem tudtuk elkölteni, mert nem volt mit venni. Én örököltem egy szoba- konyhás, kertes kis házat, abban laktunk. Nagy udvarunk, szép kertünk volt. Abból éltünk, amit ott megtermeltünk. Volt két kis malacunk is. Mert, ha egyet vágni akartunk, kettőt kellett nevelni, mivel az egyiket be kellett szolgáltatni. Ingyen, odaadni. Valamelyik éjjel a malackámról álmodtam. mondtam is reggel a férjemnek, hogy semmit sem nőttek. — Nem mondtunk le a szándékunkról. Július 27-én este ismét útra keltünk. A kis Ágit akkor már nem mertük hozni. Más utat választottunk. A szomszédunk kölcsönadta a kocsiját, megbeszéltük. hol állítjuk le, hova rejtjük a kulcsokat. Ahogy lehetett, megközelítettük a határt, aztán gyalog folytattuk. Ez az út még szörnyűségesebb volt. A Berettyó egy mocsarába vettük be magunkat. Ekkor vagy húszán voltunk, ismeretlenek is. Engem egy férfi vitt a hátán, mert alacsony vagyok, a férfiaknak is állig ért a mocsár. A gyerekeket a fejük fölött tartották az apák. A férjem lába egyszer beleakadt egy indába és süllyedni kezdett, csak Bakrikát tartotta nagyon magasra. Üvölteni tudtam volna, de nem volt szabad. Végre valaki meglátta, hogy baj van, és kimentette őket. Egyszer csak megszűnt a mocsár, egy tarlón voltunk. Senki sem tudta,' át- értünk-e már. Olyan kimerültek voltunk és olyan büdösek a mocsártól, hogy már majdnem feladtuk. Ekkor már azt sem bántuk volna, ha elfognak bennünket. Égy váltás ruhát mindenki hozott, bementünk egy kukoricásba és átöltöztünk. És akkor, ott a kukoricásban megláttunk egy elhajított tejeszacskót és egy ci- garettás dobozt. Mindkettőn magyar szavak! Valaki meglátott! egy oszlopot, az volt ráírva: magasfeszültség! Sírtunk az örömtől. Elindultunk, hogy keressünk egy falut, de az úton katonai teherautóval találkoztunk. Ez bevitt minket a magyar határőrségre, Létavértesen. A kislányom nagyon beteg volt, azonnal orvost hívtak hozzá, nekünk élelmet hoztak, de szinte senki sem tudott enni. Később Debrecenbe küldtek minket, egy átmeneti szállóra. Megkezdődtek a kihallgatások. Na- gyon-nagyon féltünk, hogy nem fogad be minket Magyarország. Szerencsére, nem így történt. Az átmeneti szállón olvastuk, hogy a perkupái tsz foglalkoztatni tud embereket. A férjem ideutazott. És most itt vagyunk. Ha felépül az óvoda, Bakrikát el tudjuk helyezni, . én is munkát vállalok. Most már minden rendben lesz ... * Balogh László egy Rába- Steigerrel szánt a határban. Leintjük, mondjuk, megismerkedtünk már a családjával. Á vezetőfülkében egy csokimikulást látunk. — Mindennap viszek haza egyet. Azelőtt nem látott ilyet a kicsi. Órákig játszik vele, aztán megeszi. Minden érte történt, Bakrikáért szöktünk. Mi magyarul beszéltünk otthon is, a kicsi egy szót sem tud románul, pedig két év múlva román nyelvű iskolába kellett volna járnia. Tíz éve kezdődött ez a szörnyű világ Erdélyben. Sokszor már a legjobb barátunktól is féltünk. Akinek csak egy kis pozíciója volt is, csak akkor tarthatta meg, ha besúgott. Nem élet az ott. Nem embernek való. Éheznek, félnek az emberek. Nemcsak mi, magyarok szenvedünk, hanem a románok, a szászok is. Néha-néha telefonálunk az anyósomnak, a barátainknak, levelet nem érdemes küldeni. A feleségem, szegény, még sokat búsul, én már kigyógyultam. Jók itt az emberek, mindenki segít nekünk. Úgy tervezem, veszek majd egy kis házat, állatokat nevelünk, kertészkedünk. Megélünk. A kislányom majd nem is igen emlékezik a szülővárosára, de beszélhet, énekelhet magyarul. amit otthon nem tehetett volna. Karácsonykor lesz a születésnapja, akkora fát állítunk,' amekkora csak befér a szobába. Talán megnyugszik. Babuci is. Lehet, túl optimista vagyok, de én remélem, látjuk még Nagyváradot. Lévay Györgyi Fotó: Balogh Imre Kemény munka a szendröi határban Az elnök tervei Telet idéző hajnali fagy, kora reggeli köd kíséri a vonatot végig a Bódva völgyében. Az idegen kapargat- ja a vonatablak jegét, leskelődik, hol olvasható már a község neve. SzendrŐiád után alig várom, hogy Szendró nevét olvassam az állomás homlokzatán. A köd,vagy az álmosság miatt, a kevés utassal magam is leszállók, s késön veszem észre, hogy a falu még odébb van. A csendben gyalogolok bele a ködbe, az út a Bódva közelében kanyarog. Balról egy temető, jobbról a patak csörgése hallatszik. A kód olyan sűrű, mintha mindig e vidéken tanyázott volna. A Bódva hídjára érek. s ezzel szinte a fövény közepén találom magam. Vége a lidérces, fagyos álomnak, a Szabad Föld Tsz irodájában az új elnök — Gulyás György fogad. Kollárcsik Lászlóné elnökasszonytól vette át a stafétabotot, aki hat évig irányította a szövetkezet munkáját — eredményesen. akivel a jelenlegi elnök hat éve dolgozott együtt, igaz, először főagro- nómusként, pár hónap után elnökké választásáig, elnökhelyettesként. Gulyás György ezeket az éveket már csak emlékként idézi: — Korrekt munkatársi viszony volt közöttünk. Az elnökasszony hagyatéka önállóság, hivatástudat, gazdatudat. Egyedi döntés nem sok volt itt a hat év alatt. Kollektív vezetés, kollektív gond és felelősség, de a sikert sem sajátította ki senki magának. Negyvenhárom éves. 330 fős kollektíva jelölte az elnöki posztra. Még ellenjelölt sem volt. És a felettes szervek is helyeselték a szövetkezeti gazdák döntését. S hogy miért vállalta Gulyás György ezt az újabb feladatot? Azt indokolja ö maga: — Szendrő mellett születtem, Büdöskútpusztán. Megismertem e vidék naposabb és árnyasabb oldalát is. Tisztában voltam azzal, hogy itt a mostohább körülmények. a sovány talajok miatt minden egyes forintért dupla erővel meg kell dolgozni. Koraőszi fagyok, keményebb tél, késői tavaszo- dás. Mérlegeltem, ha olyan ember kerül ide, aki nem rendelkezik kellő helyismerettel, tapasztalattal, az nagy kárt okozhat a közösségnek, még akaratlanul is. De az itt élők jogos igénye is az volt: szendröi legyen az első számú vezető, aki nem tud, és nem is akar szendröi mivoltából kibújni, viselje az esetleges kudarcot az itt lakókkal, és minden nap, minden döntés után a szomszédja szemébe is tudjon nézni. A nem túl rózsás gazdasági helyzetben is szeretnénk megőrizni nyereséges gazdálkodásunkat. Ezért vállaltam el az elnöki feladatot. Pedig óva intett a nagyapám, hogy ne jöjjek Szendrőbe, mert itt mindent elvisznek az emberek. Ma már tudom, hogy így ez nem igaz, ezért arra törekszem, hogy aki így gondolkodik, annak gazdatudatát kell formálni akár vállalkozás formájában is. Bár ez igen nehezen megy majd. hiszen az emberek érzékenyek, de tudom, hogy minden munka mögött ember áll, így munkámban elsősorban az embertisztelet segít majd. A szakemberek kellenek. Főleg idevalósi, vagy környékbeli fiatalok, szeretnék nekik segíteni az építkezésben, az indulásban, hogy itt maradjanak. Szeretnénk tovább javítani kapcsolatainkat a szomszédokkal, a társszervekkel. Az érdekképviseleti szervek figyelik sorsunkat, segítenek, jólesik támogatóaggódó gesztusuk. Az elnök szinte -egy szuszra sorolja fel, mit szeretnének változtatni az alaptevékenységben. a belső érdekeltségi formákban. Gyümölcstelepilés. vállalkozások, kiegészítő tevékenységek ... Hogy a körülményeket jobban érzékeljük, az elnök körülvisz a több mint öüüü hektáros határon. Egyik helyen szántanak, másutt még a kukoricát kombájnolják. A legapróbb dűlőről, tábláról is tud mondani jót. rosszat a szakember. Szemben a Biliér hegyoldala, alattunk a hatalmas kukoricatábla. amit azóta tán' el is felejtettek a kombájnosok. Beszélünk a fagykárról, a mezgerlőkről, és csak a délben ritkuló ködben jut idő a családra: a bányavidékről származó feleség már elfogadta ezt az életformát, és lánya, fia is beletörődött, hogy apjuk évről évre csak az esti órákban érkezik
