Észak-Magyarország, 1988. november (44. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-19 / 276. szám

1988 november 19., szombat

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5

A kibontakozás mint varázsige?

•' .. .. . . :

Békétlenség a Bodrog partján

I.

A levelet Zelená'k Sándor rokkantnyugdíjas, a községi pártalapszervezet tagja postázta szerkesztőségünk címére. Bevezetőben a tag- könyvcsere lebonyolításának kérdéseit feszegeti, majd a következő mondatokkal

folytatja:

„Ebben a nagy jelentőségű munkában elsősorban nekünk, kommunistáknak kell élen járni. Éppen ezért szükséges, hogy a pártban olyan elvtársak dolgozzanak, akik a párt célkitűzéseit magukévá tudják tenni, akik képesek a változtatásra és a program (ti. a kibontakozásra. A szerk. megjegyzése.) megvalósításáért készek mindenkor síkraszállni és jó példával elöljárni. Sajnálatos, hogy a pártban, főleg vidéken, sok olyan tag van, aki egyéniségénél fogva képtelen a váltásra. Elavult módszerekkel dolgoznak. Nem ismerik a vitát, a pro és kontra érvek felsorakoztatását. Ezek a személyek szellemileg alacsony fokon állnak, csak azokat tűrik meg maguk körül, akik lakáj módjára elfogadják ter- rorisztikűs akaratukat.

Amennyiben az ilyen személyek kiszűrése, félreáll í- tása nem történik meg, úgy nem csináltunk semmit.”

Viajon csak általánosságokat ismétel levélírónk vagy hajlandó konkrét nevekről is beszélni?*

— Kérem, ma a legmagasabb fórumokon, a legfelsőbb szinteken beszélnek a nyilvánosságról. Őszinte leszek és bármikor vállalom a szavaimat. Tehát: a faluban két ember irányít, akik sakkbábuk módjára bánnak a lakosokkal, a párttagokkal. Ha valaki nem veti alá magát az alkara- tüknalk, azt elnyomják. A saját embereiket helyezik vezető posztokra, a szembeszegülő megnézheti magát. A pártélet nem felel meg a mai követelményeknek, hiányzik belőle az őszinteség, a nyíltság. Kerek perec kimondom: Halász Ferencről, a bodrogkeresztúri községi pártbizottság titkáráról, valamint Hegedűs János tanácselnökről, írtam a levelemet. A pártélet diktatórikus, a tanácsi vezetés pedig nem ért a munkájához. Felszámolták a gameszt, leváltották a tanácselnököt, menesztették a szakszövetkezet, a kerámiagyár elnökét. Kérem, nyolc embert mozgattak meg, ebből hét párttag volt. Más, számukra kényes ügyeket viszont eltussolnák. Kérdezze meg az embereket. Mindenki nekem ad majd igazat. Egyébként 1947-től vagyok párttag, a munkásmozgalomban 1945- től veszek részt. 1956-ban fegyverrel védtem a munkáshatalmat.

Ezek valóban karakán szavak. Ha igaza van Zele- nák Sándornak, tiszteletet érdemel kiállásáért.

ai.

Ha igaza van. Megismétlem az előző mondatot, mert tőlem viszont ezt kívánja a tisztesség. A levélíró véleményét ugyanis nem osztotta a szeglek többsége, sőt, döntően homlokegyenest ellenkező véleményeket hallottam.

— A leghatározottabban visszautasítom — mondja Holhos jLájosné, a bodrog- szegi óvoda vezetője, a községi pártalapszervezet titkára — amit Zelenák Sándor a párt- és társadalmi vezetőkről állított. Az vitathatatlan, hogy van néhány sértődött ember a faluban. De miért az ő véleményük legyen a mérvadó? A gameszt több éve valóban megszüntették, mert a

B

odrogkeresztur és társközségé, Bodrogszegi tizenkét kilometer hosszan nyújtózik a 37-es főút közvetlen szomszédságában. Az egyik oldalon az országút, a másikon a Bodrog határolja a telkeket. A település most négy egykori községet foglal magában; a több lépcsőben lezajlott egyesülések óta Bodrogkisfalud és Szegilong is a keresztúri tanácshoz tartozik.

A falu az avatatlan szemlélőben kellemes benyomásokat kelt. Aki csupán végigsétál az éles, tél eleji fényben fürdő utcákon, az jóízléssel épített, villára emlékeztető házakat, betakarítás utáni felásózott kerteket lát. Am aki lemerül a község életének mély vizébe, az egymásnak feszülő indulatokra, értetlenségre és ellenségeskedésre. bukkan. A képzeletbeli gordiuszi csomó kibogozása itt sem egyszerű feladat, de vállalkozni kell rá, hiszen az indulatok hullámzása, amey jóval tajtékosabb, mint a most békés Bodrog, a mai magyar valóság szelete.

Reméljük, nem jellemző szelete.

szervezet képtelen volt ellátni feladatát. Azóta kialakult egy mag, a kákán is csomót keresőikből.

— E zenkd lencszá zh a t va n - három óta tanítok a községben — halljuk Vissi Gyuláné községi elöljárót.

— Tanácstag voltam a Hegedűs János elnökségét megelőző időkben is. Hosz- szú ideig szinte átjáróház volt a tanácselnöki iroda. Másfél, kétévenként váltották egymást a tanácselnökök. Mindannyian nagyra törtek, sokat akartak, még többet ígérték, de nem sokat, jóformán semmit sem teljesítettek. Hegedűs Jánost 1985-ben választottuk meg. Azóta szinte mérföldes léptekkel fejlődik Bodrogszegi. Keresztár társközsége vagyunk, de ennek a közigazgatási státusznak inkább előnyét, semmint hátrányát látjuk. Amióta Hegedűs az elnök, korszerűsítettük a közvilágítást, rendszeressé vált az utak karbantartása. Mini-gázcseretelep létesült, megszerveztük a szemétszállítást. Az öregek ellátására sikerült egy szociális gondozónői állást létrehozni és betölteni. Tízen szociális étkeztetésben részesülnek, ami korábban nem volt. A gyermekintézményekben, az óvodákban és az iskolákban lényegesen javultak a személyi és tárgyi feltételek. A diákók például tíz számítógépen sajátíthatják el a számítástechnikai ismereteket. Ezek ellenőrizhető tények. A tanácselnök első a társadalmi munkában. Emberi magatartásával szemben nincs semmilyen kifogásunk.

— Ha ilyen jól dolgozik, hogy alakulhatott ki az ellenséges vélemény munkájáról?

— Ebben a faluban — veszi át a szót Bús András

— akad néhány ember, akinek egyszerűen nem tetszik a tanácselnök és a pártbizottság titkára. Egyetlen esélyt sem mulasztanak el, hogy beléjülk kössenek. Hegedűs Jánost ifjúkorától ismerem. A korábbi munkahelyén is megállta a helyét, s mint tanácselnök a közösség megelégedésére dolgozik. Nem gáncsolni kellene, hanem segíteni.

— Néhány ember — tartja Holhosné — intrikál, bomlasztja a közösséget. Névtelen leveleket irkáinak a különböző szervezetekhez. A levelek tartalmáról és hangvételéről jobb nem beszélni. Mocskolódnalk és hazugságokkal vannak tele. Sajnos ezeket a névtelen leveleket néhány helyen készpénznek veszik. Vizsgálatók, ellenőrzések követik itt egymást. A vezetőknek a védekezésre kell összpontosítani erejüket, holott szívesebben fektetnék az energiáikat a munkára.

Ili.

A másik táborból, h kisebbségből Balogh István, kerülő:

— Nézze, magának legalább ötven embert meg kellene hallgatnia, s legalább egy hónapig Bodrog- szegiben kellene élnie, hogy igazán megértse, mi folyik

nálunk. En egyetértek Zelenák Sándorral. Ha itt bárki elmondja a véleményét vagy szembeszegül, az előbb-utóbb az utcán találja magát. Járhatja a bíróságokat és kenyér nélkül marad. Én a csúcsvezetőség tagja voltam, de az ott látott és tapasztalt módszerek miatt lemondtam. Itt mindenkit csalással, sikkasztással vádolnak, nálunk mindenki tisztességtelen, csak ők dolgoznak jól?

— Konkrétumokra lennék kíváncsi.

— Itt volt a gamesz megszüntetése. Mi szükség volt a pártbizottság létrehozására? Miért csak pedagógu- sökkal töltik fel a legfontosabb beosztásúkat, miért óvónő az alapszervezeti titkár?

— A titkárokat nem kinevezik, hanem megválasztják. A közösség döntött személyükről.

— Ugyan! Ha valaki nem úgy lép, nem azt csinálja, ahogy „azok” fütyülnek, megnézheti magát. Elveszíti a munkahelyét, odalesz a beosztása. Persze nem nyíltan csinálják, hanem aknamunkával.

Egy tanácstag, aki nem kívánja magát megnevezni:

— Nincs értelme semmit se mondani. Amíg az ember függésben van a munkahelyétől, jobb ha hallgat, különben kitekerik a nyakát. A munkahelyemre is elér a kezük. Ha egyéni gazdálkodó lennék, elmennék a pártközpontba és kitálalnék. De én függő helyzetben vagyok a munkaadómtól, így jobb, ha hallgatok.

Zborai Sándorné, a keresztúri szociális otthon vezetője:

— Az alapszervezeti választások előtt már el volt döntve ki lesz a titkár. Nekünk abba beleszólásunk már nem volt. Ügy lett, ahogyan ők akarták.

— Miért nyugodtak bele? Miért nem állítottak saját, jelöltet?

— Nekünk egyszerűen nincs más választásunk.

IV*

— Nálunk kialakult egy elszánt csoport — mondja Valler József —, amelynek tagjai elhatározták, hogy „keresztbe tartanak” a vezetésnek. Megállás nélkül fújják a .magukét, bomlasztják a közösséget. A kákán is csomót keresnek, pedig ma nem ez lenne a legfontosabb. A tanácselnököt féltem. Ebben a légkörben előbb- utóbb összeroppan, pedig nem érdemli meg, hiszen senki sem tett még annyit Bodrogszegiért, mint ő.

— Én is ott voltam a tanácsülésen, amelyen a névtelen levelet felolvasták —

.mondja Fekete Istvánná óvónő. — Meglepődve, majd felháborodva hallgattam, mi mindent összehordanak a tanácselnök ellen. A többséghez tartozom, ezt bátran kijelenthetem. Mi tiszteljük a vezetőket. Lehet, hogy Hegedűs János nem bástyázta körül magát jogászokkal, amikor a gameszt megszüntette. Előfordulhat, hogy nem

mindent pontosan az előírásoknak megfelelően hajtott végre. De azért az egyetlen hibáért már tönkre kell tenni az embert?

— November másodikán tartottuk a községi pártvégrehajtóbizottság ülését — mondja Zelenákné Juhász Magdolna. Felháborodva hallottam, hogy a névtelen levelet úgy írták alá, mintha azt a ,mi alapszervezetünkből küldték volna. Miért foglalkoznak ilyen névtelen levelekkel? Akik írják, csak a markukba röhögnek, már elnézést a szóért. Én most a keresztúri alapszervezet titkára vagyok. Elismételhetném, hogy az elmúlt években milyen fejlődésen mentünk keresztül. Minek? Felesleges. Azok áz emberek csak hajtogatják a magukét, s nem változtatnak rajta, bármi is történjék. Annak idején, mint községi KISZ- titkáv mindennapi kapcsolatban voltam Halász Ferenccel. Egyszerűen nem igaz, amit az ellenségei állítanak. Nem dolgozik diktatórikus módszerekkel, a véleményével minden következmény nélkül szembe lehet szállni. Ha másként volna, gondolja, hogy most itt ülnék? Sokat őrlődöm a helyzeten, ami itt nálunk kialakult. Egyre inkább úgy érzem, az is bolond, aki vezetőnek áll ma Magyarországon.'Annál többen figyelik minden lépését, annál többen irigykednek rá, s annál többen próbálják befeketíteni. Felháborítónak tartom, hogy Keresztárban és Szegiben pont azokat az embereket bírálják, szurkál- ják és piszkálják, akik tenni akarnak és dolgoznak. Mikor lesz már ennek vége?

V,

— Hegedűs János tanácselnököt — mondja Halász Ferenc, a pártbizottság titkára — tisztakezű, cselekvőkész embernek ismertem meg, aki már bizonyította: alkalmas feladatának betöltésére. Ami a személyem ellen irányuló támadást illeti, nem örülök neki, de nem is ért váratlanul. Nem ez az első, s valószínűleg nem is az utolsó levél, melyet Zelenák Sándor megírt. Én őt notórius írogatónak ismertem meg, aki alaptalan vádaskodásait lépten-nyomon terjeszti. Apparátusokat mozgat meg, emberek munkaidejét köti le, véleményem szerint ok nélkül. A konkrétumokról. Bodrogszegiben már volt egy pártvizsgálat, amely 1983-ban a megyei párt-vb. határozatával zárult. A területen található gazdasági egységek vezetői-, nek fiatalítása'ezt követően kezdődött meg, s azokról nem mi, hanem az érintett szerveknél döntöttek. A fiatalítás, a cserék eredményesek voltak, ezt a nyereséges munka bizonyítja. A gamesz felszámolása néhány ember anyagi érdekeit sértette, akik a döntést azóta sem fogadják el, s minket , neveznek ki bűnbaknak. Ez azonban nem tartozik mára pártbizottságra. Senki se értsen félre. Nem vagyok a demokrácia ellen. Ugyanakkor az a véleményem, hogy a nézetkülönbségeknek nyílt vitában, az érvek és az ellenérvek felsorakoztatásával kell hangot adni, nem'pedig névtelen levelek irogatásával,' pocskondiázással. Bármikor szívesen ütközünk, de nem örülünk annak, hogy néhányan visszaélnek a demokrácia nyújtotta lehetőségekkel, s a programot, azaz a kibontakozást, mint varázsigét biggyesztik ügyük mellé, holott a torzsalkodásnak semmi köze sincs a kibontakozáshoz.

Udvardy József

fljándék a múzeumnak

Dobozokban állnak már a szép kis lakás tárgyai, kiürítve minden szekrény, a ház asszonya költözik. Több évtized után, Miskolcról visszaköltözik szülővárosába, lányához, unokájához. Az utolsó napok búcsúzás- sal, kisebb-nagyobb elintéznivalókkal .tselnek.

Korona Rótoertné vendége most Lovász Emese, a Herman Ottó Múzeum régésze. Ö veszi át az ajándékot. melyet Edit néni a múzeumnak szán.

— Szegény férjem soksok hobbija között az első helyre sorolta a régészkedést. Hétvégeken jártuk a megyét, ő nagy türelemmel ásott erdőkben, barlangok környékén, várak tövében. A legkisebb lelet iS boldoggá tette. Rendszeresen bejárt a múzeumba, elmondta, megmutatta, mit talált. Megtarthatta a „kincseit’.’, tudták, egyszer úgyis a múzeum kapja.

— A hatvanas években Korona Róbert jelentette be a kisfokaji lelőhelyet: nép- vándorlás .kori, honfoglalás kori települést és temetőt találtak aztán ott a régészek. — mondja Lovász Emese. — De nézzük, mit rejtenek ezek a dobozok!

Agyagból készült tűzi kutya kerül elő.

— Kőben szegény vidéken ilyen agyagtestekkel rakták körül a szabadtéri tüzet. Így őrizték a továbbterjedéstől, ezért kutya a neve.

Egy alma és egy körte formájú, szintén agyagból készült hálónehezék. Nagyon szép orsókarikák, melyeket fonásnál használtak. És cserepek, többnyire a bükki kultúrából.

— Gyönyörűek — örül a régész. — Ezeknek az a jellegzetességük, hogy nagyon finomak, vékony falúak és nézzük csak, itt van rajtuk az inkrusztáció: az edény falát megkarcolták, sok-sok karcolás van rajta és vörös vagy fehér festékanyagot dörzsöltek bele, hogy minél díszesebb, színesebb legyen.

— Vannak itt még Derékegyházáról csiszolt kővések, Szádváriról obszidián pengék ...

Végül is, egy bőröndöt tölt meg az ajándék.

— Természetesen vannak a múzeumban ilyen leletek, de az törzsanyag, nem mozgathatjuk. Edit néni ajándékából majd kis vándorkiállítást szervezünk, elvisz- szülk iskolákba ...

Nem azért a hat schillingért

Szobatársai kérdezték az egyik kislánytól: aztán sikeres volt az út? „Persze, hogy sikeres volt — válaszolt a lány — elhoztam, az egész Bécset... a szívemben." Vajon mit hozhatott még ez a lány? Ugyanis az autóbuszban a finánc igen elégedetlenül csóválta a fejét... „Ilyen kevés áruért érdemes ezt a nagy utat megtenni?!”

Igen, utazni szeretünk. Mi, magyarok talán őseinktől örököltük a barangolás ösztönét, mostanában meg rákényszerítenek bennünket a cserearányok. Ha az időszámítás utolsó évtizedeiben gondolkodom, visz- sza kell mennem egészen az orkánkabátig. Érdemes figyelmet szentelni azoknak az éveknek. Nem volt jó hírünk a világban, de a forintunkat keresték, megfizették. Most? Jó a hírünk, de a forintunk .. .

A bécsi parkolóban kiszállunk a buszból. Perc sem telik el, odasomfordál hozzánk egy disszidens fiatalember,- aki másfél hónapja eszi a sógorék kenyerét. „Forintot vennék. Tizenöt schillinget adok egy százasért.” Mondom, nincs forintunk, de ez az ajánlat nagyon kevés. „A boltokban, ahol forintért lehet vásárolni, hat schillinget számolnak egy százasért”. — így a fiatalember.

Megdöbbentő. Ezek után már meg sem. lepődtem, amikor egy asszony olyan ezerforintos kötegből fizetett, amilyet ‘ én álmomban sem láttam. Az nem tud érdekelni, hogy valaki miként viszi ki ezt a temérdek pénzt, de azért a bóvli másolómagnóért 30— 40 ezer forintot lepenelnü? Azt mondom, az az ember nem normális. Ennyi pénzért itthon is csodálatos szerkezeteket vehet. Igaz, akkor nem mondhatja, hogy Bécsböl hozta.

Ez a 6 schillinges beszélteiéi viszont elhomályosit- ja a szemem. Most már a bécsi utcán csengethet a villamos, járhat az aluljáróban a mozgólépcső, rám borulhatna a banánhegy, nem látok, nem hallok semmit. Hat schilling?! Száz forintért?! És itt kint azt beszélik, hogy megint leértékelik a forintot. Na nem! Az már mínusz forint lenne! Sokan tudjuk milyen az, de azt hittük, hogy ez a magánügyünk.

Fogalmam sincs, milyen színű a reform, én még nem találkoztam vele, de hallok róla a rádióban, olvasom az újságban. Fogalmam sincs, ki a reformpárti és ki az, aki késlelteti. Viszont nehezen tudom elképzelni a reform megtestesítőinek azokat, akik egy életen át körlevélből nézték meg még azt is, hogy hányadika van. A mindig újat keresőkben meg azért hiszek nehezen, mert őket elfárasztotta a sok kudarc. Pedig mindenekelőtt hinni szeretnék, és az itthoniban szeretnék hinni. Gyógyító hatá'sát lenne jó már érezni a reformnak, különösen a mindent akadályozó bürokrácia felszámolásában. Mert akárhová megyek a világban, akárhogy elbűvöl a látvány, ide kell hazajönnöm. Itt kellene nyugalomban, békében, jól élnem. Pérsze, tudom, hogy ezt csak munkával lehet elérni. A dolgozó ember nem is akarta másként soha. De a szabályzók elleni kilátástalan harcban nem csoda, ha senki sem akar felőrlődni.

Utaznak az ország vezetői, utazunk mi. szürke polgárok. Mintát veszünk mindabból, amit látunk, mindabból, amit tapasztalunk. S itthon a kétszerkettő egyszerűségével láthatjuk, ez itt más. Ez a mi arculatunk. Miért akarunk mi mégis másokhoz hasonlítani? Az ügyek rendjét kéne végre megteremteni. Meghúzni a piros vonalai, nem kell azt szégyellni. Hogy lássák azok is, akiknek a szeme már nem olyan jó, vagy színtévesztők. Mert lehet nekem musikcenterem, meg gyorsmásoló magnóm Bécsből, de ugye nem baj, ha nem viselem türelemmel a megalázó körülményeket? Mejt a forint ilyen mérvű leértékelése a mi munkánk leértékelése.

Nem azért a 6 schillingért, hanem azért az 1 forintért mondom.

Takács József