Észak-Magyarország, 1988. szeptember (44. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-03 / 211. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8 1988. szeptember 3., szombat Asperján György: Segítségnyújtás lelkifurdalástioz és vahiáslélelhez (Á meggyilkolt miskolci ápolónő ügyében) Muhi-puszta Történelmi, irodalmi, régészeti emlékek (3-) Közeledik a muhi csata 750. évfordulója. Ebből az alka­lomból az Önöd—Muhi Lorántffy Zsuzsanna Honismereti Kör felhívást tett közzé Mulii-emlékhely létrehozására. Az előkészületi munkálatokkal foglalkozó bizottság megalakult, az elképzelések egyeztetése megkezdődött. Az alábbiakban Ágoston Istvánnak, a honismereti kör elnökének a Muhi- puszta történelmi, irodalmi, régészeti emlékeivel foglalkozó írásából közlünk részleteket. Ősi magyar népköltészet — igricek Iszonyatos, és kezdettől fogva elviselhetetlen a tu­dat, hogy én öltem meg. Én, aki mindenkinél jobban sze­rettem. Elpusztítottam a lé­tezés csodáját. Milyen ször­nyen ostoba voltam. Megöl­tem, hogy csak enyém lehes­sen. Megöltem, és az enyém sem lett. Az arca, a moso­lya, az alakja! Ember volt, akit kívántam, akit ember­ként, nőként egyaránt imád­tam, és akit megöltem, mert egyszer az enyém lett, utána pedig visszautasított. Átél­tem vele, miközben öleltem, azt a mámort, azt, a sem­mihez sem hasonlítható gyö­nyört, a birtoklásnak, a csak enyém kizárólagosságá­nak azt a hatalmát, amit az egyetlen együttlét pillana­taiban nem éreztem végle­tesen meghatározónak, mert természetesnek ígérkezett a folytatás. De többé nem kel­lettem neki. És amikor eről­tettem a találkozást, kijelen­tette, hogy megbánta, ami köztünk történt. Undorodik tőlem. Mit utált meg ben­nem, amikor együtt voltunk? Soha nem mondta meg! Nem gondoltam volna, hogy képe:; lennék embert ölni! Elpusztít a gondolat, hogy mégis öltem, s éppen azt öltem meg, akiért min­dent, az egész életemet oda­adtam volna. De hiábavaló volt fenyegetés és könyör­gés. Megrázta gyönyörű fe­jét, megvillantotta moso­lyát], és azt mondta, hát ölj meg, azzal sem törődöm. Nagyon erősnek, elpusztítha- tatlannak, s mindig győző­nek hitte magát. Én komo­lyan fenyegettem, de ő tud­ta, nem lehet komoly a fe­nyegetésem, mert annyira szerettem, hogy emiatt sok­kal gyengébb, kevesebb va­gyok, mint ő. Ahol megje­lent, azonnal ráterelődött a figyelem. Megbámulták, mint a csodát szokás. Az volt. A tiszta, csupa fény arca, a megborzongató erő­vel sugárzó szeme, az ezer­féleképpen mozduló, élő aj­ka., És a keze! Alsó karszá­rának telt gömbölydedsége, hosszú kézfeje, gyönge, vé­kony ujjai, könyökénél a kicsiny gödröcske. Az egész teste teli volt a hajlatok táján gödröcskékkel. Több­ször meglestem, amint egyedül ment, vagy csinált valamit. Azon az estén is, amikor megtörtént az a szörnyűség. A kivilágított, nyitott ablakú szobában egyedül volt, tett-vett, és minden mozdulatából az el- tanulhatatlan finomság, elő­kelőség áradt, az a fajta báj, vagy inkább varázserő, ami akarva, és öntudatlanul egyaránt ragyogást, különle­gességet ajándékoz annak, akii áldva-verve van ezek­kel az adottságokkal. Olyan ember volt, aki vonzotta a többieket; akikkel miatta, általa mindig történt vala­mi. Az egész élete mozgal­mas, szép és változatos lett volna (ha én el nem pusz­títom). Nemcsak a férfiak, a nők is csodálták és félté- kenykedtek rá. Barátként, riválisként egyaránt. Amikor a nyomozás megkezdődött, csodálkoztam, hogy csak férfiak között keresik a gyilkosát. Kereshették volna a nők között is, hiszen mindegyiknél, aki ott élt Nemcsak a vadászat híveit, hanem a természet szerelme­seit is minden bizonnyal ér­dekli az a könyv, amely mi­nap hagyta el a nyomdát a Mezőgazdasági Kiadó gondo­zásában. A dr. Borzsák Be­nő szerkesztette: Vadászati alapismeretek című könyv célja — mint az a mű elő­szavában meg is fogalmazó­körülötte, a munkahelyén, vagy a nővérszálláson, ezer­szer különb volt, s így cso­dálatot éppúgy ébresztett, mint fájdalmas, nyomasztó kisebbrendűségi érzést. Én is hányszor éreztem maga­mat hozzá képest kevésnek, silánynak, kiszolgáltatottnak. Aki olyan tökéletes, mint ő volt, rettegjen mindennapi embertársai ajnározásától, és bármikor fellángoló gyű­löletétől. Mert nagyon tu~ dott bántani, egy nevetés­sel, egy ajakrándulással, egy szóval, vagy éppen a közömbösségével... Sokszor feküdtem otthon az ágyon, behunytam a szememet, és visszaidéztem, hogyan ölel­tem; elképzeltem, hogy va­laki éppen abban a pilla­natban ugyanúgy öleli, s ő halkan sikolt, mint velem. Jó érzés volt képzelni, vé­resen összeesik előttem. És jó volt kinyitni a szememet, s tudni, hogy él. Nem hordott melltartót (minek is tette volna?!), s mellbimbója a fehér köpeny vékony anyagán át sejtel­mesen kirajzolódott. Hány­szor gondoltam erre, hogy egyszer a tenyeremben volt az a mell, és csókolgathat­tam. De már nem létezik a melle, rongy lett a köpeny is, amit egykoron használt. Már semmi sincs abból, ami ő volt, olyan csoda, aki most már tudom, elpusztítva sem­mi, naponta látható mivol­tával legyen bárkié, öröm és vigasztalás. De akkor még elviselhe­tetlen volt a gondolat, hogy egy olyan ember (jól ismer­tem), akiben nem akadt semmi különösebb, sőt, véle­ményem szerint visszataszító volt, élvezhette, a magáévá tehette őt, akit a létezésem értelmének éreztem. Az a férfi ellopta és meggyalázta, összemocskolta egyetlen kin­csemet. Ha az eszembe ju­tott, az őrület fakadt fel bennem, s ilyenkor kirohan­tam a házból, és sokszor fél éjszaka ődöngtem a vá­rosban. Már nem tudtam enni, aludni, dolgozni, csak ő járt fejemben. És akkor elhatároztam, megölöm, hogy végre nyugtom legyen. Ma már felfoghatatlan számom­ra, miért történt meg ve­lem mindez. Állandóan az elpusztításán járt az agyam, a megszerzésének ezen a végletes és végzetes formá­ján. Ezer változatot eszel­tem ki, miként végzek vele. Tudtam, hol lakik, és ko­rábbi beszélgetéseiben, va­lamint másoktól azt is, hogy milyen a nővérszállás be­osztása. Az éles szerszámot, amit most nem akarok pon­tosan megnevezni, nehogy rám terelődjék a gyanú, már korábban megszerez­tem, s magammal hordtam. Végül döntöttem. A nővér- szálláson ölöm meg. Onnan könnyű lesz gyorsan és nyomtalanul elmenekülni. Napközben feltűnés nélkül körülnéztem. Késő délután még felhívtam telefonon, és kértem, szakítson azzal a férfival, és legyen ismét csak és kizárólag az enyém. Elválok, feleségül veszem, csak mondjon igent. Ekkor már eldöntött kérdés volt: ha elutasít, számára nincs tovább. Az egyik kolléganő­je hívta oda a telefonhoz. dik — olyan ismeretanyag csokorba kötése, amelynek birtokában bárki megteheti kezdő lépéseit azon az úton, amely a természet szereteté- től vezet annak, csak beava­tottak számára feltáruló is­Szívem a fejemben zakatolt, megrázkódtam, amikor meg­hallottam a számomra any- nyira kedves hangot. Eluta­sított. Röviden, ingerülten. Megmondta: számára az ügy — az én ügyem, a mi kettőnk közös ügye — be­fejeződött. Nincs, és nem is lesz folytatás. Ügy gyűlöltem, hogy azt hittem, az eszemet vesztem. Nem, ez ostobaság. Nem gyűlöletet éreztem, hanem végtelen, semmihez sem ha­sonlítható kétségbeesést. Ki- tagadottságot. Megalázottsá- got. Ügy látszott, vége az életemnek. Felötlött ben­nem, hogy ,a nyomomra jut­hatnák, ha megteszem, ami­re készültem, de ez akkor nem riasztott el, nem vál­tott ki belőlem félelmet. Mindent magába olvasztott az, ami számomra ő volt. Már sötétedett, amikor a nővérszálláshoz érkeztem. Megbújva figyeltem. Valaki meglátott, és érdekes mó­don, később a nyomozás so­rán nem tudott rólam pon­tos képet adni. Rossz meg­figyelő lehetett. Az épület­nek azon a részén csak az ő szobájában égett a vil­lany. Nem voltam biztos abban, hogy meg fogom tenni, amire annyiszor biz­tattam magam. Aztán ki­ment a szobából. Gyorsan az épülethez futottam, beugrot­tam az ablakon. Az ajtó mögé álltam. Amikor kis idő múltán belépett, láttam a mosolyát. Azt gondoltam, az a férfi telefonált neki, attól boldog. „Még egyszer kér­lek!” — szólaltam meg. A hangomra ijedten összeráz­kódott. Felém fordult. Az undor eltorzította gyönyörű arcát. „Takarodj innen!” — sziszegte. Magamhoz rántot­tam, és egyetlen mozdulat­tal a csigolyáig átvágtam a torkát. Úristen! Amint ezt leírtam, ismét a régi rosz- szullét és fáradtság vesz erőt rajtam. A hörgésbe fúló sikolya. És a bal kéz­fejemre buggyant vér! Bár mindvégig pontosan tudtam, mit teszek, mégis különös zsibbadt volt az agyam. Míg csak képzelegtem, ab­ban bíztam, valami majd megakadályoz a gyilkolás­ban. Rángatódzott, én egyre jobban szorítottam. A za­kóm ujján lefolyó vér elbo­rította a kézfejemet. Az ő vére! Abban a pillanatban ki­tisztult a fejem, és belém nyilallt: jóvátehetetlent mű­veltem. Az ő elpusztításá­val elpusztítottam önmaga­mat is. Rémülten elenged­tem. Azt hittem elzuhan. Az ajtó felé lépett. Egyik kezét a nyakához akarta emelni, a másikkal a kilincs után nyúlt. Nem láttam az arcát. Én csak a vért láttam, amint csöpögött, folyt, pa­takzott, áradt a nyaki ütő­erekből, és bizonytalan lép­tei nyomán szétmaszatoló­dott a padlón. Menekülnöm kellett. Kivetettem magam az ablakon. Elzuhantam, olyan lendülettel ugrottam ki. Mögöttem csönd volt. Bal kezemen ott éreztem arca forróságát. Fülem tele volt hörgő sikolyával. És nem a kielégült bosszú, ha­nem az üresség, a szégyen, a gyávaság töltött ki. méretéig. A könyv komoly szakmai anyagot tartalmaz, ugyanakkor olvasmányos és újszerű megfogalmazásban. Üjszerű azért, mert a szer­zőgárda igyekszik a termé­szet védelmének fontossá­A rohanás magamhoz té­rített. Zsebkendőmmel gyor­san letöröltem kezemről a vért. Éjszaka elástam vala­mennyi holmimat, a gyilkos szerszámmal együtt. De aludni nem tudtam. Egymás után szívtam a cigarettá­kat. Érdekes, nem gondol­tam arra, hogy meghalt. Szerettem volna nem lenni. <Űgy negn lenni, hogy en­nek érdekében ne kelljen semmit cselekednem. A sa­ját nyakam nem volt ked­vem és erőm elvágni. Az esti . telefonbeszélgetés már olyan távolinak tetszett, mintha soha meg sem tör­tént volna. Hullámokban érkezett a tudatomba, mi­ként hajtottam végre a gyilkosságot. De a fejemben még élőként beszél, párhu­zamosan azokkal a monda­tokkal, amelyeket már a rendőrség számára fogal­maztam, arra az esetre, ha elszámoltatnak. Azt hittem, egy-két na­pon belül rám találnak. Másnap tudomásomra jutott, hogy meghalt. Ha azokban a napokban a rendőrség teljes erőbedobással kutatja a tettest, nem menekülhet­tem volna meg. Később a Kék fényből megtudtam, hogy a nyomozók sötétben tapogatóznak. Ettől megnyugodtam, s bár addig lelkifurdalás gyö­tört, akkortól egy ideig úgy éreztem, helyesen tettem, hogy bosszút álltam rajta. Azt hittem, lassan teljesen kikopik belőlem, amit irán­ta éreztem, így annak az estének a nyomasztó élmé­nye is. De nem így van. Ma már a halottal szemben nem érzek szerelmet, s ter­mészetesen vágyat és gyűlö­letet sem. És mégis egyre gyötrőbb; miért csináltam, miért pusztítottam el? A rendőrség a gyilkossá­got a kideríthetetlen ügyek közé sorolta. Gyilkosság! Le­írtam ezt a szót, és ráme­redtem. Gyilkos. Igen, gyil­kos vagyok! Ezzel a tudat­tal kell élnem, miközben egyre jobban fáj, hogy ő miattam nincs. A rendőrség már régen nem foglalkozik vele, hogy akkor este, ott, a miskolci nővérszálláson ki ölte meg őt. S valahogy ez teszi mind fájdalmasabbá, hogy én öltem meg. Amíg féltem, hogy leleplezhetnek, másként viseltem ezt az ér­zést. De most már nem bí­rom tovább. Itt vagyok, fogjatok el, ítéljetek fölöt­tem, csak legyen végre nyugalmam. Bűnhődnie kell annak, aki ilyen arcátlanul eltaposta a létezés gyönyö­rűségét, ha én nem mertem ítélni magam fölött, ítélje­nek el azok, akiknek ez a dolguk. El akarom mondani a tel­jes igazságot, mert feltá­masztani nem tudom. S mert nincs isten, az sincs, aki majd egykoron feltá­masztja. * (A szerkesztőség megjegy­zése: a fenti mű irodalmi alkotás, novellapályázatra készült. A Labanc Anna sérelmére elkövetett ember­ölés tettese még nem vált ismertté.) gát mindenütt hangsúlyozni, és mert a könyv szerkezete eltér a korábban megjelent, hasonló jellegű művektől. Például abban, hogy-egy ál­latfaj bemutatásakor a vele kapcsolatos biológiai, vadá­szati, vadgazdálkodási kér­dések is ismertetésre kerül­nek. A Muhi-puszta honfogla­lás kori emlékeit példásan, őrzi több itt található tele­pülésnév. Nyékládháza, He- jőkürt, T.iszatarján, Tiszake- szi a puszta déli részén ne­vében hordozza a hét ma­gyar törzs nevei közül Nyék, Kürt, Tarján, Keszi neveit. Tehát a hétből több mint a felét. Míg Sajóörös, Örs Ür nevét viseli, ki a magyarok­hoz csatlakozó kabar tör­zsek egyikének feje volt, mint Ond is. Sajólád és Nyékládháza nevének máso­dik fele a Lád nemzetségre mutat. Kniezsa István tanulmá­nya a Sajó völgyét a ma­gyarság legrégibb szálláste­rületének tartja. Itt a ma­gyarok a téli szállást a fo­lyók torkolatvidékén alakí­tották ki. Innen datálódik, hogy a folyómenti torko­latvidék települései ma is viselik a téli szálláson ott tartózkodó törzs, illetve nemzetségfők nevét. A törzsi településhez hoz­zátartoztak az udvari szol­gálók és szolgáló népek, kéz­művesék, ipari és művészi tevékenységet folytatók, szó­rakoztatók. Ez utóbbiak ne­vét őrzi az — ősi népköltés­re utaló, Muhi-puszta déli peremén fekvő — Igrici te­lepülés. Ez a településnév mutatja, hogy vidékünkön már nyelvemlékeink előtt is voltak az irodalmi életnek jelei, illetve élt a népkölté­szet. Az énekmondók or­szágszerte ugyanolyan fog­lalkozásnévvel nevezett szol­gálónépi telepeken éltek, mint a kovácsok vagy vadá­szok, többnyire Igric-Igrici nevet viselő jukulátor fal­vakban. Igrici első előfordulása 1237—42 közé tehető, „Hir- rich” formában így: „uillam Hirrich.” Jelentése ének­mondó, mulattató. A királyi vagy ispáni igricek, azaz énekmondók, mulattatok la­kóhelyére utal a név. Ta­lán a középkori igriceknek a nyelvi emléke — írja Kiss Lajos könyvében — a falu határrész nevei között sze­replő Énekes-ér, Énekes-rét, Dallós-ér is. Ezek az igricek az ősökről és a hősökről énekeltek. Or­szágszerte kóboroltak. Bul­csú és Lél vezér történetét énekelték, persze nem az események tragikus hiteles­ségét, hanem az elégtétel és a bosszúállás motívumait beleszőve. István király eze­ket a szerte kóborló ének­mondókat, igriceket össze­telepítette vármegyénként, az ispán fennhatósága alá rendelve őket. Jelenlétüket nemcsak Ig­rici település igazolja, ha­nem a muhi csatát leíró, úgynevezett siratóénekben is említve vannak. Katona Tamás: A tatár­járás emlékezete című, ki­váló forrásgyűjteménye is közli azt a siratóéneket, amely leírja a tatárjárás tör­ténetét, és benne az ott el­pusztult igriceket. Ezt a siratóéneket dr. Marczáli Henrik találta meg a múlt század végén a boroszlói könyvtár kézira­tai között. Erről tanulmányt írt 1878-ban a Történelmi Tárban, Ének a tatárjárás­ról címmel. „Boroszlón át- utaztamban, az ottani könyvtár kéziratai közt az I. 261. szám ragadta meg leginkább figyelmemet, mely tarka, részben világtörténe­ti, részben skolasztikái és theológiai tartalma mellett egy PLANCTUS DESTRUC- TIONIS REGNI UNGARIAE PER TARTAROS című köl­teményt is magába foglalt.” A továbbiakban Marczali történész közli és értékeli a latin nyelvű anyagot. Meg­állapítja, hogy „költői be­cse” nagy, talán Kölcsey Himnuszának hangulatához hasonlítható. Szerzője isme­retlen, de magyar szerzetes lehetett, mert „Nostra Pan­nónia” dicsőségét és romlá­sát zengi, E költeményben a „magyarországi költészet legrégibb ismert művét bír­juk”. ' Hegedűs István a Legré­gibb magyar tárgyú latin költemény c. az Irodalom­történet 1913. évében közöl tanulmányt a műről. Hege­dűs már fordítást is ad, és hajlandó elfogadni, hogy 1242-ben keletkezett a mű, továbbá hangsúlyozza iroda­lomtörténeti értékét is. Ben­nünket irodalomtörténeti ér­téke a helytörténeti értéké­hez is elvezet. Vegyük vizs­gálat alá az ebből a szem­pontból érdekelt 18 verset. Először az eredeti latin szöveg szerint idézem a ver­set: „Pontifices et primates Una cadunt, almi vates Prosternuntur, viri fortes Disperguntur et cohortes Instant dura tempóra.” Hegedűs István fordítása szerint e versszak így szól: „Főpap is hull, főúr is hull, KÖLTÖ is hull, vérbe megful, Hős vitézek esnek porba, A csapatok szerte szórva, Végromlás órája üt.” Itt a „vates” — KÖLTÖK, mint a pusztulásban elvesző egyének külön csoportja van említve. A magyarnak „szí­ne lángja” — lehet tartani őket az igricek egy fajtá­jának. Módunkban van egy má­sik fordítást is megvizsgál­ni. Ezt a siratóéneket Kato­na Tamás . kötetében. Vas István fordításában közli: „A főurak, az érsekek, hullnak a VÍG ÉNEKESEK, jó vitézek földre rogynak nyoma vész a csapatoknak kemény idő fenyeget.” Ebben a fordításban úgy érezzük, mintha Vas István jobban rátalált volna a „va­tes” latin szó korabeli je­lentésére és hangulatára, ami nemcsak költőt jelent, hanem látót — jóst —, da­lost is, kiknek jó része el­pusztult a muhi csatában. Még egy helytörténeti ér­dekességet is találunk a költeményben. A csata szín­helye a Magyarországot kül­földdel összekötő út, illetve az ország belsejébe vezető „sztráda” mellett zajlott le, ahol híd, rév vezetett át a Sajó folyón. Hegedűs István fordításá­ban a szóban forgó vers­szak, a 28., egy település utcájára, vagy utcáira em­lékeztet így: „Sión is sír utcahosszat, Vigaszt neki vaj ki hozhat. Anyját ki eltemesse. Leány, fiú nincs közel, messze. Harcban, vészben nem lehet.” Vas István fordításában inkább egy országút képe elevenedik meg előttünk: „Ül az ŰTON elhagyatva Sión, sarjait siratva, fia, lánya nem jön egy sem, a vészben, förgetegben vigasztalni az anyát. Azt, hogy kinek melyik értelmezés mond többet, nem feladatunk eldönteni. Viszont történelmi tény az, hogy e nagy út mellett levő települések sok próbatétel­nek voltak kitéve az idők során. Vadászok, természetbarátok köoyve

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom