Észak-Magyarország, 1988. augusztus (44. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-06 / 187. szám

1988. augusztus 6., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 S EM Magazin Nyári saláta A sopszka egy bolgár salátaféle. Mit mondjak? Amikor teavíz-melegrelan- gyosodik a tenger, és az ember mez­telen talpáról leégeti a bőrt a forró ■ nők. üdítőbbet nála elképzelni sem tudok. Receptje egy- !’ű. Szakácskönyv stílusában közreadom. Tehát: végy tet- szerint paradicsomot, uborkát, paprikát és hagymát, apró darabokra. Keverd össze egy tálban úgyszintén apróra vágott petrezselyemzöldjével, s hints rá egy kis ét­olajat és salátaecetet, vagy citromlevet. Tetejére sós juh­sajtot reszelünk. (Idehaza megteszi a juhtúró is.) Rövid idő­re 'hűtőszekrénybe tesszük és frissen tálaljuk. Ehetjük hús mellé hagyományos salátaként, de fogyaszthatjuk önállóan ís, kínálhatjuk barátainknak sör mellé, villázhatjuk pincehi­degen gyöngyöző borhoz. Igazi-igazi nyári eledel, melynek különleges ízét a sokfé­le alapanyag adja. Olyan, mint maga a nyár, szab arai for- roságú kánikulájával, rettegett jégverésével, a szabadságos turistákkal és a végtelen táblákon arató kombájnosokkal, vízparttal és olvadó aszfalttal. íMer-t ilyen ez az évszak. Tar­kabarka. S mindegyik színére szüksége van. Egyik nélkül sem az igazi... Magazinunkban persze a nyár színei nem egyformán villognak. Visszatérve most már a sopszkára. Én személy szerint különösképpen a paradicsomot, az uborkát, a paprikát és a hagymát szeretem benne, nem be­szélve a juhtúróról. De persze elképzelni sem tudom petre­zselyemzöldje, olaj. és ecet nélkül. Ajánlom, kóstolják meg. Akarom mondani — olvassanak velünk. (cs. a.) Tapolcai ajándékles Hány fejű ez a kacsa? Venni kéne valamit. .. Tessék választani! Fotó: Fojtán László Merő véletlen, hogy Bócz Sándornál összetalálkoztam Aldobólyi Nagy Györggyel, a Bolond vasárnap című bohózat rendezőjével. A Miskolc Városi Tanács köz- művelődési csoportvezetőjé­vel a Miskolci Nyárról sze­rettem volna beszélgetni — félideji mérleget készíteni — a rendező pedig amolyan helyzetjelentésre ugrott fel. Ahogy mondta, bár egyre többen ülnek be esténként, még mindig igencsak fog­híjas a nézőtér. — Rendhagyó módon, kezdjük akkor először a kö­zönséggel. Ezek szerint a színházi előadások nem von­zóak számára? — A két produkciónál — megnéztem — idáig ötven­százalékos a látogatottság. Valamit enyhít rajta, hogy a jegyeladás emelkedő ten­denciát mutat. De nehéz el­fogadni, hogy ne lenne v igény erre a két produkció­ra — a két darab előadásai­ra összesen tizenkétezren válthatnának jegyet! —, amikor mindig azt halljuk: az a baj a nagy színház­zal, hogy kevés operettet és vígjátékot mutat be, Amikor a nyári színházi profilt ala­kítottuk, elsősorban erre építettünk. Hogy az igény jogos! Legalább nyáron elé­gítsük ki! — Talán a rosszul sike­rült operettpremier? — Az Egy éj Velencében pre­mierje valóban nem sikerült. De az előadás már „berázó- dott”. S akármilyenek is a gondok, a neveknek el kel­lett volna vinniük. Most so­roljam Strauss, Leblanc Győző vagy Csonka Zsuzsa nevét? — Az Akropolisz pedig — a bohózat tapolcai színhe­lye — talán még mindig nem eléggé ismert... — Erre mi is gondoltunk. Sokkal, de sokkal több kö­zönségigazító tábla kellene. Akár úgy is, hogy a bel­várostól „kézen fogva” az érdeklődőt, mutatni neki az irányt. Sajnos, nem történt meg. Lehet, hogy újra kell gondolnunk a Miskolci Nyár egész szervezési feltételrend­szerét. — Egy éve nemcsak a szervezés, hanem az egész program átgondolásáról szó volt. — A rendezvénysorozat újragondolása változatlanul napirenden van, s leghama­rabb jövőre lehet érezni is, hiszen a program kialakítá­sa egy évvel előre történik. Mi a produkciókat felaján­lottuk, de drágállották. Az a helyzet, hogy mi szükség­képpen másként kell, hogy számoljunk, mint egy szín­ház a tájelőadásnál, s így ezek valóban drágák. Nem biztos, hogy a jegyeladásból kitelne az áruk. De a vá­rosnak is sokba kerülnek, több mint hárommilliót ad a tanács a két színházi pro­dukcióhoz. És mert ezt na­gyon fontosnak tartjuk, ta­valyhoz képest változatlan áron kínáljuk a jegyeket. Olcsóbban, mint egyik-má­sik, sokkal kevésbé értékes hakni előadásét. (csutorás) Megkérem az olvasót, dolgoztassa meg kedvünkért pár percre a fantáziáját. A kérdés, amelyre választ várnék: vajon milyen ajándéktárgyat adna emlékbe a Miskolcra érkező turistának? Ugye, nem is olyan egy­szerű a feladat! Ráadásul kikötéseim vannak. Az em­léktárgy tükrözze a város szellemiségét, utaljon törté­netére, elevenítse meg hagyományait, jellemezze az itt élő embereket. Igen, iparművész lenne a talpán, aki valamennyi kívánságnak eleget tudna tenni, és százszoros dicséretet érdemelne a mester, aki igénye­sen elkészítené ezt a ma még nem létező tárgyat. lálkozunk, aki maga állítja elő, és maga árusítja porté­káit. Fenyvesi Mátyás sza­ruműves ősszel, télen és a kora tavasszal a műhelyben dolgozik, nyáron a tapolcai boltban győződhet meg a vásárlók értékítéletéről. — Ajándéktárgyaim alap­anyagát — avat be a mes­terség titkaiba — a termé­szet adja. Az ökörszarv len­ne az igazi, de ahhoz ma­napság nagyon nehéz hoz­zájutni. Így abból dolgo- gunk, ami van, tehát a bi­kák, a tehenek szarvából. Az anyag, a szaru nehezen en­gedi feldolgozni magát, hosz- szadalmas és aprólékos mű­veletek sora után készülhet el egy-egy fésű, vagy dísz­tárgy. A' tenyérnyi üzletben a fésűkön kívül kürtök, vá­zák, brosstűk, kulcstartók, vitorlások kínálják magukat. A kirakatot sokan megnézik, ám kevesebben vásárolnak. — Nem vagyok panaszko­dó típus. Sőt, elárulom, a szakmából feleségemmel együtt olyan jó, közepes színvonalon megélek. Vi­szont én is érzem, hogy ke­vesebb a vendég és keve­sebben vásárolnak tőlem is, mint korábban. Áraimat igyekszem a realitások alap­ján megállapítani, s termé­szetesen figyelembe kell ven­nem az alapanyagot, vala­mint a befektetett munkát. Pillanatnyilag nem mutat­hatok olyan ajándéktárgyat, amely jellegzetesen miskolci lenne. Sokszor megpróbál­koztam már ilyen jellegű tárgy készítésével, de higgye el nekem: nagyon nehéz, szinte lehetetlen ebből az anyagból a tájra emlékez­tető motívumot kialakítani. Ezzel a mondattal tulaj­donképpen befejezhetném a tapolcai ajándékles történe­tének felidézését. Véget is vetnék az írásnak, ha nem találkoztam volna a SZOT Kikelet üdülőjében Sajóhegyi Józseffel és feleségével. Igaz, csak pár napja üdültek még, de már megvásárolták az ajándéktárgyat, egy holló­házi porcelánkulacsot. Idő múltán nyilván a porcelán emlékezteti őket a miskolci napokra, ám amit elmond­tak, az inkább számunkra ajándék: — Szigetszentmiklóslak vagyunk, kéthetes üdülésre érkeztünk Miskolc-Tapolcá­ra. Bár csak pár nap telt el a tizennégyből, mégis úgy érezzük, amíg élünk, dicsér­ni fogjuk ezt a helyet. A környezet csodálatos, a park párját ritkítja. A termálfür­dő vize pedig valóban gyógy­hatású számunkra. Megle­pett bennünket, itt milyen figyelmesek, udvariasak az emberek, s milyen gondosan vigyáznak a környezetre... alaposan visszaesett a ven­dégjárás. Most megindult, s ezt igyekszünk kihasználni. Hétfőtől hétfőig mindennap nyitva tartunk, egyszerűen nem tehetjük meg, hogy be­zárjuk a boltot. Jellegzete­sen miskolci ajándéktárgy? Nos, nálunk az is van. Pél­dául ez a söröskorsó, ame­lyen a termálfürdő kagyló­jának rajza látható. Monda­nom sem kell, ezt a férfiak vásárolják. De kapható ége- tett-mázas cserép emlék­tárgyként. Ezeken szintén tapolcai, illetve avasi, lilla­füredi látkép található. Ennyi a választék. Hozzá­értő ismerősöm később fel­világosított, örüljek, hogy ennyit is találtam. Az aján­déktárgyak készítői, akiktől „tájjellegű” hamutartókat, rézdomborításokat, nippeket lehetne rendelni, az idén alaposan lecsökkentették ter­melésüket. Sokan kivártak, mert nem voltak benne biz­tosak, hogy megéri-e dol­gozniuk. De vegyük csak szemügy­re, mit kínálnak az Anna Szálló előtt. A tűzzománc­készítő kisiparos zsűrizett ékszereket hirdet zománc­tábláján, az eladó, Zádori Magdolna, különlegességet is mutat. Rézdomborítás és tűzzománc formázza az Osztrák—Magyar Monarchia egykori címerét, mellette — valószínűleg sárgarézből — egy feszület. Ezek a legdrá­gább cikkek, a levélkitűzök, a medálok, a karkötők, s a gyűrűk jóval olcsóbbak. — A legjobban — mond­ja az eladó — a nyakba akasztható, tűzzománc medá­lok fogynak. Természetesen azért, mert véleményem sze­rint nem mindennapi aján­déknak számít, s azért is, mert viszonylag olcsók. Vajon hogyan festene — mondjuk — az avasi kilátó sziluettje tűzzománcból? Er­re a kérdésre legfeljebb a mestertől, Kovács Attilától kaphatnánk választ, az el­adó a forgalomra vonatkozó adatokkal sem szolgál. A csónakázótó partján végre olyan kisiparossal ta­Ez a kulacs nem miskolci Mert nem létezik, hiába kerestük a hét elején Ta­polcán az ajándékboltokban. Elmehettünk volna Lillafü­redre, vagy Diósgyőrbe; a Palotaszállóhoz, a várba — biztosan a tapolcaihoz ha­sonló tapasztalatokra tettünk volna szert. Jellegzetesen miskolci ajándéktárgy nem kapható, bár vendégeink szívesen vásárolnák. Ugyan­olyan szívesen, mint mi a szegedi papucsot, a horto­bágyi csikóbőrös kulacsot, a balatoni kecskekörmöt. Ám nézzük meg közelebb­ről a kínálatot! Lépjünk át a tapolcai ajándékboltok egyikének küszöbét, s térké­pezzük föl, mit vásárolhat a turista a szezon kellős kö­zepén. Nos, az ajándékbolt (a tulajdonos ezen a hétfőn biztosítási ügyeit intézte, be­szélgetőpartnerem családtag­ként segédkezett, s megkért, ne közöljem a nevét), első­sorban strandcikkeket, s ba- zári árukat kínál. — A kvarcórától a mele­gítőig, a strandlabdától a nyári ruháig, s a PVC-pa- pucsig, itt mindent megta­lálhat — halljuk a tájé­koztatót. — Mi azt kínál­juk, amiről feltételezhető, hogy hamar vevőre talál. A nyár elején alig-alig volt for­galmunk, ebben az évben

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom