Észak-Magyarország, 1988. augusztus (44. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-24 / 202. szám

1988. augusztus 24., szerda ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 Kincstárjegyek második sorozata A Budapest Bank meg­kezdte a kincstárjegyek má­sodik sorozatának árusítá­sát, mivel az elsőként ki­bocsátott 5 milliárd forint értékű értékpapír már elfo­gyott. A bank folyamatossá tette a kibocsátást, ami azt jelenti, hogy a költségvetési törvényben meghatározott kereteket figyelembe véve az igényeknek megfelelően hozzák forgalomba az ér­tékpapírt. Az idei költség­vetési törvény szerint az ál­lamháztartás finanszírozá­sára a magyar kormány összesen 15 milliárd forint értékben bocsáthat ki kincs­tárjegyet. Ezt nem kell az idén teljes mértékben visz- szaiizetni, az áthúzódó ál­lomány azonban nem ha­ladhatja meg a io milliárd forintot. Az újonnan kibocsátott kincstárjegyekből máris több mint egymilliárd forint ér­tékű kelt el. Mint ismere­tes három, hat és kilenc hó­napos lekötésű értékpapírok kerülnek forgalomba; ezek közül a három és kilenc hónaposak a legkeresetteb­bek. (MTI) Fotó: Fojtón L. Ahol osfSo” rak fészket... A Sajó-völgye egyik apró falvacskája olyan mint egy zsákutca. Innen az út nem vezet tovább. Azt hinné az ember, hogy a mindössze 380 lelkes település, amo­lyan elnéptelenedő, „álmos", közömbös falu. Pedig, nem az. Sőt! Oly nagy az össze­fogás az itt élő, s az ide te­lepülő emberekben, amely követendő, jó példa. — Eleinte kétkedő tekin­tettel fogadták az őslakosok azokat, akik a régi házakat, elhagyott portákat méreget­ték. Aztán látva, hogy! mi sem akarunk rosszat, csak megmenteni a falu értékeit, már segítőkészebbnek bizo­nyultak — mondja í vánfi Jenő, aki 1976-tól minden szabadidejét itt tölti a vala­mikori Varga-ház szépítge- tésével, pedig nem éppen kőműves, hanem vegyész. A BVK-ban dolgozik termék- menedzserként. — Régi hobbim volt az elnéptelenedő falvakban a régi munkaeszközök, világító alkalmatosságok gyűjtögeté­se. Ügy megszerettem a csendes falusi utcákat, hogy elkezdtem olyan házat ke­resni, amely elhagyott, üre­sen áll. így találtam rá 12 évvel ezelőtt erre a por­tára. A háznak megroppant a gerince, málló falaiból va­kon meredeztek rám az üres ablakok. Szerelmes lettem a házba, melyet akkor már í) éve emésztett az idő. Ami­Lassan befogadtak a galgóciak . kor három gyerekem és fe­leségem meglátták a rom­halmazt, azt hitték sohasem lesz belőle semmi. Öle is el­vágytak a 61 négyzetméteres városi panelből, de nem egészen ilyen áron. Aztán lassacskán rájöttek a közös munka ízére. Az Ivánfi család azóta minden szabadidejét a kis házban tölti. Évről évre, tégláról téglára hozták hely­re, s nemcsak a családi élet fórumává vált a közös mun­ka, hanem a közösségi éle­tet is befolyásolják mióta itt vannak. — Sajógalgóc 1983-ban volt 700 éves. Már közeledett az évforduló, amikor elbeszél­gettünk a falubeliekkel, jó lenne emlékezetessé tenni az ünnepet. Abban az évben augusztus 20-án egész napos műsort szerveztünk. Első íz­ben éreztem úgy, hogy az embereket össze lehet fogni, a jó ügyért mindenre ké­szek. Már nem néztek úgy rám. mint egy csodabogárra, hiszen látták: velük együtt gondolkodom én is. Aggtele­ken találkoztam Benkó Sán­dorral, összebarátkoztunk, és meghívtam őket ide, ze­nélni. Ennek már öt éve. Azóta minden esztendőben itt vannak és kellemes ze­néjükkel szinte feltöltik az embereket. Tavaly már ide­genek is eljöttek, voltunk vagy 1200-an. így aztán ter­mészetes, hogy az idén meg­alakult a Sajógalgóciak Ba­ráti Köre és első tiszteletbe­li tagjává Benkó Sándort fogadtuk, aki nem az üzlet, hanem a barátság miatt vál­lalja a koncertet. Az idén Pozsgay Imre államminiszter is megtisztelt bennünket, részt vett a dixieland-koncer­ten, s szintén tagja lett a galgóciak baráti körének. S, hogy az újabb egyesü­lettel a galgóciak nem sza­porítani kívánják, a csak névleges fórumok számát, azt az is bizonyítja, hogy alapvető feladatuknak tekin­tik a település népességmeg­tartó erejének növelését, az infrastruktúra fejlesztését, s a régi hagyományok ápolása mellett az új kulturális le­hetőségek megteremtését, Ivánfiék nem az első fecs­kék már. Vannak már köve­tőik. akik a csöndes falusi házakban akarnak megpi­henni, közösen, a közösség­ben munkálkodni. A temp­lomtorony új tetőt kapott, az utcák, s az udvarok szépek, tiszták, virágosak. S minden ami itt társadalmi munká­ban épül-szépül. az a Sajó- völgye szorgos népének ke­ze munkáját, a közösség erejét dicséri... Orosz B. Erika Miskolc múltjából III. Forspont-gondok Milyen .ió, hogy ezt a szót: forspont. meg a jelen­tését századunk már nem ismeri, nem használja, elfe- ledtettc a közlekedési tech­nika rohamos fejlődése; a vasút és a gépjármű. Száza­dokon keresztül az ezred­fordulóig azonban az adózó nép, a mezővárosok lakos­ságának az adón kívüli leg­nagyobb terhe volt. A szó német származású, a Vorspann = előfogat szó­ból magyarosította a nép. Az Árpád-házi királyok idejétől lógva szokáson ala­puló kötelessége volt a job­bágyoknak az udvar, hír­vivő kurírok, katonai sze­mélyek szállításához ellen­szolgáltatás nélkül kocsit, lovat adni az időjárástól, évszaktól függetlenül. KATONAI SZÁLLÍTÁSSAL KEZDŐDÖTT A nemesség már II. End­re Aranybullájában (1222) mentesítette magát e közte- hertől, és azt a jobbágykö­zösségekre hárította. Így lett a szokásból egyiknek jog, a másiknak terhes kötelesség. A Habsburg-királyok ural­kodása idejétől (1526.) a ka­tonai szállítás fokozódott, e teher mindjobban az adózó népre nehezedett. A hódolt­sági területen a török még adó fejében is szekereket, szekerest és szállítást köve­telt. Az előíogat. előállítására a községi, vagy városi bíró jelölte ki meghatározott és elfogadtatott sorrendben az igavonó állattal rendelkező telkes jobbágyot, aki a szál­lítandó személyt, vagy más terhet két-három mérföld távolságra fekvő faluba in­gyen fuvarozta. A szállítás terhén Mária Terézia királynő (1740—1780) rendeletileg könnyített, a forspontért magánulastól mérföldenként 7 és fél kraj­cárt engedett szedni, azon­kívül jogos volt mérfölden­ként 5 krajcár italpénzt (borravalót) kérni. Ha hiva­talos, közérdekű volt az uta­zás, az alispán vagy tarto­mányi biztos, járásbíró elő- fogat-utalványt adott, mely­nek felmutatásával faluról falura akár az egész orszá­got is beutazhatta az élelmes utazó, mert sehol sem kér­ték már az előfogat jogos­ságát igazoló utalványt. A forspont mindig a bíró háza elé érkezett, aki onnan a továbbszállításról gondosko­dott. A forsponton való utazás felvette a versenyt a fekete­sárga postakocsi-szállítással, mely 1752-től még csak Bu­da—Pozsony közt heti egy­szeri, Buda—Bécs között kezdetben hetenként, később itt is naponkénti összekötte­tést létesített 1825-től a va­lóban gyorskocsi, a deli­zsánsz már éjjel-nappal me­netrendszerűen közlekedett az ország 10 fővonalán. Csakhogy a postakocsi mér­földenként és lovanként 20 krajcár lópénzt és 5 krajcár italpénzt számított fel, egy hosszabb, pl. 36 mérföldnyi útnál a négylovas postakocsi már 15 forintot kért borra­valóval együtt. Ezért a pén­zért két borjút lehetett kap­ni a vásáron. A postakocsit, bár haladásának előnyét a postakürt biztosította, drá­gasága, no meg „német" vol­ta miatt nem szívesen vet­ték igénybe, maradt az ol­csóbb előfogat, a nép ter­he. FORSPONTOZÁS MISKOLCON Miskolc városa az előfogat- terhet köztehernek tekintet­te, melynek viselése nemes­re, nem nemesre, szabados­ra, mesteremberre, telkes jobbágyra egyaránt kötelező volt. Akadt olyan, aki igás- állatát vidéken, a város ha­táskörén túl tartotta, hogy a teherviselésből kihúzza ma­gát, azt büntetés terhe mel­lett kötelezték a teher vál­lalására (1719). Ha a gazdák nem hozták be saját állatai­kat, bérelt állatokkal voltak kötelesek ellátni a szállítást (1721). Egy 1725-ben kelet­kezett helyi szabályrendelet (statútum) kimondta: A fu­varozásban a nemességnek is részt kell vennie, úgy hogy a sor kétszer megy végig a jobbágyon, egyszer pedig a nemeseken ... (1725). E sza­bályozás mellett a város ki­tartott, és 1730-ban újra ál­lást foglalt a nemes igás szol­gálatával kapcsolatban. A vármegye által e tárgyban hozott rendelkezés érvényes ugyan, de a Miskolcon lakó nemeseknek a város régeb­bi rendelete értelmében to­vábbra is kötelességük a reájuk vagyonuknak megfe­lelően kirótt szekereket, ök­röket kiállítani, ha azt a vá­ros érdeke és a teherviselés úgy kívánja. Az igás szolgá­lat ellen az érdekeltek a maguk módja szerint tilta­koztak, a város pedig az el­lenkezőket mind szigorúbban büntette. 1789. szeptember 21-én a tanácsülés foglalkozott Je­ner Mihály makrancosságá- val és engedetlenségével. Je- neyt, mivel a forspontol ki­állítani nem akarta, áristom- ba tették, lovait forspontra vitték. „Erre a felesége indu­lattal Magistratusra menvén — olvasni a jegyzőkönyvben — a magistratusi háznál sértő módon így szólító meg a magistratust: Hát már az ura is áristomba lesz, a lo­va is forsponton, nagy isten- telenség" ezt még néhány­szor hangoztatta, a magiszt­rátus tekintélyét megsértet­te. Azok okulására, akik a tanácsot így megsértik, hat korbácsütésre ítélték, egy­szersmind figyelmeztették, hogy másokat is az elöljáró parancsolatjához való enge­delmességre tanítani el ne mulassza. Hasonlóképpen járt Pata­ki Ádám is, aki mikor forspontra vettetvén, vakme­rő engedetlenségből forspont helyett téglát ment hordani, háromnapi áristomra vette­tett. A miskolci görög kompá­nia időről időre szerződést kötött a várossal, melyben rögzítették tagjaik számát és a közterhekben való részvé­telét; szénagyűjtés, széna csomózása, egy stációra (pos­taállomásra) való fórspon- tozás, kaszálás, hidak, s ut­cák építésére kívántaié se­gítség és levélhordás, me­lyeknek terhét a tanáccsal történt megállapodással részletekben fizetendő ösz- szegben rótták le. Az 1789. évben ez a befizetés késett, valamint „a mostani időhöz képest szükséges extraordi- nárius (rendkívüli) förspon- tozásba semmi segítség nem volt adva — írja a jegyző — a jövő évre új szerződést kötnek, melyben a városon kívül való forspontozásokra és a részletek befizetésére nagyobb gondot fordítanak és a görögök arányos te­herviselés alá fogatni és haj­tani rendeltetnek." Előfordulván az is — ol­vashatjuk a jegyzőkönyvben —, hogy a város lovai szün­telen való forspontozásban szélűben hajtódnak, ezért el­határozták, hogy senkinek a főbíró vagy albíró uraimék- nak aláírása nélkül förspon- tot avagy város lovait fors­pont alá adni nem lehet. Az engedélyezésről a hajdúk gazdája listát vezet és a be­folyt jövedelemről az ins- pectornak (vizsgálónak) szá­moljon le. A nemes várme­gye tisztjeinek a város lova­it mértékletesen ereszteni kell. ENYHÜL A TEHER? A francia forradalom sze­le (1789. július 14.) elérte hazánkat, terjedt a forra­dalmi szélién, amit II. Jó­zsef halálát (1790. február 20.) követően utóda II. Lipót rövid uralkodása alatt (1790. február 20—1792. március 1.) csak táplált. A magyar ja­kobinusok mozgalma felélén­kült. vigyázó szemüket Pá­rizsra vetették — ahogy Ba­tsányi verselte. A város az új országgyűlés eseményei­ből előre kivette a részét. 1792. április 23-án tárgyal­ta a megyei közgyűlés a Helytartótanács azon rende­letét, hogy: „...az ország- gyűlésre (1792. május 24-én nyitotta meg I. Ferenc) me­nendők és az alatt külden­dő sebes posták az kívánt sietséggel mehessenek, ámbár a postamestereknek paran- csoltatott is, hogy alkalma­tos lovakat elegendő szám­mal szerezzenek, amennyiben azonban sokszor oly sok lo­vak kívántatnának amennyit a postamesterek nem tart­hatnak, oly rendelkezéseket tétetni parancsol, hogy ezen esetre az adófizető lakosok magok lovaikkal a postames­tereket segítsék s egyszers­mind tudtunkra adja, hogy ilyenkor a lakosok a posta­mestertől egy stációra (pos­taállomásra, melyek 16—18 km-re voltak egymástól) minden lótól 39 krajcár;!, utasoktól pedig borravaló pénz fejében két lótól 15, háromtól 22, négytül pedig 30 krajcárt kívánhatnak. Ezen kegyelmes rendelkezés is járásbeli tiszt uraknak oly végre fog kiadatni, hogy az abban foglalt szükséges rendeléseket járásaikban megtévén, egyszersmind !‘h helységek elöljáróinak a la­kosok által adandó segítsé­gért meghatározott bérnek mennyiségét is tudtokra ad­ják.” 1790. szeptember l-jétől már működött a miskolci posta, a város forspont-gond­jai, amint láttuk, nem eny­hültek. , Ka mod)/ Miklós

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom