Észak-Magyarország, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-09 / 163. szám
HANGOLÓ 1988, július 9., szombat Észak-Magyarország 8 Lévay József emlékezete A m uforcl ito L évay műfordítói tevékenysége széles körű volt. Fordított Horatiust, Sene- cát, Shakespeare-drámákat, litván népdalókat, maláj mesét, 'a francia költők közül Victor Hugo, Béranger, Reboul és Musset verseit, a német irodalomból Goethe és Heine egy-két versét. Leginkább azonban az angol költőkkel rokonszenvezett. Longfellow, Shelley, Bayly, Burns verseit olvasgatta a legszívesebben és fordította is őket szép számmal. A korabeli műfordítói gyakorlat éppen Arany János, Szász Károly és Lévay József megjelenésével változott meg, az angol nyelvű műveket közvetítő nyelv kihagyásával, az eredeti alapján kezdték fordítani. Ekkor kezdték elvekben is megfogalmazni a műfordítás szabályait. Szász Károly például, aki a legtermékenyebb műfordító volt, a következő alapszabályt állította fel: „Adja vissza a fordítás az eredeti mű anyagát, eszméit, ugyanabban az értelemben, ugyanabban a rendben, ugyanannyi és ugyanolyan lejtésű szótagokban, olyan és annyi rímmel, a megfelelő nyelvi, nemzeti és írói sajátosságokkal és ugyanolyan alaphangulattal.” Arany János ugyanakkor úgy vélte, hogy bizonyos körülmények között a fordító eldobhatja az eredeti versmértéket, ha a költő szellemét nemzete nyelvén más formában inkább kifejezheti. Lévay a Naplójában szintén kompromisszumos nézetet vall: „Tartalom- és formahűség, amennyire ez nem megy a természetesség rovására.” A gyakorlatban az elvek azonban nem pontosan adekvátan valósultak meg: Szász Károly jóval szabadabban fordított, mint azt alapszabályában megkövetelte, Lévay pedig néha, akár a természetesség rovására is, szöveg- és formahű próbált maradni. Fordításai közül kiemelten érdemeket szerzett Shakespeare öt drámájával, A makrancos hölgy, a Vízkereszt, vagy amit akartok, a Titus Andronicus, a IV. Henrik és az V. Henrik lefordításával. Lévay mindegyik drámafordításnál figyelembe vette bírálóinak javaslatait, s nem restellte újra átdolgozni azokat. Bírálói között találjuk Greguss Ágost, Egressy Gábor, Szász Károly, Hunfalvy Pál és Arany László nevét. Az ő fordításában játszották A makrancos hölgyet 1868-tól, a Vízkeresztet pedig 1879- től a Nemzeti Színházban egészen az 1920- as évekig, .szép sikerrel. Lévay drámafordításairól Naplójában ezt írta: „Bizony, mikor én Shakespeare darabjait fordítottam, részint az elsietés, részint a nyelv nehézségeivel való küzdés, számos fogyatkozást hagyott fordításomban.” Ez utóbbi nehézséggel küzdött meg, sokkal számottevőbb sikerrel, amikor Robert Burns, a skótok Petőfije verseskötetét vette kézbe. Azt az eredeti angol kiadást, amely fordításai alapjául szolgált, ma a Herman Ottó Múzeum őrzi, benne Lévay ceruzás kezeírásával. Csillaggal jelölte, amiket le szándékozott fordítani, s odaírta, hogy NEM, ha azt a költeményt valamilyen okból nem tartotta fordításra alkalmasnak. Eleinte csak egy-egy dalt tett át magyarra, olyanokat, amelyek hangulatilag, formailag megtetszettek neki, aztán az évek folyamán felszaporodtak, egészen kötetnyivé versfordításai. Kétszázhatvanhat költeményt tartalmazó Burns-kötete a Kisfaludy Társaság kiadásában meg is jelent. Lévay meglepően természetes, egyszerű verselésével úgy fordította le Burns-t, hogy szinte beépül saját költészetébe a legtöbb vers- fordítása. Erőssége a népies dalforma, a zsánerképek megjelenítése, jó ritmusérzéke, s időnként meg-megcsillantja. tömörítő képességét is. Megpróbálkozott balladák fordításával is, szám szerint 18 skót és angol balladát tett út magyarra, meg kell vallani Arany Jánoshoz képest jóval kevesebb sikerrel. Fordított még Moliére-színműve- ket is, a Mélicerte-ot és a befejezetlenül m'aradt Don Jüant — a Kisfaludy Társaság Moliéfe-összes kiadása számára. Megpróbálkozott Szász Károly példájára Edgar Allan Poe híres Holló című költe- ményénék fordításával is. A „soha már” refrén megtalálása Lévaynak köszönhető. A műfordítás történetében fontos helyet foglal el Lévay. Ö és kortársai dolgozták ki és teremtették meg azt a megbízható alapot, amelyből a modern műfordítás kifejlődhetett, s aminek eredménye az, hogy az eredetivel egyenértékű fordításokat élvezhetünk. Zimányi Katalin Verseiből TÉVEDÉS Amit Arany kívánt régen, A sors mind megadta nékem: „Egy kis független nyugalmat, Melyben a dal megfoganhat, Árnyas kertet, nyájas fészket, Hova múzsám el-el nézett.” Adott hozzá egyéb jót is, Reményem fölött valót is: „Példás vidám öregséget, Amit kezdtem, abban véget”. A sors mindezt Aranynak szánta, De tévedésből rám ruházta. 1916. CSEPPEK Ha nem csordul, cseppen; Nincs már öröm ebben, Azt nem is remél Az elfáradt elme S a Múzsa kegyelme Csak apró cseppekben Jelenti, hogy él. Villanó ötletek, Röpke sóhajtások, Egykori dús törzsből Csenevész hajtások. De sivár jelenért Ne emelj panaszt, Alkudj az idővel S inkább szép múltadnak Virágos leplével Takargassad azt. 1918, „...ez a világ nekem szép volt, jó volt...” Szemelvények Lévay József naplójából „Isten veled! Szentpéteri üres fészek! Nem lesz több feljegyzés róla papíron. Úgy is két hónap óta nem volt... Vége van az egésznek, a szemeim végleg megtagadták a szolgálatot. Írni alig, olvasgatni semmit sem tudok. Amit az Üres fészekben 1892 óta jegyeztem, rám nézve el van temetve...” — Ezekkel a gondolatokkal kezdődik Lévay József naplójának utolsó, J917. április 10,-i bejegyzése. A naplót, amelyből a címbeli idézet is való, 1892, október 24-e óta vezette, tehát már igencsak idős korban kezdett hozzá — 67 éves volt ekkor — se naplófeljegyzések, sokkal inkább meditativ jellegűek, mintsem történéseket rövidítenének". Különösképpen igen kevés bennük az utalás arra, hogy Lévay József, noha a naplóírás idején már közhivatalokat viselt — vármegyei főjegyző, majd nehezen vállalt tisztében alispán volt — elsősorban mégis költő. Nem találunk érdemi feljegyzéseket arra vonatkozóan, hogy mint költőt mik foglalkoztatták. Mi az mégis, ami ebből a naplóból, illetve a Szentpéteri üres fészek címmel most közreadott kis kötetből kitűnik. Alapvetően az, hogy Lévay József a magányt kedvelő, zárkózott ember volt, aki szinte soha nem tudott megbékélni szüleinek elvesztésével. Már 66 éves volt, amikor mindkét szülőjét elvesztette, de élete végéig siratta őket. Pátriárkái kort élt meg. Majdnem egy évszázadot. Kilencvennegyedilj évében hunyt el. S jóllehet, élete végén már hivatalosan miskolci lakos volt, minden idegszálával szülőhelyéhez, Sajószentpéterhez kötődött. S az a ház, amelyben felnevelkedett, noha nem abban született, s amely ma szülőházként ismeretes, azért kapta tőle a Szentpéteri üres fészek nevet, mert szülei elhunytéval számára ez üres lett. Lévay József halálának 70. évfordulóján igen sokfelé és sokféleképpen emlékeznek a költőre, a közéleti emberre. Ez emlékezések sorában igen rangos helyet kell, hogy kapjon a Horváth Barna sa- jószentpéteri református lelkész összeállította kötet, amely Balázs Győző egykori miskolci református gimnáziumi vallástanár 1935-ben megjelent munkájára támaszkodva Szentpéteri üres fészek címmel szemelvényeket ad közre, Lévay József naplójából. Bevezetésként — Élet és emlékezet címmel — tanulmányértékű összefoglalást olvashatunk Horváth Barna tollából, Lévay Józsefről, illetve a róla szóló irodalomról. A szerző lelké- szi hivatásánál fogva természetszerűen helyezi előtérbe ez értékelésben Lévay ragaszkodását az egyházhoz, a sajószentpéteri templomhoz, ám összegészében igen sok értékes adalékkal szolgálja életének jobb megismerését, a naplórészletek válogatásával szinte az intimitásig ható részletességgel világítja meg az öregedő költő napjait; szűkös versválogatásával és néhány facsimile reprodukcióval téve teljesebbé a kötetet, kínálva újabb ismereteket Lévay Józsefről. A könyv Sajószentpéter Nagyközség Tanácsa támogatásával készült, s a szerzőn kívül ezért a szülőfalunak is köszönet és elismerés jár. (bencdek) Hivatalnok a vármegyeházán Egy közhivatalnok életútja izgalmas eseményekkel a legritkább esetben szolgál, különösen ha egy író-költő életéről van szó. Lévay József a kivételek közé tartozik. Közigazgatási pályája bővelkedik érdekességekben, munkáját izgalmassá tette a kor, amelyben élt és dolgozott. Jó tanítómesterei voltak. Szemere Bertalan mellett tanulta az írnokságot az utolsó reformországgyűlésen, Palóczy Lászlótól az ékes szónoklást a Miskolci Kaszinóban. A forradalom alatt a Közlöny című hivatalos lap munkatársa, követi a kormányt Debrecenbe is. Ilyen előzmények után érthető, hogy az 1860-ban összehívott alkotmányos megyegyűlés első aljegyzőjévé választja. Működése nem tartott sokáig: 1861. november 4-én a tisztviselői kar az országgyűlés feloszlatása miatti tiltakozásul lemondott. A rövid életű hivatal Lévay József számára nem munka nélküli hivatal volt. Mint aljegyző példás pontossággal szerkesztette és másoltatta a közgyűlési jegyzőkönyveket. Tankönyvbe kívánkozó segédkönyveket szerkesztett a vékonyka kötetnyi jegyzőkönyvhöz, mintha csak bizonyítani akarta volna az alkotmányos közigazgatás magasabbrendűségét. Közhivatali állását elveszítve kényszerűségből visszatért a tanári katedrához. A tanításnak 1865-ben mondott végső búcsút, amikor az újonnan kinevezett Vay Miklós főispán meghívta a főjegyzői hivatalra. Megválasztása nem a főispán személyes jóindulatán múlott, a közvélemény is támogatta. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a Miskolci Kaszinóban tartott előzetes értekezleten Lévay Józsefet kérték fel a főispán üdvözlésére. 1865. október 10-én, kelt a főjegyői kinevezése. 30 évig volt a vármegye tisztviselője, nyugdíjazásáig elérte a legmagasabb állami hivatalt, amit elérhetett, alispán volt, a megyei tisztikar első embere. Tisztviselői pályafutása a munkás hétköznapok mellett emlékezetes ünnepeket is jelentett számára. Nagy hírű szónok volt, a megye örömünnepein és gyászszertartásain mindig Lévay József mondta az ünnepi beszédet, ő köszöntötte a színpadtól búcsúzó Laborfalvy Rózát, ő temette Palóczy Lászlót és Szemere Bertalant, búcsúztatta Széchenyi Istvánt és Tompa Mihályt, az ő kezdeményezésére ünnepelte a megye Kazinczy Ferenc születésének centenáriumát. Ünnepi beszédei a kor szokásaitól eltérően a hatáskeltés mellett lényegi mondanivalót is tartalmaztak. Példaként érdemes megemlítenünk alispáni hivatalba iktatásakor tartott programbeszédét. A megyei közéletben szokatlan módon, a nagy szavak mellőzésével beszélt arról, hogy mit tart a jó közigazgatásról. Idézzük őt magát: „Jól tudom, mindig is éreztem, hogy a tisztviselő van a népért, nem a nép a tisztviselőért. Nem fölötte uralkodni, hanem‘érdekeit szolgálni, s javát előmozdítani vagyunk hivatva. Türelmesen és nyugodtan meg kell hallgatnunk panaszait, igazságosan és gyorsan el kell intéznünk ügyeit, nem kell megvonnunk tőle a jó szót és a jó tanácsot a rideg hivatalos tekintély ürügye alatt, és nem kell elzárkóznunk azon emberbaráti szelíd bánásmódtól, amely az ügyesbajos embernél sokszor a legkeményebb ítélet szigorát is megenyhíti.” — Ma is megszívlelendő szavak. Lévay József kitűnő ismerője volt a közigazgatás mechanizmusának, a legkorszerűbb polgári élveket vallotta, példa rá, amit a főszolgabírói hivatalokról mondott: „a főszolgabírói hivatal egyik legfontosabb szerv közigazgatásunk gépezetében. Egészséges, ép erejétől függ főleg a gépezet akadálytalan működése. A főszolgabírókat kérem hát különösen, hogy emelkedjenek föladatuk magaslatára, s a felügyeletökre bízott községek életében érvényesítsék főképpen hivatalos befolyásukat, bölcsességöket, tapasztalataikat. A községi élet talajában rejtőznek a közigazgatás gyökerei. Érintkezzenek hát azzal minél gyakrabban. Költsék fel ott az önmunkásságot, az együvétartozás érzékét és legyenek buzdítói, útmutatói a községeknek.” Becsületes, jó munkáját tisztviselőtársai és felettesei elismerték és értékelték. 1890. Október 10-én hivatalnokoskodásának 25 éves jubileumán rendkívüli megye- gyűlésen köszöntötték. Tisztviselőtársai egy díszes fényképalbummal kedveskedtek neki, ebben kollégái arcképei voltak. Vay Béla főispán nyújtotta át a közadakozásból készített díszes aranytollat. Ez alkalommal így jellemezte a főispán „öntudatos, de mindemellett higgadt, szerény modora a legkedvezőbb benyomást teszi a vele érintkezőkre, s ezek mihamar tapasztalhatják. hogy kiváló, szakavatott tisztviselő adott nekik szíves készséggel tanácsot, helyes útbaigazítást.” A jubileumi megemlékezés, a híres arany- toll boldoggá tette Lévay Józsefet, ez a pályatársak elismerése volt, ez büszkévé tette. A hivatalos elismeréseket igyekezett elhárítani magától, csak 1894-ben fogadta el a magas kitüntetésnek számító Harmadosztályú vaskorona rendet. A visszahúzódó szerénysége volt annak is az oka, hogy 34 évi főjegyzői működés után választották alispánná, addig többször is visszautasította ezt az hivatalt. Ez alkalommal is kényszerűségből fogadta el. 1894-ben a lemondott Vay Béla főispán helyére- Miklós Gyulát nevezték ki. Az új főispán Önző akarnok hírében állt, így nem volt meglepő, hogy a hivatalban levő Melczer Gyula alispán azonnal lemondott. LéVay József nehéz helyzetbe került. A tisztviselői kar tőle várta, hogy villámhárító legyen: tapasztalatával, tekintélyével fékezze az új főispánt, önérzete is tiltakozott az ellen, hogy pályája csúcsán egy új alispánt szolgáljon ki. Elvállalta hát a nehéz feladatot. A mindennapos összecsapásokra 1 évig futotta erejéből. A siker nem rajta múlott. A történések őt igazolták, a boldvai vasútpa- nama botránya — ez volt az országban az első — elsöpörte az alkalmatlan főispánt Borsod közigazgatásából. Harminc évi közszolgálat után búcsúzott Lévay József a vármegyeházától. Miklós Gyula főispán ékes szavakkal munkásságát méltatva búcsúztatta. A főispán indítványára a közgyűlés a megyebizottság dísztagjává választotta és érdemeit a jegyzőkönyvben megörökítette. A Lévay Józsefről alkotott portréhoz az is hozzátartozik, amit erről a megtiszteltetésről ő maga gondolt. Visszatekintés címen írt önéletrajzában siet megemlíteni, hogy az örökös dísztagság adományozásához a főispánnak törvényes jogalapja nem volt. Könnyű szívvel búcsúzott a vármegyétől Lévay József, munkás élet várta, a költészet, az irodalom. Az aranytollú főjegyzőre emlékezve, egy olyan emberről emlékezünk meg, aid örömét lelte a becsülettel, szakértelemmel végzett munkában. Életpályája mindany- nyiunknak szolgálhat példaképül. Serestté Szegöfi Anna
