Észak-Magyarország, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-30 / 181. szám

1988. július 30., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZUG 13 Gyöngyösi Gábor: Emlékműveim utolsó két sora „Messze jövendővel ko­Legnagyobbszabású emlékművem, saj­nos sosem készült el. Tervét azonban lát- tom, azt is tudom, hogy tervezője Popp Aurél festőművész, annak rendje és mód­ja szerint 'be is mutatta azt az illetékes hatóságoknak. A hatalmas, négy sarkán monumentális méretű angyalok álltai tar­tott tető, Ady emlék-, illetve zarándok- helynek készült, s az a Popp Aurél ter­vezte, akinek bátyja, Ady Endrének osz­tálytársa, s aki maga is iskolatársa volt egy esztendeig a költőnek. A zarándok- hely épületét Érmindszenten akarta felál­líttatni Pojpp Aurél, hiszen ő maga a szom­széd falu Érkávás román papjának fia­ként, földijét is tisztelte a költőben, de az akkori román kormány kultúrpolitikája túlzottnak tartotta az Ady-kultusz ilyetén ápolását, s inkább elküldte a szobrásznak is kitűnő művészt a móc parasztkirály, Horea nyomába, hogy gyulafehérvári ke­rékbetörésének színhelyére tervezhessen emlékművet. Az emlékmű ma is ott áll, a díszes Károly kapu felvezető útjától balra, a várárkon kívül. Veszély feltételez­hetően nem fenyegeti, mint teszem azt az alkenyéri állomás szomszédságában álló Kinizsi emlékművet, amelyet Ali bég ke­nyérmezei legyőzetésének színhelyén állít­tatott — még a múlt század végén a Hunyad megyei Történelmi Társulat. Kérdés per­sze, hogy Kinizsi Pál temesi bán és te­mesvári várkapitány, milyen minőség­ben. milyen táncra perdült ott, fogai kö­zött a törökkel — miután sebesült barát­ját Báthory István erdélyi vajdát győze­lemhez segítette a kenyérmezei síkon. De hagyjuk most Kinizsit, akár Kinizsi Pál, akár Paul Chinezu néven tiszteli az utókor, hiszen a kolozsvári magyar kon­zulátus is az épület Nicolae Zríyi (Zrí­nyi Miklós) utcai kapuján volt kénytelen eihagyni a várost, s térjünk vissza Popp Aurélhoz. A XX. századi erdélyi piktura e legnagyobbak között emlegethető művé­sze. aki a magyar rezsim idején Popnak, a román rezsim idején Poppnak — nem­egyszer Pappnak írta a nevét, a közel­múlt magyar irodalomtörténetében Zelk Zoltán egyik interjújában bukkant fel, amelyet — a Kritika című folyóiratból tudom, Vezér Erzsébet készített a költő­vel 1970. október 18-án, illetve 20-án, s amelyben Zelk így nyilatkozik róla: „Szat- máron az ottani munkásmozgalom vezér­alakja egy Pap Aurél nevű festő volt. aki külsejében is olyan volt, mint egy fes­tő:...” Zelk. aki fiatal kereskedőinasként rodródott Popp Aurél közelébe, nem so­kát tudott erről az emberről, amint az interjúból kiderül — Így azt sem, hogy román volt, méghozzá olyan, aki nevét is azért változtatta mindig az aktuális re­zsimben kisebbségben élők nyelve szerinti formára, hogy amint nekem mondta „a hülyéknek legyen majd min törjék a fe­jüket”. Nos, ennek a csodálatos ember­nek, akihez — én is fiatalon, úgy 1955- től 1962-ben bekövetkezett haláláig na­gyon közel kerültem. Őrzöm egy írását, amelyet 1957. május 27-én akart felol­vasni a Kolozsvári Rádió magyar adásá­ban, miután megklapta a Román Népköz- társaság Érdemes Művésze címet. Ebből szeretnék idézni, elsősorban azért, hogy ebben az egymásra acsarkodó világban, felhívjam a figyelmet egy igaz ember gon­dolataira. másrészt, hogy hitelesebbé te­gyem azt, amit Popp Aurél szándékai­ról még leírni szeretnék. .......elaludtam” ,.. írja Popp Aurél — Ott bolyongtam az Ér mentén, ahol szü­lettem .. . Találkoztam is egy pár régi ismerősömmel ... a mindig szomorú és révedező költővel Kölcseyvel, aki éppen akkor ment Sződemeterre megnézni szülőházát, amelynek udvara, kertje és a ház helye is krumplifölddé van átvará­zsolva. hogy több termést lehessen kimu­tatni — nagyon mogorván nézett rám . mindig könnyes félszemével, s mintha szememre akarta volna hányni mindazt, ami az ő portájával történt. .. Dadog­tam, nem tudtam mentegetőzni, éreztem bűnömet, s a nagy ködben, ami körülvett bennünket, lassan elmaradoztam Tőle ..." — Majd, ugyanebben a képzeletbeli álomban Ady Endrével találkozik, aki — miután megkérdi tőle „Hol jársz erre Bandi?” így válaszolt. „Otthon voltam... sokáig nem bírtam ki az én megátkozott falumat.. . Hiszen tudod miért... isme­red az én falumat, akárcsak én ... És is­mered az én népemet is, úgy amint a magadét!” — Nem mertem szólni... nem mertem megkérdezni, hogy mit látott, s mit hallott az Ö falujában? — Féltem, remegtem, hogy ő is szemrehányóan fog­ja éreztetni vélem mindazt, amit látott, ami történik a falujában, amely ma. még a nevét is változtatta Öróla nevezték el ADY-FALVÁ-nak, s Ö erről nem szólt bizonyára nem esik jól Néki róla beszél­getni... Bizonytalanságomban megkérdem „Voltál az öreged sírjánál?” ........Voltam m ondja lehajtott fejjel ... Voltam. Inkább ne mentem volna el abba a temetőbe ...” Kérdőleg néztem Reá, s Ő lassan, úgy mint akkor szokott beszélni, amikor va­lami nagyon elkeserítőre gondolt, így szólt: „Az is dűlőben van ... az apám sír­köve is.” (...) Látszott rajta, hogy sok mindent akar még mondani, s én csitítni akarva, mondom Néki: „Hát nézd Ban­di... Láttad ugye. hogy a Te babérkoszo­rúidat is mind elvitték a szomszéd asz- szonyok, krumplifőzelékbe ... Tudod jól, hogy mi történt az öreg Kölcsey szülő­házával, és mi történt a tieddel is... És tudod azt is, hogy Szatmáron csonka a Kölcsey-szobor még ma is ...”, Itt be is fejezhetném Popp Aurél írásá­nak idézését, de zárómondatai most fel­tétlenül idekívánkoznak. Az történt ugyan­is, hogy ébredvén képzeletbeli álmából, előtte állt a kolozsvári rádió riportere M. M„ akihez így szólt: „Valamit álmodtam, s szeretném, ha úgy adnák le a hangké­pet, amint azt végigéltem ... Meg is ír­tam. tessék, azonnal át is nyújtottam ál­momat, amit el is olvasott.. Sokáig csóválta a fejét M. (név termé­szetesen kiírva) s a végén megmondta* hogy ezt így, amint én leírtam, nem le­het leadni a rádióban ... Visszavettem az írásomat, s azóta mindig azon tűnődöm, hogy vajon miért nem lehet ezt az írást leadni? Miért? Miért???? MIÉRT???! (sic!) Történt pedig mindez 1957-ben — amint megjegyezni bátorkodtam egy — éppen akkor a legmagasabb művészi címmel ki­tüntetett román emberrel, aki a fejébe vette annak az emlegetett „csonka” Köl- cse.y-szobornak a helyreállítását js. Ez a szobor — mint másik emlékművem — ma már ugyancsak hiányzik. Valaha a szatmári Láncos templom előtt állt, majd mint egy „Isten áldd meg a magyart” kez­dősorú vers klerikális és nacionalista be­állítottságú költőjének szobra el kellett hagynia ezt a helyet, s a templom hátá­hoz költöznie. Itt, egy éjszaka — kiderít­hetetlen elkövetőktől — robbanás követ­keztében elvesztette a fejét, s annyi ma­radt belőle, mint egy turbán. A klasszi­cista oszlop tetején, lefejezetten megma­radt „turbán” talapzatán körülírva to­vábbra is olvasható volt viszont, a Huszt molyán vess öszve jelenkort: Hass, al­koss, gyarapíts: s a haza fényre derül!” — ami nemcsak arra völt jó, hogy a városba került román barátainknak bizo­nyítani tudjuk — miszerint az nem tur­bán, hanem a Hymnus költőjének meg­csonkított szobra, de arra is elegendő volt. hogy egy Szabó nevű néptanácsi el­nök lekádereztesse a Bolyai Tudomány­egyetem irodalomtörténeti katedrájával, hogy milyen választ kapott kérésére, ter­mészetesen nem tudom — én csak az agyagot locsolgattam, amiről Popp Aurél rekonstruálni akarta a hiányzó fejet — de azt tudom, hogy egy reggelre a tur­bán. talapzatostul, oszlopostul, megrongált feliratostul eltűnt. — Akodályozta a for­galmat. aminek nem kétséges, hogy maga a Láncos templom is útjában van, mivel két ágon kell mellette levezetni az utat. De eltűnt — előbb kettérepedt, aztán eltűnt Popp Aurél domborműve a szat­mári — múzeummá átalakított Vécsey-ház faláról is, amellyel a szatmári békekötés színhelyét jelölte meg. (Két esztendővel ezeőtt a Domahida—Kismajtény megálló közelében még láttam a vonat ablakából az obeliszket, ahöl a „Nagymajténvi síkon letörött a zászló” de nem hiszem, hogy ez a két falu sokáig tudja még óvni az akác- bokrok közül kikandikáló emlékművet.) Az említett sokalakos dombormű egy da­rabig a múzeum kapuja alatt” akadályoz­ta a forgalmat”, majd a pincébe vándo­rolt. s végképp nyoma veszett. Számomra teljesen érthetetlen, ki lophatta el a több­mázsás műkő reliefet. — Ez. számomra legalább olyan titok, mint a Lucaciu szo­bor sorsa. Ez a közel három méter ma­gas — súlya csak tonnákban mérhető — bronzszobor, amely Erdély Romániához csatolásának egyik vezéralakját, h memo- randista Vasile Lucaciut. a „Sisesti orosz­lánt” ábrázolta, az 1940-es magyar be­vonulás után szállt le talapzatáról. Máig előttem vannak olyan fényképfelvételek, amelyek a levétel eléggé tiszteletlen mód­ját'örökítették meg. És, bár Lucaciuról, mint román nacionalistáról az ötvenes években beszélni sem lehetett, szobrát 1955 őszén, mégis Bukarestben láttam vi­szont, lefektetve egy kis természetrajzi múzeum udvarának alacsony fészere alatt. Emlékszem, évfolyamtársaiba hinni sem akarták, hogy az Lucaciu — nem talál­ván magyarázatot arra. hogy a horthysta Magyarország területéről, hogyan kerül­hetett a demokratikusobb Román király­ság fővárosába a legnagyobb ropán na­cionalista szobra. Ellopni ugyanis, ezt sem nagyon lehetett. Sokan még ma is csó­válják a fejüket, amikor az Árpád utcai parkban — most Republicii körútnak hív­ják lefordítva — új helyén látják Cornel Medrea kétségkívül nagyszabású, impo­záns és monumentális alkotását. Üj he­lyén — mondom, mert régi helyére a fő­téri park közepére a szovjet hősök obe- Tiszkje került, amelynek cirillbetűs fel­iratát ugyan ki lehetett cserélni a haza védelmében elesett román katonákra em­lékeztető felirattal, de az emlékművet el­távolítani azért már mégsem lehetett. így, Lucaciu most azon a helyen áll és néz szembe a felszabadító román katona szob­rával. ahol 1940 és ’44 között, egy kitárt szárnyú turul akart elszállni egy Hadyk huszár lovas alakjának feje felett. Sor­sukról sajnos semmit sem tudok, bár hoz­zá tartozik az igazsághoz, hogy igen kevés anyaországi múzeum udvarán jártam még. Különben is, azt hiszem, a régieknél kétségesebb az újabbkeletűek jövője, s azoknak a sorsa, amelyek a szülőföldhöz való ragaszkodás folytán kerülnek egyre nagyobb veszélybe. Gondolom, nem két­séges, hogy most is emlékművekről be­szélek. Mert a máramarosszigeti temető, remélem sokáig őrizheti még Hollósy Si­mon sírját, amelyen jóval azelőtt, hogy Nagytécsőn megkeresték lakóházát. Koz­ma István megjelölt már, egy a magyar és egyetemes festészet képviselőjének, a nagybányai művésztelep megalapítójának arcmását ábrázoló domborművel. — In­gyen, és inkább veszélyt vállalva ezzel, mint elismerést — írhatnám, ha nem jut­na - eszembe Tamási Áron emlékműve Farkaslakán, amelyet Szervátiusz Jenő, a miskolci Kós Károly-szobrot faragó Szer­vátiusz Tibor édesapja is ingyen készített el. Most ez az emlékmű is veszélyben van, miként a kopjafa, amely az író sír­ját jelöli. Sütő András, sajnos jósnak bi­zonyult, amikor a holtában hazatérő író temetéséről emlékezve azt írta, hogy Áront letettük az útba. A sír, a templom, az emlékmű, s velük együtt az egész falu útban lett — jönnek a hírek. Ábel küz­delme Surgyelánnal évtizedek múltán ki­újulni látszik. — Csak ne higgye Surgye- lán, hogy a kutya őt ugatja..., mert hát , ez most nincs így. Az ő szülőfaluja is el­tűnhet a föld színéről. Láttam táblákra írott faluneveket lebegni a tömeg feje fö­lött — melyben román zászlókat is ma­gasra emeltek Budapesten — tán éppen az ő unokái — ezeknek a zászlóknak higy- gyen most ő. Mert Jód például nem ma­gyar falu, de akár Jódnak, akár Ieud- nak mondja a látogató, sok évszázados román fatemplomát megcsodálja. Soha, senki nem akarta ezt a templomot lebon­tani, sem eldugni. De hát, hogyan is le­hetne egy templomot eldugni? Ez leg­alább olyan abszurd gondolat, mint sok százat, sok ezret eltüntetni a föld színé­ről. Bár, ha nem is a föld színéről eltün­tetni, egyik-másik emlékművet azért sike­rült avatatlan szemek elől elrejteni, nem kis találékonysággal láthatatlanná tenni. Nem úgy. mint a kaplonyi Károlyi-krip­tát — melyhez hasonlót csak császárváro­sokban lehet látni, s amelyet úgy épí­tettek a templom hajójának vége alá és után, hogy aki nem ismeri az alaprajzot, azt hiheti, véget ért ott az épület. A XX. századi hadvonulások idején roppant hasz­nosnak bizonyult ez az építészeti találé­konyság, mert háborítatlan maradt a kripta, benne Károlyi Sándornak, a szat­mári békekötőnek főhelyen álló érckopor­sójával, melynek a halott arcára nyíló kémlelőablakát Mányoki Ádám cinkle­mezre festett gyönyörű miniatúrája takar­ja. Kaplony, magukat a Kaplony nemzet­ségből származóknak tartó Károlyiak te­metkezési helye, ma már csaknem össze­nőtt Nagykároly városával, s kastélyuk­kal együtt feltehetően kriptájuk is meg­menekül, de az ugyancsak birtokukhoz tartozó Erdőd, Bakócz Tamás szülőhelye, Petőfi Sándor házasságkötési helye — ha igaznak bizonyul a fenyegetés — már nem fogja ilyen könnyen megúszni. A vár és Petőfihez, Szendrey Júliához fűződő kör­nyéke, a Homoród-csatorna partján olyan terület, mely könnyen áldozatul eshet a faluzsugorító elképzeléseknek. Mit sem jelent ma az 1893-ban emelt, Petőfi ott- jártának emlékét őrző obeliszk környé­két beszántani, a kis kiszáradt tó med­rét feltölteni, s az „Álldogálok a tó part­ján, szomorú fűz mellett, Petőfi, 1846. 1893." feliratú fekete márványtábla helyé­re kukoricatáblát „varázsolni” —. ahogy Popp Aurél mondaná. Persze, áldozatul esne az obeliszk elé épített parkolóhely, melyet egy loan Cot nevű román tánács- elnök, kifejezetten magyar turistákkal szá­molva hozott létre, Erdőd fellendülő ide­genforgalmában bízva, de hát akadály ez? Ennél sokkal nagyobb értékeket sem ké­pes megmenteni a józan eszüket meg­őrizni tudók akarata. Ezek a emlékművek különben is rop­pant sérülékenyek. Koltó, a Szeptember végén, a mézeshetek tanúja, kastélyával, somfájával, malomkőasztalával, s a „vad gróf” Teleki Sándor sírjával együtt eltün­tethető, akár egyik napról a másikra, mint a másik barát. Pap Endre szatmári háza, a valamikori Eötvös utcából, amely­nek helyére fogászati klinikát építettek. Pedig nem kisebb vers fogant e helyen, mint a Csalogányok és pacsirták, mely­nek váteszi sorai közül jó néhány „Sin- 'lődik az emberiség, A föld egy nagy be­tegház. Mindegyre pusztít a láz S már egy egész ország esék . Áldozatául,” — erre a földre mindmáig érvényesek. — Sérülékenyek az emlékműveim mon­dogatom magamban egyre gyakrabban mostanában, s Kazinczy mellszobra jut mindig eszembe, amelyet Érsemjénben, közös szülőfalujukban, még Fráter Lo- ránd emeltetett saját költségén, a magyar irodalom nagy öregjének. A falu értékrej­tő találékonysága egyetlen gömbbé nyír­ta a szobor négy oldalán növesztett tuja- fákat. Így sokáig rejtve volt az idegenek előtt, de mi lesz. ha a Nyírségből idáig íj nyúló, akácligetekkel leleszórt homokon megindulnak a földgyaluk? GY. SZABÓ BÉLA FAMETSZETÉIN: Jobbra fent: Ady Endre szülőháza Balra: A költői somfa /SÍrT

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom