Észak-Magyarország, 1988. június (44. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-25 / 151. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1988. június 25., szombat Ki beszél még Garai Gábor: Doktor Valaki tévelygései Garai Gábor élete utolsó eveiben valósággal rettegett az elnémulástól. Időnként úgy látszott, van is ,rá oka: sokszor panaszolta, hogy hetek óta ,,seliogysc megy ,a munka”. .Ilyenkor elhagyta az önbizalma, attól félt, .vélcg bcomla- nak ihlete forrásai. Utóbb derült csak ki, hogy az ,,üresjáratok” hasznos terhet is hordtak, nap mint nap dolgozott ekkor is, lefordított egy drámát, vagy kötetnyi verset, sőt olykor még saját kéziratot is .mutathatott, előhúzva belső zsebéből. Igazi professzionista volt, sosem tudott kioldódni az írás fegyelméből és kegyelméből. A könyvhét idején, ellentétben a korábbi évekkel, ritkán kerültek elő a panaszkönyvek. A legkeményebb könyvhéti bejegyzések — szám szerint három — Sárospatakon születtek. Igaz, a rossznyelvek szerint ezeket maguk a könyvesboltosok szorgalmazták, akik felháborodtak azon a tényen, hogy mindössze öt darabot kaptak Cseres Tibor regényéből. Ami, ismerve és tudva a Bodrog partján élők érdeklődését, az itteni értelmiség számát, valóban nevetségesen kevésnek bizonyult. A tényszerűség kedvéért persze meg kell jegyezni, hogy kevés jutott belőle a megyébe is, mindössze -50 példány. Jószerével arra sem futotta belőlük, hogy kitegyék a sátrak asztalaira; kézből kapkodták cl a vásárlók. Ami a körülmények, a téma ismeretében — amikor különösen érzékenyen reagálunk mindarra ami Erdéllyel kapcsolatos — pillanatra sem csodálkoznivaló. A Cseres-regény sorsán — állítólag egyébként lesz utánnyomása a könyvnek, az első megjelentetésnél lényegesen magasabb példányszámban — egy kicsit lemérhetjük könyvkiadásunk visszásságait és ellentmondásait. Való igaz, tavaly igen alacsony példányszámokat jegyeztettek elő belőle a könyvesboltok. Akkor még sok mindent nem lehetett előre látni. Nevezetesen azt sem, hogy Erdély-érzékeny- ségünk így alakul, ahogy alakult. Bármennyire valóban kitűnő író Cseres Tibor, művei általában nem bestsellerek; meghatározott, jól körülírható olvasóréteghez szólnak. Viszont könyvkiadásunk botladozó, csikorgó mechanizmusát tükrözi, hogy januárban, amikor már érzékelhető volt a siker ígérete, hiába szerették volna megemeltetni a példányszámot. A Szépirodalmi Könyvkiadó veszteségesként kezelte a kiadást, és előállt a hiánypszichózis. Legyünk őszinték, bár végeredményben ugyanarra jutunk, ha mégis megjelenik újra a könyv, de pszichésen mégsem teljesen mindegy, hogy akkor vehetjük-e meg a könyvet, amikor híre fut, és nagyon szeretnénk, hanem hetekkel, esetleg hónapokkal később. Ma persze többé-kevésbé biztosan jósolható, hogy a Vízaknai csaták éppúgy elfogy majd másodkiadásban is, ahogy Hernádi Gyula könyve, amely ha késve is, de csak megjelent az ünnepi könyvhétre, s amelyből készül a másodnyomás. Hogy a többi elkapkodotthoz hozzá lehet-e majd jutni valaha is? Többségükhöz legfeljebb a könyvtárakban. A korábbi évekhez képest sokkal kevesebb könyvet jelentettek meg a kiadók, s ehhez képest sok volt a csúszás. Tavaly például mind a 108 könyviheti könyv időben megjelent. Idén az ígért 78-ból hét nem érkezett meg időben. A példányszámok körül meg még nagyobbak voltak az anomáliák. A már említetteken kívül Esterházy Péter, Görgey Gábor, Glatz Ferenc, Csíki László vagy Dobai Péter könyvét említhetnénk, ahol az érdeklődés és a rendelkezésre álló példányszámok sehogysem kerültek összhangba. Az elosztás mai gyakorlata, a pél- dányszám-kialakítás korai- sága ma olyanok, hogy szinte törvényszerűen vezetnek a kereslet-kínálat egyensúlyának felbomlásához. Pedig —) legalábbis erre következtethetünk a forgalmi adatokból —, legalább az ünnepi könyvhét idején nem akarunk engedni korábbi szokásainkból. Igaz, ilyenkorra időzítenek is a kiadók, csábítanak bennünket. Most ne vitassuk, hogy jó-e ez, vagy sem. Az ünnepi könyvhétnek megvannak a maga hagyományai, ehhez idomulnak könyvvásárlási szokásaink. Amit idén úgy is figyelembe vettek, hogy a fizetésnaphoz igazították a könyvhét nyitányát. Így került május végéről június elejére a könyvhét. Nos, az időpont-változtatást igazolták a forgalom adatai. Bármennyire is húzzuk a derékszíját, nem sajnáltuk a pénzt a könyvre. Miskolcon például a Művelt Nép Könyv- terjesztő Vállalat 2 millió 493 ezer forint értékű könyvet adott el a tavalyi 2 millió 335 ezer forinttal szemben. Igaz, a megyében csökkent a kereslet. Ami egyébként általában is jelenség: az év eddig eltelt felében is vidéken érződik jobban a könyvvásárlási kedv visszafogása. Mert egyébként valóban kevesebbet fordítunk könyvre, mint ennek előtte. E puszta tényből nagyon sokféle következtetést lehetne levonni (érdemes is lenne!), de maradjunk most az ünnepi könyvhétnél. Mert a könyvhét nemcsak — szerencsére nem! — kereskedelmi akció. Attól nem is lenne önmagában ünnepi. A könyvhét az élő irodalom magamegmutatásának is ideje, az élő találkozásoké. Nos, egyre nehezebb fenntartani a könyvhétnek ezt az oldalát. Nagyon sok ember nagyon nagy igyekezete — már- már megszállottságot mondtam — kellett ahhoz, hogy ne sorvadjon el nagyon ez az élő-irodalmi oldal. Nemcsak arról van szó, hogy nehéz összeegyeztetni, kiket látnának szívesen az olvasók, s kik azok, akik hajlandóak is eljönni. Előfordul sajnálatos lemondás is, mint ahogy ön most is történt két rangos vendég esetében. Ilyen van, megtörténhet. De lehetetlen nem észrevenni, hogy elsősorban az írók oldaláról, megkopott a személyes jelenlét varázsa. A korábbi rossz tapasztalatok, az erőltetett részvétel miatt? Bizonyára. De épp Mezei András bizonyította, szűk körben is lehet valóban emlékezetes "Beszélgetést kerekíteni, olyat, amely az irodalmat propagálja. Ez a dolog egyik oldala. A másik, hogy a művelődés ma, s egyre inkább — szegény. Már okozhat megoldhatatlan gondot egy mégoly alacsony tiszteletdíj kifizetése. Hogy ilyen körülmények és feltételek között is voltak emlékezetes összejövetelek, nos, ezért illesse legalább szóban dicséret azokat a könyvtárosokat, népművelőket, népfront-aktivistákat, könyv- kereskedőket, tanácsi dolgozókat, akik mindent megtettek az ügy sikeréért, önzetlenül, hiszen nem az ő nevük szerepelt, a meghívókon, a plakátokon, ők csak szerveztek. Más kérdés, hogy csak a könyv szeretetére hivatkozva a jövőben elég nehéz lesz eredményeket elérni. Végig kellene gondolni, hogyan őrizhető meg a már elért színvonal, hogyan lehetne megújítani az irodalom tavaszi ünnepét. De nem úgy, mert attól mentsen az ég, hogy feladjuk a már elfoglalt hadállásainkat. Csutora« Annamária Az alkotásba menekült 1986 nyarán is, amikor a Doktor Valaki tévelygései sorozat ötletét kitalálta. Saját —■ fülszövegen olvasható — szavai szerint, élete meglehetősen gondterhelt időszakában ,,találkozott” először Doktor Valakivel. „Jólesett vele találkoznom, mert körülményei nagyon hasonlóak voltak az enyémekhez: osztozhattunk a -bajban. Csakhogy ő gyöngéd öniróniával és iróniával reagált azokra a gondokra és megpróbáltatásokra, amelyeket én hajlamos lettem volna már-már dramatizálni [... ] Az első találkozás után körülbelül fél éven át szinte úton-útfélen belebotlottam Doktor Valakibe, úgy is mondhatnám: majdnem mindig arrafelé bolyongott, tévelygett, amerre én tévelyegtem.” A költőt, nyomasztó gondok, amelyektől így próbált szabadulni, csak Garai Gábor személyisége felől értelmezhetőek. Köznapi szemmel inéave inkább életerőt adó — bár kétségkívül fárasztó — terhek kerültek ekkor a vállára. Az történt ugyanis, hogy a költő és a felesége 1986 őszén — megválva ia Mikó utcai otthontól — közös családi ‘házba költözött fiával, menyével és két fiúunokájával: a fiatalok kinőtték addigi, apró öröklakásukat. Az ésszerűség az összeköltözés mellett szólt. A lakásnézések és nézők, csere és adásvétel, h/itel és költözés, az egész herce-hurca szinte megoldhatatlannak látszó helyzetet teremtettek a borúlátásra hajlamos, s a hurcolkodás, könyvespolc-állítás, falfiúrás, lámpabekötés dolgaiban magatehetetlen költő számára. A versciklus egyik darabja szerint Garai— Valaki ekkor „félholt volt a gondtól, i olyan kusza pénzzavarba sodorta egy kényszerű családi — mi? kaland? vállalkozás? ön- sorsrontás? —, no mindegy; képzelt végrehajtóktól rettegett, teljes csődtől, sőt, már-már éhhaláltól.” (A mindennapi) Túlfeszült és elpattanással fenyegetett egy erős belső, érzelmi húr is. Garai—Valaki, „akit a népben és nemzetben gondolkozók nemzeti nihilista néven szoktak hívni”, hírével ellentétben erősen kötődött a „legszűkebb hazához”. Budapesten született, de sohasem érezte az egész fővárost otthonának. Mindig Budán lakott, igazi pátriája azonban annak csupán két „tájegysége” volt: a Krisztinaváros és Lágymányos. A legszűkebb haza pedig, ahol gyermekkora, ifjúsága és férfiével javát leélte, „a Várdomb nyugati lejtőjétől a Mészáros utcáig” terjedt, mindössze néhány négyzetkilométernyi körzet volt. Igaz ragaszkodással kötődött e vidék rögeihez, fáihoz, köveihez; „ne engedj elmenni ‘innen most már, amíg élek, / hadd várjam a bevárhatatlant a legszűkebb hazában.” — írta nem sokkal előbb, 1982-ben. S azután csak elköltözött a számára idegen. Ismeretlen Dél-Budára, 1986, szeptemberében. Ezek voltak tehát azok a gondok, amelyeken osztozni próbált. Művészhez Illőn, a költői Ica tar z. is ragyogásában élte meg a reménytelennek tetsző magánemberi helyzetét. Megteremtette Doktor Valakit, a saját tipródásain felülemelkedő, bölcs, olykor ironizáló alakmását. Szigorú költői penzumot vállalt azzal, hogy e vele bolyongó „árnyat” versbe írta, „lihlettelenül” is élménnyé téve a prózai mindennapokat. Nem a költő eltévelyedéseit megörökítő pika- reszkről van itt szó, hanem éppen a tévelygések elleni önvédekezésről, az alkotás fegyelméről. Válasz ez a kötet a Garai Gábort évek óta gyötrő, de új élethelyzetében felerősödött kételyekre: „megmaradok? — talán megmaradok; ’ de termést hozok-e? — ugyan ki tudja...” (A csemetediófa) A Doktor Valaki tévelygései című kötet 29 darabból álló összefüggő versciklus, a kéziraton még olvasható műfaji megjelölés szerint: verses regény. Maga a költő rendezte sajtó alá. Kézbe véve első reflexként a műfaj — Garat Gáborhoz életrajzilag is közelálló — kiváló magyar művelői jutnak az eszünkbe, Szabó Lőrinc például, (tőle diákként kért véleményt a verseiről), és Káilnoky László (az idősebb barát és pályatárs). A Doktor Valaki azonban nem verses önéletrajz, mint a Tücsökzene; s a múlt ‘kevésbé szervezetten idéződik fel benne, mint Homálynoky Szaniszló újabb történeteiben. Csak egy-egy bevillanás, a magányosan töprengő ember alkalmi víissza- révedése — pl. egy elromlott irányjelző javítása közben a halott sofőr-barátra. A műfaji párhuzamok ellenére közelebb áll Déry Tibor: A napok hordaléka címmel annak idején az Élet és Irodalomban hetente megjelent prózai jegyzeteihez, emlékezéseihez. A napló-jellegnek megfelelően így került azután a kötetben egymás mellé a legkülönfélébb tárgy: kávéházi beszélgetés és követségi fogadás, séta unokájával és magányosan, újév reggelén, sírásóktól hallott kocsmai anekdota és az atyai baráttal eltöltött, meghitt alkony. A mindennapok hordalékaként írta versbe a WC-folklór Szt. József (János) Kórházban felfedezett kis remekét, egy „találó és nem kevésbé praktikus, valamint a férfinem ismeretéről tanúskodó mondást”. A ciklus egyes darabjai rendre a vershelyzet „prózai” rögzítésével indulnak: Valaki ott ül egy sárga pádon, csemetefát vásárol, hazafelé bandukol a Széptani Egyletből. E fénytelen megállapításokból az epikus ábrázolás lépcsőin, többnyire párbeszédeken emelkedik fel stilárisan is és gondolatilag is a mű az utolsó sorokig a legnemesebb költészetté, miközben a mindennapi tárgy — témává érlelődik. E témák közt megtaláljuk az utóbbi évekből ismerős elmúlás, élet és halál élménykörét. A legtöbbször és a legmakacsabbul persze a költészetet. Korábbi verseiben és nyilatkozataiban az ún. közélctiség esélyeinek romlása foglalkoztatta, kételyeket keltett benne személyes népszerűségének érezhető csökkenése. Most azt tapasztalja, hogy maga a költészet kezd kimenni a divatból, Petőfi, Ady, Weöres sorai legtöbbször ismeretlenül csengenek. Garai Gábor posztumusz könyve nemcsak egyik záróköve az életműnek (az előkészületben lévő utolsó verseskötet, a Zápor és aszály mellett), hanem új elem is. Az érdeklődő alighanem a költő egyik legjobb müvét kapta kézhez a Magvető Kiadó jóvoltából. Zimonyi Zoltán A persely Lassan araszolunk kamaszfiammal a szombat délelőtti bevásárlási csúcsban az ABC pénztárához. A szomszédos kasszánál, a pénztárgép mellett kis fémpersely, fölötte tábla: Csak egy forintot a rákellenes alapítvány javára! Van, aki feszengve, zavartan, mások meglepetten, tanácstalanul reagálnak a váratlan felszólításra, néhányon egy-egy pénzérmét csúsztatnak a perselybe, mások ügy tesznek, mintha észre sem vették volna a kis fémládát. Míg a jelenetet figyelem, magamon érzem fiam fürkésző pillantását. Jól tudom, miért lesi, várja reagálásomat, ismerem ezt a tekintetet, amely a kamaszgyerek kérdését rejti: mondd meg, hogyan kell viselkedni ebben a helyzetbein, adjunk, ne adjunk, egyáltalán, mi a szabály, amit nekem ezután követnem kell? Érzem, hogy most mondanom kellene valamit, tudom, hogy ez is olyan élethelyzet, egy olyan pillanat, amikor talán életre szólóan eldől, miként reagál majd fiam, amikor saját felnőttéletében, már egyedül találkozik egy ilyen persellyel, egy ilyen felhívással. Én azonban elkerülöm a gyerek tekintetét, úgy teszek, mintha semmit sem vettem volna észre, a tömeg pedig máris elsodor bennünket. Mert az az igazság, hogy én sem tudom valójában, „mi a szabály”. Évtizedekig semmi dolgunk nem volt nem állami kezdeményezésű perselyekkel, és felhívásokkal, ezek ugyanis nem léteztek. A mindenről gondoskodó állam ideájából következett, hogy nálunk az egészségügy, az oktatás, a szociális gondoskodás központi feladat, és ezt a feladatot az állam egyre magasabb színvonalon meg is oldja — állítottuk. Hosszú ideig úgy tűnt, e kérdésben konszenzus van a paternalista állam és a magángyarapodás lehetőségével megajándékozott állampolgár között. Az elmúlt évek keserű felismerése, hogy sem az egészségügy, sem az oktatás nem általánosan hozzáférhető, nem ingyenes, és sajnos, korántsem olyan színvonalú, amilyennek korábban hirdettük. Az állam úgymond széttárja karjait és beismeri: ez van, sajnos olyasmit vállalt, ígért a fejletlen szocializmus, amelynek teljesítése ma még meghaladja erejét. Mit tesz ilyenkor az állampolgár? Először felháborodik, tiltakozik, aztán megkísérli egyedül kivédeni a több évtizedes elhanyagolás miatt rogyadozó társadalmi infrastruktúra nyomását. Magántanárt fogad gyerekei mellé, a paraszolvenciával próbálja megszerezni az egészségügyi hiánygazdaság „áruit”: a kórházi ágyat, a gyógyszert, a soron kívüli műtétet, sokszor a puszta ápolást is. De nincs mindenkinek módjában effajta költséges különbékét kötni a nyomasztó hiánnyal, s ezen az úton a „fizetésképtelenek” még rosszabb helyzetbe kerülnek. Az utóbbi időben azonban mind több jele van annak, hogy az állampolgárok a különbéke helyett a szó eredeti értelmében vett összefogást választják, hogy nemcsak maguknak, hanem a többi rászorulónak is megoldást keresnek. Persze, ami messziről nézve egyszerűen jótékony kodás i hullámnak, netán társadalmi divatnak tűnik, az közelről, az egyes akciókat vizsgálva sok különféle szándékra, érzelemre, célra, és eredményre bomlik. Van köztük sokat ígérő, egyértelműen nemes érzésektől vezérelt, vannak kérészéletű, bukásra ítélt kezdeményezések, s bizony olyan is akad, amely nagyon is reklám-, vagy önreklámgyanús, netán a saját zsebre gyűjtés is megbújhat a háttérben. És azoknak is igazuk van, akik szerint a magyar egészségügy, közoktatás, szociálpolitika számtalan, égető gondja nem számolható fel közadakozással. A mértékről, a végeredmény nagyságáról lehet tehát vitatkozni, a szándék, a jelenség megítélésében azonban csínján kell bánni a lekicsinylő jelzőkkel. Ha egy társadalomban hirtelen sokan érzik úgy, hogy közösen akarnak tenni valamit, önként hoznak áldozatokat a közért, azt az olyannyira kívánatos önszervező, alulról építkező civil társadalom megnyilvánulásának kell tekintenünk, s mint ilyenről nincs jogunk sommás ítéletet alkotni, kötelességünk viszont minden lehetséges módon támogatni. Különösen nagy a felelősségünk abban, hogy saját kudarcainkból, csalódásainkból okulva, milyen muníciót adunk ezekben a kérdésekben a felnövekvő nemzedéknek. Azoknak, akik többé-kevésbé még ép erkölcsi érzésükkel hiteles emberi kapcsolatokat, értékeket, közösségeket keresnek, és olyan „ódivatú” kérdéseik vannak, hogy mi az élet értelme, mi a helyes és a helytelen, ki az igaz ember, és miben lehet hinni. Persze nem biztos, hogy ezeket a kérdéseket nyíltan fel is teszik nekünk. Hiszen olyan felemásan alakult körülöttünk a világ az elmúlt években, hogy mi felnőttek lassan könnyebben találunk szavakat a gyerekek szexuális felvilágosításához, mint a közösség, a társadalom, az emberi együttélés erkölcsi normáinak megfogalmazásához. Úgy érzem ebben segíthetnek a perselyek, a társadalmi önsegély éledezésének apró jelei, a szolidaritás növekvő csírái. Az a gyerek, aki a szülői példa nyomán a napi kóla-, rágógumi-, fagyi-, csoki-kiadásainak egy részét a perselybe dobja, nemcsak a szó szerint életeket mentő rákszűrő autóbuszok megvásárlását segíti elő, hanem leckét kap társadalmi szolidaritásból, önfegyelemből, a fogyasztói mentalitás önkéntes korlátozásából is. És el tudok képzelni olyan gimnáziumi ballagást is, ahol a maturálok kezében csupán egyetlen szál virág van, s azt a sok-sok ezer forintot, amelyért a mai pazarló divat szerint illik őket virágkölteményekkel elárasztani, egyszerűen átutalják az arra rászoruló kortársaiknak, netán alapítványt, ösztöndíjat létesítenek a nehéz helyzetben lévő tehetséges gyerekek továbbtanulásához. Évtizedek óta nem érzett nagy várakozás, bizalom és remény van napjainkban ebben a társadalomban arra, hogy közösen úrrá lehetünk nyomasztó bajainkon. Sokáig bújtunk cinizmusunk mögé, hogy így leplezzük csalódásainkat, ezért is az ódzkodás bennünk a nagy szavaktól. Szerencsére kamaszgyerekeink olykor szavak nélkül is megértenek bennünket. Pusztai Éva
