Észak-Magyarország, 1988. június (44. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-04 / 133. szám
Észak-Magyarorszóg 9 1988. június 4., szombat HANGOLÓ CSEH KAROLY Nyílik a pillanat Aranyport mosott a felhőkből a délután s beszórta arcodat vele minden csilláma megkarcolja szemem akár csapódó ágak tövise S nem emlékszem: kezemben szegfű borzolta-e ázott szirmait vagy egy fehér blúzgallért érintett az ujjam? úgy vakít e léten túlra nyíló pillanat melynek rozsdái arcodra most mint aranyló szemcsék hullanak. Serföző Simon Mindenáron — Részlet — I"“® 'W Bizonyára közrejátszik (második) szakmám elfogultsága is, de a könyvhét antológiái közül mindig a Magyar Mozaikot, illetve „elődjét”, az Irószemmel-t várom a legnagyobb érdeklődéssel. Ezzel nem akarom sem. a Szép versek (költészet napján megjelenő), sem a Körkép, sem a Rivalda értékeit alábecsülni. Nagyon is. fontos tudni, hogy milyen volt a tavalyi vers-, novella- és drámatermés, de — jól tudjuk —, hogy ezek színvonala mindig esetleges, s a kötet maga nem kevésbé függ a válogató ízlésétől is. (Erről írtam is a Szép versekről szólván). Ugyanakkor úgy vélem, hogy ma a magyar valóság — még jelenség szinten is — sokkal izgalmasabb változásokat él meg, mint a kifejezetten szépirodalom. Ez a körülmény — felgyorsult idő? — értékeli föl azt a csak félig irodalomnak nevezett, sokszor valóban az irodalom perifériájára szorult műfajt, amelyből ez a kötet ad válogatást. S minthogy több éve rendszeresen recenzálom is ezt a válogatást, érdekes összehasonlítás is kínálkozik, vagy ha úgy tetszik, játék: ezekből a „mozaikokból” összeállítani egy trendet, fejlődési vonalat. Milyen a magyar valóság? Hogyan alakul? Nos, kockáztatva, hogy minden általánosítás torzít kicsit, azt mondhatjuk, hogy a magyar riport- és szociográfia-irodalom a morali- zálgatás, a megfontolt hüm- mögés felől közelítve, mára egyre konkrétabb és tárgyi- asabb lett. Ebből (is) keletkezik az a látszat — sokszor halljuk is ezt a vádat! —, mintha a sajtó ma „sö- tétebb képet« föstene a valóságról”, mint amilyen az valójában. Tehát a tükörben lenne a hiba?, s nem a valóságban? Csupán utalni szeretnék itt néhány témára, amely ma már azért marad ki a riportválogatásokból, mert a riporterek elunták a hiábavaló beszédet ... Ilyen az iskolaügy, a lakás, az értelmiség helyzete. Ebben, az idei kötetben is van riport a pedagógusokról, megbecsülésükről (Tanács István: Szegénységi bizonyítvány), de ki jajong ma már a pálya elnőiesedéséről, a képesítés nélküliekről? A kérdés ma már az, hogy ki fogja tanítani a tanítókat, a leendő tudósokat, ha egy egyetemi tanársegéd fizetése (1986-ban) 3 és fél ezer forint, azaz kevesebb, mint a tanszéken dolgozó gépírónőjé (hogy ne mindig a szenesemberéhez, vagy a kőműveséhez mérjük)? Mert a gépírónő „elmehet máshová” is dolgozni, tehát meg kell fizetni, míg akit a tudomány (kutatás), vagy a .tanítás érdekel, az úgyis marad, mert megszállott, vagy mert nem tud hová menni. S mi lesz azokkal, akik maradnak? Az szép lassan elporlad, mert vagy feladja szép ambícióit (Guba Zoltán: Köszönöm, megvagyunk), vagy negyvenéves koráig fizikailag-erkölcsileg kiégve várhatja a megváltó infarktust. De hagyjuk az iskolát, változatosabb témát kínál például a gazdaság. A tavalyi kötetben az egyik legizgalmasabb írás OPalúdi József: A Zöldért-szindrómája volt. Lehet a kereskedelem — a zöldség — ráfizetéses? Lehet, ha magyar módra mamutcég végzi. Csakhogy azóta újabb ábrákat vésett az élet erre a táblára is. Mezőgazdasági üzemek, azaz egész falvak kerültek csődbe — tudhatjuk meg például Fónagy István: Konkrétumot nem mond senki című írásából. Mi a gond Cigándon, a Bodrogközben, a fokozottan hátrányos helyzetű, mert erőforrás-hiányos térségekben? A rossz gazdálkodás? Az is. De a többi, azaz a sikeres vállalkozási formákról szóló riportokat (lásd Kun István: Mesés milliók, Ballai József: Pintér Művek) olvasva egy eddig tabunak, pikánsnak tekintett kérdéskörhöz jutunk: a tulajdonéhoz. Sokáig éltünk abban a tévkép- zetben, hogy csak a szocialista, azaz az á\lami tulajdonforma lehet hatékony. Az élet éppen az ellenkezőjét igazolta! Cigánd lepusztult, elszegényedett, s a riport írásakor riadtan várta, hogy mit döntenek róla: kap-e megint segélyt, haladékot a „nagy kosárból”? Ugyanakkor — tudjuk meg Császár Nagy László: Pusztai csendélet című, korántsem szívderítő írásából, a csongrádi homokon milliókat termel a paraszti lelemény és önkizsákmányolás a fóliák alatt. Ám akár az elszegényedés, akár a gazdagodás esélyeiről olvasunk, mindenütt valamilyen érték pusztulásáról, megrendüléséről kapunk látleletet. Mert az is baj,, ha létbizonytalanságban él az ember, mert fél, hogy elveszítheti az állását (Treiber Mária: Régi munkahelyre ítélve, Nógrádi Gábor: Lapáton), de az is, ha az anyagi gyarapodás öncéllá válik, közben „nincs idő élni”. Több írás is foglalkozik a munkanélküliséggel, illetve azzal az új konfliktushelyzettel, ami a cég és a dolgozója között támad. Ü.i módon fogalmazódik meg az érdekellentét, illetve az érdekvédelem hiánya, módja. Gyanítom, hogy ez a téma még szerepelni fog jövőre is a Magyar Mozaikban, mint ahogyan a devianciáról, a deviánsokról szóló drámai tudósítások is. Szerintem jó, hogy erről a témáról is többet tudunk, olvashatunk, mint tavaly. Szembe kell néznünk vele. Azzal, hogy a széthulló családokban (válások), egyre több gyerek és öreg magányosodik el, jut olyan élethelyzetbe, amely nem oldható meg és fel, sem jogi, sem rendőri megoldásokkal. Minél megbízhatóbbak az ismereteink a magyar valóságról, annál nagyobb az esély a kibontakozásra, pontosabban: megbízható valóságismeret nélkül erre semmilyen esélyünk sincs. Ezért tartom igen fontosnak ezeket a riportokat, ezt a kötetet, noha valóban nem szívderítő, vidám olvasmány. Keserű pirula. De nélküle nincs gyógyulás. (horpácsi) ASZTALOS: Jó napot! Van itthon valaki? JUHÁNÉ: Ez kicsoda megint? (Kinyitja az ajtót.) Jó napot. Maga az? (A koporsóra, amit az asztalos letesz kívül az ajtó elé.) Már készen is van? El is hozta? ASZTALOS: El, kérem szépen. Vállamra vettem, s szépen elgyalogoltam vele. ERZSI: (mikor meglátja a koporsót, az anyjának.) Már megint mit vett? Csaknem? Üristen! (Beviharzik a nagyházba.) ASZTALOS: Jól megizzasztott! Csak ránehezedik az emberre, hiába. (Zsebkendővel törli a homlokát, Juliánénak.) Tessék megnézni, megfelel-e? JUHÁNÉ: Ha a mérete megvan! Amúgy szép. Ilyesmit gondoltam. ASZTALOS: Megnézzük még egyszer, kérem szépen. (Veszi a colstokot a zsebéből, s megméri Juháné magasságát) Százhetven centi... Emez meg ... (Megméri a koporsó hosszát.) Több mint két méter, tetszik látni? Ügy, hogy nincs ez elszabva. Bele tetszik férni. JUHÁNÉ: Nem is azért mondom. Csak mégis. ASZTALOS: Helyes. De nem lesz rövid, meg tetszik látni. Én kérem, nem lopom ki az anyagot semmiből. A becsület kérem, drága dolog. Ügy, hogy kétezer forint lesz akkor. (Tartja a markát.) JUHA: (bejön, az asztalosnak.) Te mit hoztál ide, Jóska? Mi ez? ASZTALOS: (a koporsóra.) Ez kérem szépen? Tetszik látni! JUHA: Csak nem nekem hoztad már? ASZTALOS: Nem kérem. A felesége rendelte, a saját részére, méretre. JUHA: (a feleségének.) Minek ez neked? Mosni akarsz benne? JUHÁNÉ; Nem! Kalácsot sütni! Neked! ASZTALOS: Ha nincs szükség rá, nincs probléma, kérem szépen. Lesz gazdája! Ide is kell Szunyiéknak, az utca végére. Ügy, hogy elvihetem, ha gondolják. JUHÁNÉ: Dehogy viszi innen sehova! Mindjárt adom a pénzt. (A pénztárcáját keresi.) Nem azért rendeltem, hogy másnak legyen! JUHA: Koporsó is kell neked? A kripta nem elég? Képes voltál azért is hetvenezer forintot kidobni! JUHÁNÉ: Az nem kidobott pénz! Mit gondolsz, a sírod majd gondozná valaki? A Feri gyereked elirányítottad itthonról, az nem jön haza megigazítani, kigyomlálni rajtad a földet. Fölverné a gaz! JUHA: De itt lesz Erzsi! Legalábbis azt szeretnéd! JUHÁNÉ: Amíg itt lesz. Nem biztos, hogy itt öregszik ő meg! Tíz-húsz év múlva, vagy lakik itt még valaki, vagy se. Nem lehet előre tudni. A mostani öregek kihalnak, ki marad utánuk? Ki lesz, aki gondolna a temetőre? Azért csináltatja mindenki a kriptát, mert azt nem kell gondozni. S valameddig állja az időt, nem simul ránk rögtön a föld. Nyomunk lesz, hogy éltünk, voltunk ezen a világon. Nem tűnünk el mindjárt, mint a semmi. (Csicsóné, a szomszédasszony kopogtat az ajtón.) CSICSÓNÉ: Jaj nekem, mi történt nálatok, Ilka? Csak nem halt meg valaki? JUHÁNÉ: (a pénzt számolja az asztalos kezébe.) Kilencszáz, ezzel ezer. (Az asztalterítő alól vesz ki még két ötszázast.) Ez meg a másik ezer. (Csicsóné felé.) Mért? Ki halt volna meg? CSICSÓNÉ: A Kisközből jöttem, mikor láttam, hogy hozzátok koporsót hoznak. Itt is van, ni. Csak jól láttam én. ASZTALOS: (elteszi a pénzt.) Köszönöm szépen. Akkor minden jót. (Juliánénak.) Másik ide nem kell, ugye? JUHA: Hogyne kellene! CSICSÓNÉ: Másik halott is van? ASZTALOS: (készségesen.) Kérem szépen. Lehet róla szó. Mikorra legyen készen? JUHA: Nem kell annyira sietni, mint a percmutató! Nem most kell még. Várd ki, amíg meghalok! ASZTALOS: Kérem szépen. Ügy lesz. Jó egészséget addig is! (Kimegy.) JUHÁNÉ: (az urának.) És ha nem lesz majd pénzed? Nem tudsz mindig dolgozni, azzal nem számolsz? Most kell gondolni mindenre, elrendezni előre, míg lehet. Utánunk ne maradjon gond. — Én elkészíttettem, le van tudva. Nyugodt vagyok. Ha kell, itt lesz a padláson, csak le kell hozni. JUHA: Csak tudnám, ezután mi kell? Mit tudsz kitalálni? Kőgalambokat csináltatsz a kerítésoszlopra? Ne kelepeljenek is? A szőnyeget is kicserélted a múltkor, pedig nem rég vetted, nem volt tán hároméves se. S fogadjunk azóta a pap is tudja! JUHÁNÉ: Nem is titkolom el! (Csicsóné- nak.) Gyere, nézd meg, ha akarod. Ügyis megyek befelé. JUHA: (a felesége után.) De az árát, azt is mutasd meg! —oóo— JUHÁNÉ: Rögtön négy óra, s még nem csináltam semmit. (Hangosan a lányának, az oldalsó szoba felé.) Erzsi! A nejlont feltörölted már vizes ruhával? ERZSI: Hogy töröltem volna! Az ablakokat pucoltam! JUHÁNÉ: (a másik szobába nyíló ajtóban, Csicsónénak.) Na, milyen? Mit szólsz hozzá? Majd megszakadtam, mire Pestről hazahátaltam. CSICSÓNÉ: Nagyon szép. Gyönyörű, igazán mondom. De leteríted nejlonnal? JUHÁNÉ: Le bizony. Ne járkáljuk ösz- sze! CSICSÓNÉ: Azért van. JUHÁNÉ: Ez nem rongyszőnyeg, mint amilyen nálatok van. Jön-megy az ember, hogy nézne ki? ERZSI: (kijön az oldalsó szobából.) És így? így hogy néz ki? így az én házam ez, hogy én csak takaríthatok benne. De hogy beleszólhatnék bármibe is... (Kimegy a nyári konyhába.) CSICSÓNÉ: (a zavart csend után.) Amúgy nagyon szép minden. A függönyök. A bútor. Szépen kifestve a fal. JUHÁNÉ: Csak ezek a francos legyek ne piszkítanák össze! (Darab ronggyal hadonászik.) A fene essen belétek! Zunga- tyúznak itt! CSICSÓNÉ: Van itt minden, Ilka! Elértétek magatokat. Most már csak a lányodnak kellene valami komoly parti. Kifut az időből, annyit válogattok. JUHÁNÉ: Van annak már. Van bizony! CSICSÓNÉ: Igazán? Ne mondd! Mióta? JUHÁNÉ: Ki tudja! Nem jelentette be, csak nemrég. CSICSÓNÉ: És én erről ne hallottam volna? Hogy lehet az? Ez nagy hír pedig. JUHÁNÉ: Az ám! Tudják is ezt már sokan! CSICSÓNÉ: Egy orvosról hallottam fél füllel, de az úgy se igaz. JUHÁNÉ: Mért ne lenne? Pedig így van. CSICSÓNÉ: Á, ne hidd el, Ilka! Nem lehet az igaz. Egy orvos nem áll szóba akárkivel. JUHÁNÉ: Mért? Erzsi akárki? Akinek ilyen háza van, meg mindene? Vigyázz már! CSICSÓNÉ: Akkor se való egy orvoshoz. Az ki van iskoláztatva, minden. JUHÁNÉ: Tanult Erzsi Is, nem? Mennyi könyve volt! Alig bírta! CSICSÓNÉ: De nincs más neki, csak érettségije. JUHÁNÉ: És nekem mim volt, mikor férjhezmentem? ‘ CSICSÓNÉ: De nem is orvos az urad! JUHÁNÉ: De nekem nem is volt semmim, egy lukas fazekam se. Engem nem lehet összehasonlítani ővele. Én amit lehetett ideteremtettem neki. S nem azért, hogy mit tudom én, ki üljön bele. CSICSÓNÉ: Az én fiam jobban megfelelt volna Erzsikének, össze is lehetett volna boronáini őket. Szakmája van Péternek, rendes keresete. JUHÁNÉ: A téeszben van: utolsó helyen. CSICSÓNÉ: Több pénze van, mint egy orvosnak, főleg egy kezdőnek. JUHÁNÉ: Majd lesz ennek is, ha most még nincs — kétszer annyi! Egy orvos mindig úr volt, a te fiad meg csak villany- szerelő a libaólaknál! Előbb-utóbb oda vinné az én lányom is. Én pedig nqm azért kíméltem a munkától, óvtam, taníttattam, ö még nemigen járt kint a határban se. A buszból látta csak. CSICSÓNÉ: Elég baj az! S akkor már azt képzeled, különb az én fiamnál? Ugyan már! És ha nem veszi el az az állítólagos orvos? Csak kihasználja? JUHÁNÉ: Az nem állítólagos — valóságos! És meg van az már fogva. Nem tud szabadulni. * A szerző Otthontalanok című kötetének a premierje június 6-án (hétfőn) délután 5 órakor lesz a II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtárban. Közreműködik: Máté Éva, Kulcsár Imre. Sallós Gábor, Sohiló István színművész.
