Észak-Magyarország, 1988. május (44. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-14 / 114. szám

1988. május 14., szombat

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 3

írta: Dudla József,az MSZMP B.-A.-Z. Megyei Bizottságának első titkára

M

a széles körű és mélyre Hatoló politikai eszmecserék időszakát éljük. Gazdasági, szociális gondjaink vannak, nő a jövőért való aggodalom, de erősödik a társadalmi felelősségtudat és a tenni akarás is. Gondjaink és megtett utunk tapasztalatai, a szocialista országokban kibontakozó átalakulás, a párt Központi Bizottságától kiinduló, józan helyzetelemzésre alapozott felelős kezdeményezések nagy jelentőségű politikai döntéseket érlelnek. A pártértekezletre való felkészülést kísérő fokozódó érdeklődés bizonyítja, hogy a társadalom többsége elkötelezett a szocializmus ügye iránt, s részt kíván venni gazdasági, politikai, társadalmi céljaink kitűzésében, az eszközrendszer formálásában és a megvalósításban. A szocialista fejlődés lényegi kérdéseiről napjainkban folyó — és a jövőben folyamatos eszmecserék alakítják a lehetséges közmegegyezést, a fel-felízzó szenvedélyekből, makacs illúziókból, vágyakból és a töprengően, kétkedően-bizakodóan megfogalmazott útkeresésből. A párt által kezdeményezett értelmes viták embert, gondolkodást formálva egyúttal szervezik a megújulás társadalmi támogatását, hiszen szellemi vonzásukba került sok-sok felelősen gondolkodó pártonkívüli is.

A politikai hangulatot ma a várakozás jellemzi. Ennek csak úgy tud a párt megfelelni, ha helyes választ ad az elmúlt 10—15 évben keletkezett gazdasági feszültségek okaira, és programot alkot a gazdaság mellett a társadalmi-politikai megújulásra is.

E program kiindulópontja nem lehet más, miint az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb tanulsága: egyetlen hatalom, a munkáshatalom sem képes — bármilyen vonzó eszmerendszert is szolgál — függetleníteni magát a társadalmi-gazdasági fejlődés objektív törvényszerűségeitől. A politika annak .a tudománya, hogy e törvényekhez ne vágyaink alapján, hanem elfogulatlanul, realista módon közeledjünk. Ha például a termelőerők fejlődéséhez — ami a társadalmi haladás alapja — ma még áru- és pénzviszonyok szükségesek, akkor az a helyes, ha engedjük, elősegítjük e viszonyok törvény- szerűségeinek érvényesülését, nem pedig — félve a velük járó konfliktusoktól — nélkülük, sőt, ellenükre akarjuk a gazdaságot; társadalmat „irányítani”. Aki ezt az igazságot nem tiszteli eléggé, nehezen megoldható konfliktusokba keveredik. Erre figyelmeztetnek a saját tapasztalataink, éppúgy, mint a baráti országok példái.

A változást, a változtatást nemcsak igényli, de sürgeti is a párttagság, hiszen attól remél hatékonyabb gazdaságot, demokratikusabb közéletet, jobb életkörülményeket. Egyre több helyen tapasztalható a közvetlen és napi érdekeken felülemelkedő, Veres Péter szavaival, a népben, nemzetben való gondolkodás. Ha azonban konkrétan kerül szóba a változtatás területe és mikéntje, akkor észrevétlenül, sokszor ösztönösen a régi beidegződések alakítják a válaszokat.

A reform útján megtett 20 év alatt a nagyobb hatékonysággal kecsegtető gazdasági technikák kikísérletezésében és alkalmazásában már eléggé előrehaladtunk, de úgy tapasztaljuk, a gazdálkodás ösz- szefüggései alapján további lépésekre van szükség. Sőt, a gazdasági irányítás önmagában már nem fejleszthető«, csak ha a korszerűsítés útját végig járjuk — s lehet. hogy ez még nagyobb csatákkal jár — a társadalmi felépítményben, a társadalom intézményeiben is. Hiszen az elmúlt 40 év nemcsak kedvező változásokat hozott társadalmi viszonyainkban, de kifejlesztette a maga fejlődést gátló tudati terhét, idejétmúlt képzeteit is.

Mai társadalmunk és gazdaságunk szerkezete bonyolultabb, az egyes osztályúk, rétegék sokszínűbbek, mint akár 5—10 évvel ezelőtt. Összetettebbé váltak a társadalmi kapcsolatok is. Ezt a differenciálódást és a vele járó érdektagoltságot már korábban felismertük, Vie a gyakorlatunkat, főleg a politikai intézményeket és a párt döntési mechanizmusát mindeddig elmulasztottuk ehhez a felismeréshez igazítani. vagy megelégedtünk a nem mélyreható, nem lényeges változtatásokkal. A hibás döntések, a végrehajtás gyengeségei ugyanakkor egyértelműen jelzik, hogy a mai érdekviszonyok nem fejezhetők ki, a különböző érdekek nem egyeztethetők csupán alá- és fölérendeltségre épülő, központilag irányított, nem eléggé önállóan működő intézmények keretében.

Akkor sem, ha azok mégoly racionálisan megszervezettek, kitűnő felkészültségű emberekkel dolgoznak, vezetésük pedig igényes. A politikai intézmények között rendeltetésüknek megfelelően kell megoszlania a döntési és cselekvési térnek, és meg kell változtatni a központok és az Irányított szervezetek viszonyát. Az utasítások, rendelkezések eddigi nagy arányával szemben a szervezetek önálló működéséhez, a tagság eredményes tevékenységéhez szükséges feltételek biztosításának kell előtérbe kerülnie, és az eleven szervezeti élet tapasztalataiból kell a döntéseknek megszületnie. Ahhoz, hogy az idejétmúlt módszerekkel, stílussal, szervezeti megoldásokkal szakítani tudjanak, minden politikai szervezetben megfelelő szellemiség, politikai érettség szükséges. Társadalmi szerepéből következően ez mindenekelőtt ,a pártra igaz.

Ez azonban nem is olyan egyszerű feladat. Nem a párttagság hibája, hogy jól megtanulta: legyen szó gazdasági, kormányzati, vagy politikai kérdésekről, a döntések részletei is „fent” születnek, s megszokta, hogy a feladatok kijelölése és eljárási szabályok veszik le válláról a gondolkodás terhét és a felelősségvállalás kockázatát. Ezek olyan társadalmi szerepek és szabályok, amelyekbe belenőttünk, s, amelyekben nem volt módunk — és sokáig, amíg eredményesek' voltak, okunk sem — kételkedni. Valószínű, azért sem, mert nem lehet kezdettel kételkedve építeni az új társadalmat. A helyzet azonban változott: mára eljutottunk oda. hogy a fejlődés éppen a jobbító kételkedést igényli; és sok régi, nem igazolódott elméleti feltételezést, eredményt már nem hozó gyakorlati módszert kritikusan felül kell vizsgálni.

Ezek köthetők stílushoz, döntésekhez, a döntést hozó testületekhez, az azokat befolyásoló személyekhez, s e kötődésekre rá lehet, rá is kell mutatni. Azonban a hibás döntéseket felváltani jó határozatokkal. a testületeket felfrissíteni új személyekkel — a dolgok egyszerűbben elrendezhető része és a pártértekezlet előkészítésének módja biztosíték arra, hogy lesznek új, progresszív döntések, és lesznek új személyek a végrehajtáshoz.

A megújuláshoz azonban ez nem elegendő. Ha el akarjuk kerülni a problémák ilyen halmozott jelentkezését, akkor korszerűsített, és korszerűsödni képes, állandóan változó, alkalmazkodó gazdasági és politikai mechanizmust kell kialakítania a társadalomnak. Jó működtetéséhez pedig megfelelő szemléletű, magatartású. az intézmények szerepével együtt változó, alkalmazkodó emberek sokasága kell. Ennek elérése lesz a politika, a párt igazi próbatétele! Mert azzal, ami ma van, sok tekintetben joggal vagyunk elégedetlenek, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ezt szoktuk meg, ennek a.szabályait ismerjük, ebben tudunk eligazodni, ennek a szellemisége és logikája vezérli még a gondolatokat, ha valamilyen döntésre hatni akarunk, és ha cselekedni kell!

A megszokás rejtett erejét, hatását az eszmecserék szinte minden vitatott kérdésében fel lehetett fedezni. Vitáinkban állandóan keveredtek a helyes, időszerű, és a helytelen, túlhaladott nézetek.

Szavakban például, elismerik a szocializmusnak. mint társadalmi formációnak átmeneti, és megvalósításának úttörő jellegét, saját gyakorlatunkhoz viszont nem sikerül iily módon közelíteni. Ezért a gyengeségek megítélése gyakran túlzottan indulatos, sokak számára elfogadhatatlan, hogy vannak dolgok, amelyekre mai tudásunk alapján még nem tudunk végleges választ adni, nagy illúziók élnek az ellentmondásmentes. tökéletes megoldásokról.

Egyszerre van jelen az egyetértés a párt stratégiai jellegű tevékenységével, elvi-politikai irányítási gyakorlatával, és az elégedetlenség, .mert hiányzik a részletekbe menő irányítás sokoldalú rögzítése, a politikai rangra emelése.

Elemi erejű az igény, hogy a legfontosabb kérdésekben a tagsággal történt konzultáció alapján szülessen döntés, most mégis sokan olyan ügyekben sürgetik a „hogyant” is rögzítő állásfoglalást, amelyekben még előttünk van az eszmecsere.

Furcsa paradoxon, hogy a vitában részt vevők nagy többsége egyetértett a párt elvi-irányító szerepével, de csak általában. országosan. A közvetlen környezetükben viszont a párt vezető szerepének erősítése érdekében akaratlanul is a korábbi gyakorlathoz való visszatérést sürgették, azt ajánlották, hogy a pártszervezet vállalja fel minden vitás ügyben a döntnöki szerepet, „teremtsen gyorsan rendet”, legyen utasítási joga, hogy kikénvszerítse a különböző határozatok végrehajtását.

Sok párttagunk hiányolja a végrehajtás eszközeit, módszereit, garanciáit, sürgette az új eljárási szabályok és kötelezettségek megfogalmazását. De — anélkül tették ezt, hogy a gyakorlatból, a saját tapasztalatokból konkrét javaslatok születtek volna — mintha az erről való gondolkodást kizárólag mások kötelességének és jogosítványának tekintenék.

Nem azért hozom szóba mindezt, mintha az állásfoglalás-tervezettel kapcsolatos kifogások sok esetben nem lettek volna megalapozottak, hanem azért, mert a problémák kezelésének, a hiányérzet feloldásának nagyon leegyszerűsített felfogását tükrözik. Igaz, ennek megvan a gyakorlati alapja. A pártot a társadalom számára jobbára még ma is dokumentumai, szervezetei, illetve ezek hivatásos képviselői testesítik meg. Szeretnénk, ha a párt álláspontja az egyes kommunisták tevékenysége révén érvényesülne, valójában a társadalom pártirányításának „fogaskerekei” döntően a határozatokon, és a hierarchiában egymás mellé rendelt szervezeteken keresztül illeszkednek, a párttagság sokszor a háttérben marad.

Napjainkban tarthatatlan, hogy esetenként elkülönül párttag és a párt, az állampolgár és az állam. Ezért ha garanciákról van szó. az emberek leginkább felső irányítási szintek személyeiben, szervezeti megoldásokban, eljárási szabályokban gondolkodnak. Támogatják ugyan a változtatásokat, de úgy érzik, nincs szerepük benne, elegendő, ha valahol, valakik. mások változnak, illetve változtatnak.

Ezért a gazdaságj és a politikai intézmények korszerűsítése megkívánja egy harmadik terület, az emberi és mindenekelőtt a kommunista magatartás átalakítását.

El kell felejteni a rossz elméleti sémát, amely szerint a társadalom utasítókra és végrehajtókra tagozódik. A fejlődés lényege. hogy a jövőben a követelményekhez igazodó válaszokat mind több kérdésben az egyes párttagnak kell megadnia saját tudására, meggyőződésére alapozva, s ennek a válasznak tettekben is meg kell nyilvánulnia.

A szervezeti, jogi garanciák ugyanis nagyon fontosak, de önmagukban semmit sem érő, hatástalan kinyilatkoztatások, elkötelezettségek, a gazdaságban és a közéletben is önállóan, értelmesen gondolkodó, a távlati érdekek alapján öntevékenyen cselekvő ember nélkül. Nélkülözhetetlen a szocializmus-fogalom eredeti értelmezésének felelevenítése, mely szerint a szocializmus elsősorban eszme, a tömegek ideológiai és politikai mozgalma. Olyan mozgalom, amely az élet sűrűjében kezdődik, s amely mindenekelőtt az ember tudatosságának és aktivitásának köszönheti erejét. Ha valóban fordítani akarunk a helyzetünkön, a gazdaság, a politikai intézmények és az ember, személyiség reformját egyszerre, egy időben kell megvalósítanunk. Hiszen nem képzelhető el önállóan, felelősen működő szervezet, önál- lótlan, passzív tagsággal, csak erős, öntevékeny közösségek által. Mint ahogy az is igaz, hogy aki változtatni és változni akar, nem találhat otthonra megmerevedett, konzervatív szellemű szervezetekben tétova vezetés mellett.

A viták egyik tanulsága számunkra az is. hogy nekünk, akiknek kötelességéből fakadó felelőssége a pártszervezetek munkáját, megújulását sokoldalúan szolgálni, sürgős és fontos tennivalónk van ebben Mert a párttagság egy része számára a felszabadulást követően kiépült gazdálkodási és elosztási rend, a kialakult és meglévő politikai intézmények jelentik a „szocializmust” és minden, ami ettől eltér az idegen a szocializmustól. Ök is tapasztalják ugyan, hogy az ily módon elért eredmény nem kielégítő, a gondokat azonban teljes egészében szubjektív okokra vezetik vissza, és a megoldást pusztán vezetői személycseréktől és a szigorú ellenőrzésüktől remélik. Mellettük vannak szép számmal olyanok is, akik — miközben mindent meg akarnak változtatni a gazdaságirányításban, a politikai intézményekben és egymáshoz való viszonyukban — elfeledkeznek arról, hogy csak az emberek önmegújító képessége a biztosíték arra. hogy a fejlődés, a gazdasági, társadalmi haladás mindennapjaink meghatározó befolyásoló ereje legyen.

A Központi Bizottság az állásfoglalástervezetben önkritikus, de példája csak részben talált követésre. Ügy tűnik, hogy a központi irányításban elkövetett hibák ma még sokaknak alapul szolgálnak arra,

hogy felmentsék magukat mindenféle felelősség alól — pedig ez legalább beosztással arányos — a kialakult helyzetért. Igényes közélet viszont csak úgy alakulhat ki. ha az egyes ember, a párttagság is megtalálja ebben a maga szerepét, teszi a dolgát és vállalja a tettei következményeit. A politikai intézményrendszer változásai bonyolultabbá teszik a párt. számára az érdekérvényesítést. Ez fokozottabb politikai érzékenységet, jobb szervező munkát. türelmet, ötletgazdagságot, egyáltalán, egy fejlettebb politikai kultúrát igényel, amelyben a korábbi gyakorlathoz képest nagyobb szerepe, nagyobb befolyása van az eseményekre az egyénnek, a párttagnak. A párttag személyes felkészültsége, példamutatása, magatartása minősíti azt a pártszervezetet, ahol gondolkodása formálódik, ahol közéleti, politizáló emberré válik. A szocializmus értékeinek őrzésén, fejlesztésén gondolkodó, cselekvő, kezdeményező emberre tehát nem rácsodálkozni kell és neheztelni amiért megzavarja a kényelmünket. Ellenkezőleg, biztatni és segíteni kötelességünk.

Pártunknak tagsága felé kell ténylegesen fordulnia, mert a pártéletben valódi rangra, a mindennapi gyakorlat szintjére kell emelni az alulról építkező demokratizmust. és ennek kulcsa és garanciája minden egyes párttag politikai felkészültsége, műveltsége és közéleti jártassága. Itt még sok adósságunk van. A párttagság egy jelentős részének kevés a politikai tapasztalata, képességei kipróbálatlanok. Igaz, azért, mert a gazdasági konjunktúra, a konszolidált politikai viszonyok idején nélkülözhető volt az aktív politikai harchoz szükséges adottságok kifejlődése, hiszen könnyen, politikai küzdelem nélkül is elérhető volt a társadalmi egyetértés.

A mai viszonyok ellenben olyan embert igényelnek, aki tudja, hogy az egyet nem értés azzal, ami van, önmagában kevés a változáshoz, aki tudja, hogy csak kulturált, építő jellegű viták adhatják meg a fejlődéshez szükséges válaszokat, aki vállalja ezeket a vitákat és a belőlük fakadó cselekvést is.

A sokáig élvezett nyugalomnak nagy ára van. Meggyengült az egyik legfontosabb erkölcsi-politikai erő, a párttagság meggyőződésen alapuló, küzdelmekben edzett, személyes önbizalma. Hiányának sok tünete jelentkezik a mozgalomban. Mindenekelőtt az önálló válaszadás képességének fogyatékosságában mutatkozik meg, ami a cselekvést gátlóan állandóan újratermeli a központi válaszok igényét. De tetten érhető a párt egység mechanikus értelmezésében, az eltérő megközelítések hallatán bekövetkező gyors elbizonytalanodásban is. Pedig a pártmozgalmat nem kell félteni azoktól a nézetektől, amelyek a párt vezetésével szocializmust akarnak, csak felfogásuk, megközelítési módjuk nem szokványos, eltér az eddig ismertektől, hangoztatottaktól.

A követendőt igényes vitákban, rendszeres eszmecserékben tisztázni lehet. Sokkal veszélyesebb a gondolatok hiánya, vagy szürkesége, a középszerűség, mert az a politikai befolyás egyik pillérét, az aktualitást, életszerűséget ássa alá.

Az óriási információéhség sem csak pozitív előjelű, mert gyakran éppen az ön- állótlanságot, az aktivitás hiányát mutatja, vagy mert sokan ezzel az információk monopóliumát akarják. A mi erőnk azonban nem a megkülönböztetett informálásban van, hanem abban, hogy pártunk rendelkezik azzal a politikai szakszerűséggel, amely a lényeges információkat, a társadalmi értékek és célok, a politikai törekvések tükrében rendezi, minősíti és hasznosítja.

A közelmúltban folytatott pártviták tapasztalatai azt mutatják, hogy rendszeresíteni kell a párton belül és a társadalomban az eszmecseréket, szélesíteni a párbeszédet, mindig a tartalomhoz igazítva gazdagítani azok módszereit. A viták értelme és célja azonban a cselekvés, ezért a párttagságot, az állampolgárt a tettek alanyává kell tenni. Mindenki egyetért abban, hogy cselekedni kell, de a vitákban sokszor szóba került az is, hogy a megfogalmazott célok nem eléggé mozgósítóak. Én is vallom, hogy mindig kell valami fontosat mondani a jövőről, de ebben egy régi felfogás utórezgéseit is látom. Nem hiszem ugyanis, hogy kommunistát, felelősen gondolkodó embert csak tételesen megfogalmazott célok buzdíthatnak. Tettekre sarkallhat az elkötelezettség akkor is, ha olyan helyzet van, amelyen változtatni kell, de még nincsenek kiforrott, biztos megoldások; ha egyelőre az akadályok, fékek eltávolítása, olyan társadalmi állapot megteremtése a reális cél, amely segít meggyorsítani a „hogyan tovább” gondolati és gyakorlati tisztázását. A szocializmus ügye most tőlünk — nem más néptől, más párttól —, hanem személy szerint mindegyikünktől azt kívánja, hogy képességünk és erőnk legjavával vegyünk részt ebben a folyamatban.