Észak-Magyarország, 1988. május (44. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-28 / 127. szám

Észak-Magyarorszóg 9 1988. május 28., szombat Egy szó... — és egy mosoly... A kórház is a portán kezdődik. Ami itt törté­nik az emberrel, azt magával viszi. Ha rámor­dulnak, nehezebben viseli el a beljebb történ­teket, ha rámosolyognak, esetleg szólnak egy kedves szót is, bátrabban néz a következők elébe. Régóta figyelek egy asszonyt a Miskolci Gyer­mekegészségügyi Központ portáján. Nincs köny- nyű dolga a naponkénti látogatásokon. Eligazí­tást kérnek tőle, telefonos érdeklődéshez kérik a segítségét, kérik, hívjon taxit. Százak és százak, mindannyian aggódó szülők, nagyszülők, kissé megtépázott idegekkel, sokszor bizony otrombán, gorombán. Megfigyeltem, aki a leghangosabban követe- lődzik, a portásnő arra mosolyog a legszebben. Mosolyában csepp cinizmus sincs, belülről jövő, biztató. Ha síró mamát lát, vigasztalja, nem üres szavakkal, hanem tényekkel, ha boldog szülő tá­vozik, karján gyógyult gyermekével, a portásnő velük együtt kacag. Egyszer, egy csöndes este megkérdeztem a ne­vét. Peregi Jánosnénak hívják. Tíz éve segíti a gyermekkórház munkáját. A kórház a portán kezdődik ... !. gy. JELENTKEZÉSI FELHÍVÁS AZ IPARI MINISZTÉRIUM kohó- és gépipari ágazatához tartozó szakokra 1988. MÁJUS 31-IG fogad el jelentkezést a Zalka Máté Gépipari Szakközépiskola, Miskolc, Kun Béla út 10. Közvetlenül iskolánkban az alábbi szakok indulnak: 0 kohóipari 0 forgácsoló 0 gépszerelő 0 gépkarbantartó, -javító # gépipari minőségellenőrző 0 gyártástervező 0 gép- és készülékszerkesztő 0 hütö-klima és # ipari robot technikusi szak Igény esetén más szakok indítását is vállaljuk. Jelentkezés és bővebb felvilágositás az iskola irodájában, munkanapokon 8-16 óráig. Vigyázat, lehallgatnak! Fiatal nő van szolgálat­ban,! s bár még csak dél­előtt van, láthatóan fáradt, pedig este fél nyolcig egye­dül kell állnia a sarat, mert a társa megbetegedett. Be­szélgetnénk, de szünet nél­kül csörög a telefon, így Bodnárnó Csorna Katalin diszpécser a másik készülék­re mutat. Felveszem, így legalább megtudom, milyen is a diszpécser élete a Mis­kolci Ingatlankezelő Válla­lat hibaelhárítási üzemében. Valaki éppen üvegezést kér, sajnálattal közli a disz­pécser, hogy várnia kell, nincs síküveg. A bérlő nem szól semmit, csak megkö­szöni. Második hívónk már körülményesebb, mérem, (i percig foglalja 'le az 51-078- as telefont. Vízcsapcserét rendel, órára, percre szeret­né tudni, hogy június 2-án mikor érkeznek meg laká­sára a szerelők, hogy meny­nyi pénzt készítsen elő. Meglepődöm, amikor Bod- nárné fillérre megmondja az összeget. — Ha ketten vagyunk, megoszlik a munka, egyéb­ként eddig csendes, nyugodt a nap, még senki sem fe- nyegetődzött az igazgatóval, a pártbizottsággal, a Mi­nisztertanáccsal — mondja a percnyi szünetben. Az üzem gazdasági veze­tője Gálné Berliner Éva megmagyarázza: — Nincse­nek könnyű helyzetben a diszpécserek, nagyon sok in­zultus éri őket. Nekik pedig türelmeseknek ikell lenniük. Most már számítógép segíti a munkájukat, és valameny- nyi hívást szalagra rögzí­tünk. így bizonyos szem­pontból védve vannak, vi­tás ügyekben visszajátsszuk a beszélgetést. Nem verte nagydobra az IKV, kevesen tudják, hogy ha javítást, szerelést kér a lakó, ha hibát jelent be, minden szavát rögzítik és két hónapig megőrzik. Bi­zony cifra dolgokról árul­kodnak a tekercsek. A szá­mítógép ennél hosszabb idő­re tárol. Kíváncsiságból megkérdezem, volt-e beje­lentés az utóbbi időben a mi házunkból. A képer­nyőn pillanatok alatt meg­jelenik a válasz, hogy a múlt év júliusától egy sem. Ha lett volna, a képernyőn megjelent volna a bérlő ne­ve, a hiba megnevezése, a dátum. A miskolci lakás­bérlők egyébként nemcsak az említett telefonon, ha­nem a házkezelőségeken is bejelenthetik a hibákat, a hat házkezelőség minden délben bejelentkezik az ere- nyői központba. — Az idén, április végéig 15 518 olyan bejelentés ér­kezett, amelyet másfél na­pon belül ki kellett javíta­nunk. Mi átlagosan 1,1 nap alatt javítunk, a gyorsaság a vezetők prémiumtényezője. A gyors javítások; nagy ré­sze ingyenes. Javító-szerelő­szolgálatunk végzi azokat a munkákat, amiért már fi­zetnie kell a bérlőnek. A CB-központban szoktak megpihenni a szerelők, mű­vezetők. Most Tóth Lajos művezetővel találkozunk. Elmondja, hogy hatvanfős szakembergárda foglalkozik folyamatosan a megürese­dett lakások felújításával. Harminc napon belül a leg­elhanyagoltabb lakást is át kell adniuk. — Ezeknek a lakásoknak a bérlői vagy meghaltak, vagy kényszerűen kiköltöz­tették őket. Nehéz volna el­mesélni, milyen lakásokat hagynak hátra a kényszer­kiköltöztetettek! Hiányoznak a beépített bútorok, az aj­tók, össze van törve min­den, lógnak a vezetékek. Nekünk vadonatújjá kell varázsolni, mert az új bér­lő ugyanannyi „beugrót” és ugyanannyi lakbért fizet, mintha vadonatúj lakást kapna. — Maguk, felújítók, nem találkoznak az új bérlővel? — Sajnos nem, mert csak később jelöli ki a tanács. Pedig nagy összegeket le­hetne megtakarítani, ha tudnánk, az új lakó bútorá­val milyen tapéta, szőnyeg- padló harmonizál. Az esetek nagy százalékában ugyanis kicserélnek mindent. — Sok Miskolcon a meg­üresedett lakás? — Április végéig 169-et újítottunk fel, most 64 la­káson dolgozunk. Orosz József főművezető érthető bosszúsággal érkezik vissza a Hegyalja utcából: — Teljesen szétverték a felvonók gombtablóit. Nyolc gomb 300 forint és egy sze­relőpár két órát dolgozott rajta. Gyakran idéznek elő heccből rövidzárlatot, kisze­relik a fülkék égőit, amit sehol nem tudnak használ­ni. Érthetetlen ez a vanda­lizmus — és elkeserítő. A vétlen lakók pedig gyerekek­kel, csomagokkal járják a lépcsőket... Van olyan lift, amit másfél éve újítottunk fel, és már totálkáros. Több helyen vannak liftrekonst­rukciók a városban, egy- egy felújítás az általános forgalmi adóval 2 millió forintba kerül. Most ezt ta­láltuk ki — mutat egy plexi­lapra —, házilagosan elké­szítjük és rászereljük a di­gitális kijelzőkre, hátha véd valamit... A nagyvárosban ma 35 ezer bérleményt gondoz az IKV, ebből 30 547 a lakás. A javításokon, túl ezer és ezer lépcsőház, közös helyi­ség takarítása is ennek a vállalatnak a feladata. Ház- felügyelőt alig kapnak, ház­mesterekről pedig már nem is beszélhetünk. — Épülettakarítókat al­kalmaz a vállalat, a műsza­ki hibák gyors elhárítására pedig helyi diszpécserköz­pontokat telepítünk. Az Ár­pád utcában már olyan kor­szerű a központ, hogy a la­kó a liftből, egy távbeszélő segítségével kérhet szerelőt csőtöréshez, egyebekhez. Ezenkívül van már disz­pécserközpont az avasi la­kótelepen, a Vörösmarty utcában, és decembertől a Győri kapuban — sorolja a hibaelhárítási üzem megbí­zott vezetője, Tóth Péter. — lévay — Ai erenyői diszpécserközpontban Meztelen nő, három darabban A rendőr alezredes kutató szemekkel mé­reget, hosszú másodpercekig nem szól sem­mit. Arcán nem tükröződnek érzelmei, de a szemén látom, hogy bosszús lehet. Szinte már kínos a csend. — Mondja, hol eszelte ki ezt a sületlen­séget? — kérdezi. — Nincs jobb dolga, mint rémmeséket kiagyalni? Túl sok krimit olvasnak maguk. A Táncsics téren szó sem volt gyilkosságról. Egy szerencsétlen ember végképp ráúnt az életére, ezért öngyilkos­ságot követett el. Hosszú, részletes búcsú­levelet írt, amelyben megindokolta, miért vált meg az életétől. Ezt tartja maga olyan szenzációsnak? A bűnügyi riporter, hivatalosabban: a belügyi tudósító reméli, megnyílik alatta a föld. Elvörösödve dadog valamit arról, hogy a valóban krimibe illő történetet nem ő eszelte ki, hanem az egyik főnöke hal­lotta, s utasította őt, járjon utána az ügy­nek. A magyarázkodás persze semmit sem segít, a riporter elpályázik, közben lemon­dóan megállapítja, ez a nap is rosszul kez­dődött. Köszön a főkapitányság ügyelete­sének, és szidja magát, hogyan lehetett annyira zöldfülű, hogy ismét bedőlt a hí­resztelésnek, s lelkesen kapott egy olyan zsákmány után, ami nem is létezett. Dühét a szerkesztő előtt fújja ki: — Átpaliztak. A szerkesztő a kézirat fölé hajol, s úgy tesz, mintha nem emlékezne a fél órával korábbi vitára. A bűnügyi riporter ugyanis erős kétségét fejezte ki arról, hogy a szer­kesztő által hallott történetnek bármi alap­ja is lehetne. — Az egész város beszéli — mondta ko­rán reggel a már akkor is olvasással bí­belődő szerkesztő —, hogy a miskolci Tán­csics téren meggyilkolt emberre bukkantak. A középkorú férfit megfojtották, aztán az öngyilkosság látszatát keltve felakasztották egy trafóház kilincsére. Még a vonszolás nyomai is láthatók a földön. Próbáld meg az anyagot megszerezni a rendőrségtől. A bűnügyi riporter már akkor a fejét ingatta, hiszen évtizedes gyakorlatára tá­maszkodva jól tudja: a lehető legritkább esetben történik ilyen gyilkosság. Az em­berölés alapképlete teljesen más nálunk. A legtöbb esetben részeg emberek ütik agyon a másikat, kocsmai szurkálás végez a fe­lekkel, vagy családi viszálykodás végére tesz pontot a bűncselekmény. Fordulatos, Raymond Chandler, vagy Agatha Christie tollára illő gyilkosságot nem követnek el a valóságban. A „hétköznapi” gyilkosságok prózaiabbak, a körülmények jóval kevésbé bonyolultak. Nincs szenzáció, csak szomorú események vannak. A bűnügyi riporter befejezi szópárbaját a szerkesztővel, aki továbbra is egy má­kos tésztára hasonlító kéziratba (a fekete betűkkel írt kéziratban annyi a kék javí­tás, hogy az a mákos tésztához hasonlít) bú­jik és elindul útjára a bíróság felé. Némi ideje most van, ezért a Széchenyi úton bal­lag végig, ahol a közvélemény egy része szerint nem lehet végigmenni, mert mind­untalan sötét tekintetű maffiózók állják az útját. Furcsa — konstatálja a rendőri ri­porter —, azért sokan járnak, járkálnak, sétálnak, sőt üldögélnek is ezen az utcán. Sötét tekintetű maffiózó egyetlen sincs, vi­szont két járőrpárt lát, az egyiket a Royal köznél, a másikat a Kossuth mozi előtt. Nem sikoltoznak, senkibe se mártanak kést, mint ahogyan azt gyakran terjesztik a vá­rosban. A tudósító azért nem ringatja ma­gát illúziókba, mert már maga is tapasz­talta, hogy a sétálóutca késő este, vagy éj­szaka valóban nem a kávénénikék . pro- menádja. Csak azt nem érti, miért van ak­kora hírverés, pletykaáradat és híresztelés egy-egy valóban megtörtént bűncselekmény után. Valószínűleg azért, válaszolja önma­gának, mert viszonylag ritkán történik va­lódi bűncselekmény a városban. Ha min­dennapos lenne a rablás, ha a pofonok na­pirenden elcsattannának, ha valóban nem lehetne végigmenni a Széchenyi úton, ak­kor az már nem lenne hír. A miskolci fő­utca bűncselekményeinek hírértékét éppen az adja, hogy ritkán történik ott valami olyan, amelyen csemegézni lehet. S mit tesz isten, a bűnügyi riporter, hi­vatalosabban a belügyi tudósító másnap igazi szenzációra bukkan. Ismeretlen tette­sek — hangzik a hír — egy meztelen nőt megtámadtak, inzultálták, majd három da­rabra szakítva, egy medence vizébe lökték. A szerencsétlenül járt hölgyre munkások bukkantak rá, akik a látványtól szinte só­bálvánnyá dermedtek, nem akartak hinni a szemüknek. A szakértői vizsgálat megálla­pította, hogy a sértett sérülései egyenként is halálosak lettek volna, és életének meg­mentésére a gyilkosságot követő pillanat­ban sem lett volna remény. A rendőrség azonnal, nagy erőkkel lát hozzá a tettesek felderítéséhez. A nyomozás másfél hét után járt eredménnyel. A bűnbanda tagjait őri­zetbe vették. A vizsgálat szerint a fiatalok aznap délután a játszótéren múlatták ide­jüket, majd átmásztak a termálfürdő kerí­tésén. A szabadtéri medencében meztelenül fürödtek. Amikor erre ráuntak, közös erő­vel kieresztettek 220 liter olajat — szeren­csére nem gyújtották fel. Már hazafelé tar­tottak, amikor megpillantották a meztelén nőt. Egyikük hozzáment, ölelgetni kezdte, s elkezdett hencegni: milyen jó nőt kerí­tett magának. A többit már tudjuk. A nőt három darabban, másnap találták meg a medence vizében. De nem ismerős véletlenül olvasóinknak ez a történet? Valóban nem? Akkor csak annyit árul el a bűnügyi riporter, hogy a meztelen nő — egy szobor volt. Udvardy József A bűnügyi riporter felsülése

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom