Észak-Magyarország, 1988. május (44. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-28 / 127. szám

1988. május 28., szombat

ÉSZAK-MAGVA RORSZ AG 7

Az Észak-Magyarország társadalompolitikai magazinja

Szerkesztő: Lévay Györgyi

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. ,

(Tamási Áron)

Nevettető emlékek a mának

Manapság talán kevesebbet nevetnek az emberek, és nem azért, mert nincs mosolyognivaló, hanem inkább álszeméremböl. Pedig nevetni jó.

Szolgáljon erre néhány példa ettől sokkal nehezebb időkből, amikor azon is tudtak nevetni az emberek, amin ma . szomorkodnánk: mezei és gyári emberek egyaránt.

Csak a fiatalabbaknak emlékeztetőül: a régi sum- mások kora hajnaltól késő estig görnyedtek a földeken, főként igy, tavasszal a grófi répatáblákon. csúszva egyelték a répát egy ka- pirccsal, és vágták közüle a gyomot. A „pallér" árgus szemekkel leste, ki, hogyan dolgozik. A gyakran harmincfokos hőségben azért mindig akadt egy-két huncut, aki a másik sorába visszatűzdelte a kivágott gyomot, és úgy látszott, mintha nem lenne kikapálva. Amikor a felvigyázó dühösen tépni kezdte a „bűnös" háta mögött a gyomokat, az elkövető és a beavatottak hangos nevetésbe kezdtek, és közben nézték, milyen képet vág. Ugyanők késő este gyakran maradtak kocsi nélkül, így gyalog jártak haza, ha elf eile j tették küldeni értük a szekeret. A

fenti esetek megyénk cukorgyára körül. Malom-tanya, Kengyel, meg Orrét répatábláin fordultak elő nap mint nap. Amikor a népes summáscsapat hazafelé tartva meghallotta a laktanyából, hogy a takaródét fújják, akkor jutott eszébe, hogy bizony felesleges volt ennyit gyalogolni, mert mire hazaérnek, jöhetnek visz- sza a négyórai kezdéshez. Vissza is fordultak sokan, és nevették, hogy milyen ostobák is, hiszen a szalmakazalban azóta már az igazak álmát aludtak volna. Visszamenetben csak egymásra néztek, és a hasukat fogták a röhejtől.

*

Voltak másféle alvások, ebédidőben a részesgépnél, ahol a „püfögö” hajtotta cséplőgép árnyékában illett ledőlni. Főleg, akinek ebédet sem hoztak. Az alvót aztán illőn „eltemették", körülrakták kc-vel, fejfát is csináltak, az alkalmi rimfa- ragó egy Teski nevezetű gépésznek így irta a fejfára:

„Itt nyugszik Teski, ki a sírból les ki."

Ugyanitt dolgozott édesanyám a töreknól, délben vittem neki a hosszúlére eresztett paprikáskrumplit uborkával, beleszaggatva a nokedlit is. Amikor nővérem dolgozott, bátyámmal készítettük az ebédet, de a nokedli tésztája hol .lágy, hol kemény volt, így végül egy hatalmas levesestül tészta szaporodott aszerint, hogy hol a liszt volt sok, hol a víz.

Már teleszaggattuk a paprikáskrumplit, még mindig tele volt a levesestál a ki- szaggatásra váró tésztával, amit később (hogy ki ne kapjunk), a kert végében temettem el nagy titokban.

Amikor az öklömnyi tésztától púpozásig dagadt a krumpli, elvittem a géphez, ahol a bebugyolált asszonyarcok közül alig tudtam kiválasztani az anyámat. Leemelte a fedőt, a szomszédja meg nevetett, hogy „megint paprikáskrumplit hozott a fiad nokedlivel!" Én meg a legtermészetesebben

javítottam ki, hogy ez most nokedli paprikáskrumplival, és az nem mindegy. Egész ebéd alatt nevettek, de úgy, hogy a könny is kicsordult a szemükből.

*

A cukorgyárba a falusi emberek csak szezonban mentek pár hónapra, szeptembertől januárig. Méghozzá gyalog. Egy-egy utcából összeverődték négyen- öten, és egymást kelteget- ték, hogy el ne aludjanak.

Jön is a szomszéd, veri az ablakot: „Keljetek, mert elaludtunk!" Mindenhová bezörgetett, és a hóban elindultak Szerencsre, ahá- nyan csak jártak az utcából.

Mire beértek a gyárkapuhoz, megdöbbenve látták a nagyórán, még csak éjfél van, pedig nékik reggel hatra kellett volna menni. Az időt aztán az állomás várótermében töltötték,

olyan édesen, hogy csak a reggeli utasok zaja verte fel a túlbuzgó csapatot.

A járókelők csak annyit láttak, hogy négy-öt ember szalad a gyár felé; egyiküknek ellopták még a cipőjét is. A kapuhoz érve döbbenten tapasztalták, aki csak látta őket nevet, háhotázik, tenyerét csapkodja: a nagyóra fél hetet mutatott.

Bekecsi Szabó László

Ernődön

A politikai intézményrendszer átalakítása napjaink egyik legsürgetőbb és legizgalmasabb kérdése. Ide tartozik az államigazgatás modernizálása, a tanácsok munkájának ésszerűsítése. Többször írtunk már a kétszintű államigazgatás bevezetéséről, de eddig mindig „felülről”, azaz a megyei tanács képviselőinek szemével láttattuk, milyen is az, miért jó, ha kiiktatnak egy lépcsőfokot — korábban a járást, most a körzet- központ várost. Most egy községi tanácselnök mondja cl, hogyan fest „alulnézetben” a kétszintűség.

Kétszintűség alulnézetben

Veres Zoltán 1987. február 1-től tanácselnök Ernődön. Ez nem sok idő, mondhatnánk, ha nem tudnánk, hogy 1974-től megválasztásáig ugyanitt a község párttitkára volt. Pontosan ismeri tehát a múltat, tudja, milyen volt itt az élet, mikor a járási székhelyre, »Mezőcsátra, majd később a körzetközpontba, Leninvárosba kellett utazni hivatalos ügyekben.

Ernőd azért is jó választás tárgyunk vizsgálatához, mert ez a község — három másik társával együtt — tulajdonképpen a „kísérleti nyúl” szerepét töltötte be. Mikor „kitalálták” a kétszintűséget, Emődöt azonnal a megyei tanács felügyelete alá rendelték, „rajtuk tanulták” az új módszereket a megyeiek. Nézzük hát sorban, milyen előnyei vannak az új tanácsi rendszernek.

— Először a politikai előnyt kell említenem — kezdi beszélgetésünket Veres Zoltán. — Az információ, az iránymutatás útja lerövidül. Most egy időben kapjuk meg az infót a városi tanácselnökökkel és közvetlenül az illetékestől. (Régen a városi tanácselnök elmondta a munkatársának, hogy mit hallott, s az adta tovább nekünk az utasítást; a két ember a legnagyobb jóindulat mellett sem hajszálpontosan azt adta át, amit hallott...)

— Ez a felállás nagyobb önállóságot jelent az előkészítésben és a döntéshozatalban is. Régen a- járás emberei „nyüzsögtek” a tanácsházán, mindig volt itt közülük valaki. Konzultációra most is szükségünk van, de most „üres a folyosó”, nekünk kell menni, hiszen a megyén nincs annyi ember, hogy mindig, mindenütt ott legyenek.

— Ugyanakkor számunkra a kétszintűség sokkal több munkát jelent. Soha nem tudjuk munkaidőben elvégezni a feladatokat. Reggel fél nyolckor mindig itt vagyunk, de a rendezvényeink délután vannak, ezeken részt kell vennünk, igy munkanapunk „határtalan”. Jó ez az információáramlás, de megterhelő. Az apparátus felkészültsége, szakmai hozzáértése alapvető követelmény. Most jó nálunk a személyi összetétel. Száműzni tudtuk a hivatalnoki szemléletet. Tudjuk, hogy mi vagyunk a lakosságért, hogy nekünk mindig nyugodtnak, higgadtnak kell lennünk.

— A kapcsolatainkra visszatérve: egyetlen olyan kérdésünk sincs, amelyre választ ne kapnánk. A megyei tanács osztályai mindig rendelkezésünkre állnak. Semmilyen törvénysértő határozat, intézkedés, állásfoglalás nem történhet. Pedig ebben a dzsungelben (a törvények, szabályok dzsungelében) könnyű eltévedni. Túl sok a kiskapu, ezeket általában nem szabad kinyitni.

— Jó a megyei tanácsüléseken részt venni, az ott szerzett tapasztalatokat felhasználni. így jobban rálátunk a megyei dolgokra, tudjuk a helyünket. Fontos és jó, hogy találkozhatunk a megyei első számú vezetőkkel. Régebben alig volt elképzelhető, hogy egy községi tanácselnök találkozhatott, tanácskozhatott volna a megye tanácselnökével, helyetteseivel, az osztályvezetőkkel.

— Az új rendszer, a kétszintűség, persze nemcsak a mi felelősségünket, a megyei tanács felelősségét is megnövelte. Velük nem találkozunk olyan'' sűrűn, mint korábban a járásiakkal, de jobb a kapcsolatunk. A törvényességi felügyelet és a beszámoltatás idején régebben több (sokszor eltérő) véleményt kaptunk a járástól, és a megyétől. Akkor a járásra, tehát közvetlen feletteseinkre hallgattunk, pedig lehet, hogy a megyeieknek volt igazuk. Most egyértelmű, hogy kire kell hallgatnunk.

— A lakosság is jól járt így, hiszen sokan dolgoznak Miskolcon, könnyebben elintézik ott ügyes-bajos dolgaikat, mint korábban Mezőcsáton, vagy Leninvárosbán tehették. De kevés a fellebbezés, igyekszünk mindent úgy elintézni helyben, hogy megoldjuk mindenki problémáját.

— Beszélnem kell azonban arról is, hogy a nagyobb önállóság teher abból a szempontból, hogy nehezebb gazdálkodnunk, különösen, hogy megcsappantak anyagi forrásaink. Nehéz pénzügyi feltételek között dolgozunk. Az idén negyven százalékkal csökken a fejkvóta. Ez nagy érvágás volt. Nemcsak a fejlesztéssel, hanem a működtetéssel kapcsolatos gondjaink is naponta terhelnek minket. Az intézmények még üzemelnek, de az év végére már ezzel is probléma lehet. A befizetések is ütemtele- nül érkeznek, néha nincs pénzünk semmire.

— Az önállóság igy azt is jelenti, hogy minden „tisztességes spekulációt” is bedobunk pénzszerzésre. Most a közművesített telkek eladása segíthet a pénzügyi feszültségek oldásában. Pénzünk is lesz belőle és a továbbiakban kialakítandó telkeket is tudjuk majd közművesíteni.

— Mikor bevezették a kétszintűséget, a lakosság, de bevallom, mi magunk is több lehetőséget, több pénzt reméltünk. Ez irreális várakozás volt. De beletanultunk ebbe a munkába, élvezzük ennek sok előnyét is. Őszintén váltunk szót a lakossággal. Nincsenek titkaink, nem szépítjük a helyzetünket. Említettem, alig több, mint egy éve dolgozom itt. De új a vb-titkár, újak az osztályvezetők is. Talán nekünk köny- nyebb volt ráhangolódni az újra, mint a régebbieknek. Mindenesetre a megnőtt önállóság, a nagyobb felelősség ösztönöz bennünket arra, hogy úgy végezzük munkánkat, ahogy a bennünk megbízók, a minket megválasztok, a község lakossága elvárja.

Szatmári Lajos

Készülök. Hivatalos vagyok — hivatalból — egy tanácskozásra, a megyei pártbizottság titkára, Kun László eszmecserére invitálja a városi, a megyei '— s mivel Borsodban élnek a legtöbben —, és az országos cigánytanács képviselőit. Nézem a lexikont: honnan vándoroltak ide a cigányok, etnikum-e, avagy nemzetiség...? És hazarohan hétéves lányom, sírva. A boltba küldtük kenyérért, tejért, s a visszajáró pénzt, húsz egynéhány forintot, kikapták a kezéből. Kikapták, mert ügyetlen volt, kikapták, mert a tizenvalahány éves cigánylány erőszakos volt A lényeg ugyanaz. Fényes nappal, vagy ötven méterre a háztól, elvették a pénzt. Vélem, a cigányellenesség képe — amely okkal, ok nélkül jellemző a megyére — elkezdődött kirajzolódni lányomban . . .

Pedig hát, mint minden jó szülő, én is Sízt magyarázom: valamennyi ember,

fajtájától, bőrszínétől függetlenül egyenlő... És ha én ezt mondom, s a tizenéves cigánylány viselkedése mást vált ki...? Magyarázom a gyereknek: kivétel is van .. . Borsodban — tény — sok a cigány. Legalább 8(1 ezren élnek a megyében, többen, mint a Dunántúlon összesen. Számuk — legalábbis nálunk — tizenöl év alatt megháromszorozódott. Velük élünk, velük alakítjuk az ország képét, valamennyien magyarok vagyunk. Etnikum, vagy nem- zetiség? Mindegy. Nem ez a lényeg... A cigányság képe önnönmaguktól formálódik, alakul.. .

Hallom a statisztikát. Borsodban, a bűnözők között arányuk 18,5 százalék, ezen belül az erőszakos, garázda bűnelkövetők 85 százaléka.

a fiatalkorú bűnelkövetőknek pedig 49 százaléka cigány. Riasztóak ezek a számok. Az eszmecserén mondják, vannak rendes cigányok, akik úgy élnek, mint majd’ minden állampolgár, dolgoznak, családot nevelnek, beilleszkednek. Aztán van — s többségük ilyen —, aki a szocializálódás különböző fokán áll, bérből, fizetésből él, bár munkahelyét gyakran változtatja — a lexikon szerint a cigány vándorló életmódot folytat —, s aztán beszélhetünk a kemény magról, azokról, akik negatívvá formálják cigányságképünket. akiket a bűnözők közé lehet sorolni.

Ez utóbbi réteggel nehéz bánni, a cigányellenesség belőlük táplálkozik, róluk általánosítunk, s természetes, hogy, mint minden általánosítás, ez is hamis. Elsődleges feladat, hogy a cigányság zömét alkotók — szóval azok, akik szakn.vel- ven szólva a szocializálódás valamely fokán állnak — saját maguktól, nyilvánvalóan a társadalom segítségével, rálépjenek arra az útra, amely a beilleszkedés felé vezet. Ehhez azonban sok mindennek kell történnie, főleg az oktatás, a munkához való hozzáállás és a támogatások területén. El kell érni — s itt ismét csak azt lehet mondani, hogy a cigánysággal a cigányságért —, hogy a fiataloknak ne csak jó fele végezze el rendes, 14 éves életkorban az általános iskolát (a bűnelkövetők háromnegyede nem rendelkezik nyolc általánossal). Tény az is, hogy amíg jól ment a megyének, amíg a nehéziparra orientált Borsodban nem jelentkeztek a gazdasági bajok, addig az ipar nagy számban vette fel a szakképzetleneket, a „hórukk"-, a segédmunkásokat. Jól fizető állások voltak ezek, s a cigányok megragadtak ezen a szinten. Most, hogy egyre több cég lépett a szervezett leépítések mezsgyéjére, nyilvánvaló, hogy az alacsony kvalifikáltságé emberektől szabadulnak meg. Azt mondta a cigánytanács egyik képviselője, ne vegyék el a cigányság munkáját...!

Mondhatnék, ez sem igaz így! Az a cigány, aki dolgozni akar, s igénye van szakmatanulásra — dolgozhat. Ez. mindenkire áll. Meg aztán: elsősorban Óz- don, de máshol is, olyan új munkalehetőségeket teremtenek, ahol mód van alacsony szakképzettségüek foglalkoztatására. A munkát kellene megszeretni, s ezáltal emelkedhetne az igényszint, az életkörülmény. Mert korántsem biztos, hogy a szociális támogatások jó helyre kerülnek, még akkor sem, ha többgyermekes családokról van szó! Egy bizonyos szinten meg lehet élni a családi pótlékokból is ...

Jó dolog, hogy megalakultak, s egyre intenzívebben tevékenykednek a cigányta- nácsok. Kézbe vették a cigányság ügyeit, ők is vallják, hogy az a cigány, aki rendesen dolgozik, az tudja nevelni a gyermekét, az fel tud kapaszkodni a putritól akár az összkomfortig. Persze ehhez az is szükségeltetik. hogy egyenlő partnerként kezeljük őket, megszűnjön velük szemben az előítélet — s hát, türelem, türelem. Velük együtt, értük . . . Kétségtelen, sok víz lefolyik addig minden folyón, de ha egyszer az erőfeszítéseket siker koronázza ... Mindenesetre, a lányomat már megnyugtattam . . .

I. S.