Észak-Magyarország, 1988. május (44. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-28 / 127. szám
1988. május 28., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 Interjú Dudla Józseffel az országos pártértekezlet után — Az országos pártértekezleten Dudla József volt a megyei küldöttcsoport vezetője, majd beválasztották a Központi Bizottságba. Ott volt az értekezlet elnökségében és a jelölőbizottságban. Személyes élményei alapján hogyan ítéli meg a pártértekezlet munkáját? — Sikeresnek. A vita tartalmában, a fölszólalók hangvételében, a munka előkészítésében, nem kevés- : bé döntéseiben megfelelt a várakozásnak. A legnagyobb értéknek tartom, hogy létrejött és az elfogadott állásfoglalás alapján megújult egységben határozottabban, gyorsabban haladhatunk tovább a kibontakozás, a megújulás útján. Rám is, mint sokakra az egész országban — mivel a hírközlő szervek jóvoltából minden érdeklődő beleélhette magát az értekezlet munkájába — nagy hatással volt az őszinte, demokratikus, olykor szenvedélyes, de mindig felelősségtől áthatott hangvétel. Most senki sem mondhatja, hogy irányítottak, előre megbeszéltek voltak a felszólalások. Az országos pártértekezleten sűrítve elhangzott minden, amit a párttaggyűléseken, pártfórumokon megfogalmaztak,^elmondtak. A párttagság visszaigazolva Táthatja gondolatait, problémáit, javaslatait. A vita természetesen itt is hullámzó volt, de végig magas színvonalú maradt. A felszólalások között voltak nagyon emlékezetesen szuggesztívek, de voltak, amelyek megmaradtak a problémák megfogalmazásánál, a helyzetértékelésnél. A többség azonban a jövőt is kutatta nagy felelősséggel és konstruktivitással, többen pedig tovább pontosították, finomították az állásfoglalás-tervezetet. Meggyőződésem: az a szellemiség, amely az előterjesztést, majd a pártértekezletet jellemezte, erjesztőleg hat az egész politikai életre. Bátrabban politizálásra, kinél-kinél meggyőződésének, véleményének markánsabb megjelenítésére, majd egészében eredményesebb, jobb munkára késztet. Bízom benne, további impulzusokat ad valamennyiünk számára egy alapos önvizsgálathoz: mit csináltunk jól, mit kevésbé jól. Szemléletét szembesítve a valósággal, új következtetéseket vonhatunk le az adott terület, munkahely, de saját magunk tennivalóit illetően is. Ehhez nem kell várni végrehajtási utasításra, intézkedési tervre. Tanulságos volt többek között, hogy több fölszólaló foglalkozott az idő szerepével. Idézték Marxot, Kossuthot egyaránt. Régi igazság, hogy mindig szembe kell néznünk az élet nagy dilemmájával: nehogy késő legyen. A megyei küldöttcsoportról annyit, hogy élmény volt tagjának lenni. Az emberi adottságok, a jó hazai „útravaló”, no meg a nagy eseménnyel együtt járó feladatok, kötelezettségek nagy felelősséggel történő elvégzése hozzájárultak ahhoz, hogy hamar jó közösséggé formálódtunk. Az eddigi híradásokból is kitűnik: aktív munkát végeztünk. A csoport képviseltette magát minden munkabizottságban, és ketten kaptunk szót, bár heten készültünk. (Megjegyezzük, akik nem kaptak szót, gondolataik lapunkban nyilvánosságot kapnak — A szerkesztőség.) Ismétlem: csak felsőfokban méltathatom a küldöttség munkáját. Felkészült, a párttagság akaratát, megbízatását nagy felelősséggel képviselő, a döntéseket körültekintéssel vállaló küldöttek dolgoztak együtt. Mind a szellemi, mind a fizikai terhelés szempontjából kemény három nap volt ez. Országos vezetőkkel találkozva, beszélgetve megnyugtató érzés volt tapasztalni: nemcsak amolyan protokolláris érdeklődést mutattak megyénk iránt, hanem őszinte szolidaritást és konkrét segítőkészséget. A különböző „megajánlásokat” természetesen igyekszünk hasznosítani. — Véleménye szerint a pártértekezlet milyen hatással van és lesz a párttagságra, még konkrétabban a pártegységre? — Én azt remélem, vagy talán pontosabb így fogalmazni: azzal számolok, hogy az értekezlet nyomán egy új, dinamikus pártegység formálódik. Az országos pártértekezletet megelőző aktivitás, az őszinte, nagyon kritikus — ritkábban önkritikus — viták után nem tudom elképzelni, hogy ez az egység a régi értelmezés és gyakorlat alapján kovácsolódjon újjá. Ez a múlté. Párttagságunk átesett egy tűzkeresztségen, ha úgy tetszik, egy katarzison. Ez azt jelenti többek között, hogy a párttagság az ország sorsáért érzett felelősségtől áshatva, őszintén és nyíltan, a korábban tapasztalt, olykor görcsös, túlzott önkontroll, öncenzúra, nem elsősorban az országos, hanem a helyi hierarchia túlzott tiszelete nélkül mondta és mondja a maga tapasztalatait. A viták minősítésénél én nagy örömmel hallottam az ilyenfajta megjegyzéseket: a párttagok régen mondták el ilyen őszintén gondolataikat: visszaállt az egyéni és a „hivatalos” álláspont egysége; a párttagság egyszerűen nem hajlandó befogadni a „rákény- szerített” véleményeket, stb. Voltak, akik nem minden sandaság és káröröm nélkül drukkoltak, vajon hogyan fogadja, viseli el a vezetés a demokráciának ilyen elemi erejű megnyilvánulását. Tapasztaltam, hogy jól viselte. Olyannyira, hogy az országos pártértekezlet — ez nagy érdeme — képes volt az egész párt politikájába integrálni ezt a kritikus, de előremutató szellemiséget. Ez markánsan megmutatkozott az állásfoglalás pozitív irányú pontosításának fogadtatásában, az azzal való egyetértésben, a Központi Bizottság, a Politikai Bizottság, összetételének felfrissítésében egyaránt. Az egység régi értelmezése és gyakorlata tehát a múlté. Ma és a jövőben az egység újrakovácsolása feltételezi a nagyobb mozgásteret, a nézetek, elképzelések, javaslatok nyílt ütközését. Azt, hogy mindenki önállóan és természetesen felelősséggel gondolkodjon. Hozzáteszem ehhez: sokszor megfogalmaztuk, hogy a fejlődés ellenére sem vagyunk elégedettek vitakultúránk mai színvonalával. Nos, e vitakultúrát egészen biztosan tovább kell csiszolni a jövőben is. Konkrétan arra gondolok, hogy a pártdemokrácia nemcsak a saját vélemény megfogalmazásához, és képviseletéhez való jogot, hanem kötelezettséget is jelent mások véleményének, személyiségének tiszteletben tartására. Ha némely vita kritikával illethető mostanában is, azért van, mert egymás mellett és nem egymással vitatkozva hangzanak el a vélemények. Bevallom, ilyen benyomásom még az országos pártértekezleten is volt a felszólalásokat hallgatva, jóllehet az állásfoglalásban végül is okosan szinte- tizálódott a többféle vélemény. Én tehát az egyének és a közösségek gondolatainak, tapasztalatainak összekovácsoló- dásából várom a bölcs véleményt, nem pedig a „magányos farkasok” egyéni akcióitól. Nem árt figyelmeztetni önmagunkat, hogy ma már nem nehéz demokratának, reformernek lenni. Óvakodjunk a mindenkori túlteljesítésektől. Ne sikk, divat dolga legyen a demokrácia, a reform, hanem közös ügyeink felelős megközelítésének és elrendezésének termékeny közege és hatékony eszköze. — ön, az első nap délutánján kapott szót a pártértekezleten. Az elmúlt évek politikai folyamatait elemezve úgy fogalmazott, hogy egyszerre voltunk reformerek és konzervatívok. Gondolatát sokan nagyon találónak, kifejezőnek értékelték a küldöttek között. Mit ért ezalatt részletesebben? — Arra gondoltam, hogy a reform gondolata Magyarországon mély gyökeret eresztett 19611 óta. Külföldön is elismerik, hogy sok újítást vezettünk be az elmúlt 20—30 évben, és ezeket igazolta az. élet. Ám haladhattunk volna gyorsabban is, kivált az utóbbi években, amikor lényegesen kedvezőbbé váltak a feltételek, megnőtt a reformtörekvések presztízse szinte valamennyi szocialista országban. Arra is gondoltam ugyanakkor, hogy nagy fékező erő a megszokottság, a beidegződés. Hirdettük a változás, a megújulás szükségességét, de a gyakorlatban óvatoskodva léptünk. Konkrét példát említve: itt vannak az érdekviszonyok. Régóta valljuk, hogy társadalmunk érdektagolt, és még ma is sokszor görcsbe rán- dulunk, ha valaki önmaga, vagy közössége érdekeit konkrétan és élesen képviseli. Avagy, nézzük a szocialista demokrácia témakörét. Régóta hirdettük erősítésének szükségességét. Élünk is vele, bíráljuk a negatív jelenségeket. Csakhogy ennek leginkább akkor örülünk, ha bennünket személy szerint nem érint a kritika. Ritka az a vezető, aki azt mondja: bizony fájt az elmarasztalás, de sajnos igaz, okulni kell belőle. Hirdettünk valamit, tehát lelkesedtünk a jó gondolatokért, a gyakorlatban azonban kényelmesek voltunk. Ennek “eredményeként lassan szorult és szorul vissza mindaz, ami meggyőződésünk szerint rossz, mert el- .avult. Nem véletlenül erősödött fel a közvéleményben, hogy a szavak és a tettek egysége —, amely oly sokáig nagy értéke volt az MSZMP politikájának — megbomlott. Mégis e tekintetben is óvom magunkat az egyszerűsítésektől. Naivitás azt remélni, hogy az új, a jó csupán az óhajok alapján képes utat törni magának. A történelem tanúsítja, hogy a változtatásra érett régi nehezen, ütközések árán adja át helyét az újnak. Mi az egész pártban évek óta valljuk a folyamatosság és a megújulás dialektikáját. Gyakorlati munkánk ellentmondásai jutottak kifejezésre abban, hogy a folytonosság túlhangsúlyozása miatt a valódi megújulásnak csak „kényszer" hatására engedtünk utat. Olyan viszonyokat akarunk kialakítani, melyek között a folytonosságot az állandó megújulás jelenti. A politika nagy felelőssége, hogy időben érzékelje a változtatás szükségességét. A pártértekezleten több felszólalás érintette ezt a témát, és ki-ki vérmérséklete, tapasztalatai alapján voksolt a reform gyorsítása mellett, és végül ezt erősítette meg az elfogadott állás- foglalás. —■ Jelszavainknak — valljuk be — megkopott a varázsuk. Nyilván azoké, amelyek nem elég kifejezöek, amelyek nem mozgatják meg képzeletünket. Az országos pártértekezlet elnöki asztala fölött ezt olvashattuk: ,,A párt vezetésével a demokrácia és a reformok útján a szocializmusért”. Ügy gondolom, hogy ez a jelszó nagyon jól kifejezi törekvéseink, mai politikánk lényegét. — Ezzel egyetértek. Mert miről is van szó? A párttagság, sőt az ország lakosságának meghatározó többsége is kívánja, hogy erősödjön a pártvezetés. Markánsabban mondjuk meg mit akarunk és mit nem, mivel értünk egyet és mivel nem. Ide illik Grósz Károly felszólalásának egy gondolata, amikor Arisztotelészt idézte: „Igazat az beszél, aki együvé tartozónak tartja az együvé tartozót és különválasztottnak a különválasztottak” A párt vezető szerepéről — ismeretes — az országos pártértekezlet állásfoglalásának véleményezését megelőzően külön országos vita zajlott le. Erről nem kívánok részletesebben szólni, több fórumon foglalkoztunk vele. Ismert a párt elhatározott szándéka, hogy a vezető szerep értelmezését és gyakorlatát hozzáigazítsa a változó időkhöz, a mai követelményekhez. Azt azonban e helyütt is szeretném hangsúlyozni: ne gondolja senki — a párt vezető szervei semmiképpen sem gondolják —, hogy elég a vezető szerep korszerűsítését deklarálni. A fő irányokat ismerjük. Elvi irányítás az aprólékos beavatkozás, politizálás, az ügyintézés, igazgatás helyett, ott történjen a döntés, ahol a legnagyobb a kompetencia, helyi önállóság a demokratikus — és nem a bürokratikus, mint elhangzott a pártértekezleten — centralizmus érvényesülésével együtt, jó munkamegosztás a politikai intézményrendszerben, annak megújulásával párhuzamosan. Nos, az irányok adottak, és az érvényesülés lehetséges szervezeti garanciáit az állásfoglalás tartalmazza. Mindez a közélet, a politikai gyakorlat új minőségét eredményezheti. A friss értelmezésű vezető szerep begyakorlásához azonban idő kell. Bízom abban, hogy a XIV. kongresszuson már értékelhetjük az eredményeket is. A gondolat másik fele: „...a demokrácia és a reformok útján a szocializmusért.” Ehhez a következőt teszem hozzá az eddig mondottakon kívül. Tudom, vannak, akiket megzavar, hogy bizonyos megoldási módszereket, formákat átveszünk a kapitalizmusból, pontosabban, visszatérünk bevált'megoldásokhoz. Konkrétan itt a périz- és a piaci viszonyok erőteljes fejlesztéséről van szó, vagy olyan új fejleményekről, mint a bankok szerepének növekedése, a kötvény, a részvény, a tőzsde, vagy éppen a külföldi és a magántőke számára biztosított nagyobb mozgástér. Egyesek ebből olyan következtetéseket vonnak le, mintha nyitnánk, avagy visszalépnénk a tőkés társadalom irányába. Talán gorombán hangzik, ha kimondom: a visszalépésben van némi igazság. Ügy hiszem, majd ha évtizedek múltán a tudomány értékeli a felszabadulást követő évtizedeket, az egyik következtetés az lesz, hogy túl gyorsan akartuk a gyakorlatba ültetni szocialista eszményeinket, utópisztikus vonásoktól sem mentesen. A másik következtetés — klasszikusaink eleget figyelmeztettek erre —, a kapitalizmust nem úgy kell tagadni, hogy az általános, társadalmi formációktól független értékeket, például bevált gazdasági technikákat is. kiiktassunk. Mondhatnám, ezek a megoldások nem rendszer-specifikusak, hanem a gazdaság fejlettségének egy meghatározott szintjéhez kapcsolódnak. Most tehát, amikor a reformok során újra alkalmazunk néhány ilyen bevált módszert, semmiképpen sem teszünk engedményeket a kapitalizmusnak, ellenkezőleg, a szocializmus pozícióit akarjuk erősíteni és versenyképességünket növelni. Manapság kezdjük jobban belátni, hogy gazdaságosabban kell bánnunk az emberi történelem során felhalmozott értékeinkkel, azzal is, amelyet a kapitalizmus hozott létre, de számunkra is hasznosíthatóak. — Az értekezletet megelőzően széles körben erőteljes óhaj volt a vezető testületek megfiatalítása. Mi a véleménye a bekövetkezett változásokról? — A pártértekealeten a küldöttek megfeleltek megbízóik akaratának. Az teljesült, amit a párttagság kívánt, javasolt. Mind a Központi Bizottság, mind a Politikai Bizottság nagymértékben felfrissült. Tudom, az értekezletet megelőzően rengeteg kombináció volt forgalomban. Ilyenkor az embernek az az érzése, hogy az egész nemzet káderessé lép ölő. Folynak a találgatások, rengeteg a javaslat. Komolyra fordítva a szót: ebben sok a jó ízlést, az emberi tapintatot bántó vonás is. Azt azonban természetesnek, jónak tartom, hogy párttagoknak és pártonkívülieknek mind gyakrabban van felelősségteljes és megalapozott véleményük politikusokról, és megnyilatkozásaikról. Indokoltnak tartom azt az igényt, hogy a politikai vezetőknek legyen markáns arcélük, és ne csak ismételjék valamiféle szerénységből, puritánságból, netán a testületi fegyelem nem helyes értelmezéséből kiindulva a már ismert határozatokat. Az egység rossz értelmezése az a felfogás, hogy — leegyszerűsítve — mindenki ugyanazt mondja. Legyen egység a fő kérdésekben, a lényegben. Ennek szolgálatában ma azonban, jobban, mint bármikor, szükség van az egyéni látásra, gondolkodásra, egyszóval .a politikai egyéniségekre. Örülök a változásoknak, szükség votlt rá. Ehhez hadd tegyem hozzá személyes indítékaimat is. Jó érzés számomra, hogy a párt vezető* testületében az eddiginél többen képviseljük szőkébb hazánkat, Borsod- Abaúj-Zemplén megyét. Ez a megyében dolgozó pártszervezetek jelentőségének elismerését jelenti. Eddig e területről Osztafi Béla, az ÓKÜ dolgozója volt egyedül tagja a Központi Bizottságnak. Most rajta kívül dr. Kovács Ferenc akadémikus, a Nehézipari Műszaki Egyetem rektora, valamint — ez nagyon megtisztelő számomra — jómagam is tagjai lettünk. A Központi Ellenőrző Bizottságnak pedig Farkas József, az LKM dolgozója lett a tagja. Négyünk nevében mondhatom, azon leszünk, hogy legjobb tudásunk szerint megfeleljünk e megbízatásnak. És — engedtessék meg nekünk ennyi lokálpatriotizmus —, nagy örömet és büszkeséget váltott ki küldöttségünkben. amikor ismertté vált, hogy a Központi Bizottság megyénk, Miskolc szülöttét. Grósz Károlyt választotta meg a párt főtitkárává. Jól tudjuk, hogy a főtitkár, a miniszterelnök, a vezető testületekkel együtt az egész pártért, az országért, az egész pártnak, és országnak felelős. Ezzel együtt úgy vélem, sokan osztoznak ebben az örömben megyeszerte. Végül, nem az illúziórombolás szándékával. hanem mert igaz, mondom, az új Központi Bizottság sem képes csodákat tenni. Előrehalad ásunk több körülmény, feltétel együttesének a függvénye. Ebben nagy szerepet játszik az ország, minden egyes ember akarata, becsületes, szorgalmas munkája. Ehhez kérjük a párttagság, a párton kívüli szövetségeseink aktív közreműködését. mindennapos jó munkáját. Nagy Zoltán Borsodi küldöttek egy csoportja a pártértekezlet előtti megbeszélésen
