Észak-Magyarország, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-09 / 84. szám

*1* ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1988. április 9., szombat Előtt és után Csernobilről az áprilisi Napjainkban turner és természet Beszélgetés Mazsaroff Miklóssal Művész - szokatlan szerepben. Mazsaroff Mik­lósnak a Magyar Népköztársaság Csillagrend­jét adja át Dudla József. Amolyan köszöntésfélére zavartam meg Mazsaroff Miklóst Kun Béla utcai ott­honában. A napokban vette át munkássága elismerése­ként a Magyar Népköztársa­ság Csillagrendjét. Nem tit­kolta, örül a kitüntetésnek. Azt jelzi számára: észrevet­ték, hogy él, dolgozik. Koc­cintottunk is, amire talán még nem volt példa isme­retségünk közel két évtize­de alatt. Sokféle gyümölcs­ből ériéit, négyéves, tiszta, sima pálinkát ízleltünk. Sa­ját termésből, eperfahordó- ban érleltet, s bevezetéskép­pen Mózes könyvét említet­te fel, merthogy abban írva vagyon, eperfaág darabkák­kal vette el a tó vizének keserű ízét a próféta is ... Neve egyébként árulkodik a bolgárkertész apáról (és talán magyarázza gyümöl­csös kapcsolatait is), aki szinte gyerekfejjel érkezett hozzánk Észak-Bulgáriából. Itt nősült, s ahogy iparkod­tak a gyerekek — Mazsaroff Miklósék öten voltak testvé­rek —, biztonságosabb meg­élhetés után kellett néznie. Így lett kertész az édesapa Vay bárónál, akinek nem­csak szép zöldségeskertje volt, de egy gyönyörűséges pálmaháza és díszkertje is, amit ma is sajnál, hogy ki­nyestek. Ritka fajták voltak benne, talán ezeréves fák is. Ha azt kutatja — mondta —, hogy honnan táplálkozott vágyódása a művészet iránt, az édesapánál tud csak ki­kötni. Mert szépérzék és fantázia is kell annak, aki parkot ültet. Ö mindeneset­re ott lődörgött kicsi gye­rekként az édesapa mellett, s úgy volt, folytatója is lesz mesterségének. Még kertész­tanulónak is „beiratkozott” a MÁV-kertészetbe Felső- zsolcán. Hogy mégsem ker­tész lett belőle — közbeszólt a történelem. A család a Dunántúlra költözött, de ott­hont végül ott sem talált. Visszatelepültek. Igaz, akkor ő már a képzőművészet felé lépegetett. De hát ez egy másik törté­net. így mesélte el. — Ügy tizenkét éves le­hettem, amikor mindenféle levelezőlapokat másolgat- tam. Leffler Károly bácsi felfigyelt rám, elvitt Döbrö- czöni Károlyhoz, mondja már meg, van-e tehetségem? Ö meg azt mondta: hajla­mot azt látok benne, de hogy tehetsége van-e, az csak akkor derül ki, ha a valóság után fest. Hát én kiültem mindenüvé, festet­tem templomot, utcarészle­tet... Aztán átmentünk a Dunántúlra. Ott is festeget- tem. Jött Veszprémből egy telepfelügyelő, mondta, ala­kul egy népi kollégium, ja­vasolni fogja, hogy felve­gyenek. A Nagy Balogh János kol­légiumba vették fel, igaz, ebben maga járt el. Amíg szülei — visszatelepülőben Felsőzsolcára — a ferencvá­rosi rendezőpályaudvaron vesztegeltek a vagonban, ő elrohant a Kmetty utcába, hogy Papp Gyula műtermé­ben leadja a kérelmét. Ro­mantikusan nehéz idők vol­tak azok, az ágyneműn kí­vül kerti kapát is vinniük kellett a kollégistáknak, be­segíteni az ennivaló szerzé­sébe. A negyvennégy jelent­kezőből ide tizenhetet vet­tek fel. így indult a csapat. De erről meséljen megint a festőművész: — Rajzoltunk, nem is ke­veset. Sokunk, én is, akkor találkoztunk először és iga­zából élő képzőművészettel és a művészeti alkotásokkal. Jó iskola volt. A mester tagja volt a Bauhausnak, módszereit is onnan hozta. Emlékszem, becsukott szem­mel újságlapot tépdestünk, kiterítettük fekete papírra. Akkor bohókás játéknak tűnt, de később már tudtam, látásmódunkat fejlesztette olyan irányban, hogy a ter­mészetben is észrevegyük a formák adottságait. A vélet­lenszerűk kiszűrése lett evi- densebb számunkra ezekkel a gyakorlatokkal. Azután készítettünk színkompozíció­kat is. Három színt használ­hattunk. Ugyanabból a há­rom színből egyikünk telje­sen hideg, másikunk meleg színeket kevert... A három egyébként is fontos szám, három képzőművészeti kol­légium működött akkoriban. Azután 1948-ban minket összevontak a Derkovits- kollégistákkal, ősszel pedig elkezdtük a Képzőművészeti Főiskolát. Az eredeti csapat­ból öten maradtunk. A fő­iskolás évek szépek voltak és szigorúak. Akit szakmá­ból húztak el, az szedhette a motyóját. Ezek az évek, bár mi is átéltük az oktatás fe­lemásságát, meghatározóak voltak számomra, mert ha a szocreál stílus kimerevítette is az oktatást — a mesterek is idegenül mozogtak ben­ne —, sok mindent megta­nultunk a szakmából. Egyéb­ként 1953-ban kaptam meg a diplomámat. A további éveket pörges­sük egy kicsit gyorsabban, ámbár talán regényt is le­hetne belőle írni. Dióhéjban: kenyeret a Hadtáptiszti Is­kolánál keresett, rajzoló­ként. Szocialista szerződése volt az Óbudai Gázgyárral, de közben azt fontolgatta, hogy ideje lenne már meg­keresni a bulgáriai rokono­kat. Merthogy a vér nem válik vízzé ... Elkezdte fel­eleveníteni a gyerekkori bolgár szavakat, s azután útlevelet kért és kapott egy esztendőre. Igaz, pénzt nem, de hát fiatalon merész az ember. Kalandos rokonság­keresőjét most nem mesél­jük el, de az egy évből ket­tő lett és egy szép szerelem, amiből később házasság lett — Nikolaeva Mária ismert szemész városunkban —, a házasságból pedig két gye­rek született, Csilla és Mik­lós. Ami egyébként Bulgária után van, az már ide köti a festőt Miskolchoz. 1958-ban költözött vissza Mazsaroff Miklós a szülőfalu közelébe, s kapcsolódott be itt a szö­vetség munkájába. — Pedig még egy rendes helyiségem sem volt, csak egy pince, ahol dolgozhat­tam. Az asztalra tettem a széket, a székre a vásznat, később kaptam egy szobát. 1965-ben a mai lakásomhoz a padlás felé rést nyitottunk, s a Wartburgom árából ki­alakítottuk a műtermet. Az indulás nehézségeit nem panaszolja. Tényszerű­en sorolja csak. Hogy 1961- ben volt az első kiállítása, a népfronttal karöltve 1962- től kezdtek szerződéseket szerezni a művészeknek a termelőszövetkezetekkel, az üzemekkel. Személy szerint ő fontosnak tartotta ezeket a kapcsolatokat — neki há­rom termelőszövetkezettel, az edelényivel, a múcsonyi- val és a borsodszirákival volt kapcsolata, s máig is őriz jó barátságokat. Azután a Borsodnádasdi Lemezgyár-, ral, most pedig az LKM- mel. Bár mostanság elbi­zonytalanodtak ezek a kap­csolatok, de hát reméli, a gazdasági nehézségeken túl­jutva majd újra erőre kap­nak. Mert nem az egy-két ezer forint a fontos, a kép­zőművész költségvetésében csak csepp ez a tengerben. A művészet komoly beruhá­zás a művész részéről, s le­het, hogy csak évek múltán térül vissza (csak a keretek is ezresekbe kerülnek, s ak­kor hol van még a vászon, a festék ára, közben meg élnie is kell a családnak). A szerződések, mondja, kétol­dalúak. A művész is nyer, a közösség is nyer általuk. Mazsaroff Miklós erről már nemcsak a maga nevé­ben beszélt, öt évig volt a képzőművészek megyei tit­kára, most pedig már a harmadik ciklusban a terü­leti szervezeté. Bár a szá­muk változó, nagyjából hat­van képzőművész gondja is az övé. — Az ideális persze az volna, ha az ember csak a saját dolgával törődne. (Me­sélte, neki a festéshez, az alkotáshoz nyugalom kell, idő, hogy belemerüljön.) De hát úgy van rendjén, hogy a képzőművészek maguk is vegyenek részt saját érdek- képviseletükben, s én ezt szívesen fel is vállalom. Persze elsősorban képeiről ismerjük. Mazsaroff témái­ban hű maradt a gyermek­kor indíttatásához: a termé­szethez, akár a borsodi tájat festi, akár a mediterrán vi­lágot, akár virágokat. Ügy mondja, igazán a természet­ben érzi jól magát. S akkor elégedett, amikor sikerült visszaadni képein azt az ér­zést, ami akkor fogta el, amikor rácsodálkozott a lát­ványra. S amikor erről be­szélt, hozzátette: a szomorú­ság is elfogja olykor, amikor szembesül az ember ártó keze nyomával. Csutorás Annamária Fotó: Laczó József Jurij Scserbak azt írja Csernobil című dokumen­tumregényében (a Junoszty folyóiratból fordította Zengő Mihály), hogy „mindazok számára, akik közvetve vagy közvetlenül részesei voltak Csernobil tragédiájának, az idő mintha két egyenlőtlen részre bomlott volna: 1986. április 26. előtti és utáni időre.” Valahogy úgy, aho­gyan sokak számára az idő választóvonalát a háború je­lentette korábban. Sajátos, emberileg érthető időszámí­tás ez is, az is. A reaktor­katasztrófa, s mindaz, ami azokban a napokban történt — ez már a dokumentum­részlet közléséhez fűzött szerkesztői „üzenetben” ol­vasható — nemcsak azért foglalkoztatja napjainkban is az embereket, függetlenül az országhatároktól, mert az emberi felelőtlenség veszé­lyeire figyelmeztet. Ahogyan nem tanultunk meg még a mai napig sem jól együtt­élni a motorizációval, úgy az atomenergiával sem iga­zán. Persze a megoldás nem az, hogy ne használjuk — mert szükségünk van rá, mert a vízierőművek, a ha­gyományos energiaforrások már elégtelenek — az atom­ban lévő felmérhetetlenül nagy energiát. De meg kell tanulnunk a veszélyeit is. Nem úgy, hogy árnyékában élünk szüntelen, hogy ret­tegjük, hanem úgy, hogy birtokba vesszük, ami azt is jelenti, hogy morálisan fel­növünk hozzá. Robert Gale — az 1986-os év embere az USA-ban, a csernobili sé­rülteket kezelő külföldi or­vosok egyike — azt mond­ta: ... „nem az a kérdés, hogy belépjünk, vagy ne lépjünk be a nukleáris kor­szakba. Már benne vagyunk. Ezért tehát az atomenergia felhasználása során nagyfo­kú felelősségérzetre, pon­tosságra és óvatosságra van szükség. Ha az USA-ban és a Szovjetunióban előfordult valamennyi baleset okait elemezzük — azt látjuk, hogy azok nem a nukleáris energia, hanem az emberi hibák miatt keletkeztek. ... Meg kell értenünk, hogy függünk egymástól, annál inkább, merthogy az atom- energetika és a nukleáris fegyver kiszélesíti a maga földrajzát.” A Földön felhalmozott atomfegyver potenciális fe­nyegetéséhez képest Cserno­bil persze jelentéktelen in­cidensnek is tűnhet. (Más kérdés, hogy sohasem jelen­téktelen az, ami emberi éle­tekbe kerül.) Jelentősége és komolysága abban van, hogy Csernobil figyelmeztetés. Mi­be kerül, milyen veszélye­ket rejt, ha cselekedeteink rugóiból épp az emberi fe­lelősségérzet válik labilissá, ha épp az emberi értékek ázsiója csökken hamis presz­tízsveszteségre hivatkozva. A dokumentumrészletek tanul­sága szerint a szerző a szemtanúk és a részesek vallomásaira alapozva éppen ezt a morális felelősséget emlegeti, járja körül, nem szenvtelenül. Az áprilisi Napjainknak alighanem legtöbbek által elolvasott írása lesz a Cser­nobilről szóló. De nem ke­vesebb szellemi izgalmat ígér Fekete Gyula meditá­ciója az 1987-es moszkvai békefórumról, Glasznoszty címmel. Szinte az előzőleg szemelvényezett írásra rí­mel: „A világ sorsáért, utó­dainkért, az emberi jövőért a felelősség közös. A szel­lem képviselői ezt a fele­lősséget nem háríthatják át a politikára.” Magyarán szólva: a szellem emberei­nek is felelősségük van ab­ban, hogy egymást jobban megértve tegyenek egy atomfegyvermentes világért. Mert az emberiség már ré­gen túljutott azon a korsza­kon, amikor a gordiuszi cso­mót ketté lehetett vágni. Ma ki kell bogozni — mert a „vágás” a túlélést kockáz­tathatja. E két súlyos gondolatokat taglaló írás mellett a Ki- lencek költőcsoport egyik tagjával, Utassy Józseffel készült interjúra hívná még fel a figyelmet a recenzens. Az interjú első darabja egy sorozatnak, amely a köl­tőcsoport tagjaival készül majd. (csutorás) 25 éves ____________ a Gorkij Nyelviskola Úgy hozta a sors, hogy tavaly 5 napot tölthettem Moszkvában. Sok okosat és szépet leírtak már értől a hatalmas városról, újat, érdemlegeset aligha tudnék mondani róla. Számot ma már csak arról a szégyen- érzetről tudnék adni —. amelyben sajnos sok tíz­ezer kortársam osztozik —, amely a némaságom miatt kínzott. Tízévi oroszta­nulás, egyetemi „államvizs­ga” után sem mertem meg­szólalni. Itt nem csupán arról van szó, hogy rossz tankönyvekből, rossz mód­szerrel eleve keveset ta­nultunk (meg) annak ide­jén. Ez — eddig — magán­ügy. Mert mi történt? A második, harmadik napon, amikor a fülünk már hoz­zászokott az orosz szóhoz, egyre többet értettünk meg Tányecska és Szergej be­szédéből. S ha nem rémlett volna föl minduntalan az oroszórák emléke, az, hogy helyesen ragozom-e a szavakat, talán (néhány nap múltán) meg is mer­tem volna szólalni. Mert miről iS van szó? (S ez minden idegen nyelvre ér­vényes !) Az iskolában az irodalmi nyelvet tanultuk, mert azt tanítják. Ez eddig nagyon helyes. De azt már botorság hinni, hogy min­den orosz (angol, olasz, francia stb.) is ezt: az iro­dalmi nyelvet beszéli! Megértett volna Szerjózsa akkor is, ha helytelenül ra­gozom a főneveket, igéket, legfeljebb mosolyogva kija­vított volna. Mert az élő beszédben, a köznyelvben eszünkbe se jut a „rago­zás”! Ki meri azt állítani magáról, hogy mindenkor a választékos, az irodalmi nyelvet használja még az anyanyelvén is. Csak a legjobbak! Mondjuk á nyelvész professzorok. (Mert a színészekről, rá­dió-, tévébemondókról, az ünnepi szónokokról már ki merné állítani?) Mindez átvillant ben­nem, amikor Szőke József- néhez, az MSZBT Közpon­ti Gorkij Nyelviskola Bor­sod Megyei Tagozata igaz­gatójához mentem az Avas­ra. (Azért oda, mert az igazgatónő eltörte a lábát, táppénzen van.) Nem elő­ször találkoztunk, nem elő­ször beszélgetünk a Gorkij Nyelviskoláról, az orosz nyelv tanításáról. (Két éve a tanévzáró után beszélget­tünk az iskolában.) Nem is lesz szabályos interjú ebből a dolgozatból. Minden szük­séges adatot megkaptam írásban az elmúlt 25 évről (amelyet ma reggel kilenc­től ünnepel meg az intéz­mény a megyei könyvtár­ban. Erről is készül majd rövid tudósítás). Ahogy az már lenni szokott, ha két (hajdani) pedagógus talál­kozik, rögtön a téma kö­zepén vannak. Szőke Jó- zsefné gyermekkori, ifjúko­ri élményeiről csevegtünk, a Kárpátok rengetegében megbúvó kis faluról, ahol az édesapja tanító volt. (Meg is festette ezeket a vadregényes tájakat, pél­dául a Tisza forrásvidékét — mutogatta büszkén édes­apja festményeit Szókéné.) Mi sem természetesebb, hogy ő is a szülei hivatá­sát választotta. Magyar— történelem—testnevelés szakon szerzett annak ide­jén oklevelet. Hogy lett orosztanár? Nos, ennek is története van. Dolha, ahol a gyermekkorát töltötte, többnyelvű volt. Megtanult ruszinul is, s az egyetemen is felvette ezt a szakot. Ez a kis nyelv — a mai felfogás szerint az ukrán egyik nyelvjárása — meg­őrizte az ószláv archaizmu- sait. Aki tud egy szláv nyelvet, az kis logikával, nyelvérzékkel mindet meg­érti. Természetesebb volt tehát, hogy amikor az is­kolában bevezették az orosz nyelv tanítását, Sző­ke József né is elvégezte az orosz szakot. Lényegében befejezte, kiegészítette azt, ámit a háború szakított félbe annak idején. Most azoknak a történe­teknek kellene következ­nie, amelyek arról szólnak, hogy hol, milyen körülmé­nyek között vette hasznát az orosz nyelvtudásnak. Ehelyett inkább azt mon­dom el, hogy tulajdonkép­pen társadalmi munkában (igen szolid tiszteletdíjért) vezeti a Gorkij Nyelviskola megyei tagozatát. Azét az iskoláét, amelynek létreho­zásában, megszervezésében — nyugdíjasként is — oroszlánrészt vállalt 12 ta­nárral, mintegy 300 tanuló­val indultak 25 éve. Ma 55 pedagógus 1250 tanulóval foglalkozik a szó' szoros ér­telmében az óvodásoktól a diplomás felnőttekig. Hogy jobban megértsük a telje­sítmény nagyságát: ez az iskola „önellátó”, azaz ma­guk tartják fönn magukat, nem az állam, mint más iskolákat. Aki ide jár a különböző kurzusokra, az bizony a zsebébe nyúl és fizet. A statisztikák tanú­sága szerint egyre többen ismerik föl a nyelvtudás hasznát, szükségességét. Mai szóhasználattal az is­kola sikerorientált, létkér­dés, hogy a nyelvvizsgák „visszaigazolják” a befek­tetett munkát. Ezt csak lelkesen, odaadással lehet végezni, mint minden pe­dagógiai munkát. A Munka Érdemrend ezüst fokozatát (amelyért a már említett ok miatt nem tudott el­menni a Parlamentbe) rfia veszi át Szőke Józsefné. Gratulálunk! h. s.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom