Észak-Magyarország, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-26 / 98. szám

1988. április 26., kedd ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 A két táborra szakadt szülészet ,,A szülészeti osztályon május 4-én, hétfőn, a kora reggeli órákban jár­tunk. Már akkor tele volt a váró, kis­mamák ültek izgatottan a padokon. Azóta bizonyára a legtöbbjük már túl van a nagy eseményen.” Ezzel a három mondattal fejeződik be lapunk egyik, egész oldalas riport­ja. Az írás majdnem pontosan egy évvel ezelőtt, 1987. május 23-án je­lent meg, s az emlékezetes coli-fer­tőzés okait kutatta, következményeit boncolgatta. Kollégáink — Monos Márta és Szatmári Lajos — bíztak ben­ne, hogy a miskolci Semmelweis Kór­ház szülészete a fertőtlenítés, a fes­tés után kiheverte a megrázkódtatást (az agyhártyagyulladásba két, itt született csecsemő belehalt) s az osz­tály élete hétköznapi mederbe tér vissza. így nyugdíjba menni? Hazánk népessége fogy — minden új élet boldogság a szülőknek, öröm a társa­dalomnak. Nyilván ezért zárták riportju­kat a szerzők az optimizmust sugárzó életképpel. Akkor nem szerezhettek tu­domást arról, hogy a városi kórház szü­lészetén főorvos és orvos, orvos és szak­dolgozó között ellentétek feszülnek, hogy a gyógyítás szentélyében ellenségeskedés kapott lábra és suttogások, kicsinyes pletykák, bejelentések, névtelen levelek jelzik: a szülész-nőgyógyász orvosok és részben a szakdolgozók itt két táborra szakadtak, s egymást éberen figyelő cso­portokra különültek el. Az egészségügy kulisszái mögé ma még ritkán kap betekintést az újságíró. Több­nyire akkor hívnak bennünket, ha ünnepi jelmezbe öltözik a kórház, azaz bevezet­tek egy sikeres gyógyítási eljárást, új műszert állítottak a betegek szolgálatába, avagy hármas, négyes, esetleg ötös ikrek látnak napvilágot. Ha baj van, mint például a coli-fertő­zés esetében, nővér, orvos és igazgató egy emberként alkot szinte bevehetetlen várat, s azonos vehemenciával védi a mundér becsületét — ahogyan ők mond­ják — a „szaglászó, szenzációra éhes” új­ságírókkal szemben. A kórházi vezetők, az igazgatók, a főorvosok, az orvosok és a nővérek viszonyáról csak pozitív alapál­lásból tájékozódhatunk. Újságíró legyen a talpán, aki bírálni próbálja a gyógyí­tás, véleményünk szerint ma már fölösle­gesen homályba burkolt berkeit. Az elmúlt négy-öt hétben fellebbenhe- tett előttem a jótékony félhomályt bizto­sító fátyol. Dr. Pócsy Győző, a miskolci kórház szülészetének osztályvezető főorvo­sa személyesen járt el annak érdekében, hogy ismét cikk jelenjen meg osztályá­ról. íme: o — Az elmúlt másfél esztendőben — mondta első beszélgetésünkkor dr. Pócsy Győző — becsületemet megkérdőjelezték, emberileg megaláztak. Három és fél év­tizedes feddhetetlen szakmai múlt, tizen­hét esztendei eredményes orvosvezetői munka után le akarnak söpörni az asz­talról. Ellenségeim, s az őket támogató erők nyugdíjba akarnak helyezni. Én pe­dig úgy érzem, mind szakmailag, mind vezetői tulajdonságaimat tekintve, még mindenképpen alkalmas vagyok a továb­bi munkára. Nem nyugszom bele a kór­ház igazgatójának döntésébe, abba, hogy nem hosszabbította meg orvosvezetői stá­tusomat. Ha szükségesnek találom, elme­gyek a legmagasabb fórumokig. Tisztá­zom magam, helyreállítom a becsületem! — Megértem önt főorvos úr. Nem ön az egyetlen ember, aki úgy érzi, sérelmet szenvedett, s igazságának kiharcolására a legfelsőbb állami és pártszerveket igyek­szik mozgósítani. De mennyiben tartozik az ön ügye a nyilvánosságra? — Én jól ismert szülész-nőgyógyász szakorvos, osztályvezető vagyok Miskol­con. Sok ismerősöm, barátom van a vá­rosban. Orvosi pályafutásom során több. mint tízezer szülést vezettem le, műté- teimmel anyák, gyermekek életét mentet­tem meg. A híresztelések nemcsak a me­gyében, a városban váltak közismertté, hanem — szakmai körökben, társadalmi szervezetekben — már az egész ország­ban beszélnek rólam. A lap, az újság nyilvánossága még segíthet nekem, hogy visszavonjanak egy alaposan elhibázott döntést, és visszanyerjem emberi, orvosi presztízsemet. — Konkrétan miről van szó? — Az elmúlt másfél évben néhány' or­vos az osztályomról, s a mögöttük álló rokonok, ismerősök, barátok szabálysze­rű hadjáratot indítottak ellenem. Az igaz­ságot arcul csapva, a tényeket elferdítve, s nyilvánvalói hazugságokat állítva, be­adványok, névtelen levelek készültek el­lenem. Az osztályon a pártbizottság, a szakszervezet, a felettes szakmai szervek tartottak vizsgálatot. Egyetlen egy sem tudott engem elmarasztalni. A kórház korábbi és jelenlegi vezetői azonban nem álltak mellém, sőt a vádaskodóknak ad­taid igazat döntésükkel, amellyel nem hosszabbítják meg orvosvezetöi kineve­zésemet, s ez év nyarától nyugdíjba kül­denek. A meghurcoltatások után nem kaptam elégtételt. így akarnak engem nyugdíjba elküldeni? Sértett, meghason- lott emberként éljem le a még hátralévő éveimet? Tudásomat, gyakorlatomat, a rendelkezések szerint még három évig kamatoztathatnám. Fizikai erőm teljében vagyok. Miért engedhető meg, hogy ilyen munkásság után egyszerűen passzra vág­janak? 0 A Semmelweis Kórház szülészetén 150 ágyon látják el a kismamákat, nőgyógyá­szati betegséggel beutaltakat. A főorvos húsz szülész-nőgyógyász orvost irányít, a betegek ápolásában 120 szakdolgozó mű­ködik közre. Nincs sem orvos- sem nő­vérhiány. Ha valaki veszi a kalapját, ne­tán fegyelmivel kényszerül távozni az osztályról, azonnal több jelentkező kéri a felvételét. Topscher András másodföorvos: — Az osztályvezető főorvos egy régi orvosi generáció egyik képviselője. Szi­gorúan kézben tartja osztályát, igényes, megköveteli a rendet. 'Mindenről tudni akar. Meghonosította a gyakorlatot, amely szerint mindennap reggel és este fel keil őt hívni telefonon, s referálni kell neki. Olyan, viszonylag fiatal emberek áskálód­nak ellene, akik szakmai tudásban, ope­ratőri készségben meg sem közelítik öt. — Megmondom én magának az igazsá­got — vesz nagy lélegzetet Bereznay Fe- rencné osztályvezető főnővér. — A fiatal orvosok valóban szembekerüllek a főor­vos úrral. Miért? A pénz, a pénz, és har­madszor is a pénz vezeti őket. Nem akar­tak a kórház igazgatója által megszabott rend szerint átjárni a rendelőintézetbe, ellátni a terhesgondozást. A négy hónapos cserélődés miatt ritkábban jutottak be a szülőszobába, nem láthatták el betegei­ket, akik őket megfogadták. Innen indult el az egész kalamajka. 0 Az inkriminált levél másolatát a főor­vos rendelkezésünkre bocsátotta. Néhány sort idézünk belőle: „Az osztály szakmai élete minden szer­vezettséget'nélkülöz. Az úgynevezett orvo­si megbeszélések órákig tartanak. Ezeken a fiatalabb orvosokat személyesen sérte­getik, és emellett mindenről — méhészet­ről, szőlészetről, disznóhizlalásról — szó van, csak a szakmai dolgokról nem. Ez­alatt a napi ellátásra váró betegek étien, szomjan, görcsölve, vérezve várakoznak. A betegekkel szemben antihumánus ma­gatartást tanúsít, a szakmai fejlődéssel nem tart lépést, s ez az orvosi kar mun­kájára is rányomja bélyegét. Ennek kö­vetkeztében az orvosi kar kettészakadt, az operáló orvosokra, valamint azokra, akik a rendelőintézetben, az anya- és csecsemő- védelemben teljesítenek csak szolgálatot. A szakmai fejlődésben a kontraszelek­ció érvényesül. Durva, erőszakos magatar­tásával sérti a munkahelyi légkört, fel­rúgja az egymás mellett élés szabályait, hátráltatja a betegek gyógyulását. A ki­szolgáltatottság olyan magas foka jött létre, hogy önmagunkat nem képviselhet­jük, megkérdezésünk, beleszólásunk nélkül döntenek, mások rendelkeznek velünk.” Dr. Pócsy Győző: — Ezek nyilvánvaló hazugságok, rágal­mak. Miért nem részesültek büntetésben azok, akik ezt merészelik rólam különbö­ző fórumokon terjeszteni? o A levél eredetijét nem sikerült meg­szereznem, amelyből (a helyesírási hibák és a magyartalanságok kijavítása után) idéztem, írógéppel írták alá. Az osztály két orvosa, a 33 éves Pócsi Tamás (név­rokon) és a 39 éves Török Pál a követ­kezők közzétételére hatalmazott fel: — Az osztályon életbe léptetett rend szerint a kórházzal integrált rendelőinté­zetben egy évben négy hónapot dolgoz­tunk. Ez a fajta rotáció különösen hát­Minden új élet boldogság a szülőknek, öröm a társadalomnak. (Archiv fotó, a felvétel nem a Semmelweis Kórházban készült.) rányosan érintett bennünket, mert így a rendelőintézeti munka idején nem operál­hattunk, nem szerezhettünk kellő szakmai rutint. Egy szülész-nőgyógyásznak életele­me az állandó gyakorlás. Ha ebből kire­kesztik, fokozatosan ügyetlenné, majd bi­zonytalanná válik. A nálunk meghonosí­tott gyakorlat szerint a rendelőintézetből nem jöhettünk át ellátni betegeinket. Nem operálhattunk, mert gyakorlatlanok voltunk, de hogyan válhattunk volna gya­korlottá, amikor nem juthattunk operá­cióhoz. Levelünket (nem azt, amelyikből idéztünk!) a változtatás, a rendelőintézeti rotáció ésszerűbb megoldása érdekében juttattuk el az illetékes szervekhez. Kije­lentjük, mi nem indítottunk személyes tá­madást a főorvos úr ellen. A baj az, hogy ő mégis annak minősítette. Az osztályon feszült, nyugtalan légkör alakult ki. Min­dennap, minden órában retorzióra, ellen­lépésre számíthattunk. Nem az osztály tisztaságával, vagy a higiénés körülmé­nyekkel van bajunk. A munkahelyi lég­kör nem megfelelő, olyannyira, hogy az már a gyógyítást, a kismamákat veszé­lyezteti. Mi azonban úgy véltük, ez a probléma nem tartozik a nyilvánosságra, a megoldást a szakmai vezetéstől várjuk. Annyit azonban feltétlenül el kell mon­danunk, hogy az osztályon kialakult lég­kör miatt 1976-tól összesen huszonhárom orvos döntött úgy, hogy más helyen ke­res magának munkát. 0 — 1988. január elsejétől az intézmény­vezető dönt az orvosvezetői beosztás meg­hosszabbításáról, idézi a vonatkozó ren­deletet dr. Rakaczki László, a Semmelweis Kórház nemrégiben kinevezett igazgató főorvosa. — Pócsy Győző 62 éves. Én szin­tén hatvanon felül vagyok. Ellentétben vele, egyre több kétséggel birkózom. Egy ilyen korú ember vajon rendelkezik-e még kellő önismerettel, kellő önkritiká­val? Vajon képes-e még felmérni tudá­sát, s vajon nem áltatja-e önmagát azzal, hogy tévedhetetlen? őszintén elmondom, én az igazgatói kinevezést kollégáim rá­beszélésére fogadtam el. Az úgynevezett Pócsy-ügyet „megörököltem” elődömtől, és tiszteletben tartom az ő döntését. A fia­tal orvosok által írt levélnek, a vizsgála­toknak egyébként semmi közük a meg­hosszabbításhoz. A kórház vezetői — egyetértésben a kórházi szakszervezeti bi­zottsággal, a pártszervezettel, a korábbi, s azóta is megmutatkozó vezetői problémák miatt határoztak. De miért tartja ő azt személye elleni támadásnak, amikor meg­köszönjük orvosvezetői munkáját? Miért van szükség erre a megalázó tortúrára? Mostanában több főorvos vonult nyugdíj­ba kórházunkból. Lehet, hogy nehezen, de belátták: az orvosvezetői posztokon is szükséges a váltás, a fiatalabb, dinami­kus embereknek kell átvenni a kormány­kereket. A nyugdíjba vonult főorvosok egyébként nincsenek tétlenségre kárhoz­tatva. A rendelőintézetekben szakorvosi állást vállalhatnak, dolgozhatnak a szűrő­állomásokon, s magánpraxisukat sem kell feladniuk. — A főorvos a becsületét félti, presz­tízséért harcol... — A rendelet szerint nem kell indo­kolni, miért nem hosszabbítunk meg ál­lásában egy főorvost. De ha szükség van rá, elmondhatom indítékainkat. A mi kór­házunk szülészetén 1987-ben 66,8 száza­lékos volt az ágykihasználás. Más kórhá­zakban — a megyeiben, a vasgyáriban, de még Szikszón is — ez az arányszám 83—84 százalék. A mi szülészetünknek sajnos, nincs jó híre a városban. Ez szak­mai és vezetési problémák következmé­nye. Az osztályon rossz a hangulat, ami a betegellátást hátrányosan érinti. A kór­ház szülészfőorvosi állására a pályázatot az Egészségügyi Közlönyben 1988 január­jában meghirdettük. Nem vonjuk vissza a pályázatot. Dr. Pócsy Győző: 1988 márciusában 84 százalékra emelkedett az ágykihasználási százalék, amely ideális. © A szülészeten a városi főorvos részvé­telével a közelmúltban szavazást tartottak. A tizennégy orvos közül hárman Pócsy főorvos vezetői meghosszabbítása, tizen­egyen pedig az ellen szavaztak. Dr. Juhász Barnabás, Miskolc Város Tanácsának egészségügyi osztályvezetője, a városi főorvos: — Pócsy Győző szakmai hozzáértését nem vontuk kétségbe, és állításával ellen­tétben, nyugdíjazását sem rendelte el sen­ki. Orvosvezetői megbízatásának lejárta után dolgozhat rendelőintézetben. Tapasz­talatait. ismereteit kamatoztathatja az on­kológiai szűrőállomáson. Anyagilag sem szenved hátrányt, hiszen magánrendelő­jét is fenntarthatja. A szavazás ismét megmutatta, mennyire megosztott a Sem­melweis Kórház szülészetének orvosi ka­ra. Ilyen megosztottság nem engedhető meg. Soha nem kérdőjelezték meg Pócsy Győző szakmai ismereteit, sem azt, amit mint szülész-nőgyógyász operatőr csinál. További orvosvezetői alkalmasságát von­ták kétségbe. Véleményem szerint a múlt, az elmúlt évtizedek érdemei semmiképpen sem használhatók fel arra, hogy valaki — mint egy jutalmat — kikövetelje magának a vezetői beosztás fenntartását. — Az orvosok szavaztatása mindeneset­re szokatlan lépés volt. — Mindenki igényli, hogy a magyar társadalom demokratikusabbá, nyíltabbá váljon. Ez az óhaj minden párttaggyűlé- sen, valamennyi fórumon elhangzik. Ami­kor a gyakorlatban igyekszünk alkalmaz­ni a demokrácia elveit, s az érdekek üt­köznek, a „vesztesek" már egyáltalán nem igénylik a demokratikus eljárásokat. A főorvosi kinevezések korábban egy életre szóltak. A korszellem azt diktálja, hogy az orvosvezetők kiválasztásában, a veze­tői megbízatások meghosszabbításában nö­veljük a demokratikus elemek arányát. A szavazás egy ilyen kísérlet volt, s fehé- ren-feketén megmutatta: az osztályon nem olyan hangulat uralkodik, amilyen­nek ott lennie kell. Nem szabad elfelej­teni: a szülészorvos két ember életéért küzd. Komplikáció esetén egészséges gyermeket kell világra segítenie, és meg kell mentenie a veszélybe került anyát. Ha az orvos idejét, idegzetét a torzsalko­dás foglalja el, az növeli a tévedés le­hetőségét. * Riportomhoz hetekig gyűjtöttem az anyagot. Sokan óvtak ettől a munkától, mondván, darázsfészekbe nyúlok, s nem­csak kényelmetlen csípések érhetnek, ha­nem veszélyes szúrások is. Sokan nem vol­tak hajlandók nevüket adni véleményük mellé, így őket nem idéztem, bár ezt a bújócskát nem tartom etikusnak, „óvato­san és nagyon figyelmesen készítse cl írá­sát, minden szót rágjon meg” — figyel­meztetett néhány titokzatoskodó, magát jószándékúnak tartó riportalany. Túl azon, hogy valamennyi cikkemet igyekszem figyelmesen megírni, elgondol­koztatott ez az óvatoskodás. Mindannyian sürgetjük ugyanis a demokratikusabb tár­sadalmi viszonyok létrehozását. Ez pedig a vélemények ütköztetése nélkül nem megy. Nehezen érünk el sikert, ha csak akkor mondunk véleményt, amikor ké­nyelmetlenség abból nem származik. Udvardy József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom