Észak-Magyarország, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-23 / 96. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 1988. április 23., szombat Á demokrácia archimedesi pontja Alig van nap mostanában, melyen ne kapnánk új és egyre torokszorítóbb híreket azokról az inzultusokról, melyek a magyar nemzetiségieket Romániában érik. Tudjuk jól, sokan jöttek át Magyarországra az elmúlt hónapokban, hogy itt telepedjenek le, itt jussanak munkához, kenyérhez, hogy végre ne érezzék magukat naponta megalázottnak, csak azért, mert magyarok. Az egész világ és benne egész Európa története szolgál bőven olyan eseménnyel, mely a nemzetiségi kérdésből fakadó tragikus, véres összeütközések sorából állt össze. Csak napjainkra gondolva is, eszünkbe jut a spanyol—baszk, az angol—ír, az azerbajdzsáni nemzetiségi ellentét sok áldozatot követelő számos megnyilvánulása. Magyarország történetét lapozgatva is találunk ilyen problémát eleget, évszázadokra visszamenőleg is. Bizony sokan állították, állítják, hogy másképp alakul az ország sorsa, talán határaink is, ha eleink bölcsebb nemzetiségi politikát követnek. Hacsak a '48-as törvényeket, a Deák— Eötvös-féle nemzetiségi törvényt sikerül végigvinni, tartalmának érvényt szerezni, nagyobb békességben élnénk ma is, itt, Közép-Európában. az ügy: az igazgatónak nincs népművelői képesítése. Igaz, jól csinálta a dolgát, rend van 'és nyugalom a rendezvényeken, a nyelvet is beszéli, de hát a szabály ... Azóta talán rendeződtek a dolgok mindenki megnyugtatására. Ha meg az anyagiaknál tartunk: a tájházat is a falu népe hozza rendbe, ahogy ravatalozó is úgy lett, hogy a lakosság vette az építési anyagot, s fel is építették. A 600 forintos tehót fizeti mindenki, az is, aki még nyögi a vízbevezetés részleteit. A iKossuth utcán (hogy is hívhatnák Rátkán. másképp a főutcát) úgy építették a járdát, hogy a tanács megvette az anyagot, és mindenki maga csinálta a háza előtti szakaszt. Két év alatt 3500 folyóméter járda épült így. A tájházon kívül még egy épületet vett a tanács, ebben van az idősek 'klubja. Huszonötén járnak ide, rájuk és a szociális étkeztetést igénybe vevőkre az óvodában főznek. Még egy tervükről beszélnek. Az időközben tornateremmel is bővített iskolába szeretnék bevezetni a központi fűtést. Ehhez kevés a pénzük, jól jönne a megyei támogatás, bár biztos vagyok benne, jövő télen már radiátor ontja á meleget a rátkai iskolában. Ebben az esztendőben országos kongresszust tart minden nemzetiség, így a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége is. A rátkaiak képviselői elmondják majd, hogy legfontosabb céljukat, a nyelv- oktatás bevezetését elérték. Addig elkészül a tájház is, a népi hagyomány őrzésének újabb bázisa. Beszélgetőtársaim: Birk Ignácné iskolaigazgató, Bányai Kálmán községi párttitkár, igazgatóhelyettes, Béring Istvánná tanácselnök és más tanácstagok arra kértek, hogy a háború után történtekről ne kérdezzek senkit, ne szakítsam fel a sebeket. A művelődési ház ügyében se írjak semmit, nehogy a megyénél megharagudjanak. Mert nincsen semmi baj, de az öregek még mindig félnek ... A század elején jelent meg Jászi Oszkár könyve: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés címmel (1986-ban jelent meg újra). Lelkes kritikájában Ady Endre így írt a könyvről: „Megtalálta nemzetiségi kérdésünkben ... a demokrácia archimedesi pontját...” Ne higgyük, hogy már nincs semmi dolgunk a demokráciával ... Szatmári Lajos Fojtán László felvételei 11 nemzetiségi kérdésről (is) Rátkán A tsz műanyagüzeme alig néhány embernek ad munkát Sokan mondják, „köny- nyű” a magyaroknak Trianon után másokat bölcsességre buzdítani. Valóban, az ország területével megfogyatkozott a nemzetiségek száma is határainkon belül, mégsem hiszem, hogy könnyebb itt okos politikát folytatni. Nem véletlen, hogy éppen a legutóbbi országgyűlés fogadta el egy budapesti képviselő javaslatát arról, szerkesszünk, hozzunk új nemzetiségi törvényt. Mert — ezek szerint — még nálunk is van javítani való a törvényen. Ennek az esztendőnek a végén valamennyi nálunk élő nemzetiség szövetsége kongresszuson összegzi az elmúlt évek tapasztalatait, határozza meg a jövő feladatait. E két tény késztetett arra, hogy utánajárjak, szétnézzek miná- lunk, legalább Borsodban, milyen ma nemzetiséginek lenni Magyarországon? Először Rátkára mentem, ebbe az ízig-vérig nemzetiségi — fekete-erdei sváb — községbe, (ahol éppen bősz indulatokat kavart a művelődési ház és vezetője körötti vita. írhatnék Rátkáról olyan egyszerű faluriportot, amilyet a megye bármelyik községéről írunk, hiszen a tanácson, az iskolában készségesen szolgáltak az adatokkal. Pontosan tudom, hogy a tervciklusban milyen eredményekkel büszkélkedhetnek (s ez itt nem szólam, tényleg büszkék lehetnek, még egy településen sem jártam, ahol annyira a magáénak érzi a nép a közöst is, mint itt.) Mégsem erről akarok írni, pedig nem lenne tanulság nélkül való, hogyan is kell például a tehót kezelni, közmunkára, összefogásra buzdítani. Hogy ne rontsak elefántként a porcelánboltba, a történelemmel kezdtem nagy balgán. Nem gondolva arra, hogy épp így téphetem fel a sebeket. Mert elmondták ugyan, hogyan települtek eleik több mint kétszáz éve Rátkára, hogyan jött negyven család 1754-ben, majd még negyven 1784-ben, hogyan alapítottak falut, gyarapították a szorgalmas földművelés, állattenyésztés jutalmaként önálló egyházközséget. építettek 1805-től templomot, majd a század végén iskolát, melyet 1911- ben négy tantermesre bővítettek, annyira nem volt eseményekben bővelkedő ez a kétszáz év, hogy hamar ne jussunk el ,a második világháborúig. Bodolai László Rátkára nősült annak idején. Az ő konyhájukban még megvan a régi berendezés. A tűzhelyen a sajtár csak dísz, a faluban nincs egyetlen szarvasmarha sem ... Egy másik terep a nemzetiségi tudat ápolásához a művelődési ház és (majd, ha sikerül tatarozni) a tájház. Ez utóbbiról egyelőre nincs mit mondani' igencsak a huszonnegyedik órában határozták el létrehozását. Alig van már porta, ahol úgy van berendezve szoba, vagy konyha, ahogy eleik használták. A művelődési ház annál fontosabb, nemcsak mert tényleg a művelődést szolgálja, főleg persze az ifjúságét, hanem mert az összes fontos rendezvényt itt tartják. Mindenesetre családonként ezer forinttal járultak hozzá felújításához, itt rendezik a lakodalmakat is, ebben az évben, ha jól emlékszem, már tizenkettőt jelentettek be. Ha pedig fizettek érte, úgy akarják, a ház vezetője is legyen közülük való. Már utaltam rá az elején, hogy indulatokat kavart Hiába vallotta magát a község a szabadságharc alatt már magyarnak, hiába erősítették ezt meg az 1924-es népszámlálásnál, a világháború után el kellett szenvedniük mindazt, amit a többi hazai sváb közösségnek. Az atrocitások nem a németekkel harcban álló szovjet csapatok részéről érték őket, hanem a magyaroktól. Hiába bizonyították, hogy volksbun- dista nem élt köztük, jöttek a kitelepítések. Töb- büket elhurcolták, s mikor végül hazatértek a fogságból az életbenmara- dottak;, s az évek múlásával csillapodott az indulat, végképp úgy döntöttek, hogy „magyarok lesznek”. Itt talán kihagyhatunk egy-két évtizedet. |A község csendben fejlődött^ s mert lakói mindig szorgalmas emberek voltak, gyarapodott is. A történelmi tapasztalat arra ösztökélte őket, hogy keveredjenek, vegyesházasságok mégis inkább az utóbbi időkben köttetnek. Nem tiszta sváb falu már ez, mondják a helybeliek, falun belül kevés az új házasság, mégis, talán aki magyar ideköltözik, asszimilálódik a szokásokhoz. Jómódú, dolgos a nép, de nem szívesen keveredik — vegyesházasságot köt talán, de a tsz nem fuzionál másikkal, úgy tartják: nem szeretnek másokra dolgozni. Ezért van az is, hogy (halkan mondják) a cigányok nem tudnak a faluban megtelepedni. Vendéget szívesen fogadnak mégis, nemcsak a küszöbig engedig az idegent. A vendég pedig azt látja, hogy talán egy család sincs a faluban, amelyik ne tartana gépkocsit,, A modern vonalú maszek presszó mögött látszik a még csak kívülről megújult tájház épülete A község szélén épült új házak jelentik a reményt; Rátka nem jut a pusztuló falvak sorsára kevés az is, amelyik nem a saját házában él. Lélekszámúk 1200 — s manapság megyénkben ritka az ilyen település —, ebből 424 az általános iskolás korú gyermek! De — bár többen születnek, mint ahányan meghalnak — mégis csökken a számuk, egyre több az elköltöző. Az ok nem meglepő: nincs elég munka a faluban, a munkaképes korú lakosság kétharmada ingázó. A tsz igyekszik több munkaalkalmat teremteni, a tanács nagyon olcsón kínálja az építési telkeket, csakhogy maradásra bírja az embereket, úgy tűnik, kevés sikerrel. A ragaszkodás, a megtartóerő egyik forrása lehet éppen az újjáéledő nemzetiségi tudat. A nyolc tantermesre bővített iskolában a 7—8. osztályosok fakultatív német órákon vesznek részt, s a TIT is rendez nyelvtanfolyamokat. A tanárnő most „szakosodik” (kiegészítő szakként veszi fel a németet), de az óvónők már Sopronban végzik a képzőt, , hogy kétnyelvű legyen a foglalkozás. A legfontosabb pedig: 1987 szeptemberétől az első osztályosok is tanulnak németet. Igaz, a tanító néni elsősorban a „nemzetiségi svábot” beszéli, s ezt nem mindig értik meg az anya- országbeliek, de azon a fokon, ami ott kell, jól tud tanítani. Az óvodai nagycsoport és az elsősök már a tantervbe épített oktatás keretében tanulnak, a terv, az álom persze majd a kétnyelvű oktatás bevezetése, hogy egyszer olyan közismereti tárgyakat, mint a történelem, földrajz is, németül taníthassanak.
