Észak-Magyarország, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-02 / 79. szám
Ajánlólevél már nem kell a drótgyárba A drótgyár termékeiért jól fizetnek, de nemcsak ezért vannak a csúcson. Hárman a hűségről — Nem lehetett ám csak úgy idekerülni! Drótgyárinak lenni rang volt mindig ... A mondat állandóan kísér. Tavaly volt háromnegyed évszázados a miskolci December 4. Drótművek, az évfordulót csendben, szerényen megünnepelték, aztán a gyáriak tették tovább dolgukat, s olyan eredményt produkáltak, amelyre méltán lehetnek büszkék. Az évek óta tartó vaskohászati krízis ellenére ez a cég a csúcson van. S ebben nemcsak az játszik közre, hogy termékeiket jó pénzért tudják értékesíteni itthon és külhonban egyaránt, hanem az első mondat igaza is. A gyár legrégebbi dolgozója ma a gazdasági igazgatóhelyettes, Simcsik Károly. Drótgyári dinasztia tagja ő — hasonlóan a Ha- luskáékhoz, Nemcsikékhez, a Liptákékhoz, Csiszárék- hoz —, nagybátyja 1915- től nyugdíjazásáig dolgozott itt. — Drótgyári rajtam kívül még a húgom, az öcsém, s neki a gyereke is, szóval, a ßimcsik név nem hal ki a gyárból nyugdíjazásom után sem. A termelés a Sajó-parti üzemben tl912. október 16- án indult meg,; vashuzalt és szeget gyártott az a 40 ember, aki végül is Deichsel Adolf cégtulajdonossal együtt gyáralapítónak mondhatta magát. A Sim- csiki dinasztia az alapítás után három évvel vetette meg itt1 a lábát. — Jómagam 1939-ben jöttem be először ide — emlékszik vissza a gazdasági igazgatóhelyettes, s egy korabeli papirost mutat, amely bizonyította: orvosilag nincs akadálya annak, hogy a gyár dróthúzóként alkalmazza. — Tizennégy éves voltam akkor, s az időtől kezdve az iskolai nyári szüneteket az üzemben töltöttem, munkával. Tizenkilenc filléres órabérrel. Amikor pedig 1944-ben elvégeztem a felsőkereskedelmi iskolát, itt állapodtam meg, segédkönyvelőnek alkalmaztak. Mi adta a gyár rangját akkor? Simcsik Károly szerint a biztos munka, a biztos kereset, a kenyér. Hetvenhat éve él és dolgozik a gyár a Sajó partján. Fotó: Balogh Imre — Mielőtt még ide kerültem, 1937-ben a gazdasági élet fellendülésével a gyár is fejlődésnek indult — mondja. Megtöbbszöröződött a sodronykötél és acélhuzal gyártása, a második világháborúban pedig a hadigazdálkodás szolgálatába álltak a gépek... Volt munka, megbecsültük a munkahelyet ... S ez utóbbi visszaköszönt akkor, amikor 1944 nyarán az ismétlődő bombatáma-. dások során a gyár találatot kapott, s ezt követően az akkori igazgató kiadta a korszerű gépek leszerelésére a parancsot, ezt azonban a munkások és alkalmazottak megtagadták. — A gyárunkat vitték volna el ezzel... A gyár és a gépek többsége maradt, de romokban ... — Először december 6- án merészkedtünk be — magyarázza az igazgatóhelyettes —, összesen vagy félszázan, s elkezdtük takarítani a romokat, a még használható gépeket pedig munkába állítottuk. Ragaszkodtunk a munkához, s a gyár ezt a ragaszkodást meghálálta. Itt lettem ember, együtt éltem a céggel, így volt ezzel nagybátyám, s így vannak ezzel testvéreim, is, s azt hiszem, mindenki, aki drótgyárinak vallja magát. Akinek apja, nagyapja, testvére itt dolgozott, annak nagy valószínűsége, hogy gyereke is drótgyártó lesz... Csiszár József is apját követte a gyárba, negyedszázaddal ezelőtt, de nagybátyjának, unokaöccsének, sógorának és feleségének munkakönyvében is ott a D4D pecsétje. — Apám mondta, jöjjek, s én tudtam, hogy ő a gvárról mindig jó véleménnyel volt, tehát jöttem — mondja. — Azóta volt jóban is rosszban is részem, ez utóbbit azonban könnyen el lehet felejteni, pláne, hogy most már hosszú ideje jól fut a szekér ... Csiszár esztergályos a karbantartóknál, s 1970- től brigádvezető is. Amikor megalakult a vállalati tanács, tagjai közé jelölték, választották őt is. Több, mimt háromszázötven kollégáját képviseli a testületben. Mondja, a becsület mindig, mindennél többet ér. — Ha itt valaki becsülettel végzi a dolgát, akkor megtalálja számításait— magyarázza. — Anyagilag is, erkölcsileg is. Brigádunkból kikerült már KISZ-bizottsági titkár, szakszervezeti szervezőtitkár ... Kaptunk szép számmal kitüntetéseket is. — Nem tudom, hogy fiaim közül lesz-e drótgyári? Voltak már bent. tetszik nekik, ahogy készül a pászma, a sodrony —, de még fiatalok. A választás még odébb van. Mindenesetre én rosszat erről a vállalatról nem mondok, nem mondhatok ... S így van ezzel Kasuba Ferenc is, aki igaz, az elmúlt év szeptemberében nyugdíjba vonult, de előtte 46 évet dolgozott le a drótgyár hetvenötjéből. — Felsőzsolcai vagyok, mint oly sokan mások a gyárban. Még most is, de korábban főleg igen meghatározó volt Zsolca és a drótművek viszonya, soksok évre nyúlik vissza ez a kapcsolat. Zsolcai famíliák sorának adott és ad munkát ez a cég ... Tény, a zsolcaiakat mindig szerették itt, s akit ők beajánlottak ide munkásnak, azt tisztelték is, mert tudták a gyár vezetői, hogy nem fognak benne csalatkozni. Engem is beaján-' lottak, olyan kifutófiú-félének. Ehhez is, ajánlólevél kellett. Később aztán kitanultam a kötélgyártást, s ezt csináltam az utolsó napig... Negyvenhat esztendő egy munkahelyen — ma már nehezen képzelhető el. Kasuba Ferenc vallja: nemcsak hűség kellett ehhez. Kettőn áll a vásár. Neki azért sem fordult meg a fejében, hogy itthagyja a vállalatot, mert szerette a céget. Szerette, mert őt is szerették... * A December 4. Drótmüvek kapuján nincs kint munkásfelvételt hirdető tábla. A 2200 embert foglalkoztató vállalatnál senki alatt nem inog a talaj, van munka, s aki jól dolgozik, azt meg is fizetik. Idekerülni ma is rang, bár ajánlólevél már nem kell... (illésy) A dinasztiáknak mindig meghatározó szerepük volt és van. MUNKÁSNMZEDÉKEK A szó, mintha manapság a divatból: hűség. Félreértés ne essék! Itt és most nem a N‘ hűségről esik szó, hanem föld és ember, gyár és ember hűségéről. Kime|VQn e kifejezés szótárunkból: mostanság, amikor nem divat ragaszkodni ejazon munkahelyhez, amikor az Alkotmány is azt mondja ki: mindenkinek jl* a munkához (s nem a munkahelyhez) — nos, talán törzsgárdatagnak nena9Y dicsőség lenni ezekben az években. Pedig hát... Régen szokás volt, f ai aPÍa szakmáját mívelte tovább, szokás volt, hogy a fiú az apja esztergapadjátörökölte. Szokás volt, megszokott volt a munkásdinasztia. Különösen a vOne^öen, bányákban, de máshol is ... A munkásnemzedékeknek rangja volt, !*a ,s • • • Ragaszkodni valamihez, úgy, hogy a munkát becsülettel, odaadóan1' ~ írásaink ilyen emberekről szólnak. Talán okulásként, példaként... 0 A hosszú falusi utca olyan békésen nyúlik el a hegy lábánál, mint a kövérre hízott macska a tornác lépcsőjén, özvegy Jáger Józsefné háza inkább a falu széléhez van közelebb. Kívülről éppúgy jellegtelen, mint a szomszédaié. Hajdan pirosló cserepei mostanra belefáradtak az idővel való folytonos küzdelembe, akárcsak sárgás falai, amelyek aludni készülő őszi mezőre emlékeztetnek. Üvegezett tornácán reggelre mindig hideg van. Meleg csak a konyha spar- heltjából sugárzik, ahol a hajnali szürkületben már éledezik a tűz, s lassan forrásnak indul a teavíz. Jágerné Vali néni korán kel, korán fekszik. Reggel kiengedi a tyúkokat, megeteti a malacokat, eűlátja a nyulakat. S most, hogy ébredezik a természet, kezdi munkáját a kertben. Már kézbe fekszik a kapa, nyitni kell a szőlőt, vetni a mákot, ültetni a krumplit. Megélhetést neki, s a kilencvenhez közeledő anyósának a vasútig kinyúló majd’ egyholdas parasztgazdaság nyújt. Ebben kell megtermelni mindazt, amit maguknak, gyerekeinek szánt; s mindazt, amit értékesíteni akar. Jut itt hely a répáiknak, a karalábénak, a töknek, paradicsomnak, paprikának, dinnyének éppúgy, mint a máknak és uborkának. Míg ez utóbbit szerződés alapján az áfésznek adja, az előbbivel maga jár a piacra. Bár a mákot egyszer a fia vitte fel a Bosnyákra értékesíteni. Igaz, ő olcsóbban adta, de egyszerre ott hagyta az év egész termését. Vali néni bizony nem paraszti munkára nevelte gyermekeit, de a sors gyakorta nem a szül rata szerint formálódik, érettségi után a helyi • ment dolgozni. Veje ott f s emellett hatalmas juhi van. Háromszáz anya élté a napokban, s hamarosan 1 zik a birkanyírás ideje i! néni nem tud besegíteni taloknak munkával. Hí évéit taposva, saját gaz szívja erejét naponta. Ha egyáltalán, mert olyan < hogy még nyavalyái sem eltéríteni napi munkáját* dig gyötri a derékfájás, S gas vérnyomás. Ám ol nemigen jut el, mert mondja, nincs erre ide szén hal a nyulakat viszi portra, hol meg a folyó! lékezteti a mindennapos lásra. Főzni hétvégén íó> aztán kitart az egész. Minden szombat reggel elvágja három aprójószág nyakát. Egyet megtisztít magának, egyet a lányának, egyet a fiának. Segíteni (kell a gyerekeket — mondja. A fia a miskolci egyetemen végzett, mérnök lett, a menye irodista. De lám csak hazajöttek az emeletes ház fogságából. Itt építkeztek a szomszédban, csak egy kerítés és egy kapu választja el a két portát egymástól. Eleinte virágokat, s füvet akartak a földből, mint mondják, csak afféle pihenőkertet. Aztán megigézte őket is a föld semmihez sem hasonlítható édes. tiszta szaga. S lám már ők is földművesek. Először csak szőlőt telepítettek, meg gyümölcsfákat ültettek. Aztán a konyhakertet hozták rendbe, s immár harmadik éve uborkáznak. Az asszonyka késő estig végzi dolgát a földben, aztán lefürdik, kezét pedig a hypóban áztatja. Körmét kilakkozza, és reggelre senki sem tudja az irodában, hogy menynyi munkát végez kint a szabadban. Most meg úgy hírlik, nyulászkodni akarnak. Mint mondottam, Vali néni nem ilyen jövőt szánt a gyermekeknek, mégis a sors ekképpen alakulásával igen elégedett. Hiába no, a vér nem válik vízzé. Aki szabadnak, földművelőnek született, az nem is tud már másként élni, csak a kék ég alatt, szabadságban, a föld szolgálatában. S aki a földet hűséggel szolgálja, azt a termőföld királynője bőséggel jutalmazza. Tudta ezt Vali néni minden őse, s lám tudja minden utódja is. Még az unokák is, akik ilyenkor tavasztájt már ott csüngenek a diófán, hogy százszáz gyermeki huncutság közepette lessék el a gazdálkodás ősi tudását... Balogh Andrea A melegüzemi munkahelynek is olyan jellegzetes szaga van, mint például a szénfejtésnek. A bányában a meleg levegővel keveredő szénpor, a kemencék mellett viszont a kenőanyagok és az izzó vasra csepegő víz „illata” adja az ismerős szagot. A Borsodnádasdi Lemezgyár matuzsálemkorú berendezései hatalmas robajjal dobálják ide-oda, nyújtják, formálják a lemeaeket. Az egyik gép előtt zömök ember rángatja a fogantyúkat, „labdázva” a hét-nyolcszáz fokon izzó táblalemezekkel. — Hány fok lehet itt? — kérdezem Storom István hengerésztől. — Most csak negyven — válaszolja a szemét le nem véve a szikrázó táblákról. — Nyáron inkább ötven fölött, mint alatta. Mire elérjük a nyugdíjkort, teljesen kiaszalódunk — teszi még hozzá, s csak akkor nyújt kezet, amikor a hét milliméter vastagságúra hengerelt tábla csaknem fekete színűre hülye a gép végén levő lemezhalom tetejére kerül. — Már belőlem is sok zsírt kiolvasztott ez a hengersor, pedig csak tizenhárom éve vagyok hengerész. Az apám több mint huszonöt évet dolgozott a me- legüzerhben. " Nem tudom, hogy nekem lesz-e lehetőségem eny- nyit szolgálni. Már úgy értem — teszi gyorsan hozzá —, hogy a főnökség szerint bizonytalan a lemezgyártás jövője. A kemencéből újabb lemezbugát „halásznak” elő a hosszú vasfogókkal. Néhány ügyes mozdulat, és a narancssárgán izzó, tégla alakú buga az előnyújtó hengerészek keze alá kerül. — Amikor tizenhét évesen, még 1964-ben a gyárba kerültem, nagy jövőt jósoltak a lemezgyártásnak — mondja a zajt túlkiabálva Storom, állandóan figyelve a buga vékonyodását. — Kemencesegédként kezdtem, mint akkoriban a legtöbb új ember. Később lettem kötélhúzó, utána váltófelfogó, aztán felfogó, s csak egy idő után előnyújtó hengerész. Türelmesen vártam, amíg nyugdíjba ment egy hengerész, mert csak azután bíztak meg a gép kezelésével. Az utolsó szavakat már elha- darta, hogy teljesen az előnyújtó- ból érkező lemezre koncentrálhasson. Rántás a karon, s a lemez szikrát szórva soványodik a két henger között. Storom egy rudat vesz elő, amelynek a végén kis kampó van. Ezt beakasztja a lemez egyik végébe, a másik végét pedig a rúd krétával bejelölt részéhez méri. Bófelfogó után csavarhajtó, s csak később lettem hengerész. — Segítséget jelentett, hogy az apja mellett dolgozhatott? — Sok mindent nem a saját bőrömön kellett megtanulni, mert az öreg megmutatta a legfontosabb fogásokat. Szólt, ha valamit rosszul csináltam, igazított a kezemen. Én is figyeltem a társakat, így gyorsan beletanultam a szakmába. Azt viszont nem helyeselte, hogy hengerész lettem. Mostanában sokat elmondja, hogy a mai fejével ő is más szakmát választana. Én is megpróbálom majd lebeszélni a két fiamat arról, hogy folytassák az örökséget. Alig keresünk többet nyolcezer forintnál, s az se biztos, hogy hengerészként megyek nyugdíjba. Olyan szakmát tanuljanak ki a fiaim, aminek van jövője. Egy alkalommal behoztam az idősebb fiamat, hogy nézze meg hol dolgozik az apja. Azt mondta, meleg van és nagy a zaj. Nekik ez már elég ok arra, hogy más munkát keressenek. — Azért van szépsége a hengerészmunkáinak is. — Régebben talán több volt, amikor kézzel formáltuk a vasat. Most már nem az igazi. Apu is mindig ezt mondja. — Beszélhetnék az apjával? — Nem is tudom ... két hete műtötték, alig kel fel az ágyból, nincs jól az öreg. De azért mindennap megkérdi tőlem, amikor hazaértem: jól ment-e, fiam? Fónagy István Fotó: F. L. lint, ismét egy rántás a és a lemez újabb „fogy után a gép végébe kerül. — Még ma is végig ke* a szamárlétrát — törli fl zadó homlokát. — Olyan hogy bejön valaki a gyá és hengerész lesz. Apám mindig arra figyelmeztetet becsüld meg magad, mert gigjártad a szamárlétrát : tos, hogy a hengerhez ení Még négy buga vékoi lemezzé, amikor elhangzót pihenő. Egy csendes if folytattuk a beszélgetést. — Ügy tudom, hogy a is hengerész. Az édesapja tönzésére választották szakmát? — Apu nem akarta, hol talon ide kerüljek — t* nyakát, mellkasát Storf Ráérsz még dolgozni, tanul dogatta, de én nem s 4 tanulni. Aputól tudtam, ' még a fiatal melósok is resnek, ezért jöttem ide. mat én is lebeszélném 1 szakmáról, mert sokat gozni és keveset fizetne! az is természetes, hogy mindig azt szeretnék, ha 1 mekük többre vinné. A lók különben sem tolong henger körül, mert könny1 kával jól akarnak keress1 re idősödik a csapat, nine1 póllás. A bátyámmal is sokat beszélgetünk erről, hiszen ugyanazt látja, mint én. Amikor ösz- szeülünk hárman, mindig azzal végződik a vita, hogy lemezre még sokáig Szükség lesz. Én is ebben reménykedem, hiszen csak harmincnyolc éves vagyok. Svájcisapkája alól ősz tincsek kunkorodnak elő, s az arca is jóval öregebbnek látszik. — Látom, a hajam nézi. Anyu fajta vagyok, ő őszült meg legkorábban a családban. Aputól a kitartást örököltem. Addig dolgozott, amíg az egészsége meg nem sínylette. Nekem már nemcsak egészségemtől függ, hanem a főnökségtől is, hogy meddig leszek hengerész. Fél kettő elmúlt, fürödni indul Storom István. Az öltözőben kezet ráz a bátyjával, aki délután folytatja, amit ő abbahagyott. Storom József fiatalabbnak néz ki öccsétől, pedig hat évvel idősebb nála. Megtermett, erőtől duzzadó alakján feszül a munkaruha. Fekete, göndör hajában alig látni ősz hajszálat. — Az öcsémhez hasonlóan én is tizenhét éves voltam, amikor a gyáriba kerültem. Abban a brigádban kezdtem el dolgozni, amelyikben apu volt. Először csapkenőnek osztottak be, aztán Jól m<~e, fiam? . , , klödik a hengerészszakma. A hengersoron mar csak el*
