Észak-Magyarország, 1988. március (44. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-26 / 73. szám

1988. március 26., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 Anekdotakincstár A magyar klérus adomákban Vanzsura, a festő Emlék a nyárból és Micikéről A szombathelyi püspök Szabó, a kassai püspök Schuszter, a veszprémi Ko­vács. Hja, szegény az eklé­zsia, s a szegény magyar püspök meg nem élhet, ha valami mestersége nincs! — állapítja meg Gvadányi Jó­zsef, s ezzel a Gvadányi-idé- zettel kezdődik Csukássi Jó­zsef A magyar klérus ado­mákban címet viselő gyűjte­ménye. A kötet 1879-ben lá­tott napvilágot, s a szerző nemcsak az egyházi hierar­chia alsóbb fokán álló pa­pok, szerzetesek, kispapok, koldulóbarátok történeteit je­gyezte fel, kuriózumnak szá­mító összeállításában érse­kek, püspökök, a 19. század ismert magyar főpapjai is szerepelnek. Gróf Eszterházy Károly egri érsek egyházi méltósá­gában is megtartotta nagyúri szokásait. Egyszer — vasút híján — Bécsbe utazott a saját fogatán. Amikor az udvarhoz hajtatott, a császár titokban az ablakból vette szemügyre a főpap kitűnő négyes fogatát, majd a talál­kozáskor megjegyezte: — Eminenciádnak valóban olyan gyönyörű fogata van, amilyennel az egyház első feje, Krisztus urunk sem di­csekedhetett. — Nem is született ám Eszterházy-ágyból! — vála­szolt a büszke főúr. * Egy vén kacér angyal di­csekedett, hogy őt — nem tagadja — tizenhat éves ko­rában elcsábította égy férfi, no de azóta úgy megőrizte erényét, mint a Párkák bár­melyike. Sz. P. kanonok jóízű, tré­fás ember volt, s miután a vénkisasszony mondását vé­gighallgatta, megszólalt: — Ugyan, nagysád, mondja meg őszintén, hiszi, hogy van olyan puskapor, amivel egyszer már lőttek? * Az Ipoly mentén, az 1869-i szárazságkor a plébános eső­ért imádkozott. — Adjál nekünk, uram, egy áldásdús csöndes esőt! akkor még az apja izéjében lógott, meghazudtol. De azért szemrebbenés nélkül folytattam. Leventeként már lőttem katonapuskából, de golyó­szóróból nem. Szerettem az izgalmat. Kimentem a domb­tetőre, hogy végre golyószo- róval is lőhessek. Akkor már a falu határa tele volt lövészárokkal. Nézegettem a fegyvert. Sajnos, én ilyet még nem láttam — két el­sütőbillentyű, magyarul „ra­vasz” volt rajta. No, gondol­tam, melyik az egyes, me­lyik a sorozat? Nem tud­tam. — Elég marha volt. * Felkaptam a fejem: — Ki?! Sofőröm remekül válaszolt: — Hát, aki nem írta rá, hogy melyik micsoda. — Tréfálsz, te taknyos?! — Igen, megemeltem a han­gom. Megnyugtatott, hogy nem viccel, és kért, folytas­sam, mert életében ilyen eredeti sztorit- nem hallott. És folytattam. — Kimentem a dombtető­re, hogy végre golyószóróval fogok lőni. Egyszer csak hal­lom, hogy' a falu felől „pity- mognak”. Sofőröm lecsendesült 8Ö kilométerre, kíváncsiskodott: — Te ökör — szóltam nyájasan — géppisztollyal lőnek. — Ugye — kérdezte alat­tomosan — nem önre lőt­tek? Mondom, volt egy kicsi a gyomromban, tehát megje­gyeztem : — Te disznó vagy, nem a főnöködnek drukkolsz. Fülig szalad a szája: — Dehogynem, főnök, hi­szen egy hajóba evezünk. — mondta imájában, arífíkor az egyik hívő félbeszakította: — Sose válogassák, főtisz­telendő úr, akármilyet ad, csak adjon! * K. miniszteri tanácsosnak az egyik tanulótársa mindig mondogatta: — Kálmán, amilyen tudat­lan vagy, sosem lesz belőled semmi! A jóslat nem vált be, az illető éppen 1867-ben, a ki­egyezéskor lett, tanácsos. A tanulótárs már pap volt, amikor Pestre jött, és felke­reste a minisztériumi urat. — Na, látod, barátom — korholta a vendéglátó a ba­rátját —. mégis lett belőlem valaki. Én miniszteri taná­csos vagyok, te csak egy fél­reeső falu szegény plébánosa. — Hja — válaszolt a pap —. amikor tök a tromf, a hetes is üt! * Ment a kálvinista ember részegen a falun keresztül. A parókia előtt álló tisztele- tes — nagypéntek lévén — megbotránkozva rákiált: — Hát nem tudod, te akasztófára való, elkárhozott lélek, hogy a mai szent na­pon halt meg Krisztus urunk? — Nem biz’ én, tiszteletes uram! Még azt sem hallot­tam, hogy beteg lett volna! * A cs.-i tiszteletes illumi- nált állapotban botorkált ha­zafelé, s ahelyett, hogy a ka­puja előtti hídon ment vol­na keresztül, a patakon gá­zolt át. « — Te részeg korhely, hát ott kellett átjönnöd, nincs híd, mi? — korholja a hit­vese. — Hadd el, asszony, hadd el — szól a vízben gázoló tiszteletes —, úgyis belees­tem volna! És ha nem kapja picit fél­re a koi'mányt, elcsaptunk volna egy lovas szekeret. Beszéltem tovább: — Elég az hozzá, hogy odalentről géppisztoly ropo­gott. Fogtam a gépfegyvert, beugrottam a már korábban elkészült lövészárokba. Talán mondanom se kell, hogy a szívem a torkomban kalaty- tyolt. És mit látnak szeme­im? — Mit?! — Fogd be a szád! — ki­áltottam a sofőrömre — Én voltam az állatszelídítő. Le­néztem a domb magosáról, és mit látok? A sofőr levette a sebessé­get hatvanra, idegesen kér­dezte: — Mit, főnök?! — Két német suhanc gép­pisztollyal lövöldözött egy csűrből — tudod, mire? Rossz fazekakra, amelyeket letört napraforgószárra rak­tak; ha ügyesen eltalálták, remekül pörgött. Fogtam a golyószórót, a két mellső lé­gára helyeztem. No — gon­doltam — most kiderül, fél­nek-e a germánok. Csak egyet-kettőt akartam rájuk lőni, igen ám, de nem tud­tam, melyik billentyű az egyes, melyik a sorozat. Jól vállamhoz szorítottam a gép­fegyver tusát. Azt mondtam magamban, most „megszelí­dítem” az állatokat, hiszen mindig azt mondták, a né­met katona olyan állat, ami nem fél semmitől. És meg­húztam az egyik billentyűt. Sajnos, a sorol volt. össze­vissza vágta a tus a pofá­mat; egyszerűen nem tudtam leállítani. Amikor kinyitot­tam a szemem, a két német­nek hűlt helye. Majd megha­sadt a szivem, én nem akar­A megyénk sajtótörténe­tével foglalkozó sorozatunk a közelmúltban bemutatta a Muskátli című diósgyőr- vasgyári diáklapot, s ennek kapcsán e lap főmunkatár­sáról Vanzsura Lászlóról is szót ejtettünk. A cikk kap­csán Vágó (Vanzsura) Bé­la Budapestről levelet kül­dött szerkesztőségünknek, amelyből újabb adalékokat tudunk meg Vanzsura Lász­lóról, aki Hernádi László művésznéven vált európai hírű festővé. Vanzsura László 1901. szeptember 12-én született Újdiósgyőrben, a mai Her- czeg Ferenc utca valame­lyik házában. Később a család a gyártelepi Vasút utcába költözött. A gyárte­lepi iskola tanítója Kri- pánszky László volt az első, aki felfedezte a fiatal gyer­mek rajzkészségét. Elemi iskolái után 1912—1916-ig a miskolci református gimná­zium tanulója volt, majd Selmecbányára került a ta­nítóképzőbe. Trianon után a sárospataki tanítóképző­ben folytatta tanulmányait, dolgozott különböző munka­Leggyakrabban a virágzó akácfák alatt a szeretlek, a házasságkötő teremben az igen, a szülőszobában az egészséges szavak kimondá­sakor értem nyomon. Lát­tam már érettségizők és diplomázók arcán, ismertem viszont olyant is, aki a má­sodik válás után is hitt ben­ne, de válaszolták már kér­désemre azt is, hogy ez rit­ka vendég nálunk. Ön, kedves olvasó melyik táborba tartozónak vallja magát: a boldogokéba, vagy a boldogtalanokéba? De bo­csásson meg kétszeresen is, hiszen kérdésem nemcsak hogy megengedhetetlenül bizalmas, hanem pontatlan is. Ugyanis némi túlzással, mire ezt elolvasta, már el is múlhatott ez az érzése. Igaza volt Heinének, ami­kor azt írta:. „A boldogság könnyelmű fruska / nem időz tam őket ripityára lőni, csak megijeszteni, hogy ők is em­berek, tehát félnek, — Meg­emeltem a hangom — Állat­idomár voltam, fiam, ezeket az állatokat próbáltam meg­szelídíteni. Sajnos, túl jól sikerült, nem maradt belőlük semmi. Mutattam a kisujja- mon — Ennyi se! — Ezt önnek — szólott a sofőröm, jobb kezét elvéve a kormányról — „bele,intege­tett” a légtérbe — s szin­te öntelten jegyezte meg — Apámtól hallottam a fausz- patronról, igen, az szétvitte volna őket, de golyószóróval, mór ne vegye zokon, főnök, de... — Fogd be! — mordultam beosztottamra — Várd ki a végét. Nézelődtem, bámultam le a völgybe. Egyszer csak azt látják szemeim, hogy nagy lyuk tátong a cserepes csűr tetején, és a két ganéj szalad le az udvaron. Any- nyira betojtak, hogy nem volt a kezükben semmi. Az országúira rohantak, és leál­lítottak egy egész hadosz­tályt ... Itt a kezem, nem disznó­láb — mondta ez a hitetlen Tamás, a sofőröm — Reme­kül összehozta, sikerült az állatszelídítés, de az ország­úton egy egész hadosztályt... Már megbocsásson. Megrántottam a vállam. Lehet, hogy nem volt egy egész hadosztály, de a sok fegyveres német kiugrott a három tehergépkocsiból, ta­lán százan is lehettek ... Az olyan sofőröket, akik ennyire nem hisznek a fő­nöküknek, el kellene csapni. Nekem még mindig ez a hitetlen alak a „kocsisom”. Gulyás Mihály helyeken (a vasgyár rúd- vasraktárában, a vasgyári konzum ruhatárában), köz­ben beiratkozott a miskolci művésztelep tanulói közé. Tanára volt Meilinger De­zső és Nydtrai Dániel. In­nen Budapestre ment, ahol elvégezte az Iparművészeti Akadémiát. A Muskátli cí­mű lap mellett Vanzsura László egy újabb lapot in­dított Füst néven. Ez mun­kásújság volt, mindössze né­hány száma jelent csak meg. Két másik vasgyári fiú­val 1923-ban Hollandiába utaztak, ahol beiratkozott az Amszterdami Képzőmű­vészeti Főiskolára, amit si­keresen el is végzett. Ezt követően Hollandiában tele­pedett le, ahol elismeréssel adóztak művészi tehetségé­nek. 1940-ben a Tilburgi Képzőművészeti Akadémia mesterképző osztályának vezetője lett, s ebben a mi­nőségében alapította meg a Helmondi Szabadakadémi­át. Ennek maradt vezetője egészen 1956. március 14-én bekövetkezett haláláig. sokat egy helyen, hajad szemedből elsimítja, / meg­csókol, s tűnik hirtelen.” S mégis kutatjuk, sőt mintha napjainkban egyre többen erednénk nyomába. S a szerencsés kiben, vagy miben véli megtalálni? A gimnazista lány a szerelem­ben, az egyetemista fiú a harmóniában, a nagymama az unokákban, a pályakez­dő, még bizakodó pedagógus a munkában, á csalódott fi­atalasszony gyermekeiben, a férj újabb kalandokban. S elgondolkodott-e már rajta, kedves olvasó, hogy miért olyan nehéz elérni? A megkérdezettek az önzést, a meg nem értést, csakúgy említették, mint a túlzott hajtást a kocsi, a telek után, vagy az anyagi, munkahelyi létbizonytalanságot. Hallot­tam persze fellengzős ivá- laszt is, miszerint: ha vala­kinek pénze van, akkor egészséget és boldogságot is vásárolhat magának. Pedig a szólás szerint: „boldogsá­got nem lehet pénzért ven­ni.” Egy másik szerint vi­szont: „nagy boldogság a jó házasság”. Ám hazánkban minden negyedik válással végződik és ez szkeptikussá teszi az előtte állókat és a kívülre igyekvőket egyaránt. Talán ezért, vagy mert szí­vünk mélyén mégis hiszünk benne, kívánunk az oltártól, az anyakönyvvezetőtől távo­zónak, s más alkalmakkor is: sok boldogságot. Mert mi is arra vágyunk. Ha végiggondoljuk az em­beriség történelmének évez­redeit — kivéve az egész országot pusztító természeti csapásokat, járványokat és háborúkat — amikor létéért küzdött az ember —, rájö­vünk, hogy legfőbb vágyunk mindig a boldogság elérése volt. De az életnek ez a cso­dálatos, mosolyban, ujjon­gásbán, sikolyban, elszánt­ságban, elégedettségben és ki tudja, hogy még mi min­denben való megnyilvánulá­sa sohasem volt igazán ma­gányos: mert a boldogság és boldogtalanság mindig párban járt, akárcsak a nő és a férfi. Éppen ezért igaz, hogy ki bánatot sohasem ismert, annak osztályrészül boldogság sohasem jutha­tott. Boldogság ... Ha elfut elö­lünk, utána iramodunk. És ha lemondunk is egy időre róla, újra meg újra megke-í ressük. Én mindig örülök, ha mást boldognak látok. Mert ahogy Bolyai János ír­ja: „Aki boldog, könnyeb­ben boldogít másokat is, mi csurogjon az olyan forrás­ból, mely maga is száraz?” G. Tóth Ferenc Nekem nem felelt meg a munka a kertészetnél. Nem akartam homokot se fuva­rozni — kistraktoron — a ré­gi bányából. Betonkeverés? Ez a dolog állt tőlem legtá­volabb! Nem kapáltam a kertben sem, ezért anyám haragudott. Gondoltam egy nagyot. Szénégető leszek! Bevallom, ez a gondolat nem a saját fejemben született meg elő­ször. „Aki erdésznek készül, jó ha megismeri ezt a mun­kát is közelről” — mondták ismerőseim. Így indultam útra szeren­csét próbálni, persze nem a nagyvilágba, csupán a Ma­gas-hegy túlsó oldalára. Bo­lyongtam egy keveset, míg ráleltem a kiszolgált lakó­kocsira, ahol nyári szünidőm legnagyobb részét ledolgoz­tam. Megismerkedtem a ku­tyákkal, majd a munkatár­sakkal. Kálmánnal, a „refor­mátus katolikussal”. Később történt — összemelegedésünk időszakában —, ha láttuk, hogy készülődőben van és kérdeztük, merre indul, ki­hez megy, azt felelte, temp­lomba. Egyezményes felelet volt.' Ha napokig *nem tudta kézbe venni a lapátot, mert nagy hódolója volt a folyé­kony kenyérnek, a sörnek, mikor kijózanodott, három ember helyett is dolgozott. Miklós bácsi — számomra akkor hihetetlenül hangzott — a fél világot megjárt em­ber volt. Minden kézzel fog­ható dologhoz értett és taní­tott engem is. János bácsi szerette a „költőt” — ma­gunk között csak így hívtak — és az számomra elég volt. A nap ismerkedési estje a brigád üdvöskéjével, Mici­kével ért véget. Semmi fél­reértés : kecskehölgyről van szó. Vele törődni illett — etetni, kényeztetni. Tasakból levest főztünk, szállt a füst, és eltelt máris egy nap. A fekhelyem elké­szítése is sok gondot jelen­tett, és a nagy igyekezet el­lenére is alig volt nyugodt éjszakám az alatt a pár hét alatt. Nekem ugyan nem kellett felugrálnom, ha be­szakadt az égő boksa. De a rovarok miatt reggelenként vörösre égetett bőrrel kel­tem . .. (Másnap sokat vitáz­tunk: bolha, poloska, szú­nyog vagy — ördög a tudó­ja, — pókok és csúszómá­szók garázdálkodtak-e raj­tam?) Olajoshordókban fü- rödtem, mert a tisztálkodás­ra mindig ügyeltünk. A ma­gunkéra legalábbis ... Keve­set ettem, főleg édességet faltam napokig, de rá kel­lett jönnöm, miért száll ki belőlem az erő. Azontúl erős levest, sok húst és sza­lonnát ettem és sört ittam, mint a felnőttek. Szóval vi­dám, szabad életem volt. Pár nap múlva sorra be­gyújtottuk a boksákat Reg­gel gőzzel és korommal tel­tek meg a bódék, melyeket mi vadászkastélynak hív­tunk. Napközben boksát építet­tünk. Ha kívülállóként szem­léltem, hogyan készülnek, nem hinném el. Egy nap le­forgása elég volt és már fent trónoltunk a magasban és bizonygattuk, nem telt hiába a nap. Szalmát hord- tunk rá. A földet és szén­port takarónak használtuk, így nyerte el végleges alak­ját. A négy légjárat kivéte­lével vastag támfákat he­lyeztünk körbe, gyűrűként. Aztán a megérdemelt va­csora és pihenés. Egy hét alatt leégtek a boksák. Ha­talmas gereblyékkel, fürge mozdulatokkal kellett dol­goznunk. Felrohantunk az izzó halomra, miközben a szákkal kirángatták aló­lunk az épen maradt facson­kokat. Minden egyes vödör víznél mi is kaptunk a nya­kunkba. A szél csak nehe­zítette a helyzetünket. Ar­cunkra égett, a fekete per­nye, és a testünk nedve ész­revétlenül lelivódott ruhánk rejtett „pórusaiba”. Elértük a hamvadó tűzfészket. Zú­dult a víz, sistergett a szén és szürke lett tőle a reggeli felhő és az ég. De nem volt megállás. A következő helyen már vár­tak ránk a méteres gyer­tyán-, bükk-, nyár- és hárs- rönkök. Mire végeztünk, li­hegve zuhantam ingó fek­helyemre. Zúgott a fejem és a tükör nem csalt, amint egy „kölyökriasztgató” mu­mus nézett vissza rám. Csak szemem fehére csillogott kormos képemből. Körül­néztem. Vártam, hogy a többiek is megtörve a mun­ka nehezétől és keservétől, erőtlenül pihennek a fák hűvösében. Csalódtam. — Micike! — hívták a tár­saság hölgytagját, s ő egy­re nehezebben jött, kolom- polva — valahonnan az er. dőből. — Mi van, kölök! Elfárad­tál? — Nem volt ebben szemrehányás, sem sajnálat. Vígan söröztek és beszél­gettek. Talán rólam, talán a jövő heti ’bálról, vagy a kecskéről, hogy meglepően tiszta teje van, pedig anyai örömök elé néz. Kedélyesen, gondtalanul cseverésztek. Megszokták? Megszokhat­ták. Magamban elmosolyod­va gondoltam Illyés Gyula versének soraira. Ezek örök­re megmaradnak bennem. A gyümölcs ott hevert körben, széthúzva mint egy vadteríték, mint a fáról hul­lott alma. Faszén. Néhol még izzott a megbolygatott korompest. Vízbe mártottam, így nem kerülhet papírzsákba, mert a szenét zsákokba kellett rakni. Délután erre is sor került, a maradékot meg­szűrtük, az apróbb szemű a kovácsszén. Éjfélig beszélgettünk, sör vagy bor mellett. Gyakran jöttek turisták, hogy fasze­net vigyenek grillsütésre, vagy hűtőbe tennék, mert kiszívja a szagot az ételből. Ilyenkor pedig gyakran volt a kezükben üveg. Egy nap sem múlt el vo­nás nélkül — erre kellett ügyelnünk — magával hozta az idő múlása. Véget ért a nyár. Sok hónap múlva már er­dészdiákként a Magas-hegy tövében, egy falucskában jártam. Gondtalanul üldö­géltem a vendéglőben egy hűsítő mellett. Ismerős ar­cot pillantottam meg egy sarokban, távol ülve a töb­biektől. A lábánál egy kö- lyökpuli szuszogott. Kálmán volt. Odaültem hozzá, nagy örömmel fogadott és nyom­ban beszélgetni kezdtünk, mintha csak egy hete len­ne annak, hogy elváltunk. Felidéztük régi emlékeinket, majd Micikére, a kecskére terelődött a szó. Érdekes történetbe fogott. A követ­kező évre, hogy felhagytam a szénégető mesterséggel, Micike gyakorta elcsatan­golt és napokig, sőt hetekig nem került elő. Sem a szép szó, sem a dorgálás nem se­gített. Szófogadatlan állat lett, a gidájával sem törő­dött. Egy szép napon hűlt helyét találták. Hiába vár­ták, többé nem került elő. És a dolgok kevésbé hihető oldala csak ezután jön! ­Az erdésztől olyan hír ka­pott szárnyra, hogy az er­dőben kóborló magányos őzbakok egyike nem sutá­val, hanem kecske nőstény­nyel kötötte össze az életét. Senki sem hitt neki, míg a kerületvezető vadőr maga is tanúja lett ennek a furcsa párosításnak. Próbáltam utánajárni a rejtélynek, de sem az iroda­lomban, sem későbbi pályá­mon nem találkoztam a kecske- és őzszerelem közös vonásaival. Kivételesek let­tek ... Baráth Pcter * (ha) Boldogság merre vagy?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom