Észak-Magyarország, 1988. március (44. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-26 / 73. szám
1988. március 26., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 (rock)színházról és (rock)lemezről Pár-beszéd Illés Lajossal Az évad utolsó nagyszínpadi bemutatójára készülnek a Miskolci Nemzeti Színházban. Vörösmarty Csongor és Tündéjét. Görgei Gábor átiratában, Illés Lajos zenéjével hallgathatja, láthatja a közönség április !)- tói. A lekészülés mór március elején megkezdődött. Régi ismerős, új arc tűnt lel» többször is a próbákon: Illés Lajos. Vajon, miért ilyen fontos számára, hogy jelen legyen? Rövid a válasz: — Szerintem, aki teheti zeneszerző, ott van a színpadi próbákon. Kíváncsi rá, kell-e segíteni, vagy nem, hogy jó legyen a dolog. — Mikor írta a Csongor és Tünde zenéjét? — Tizenhárom, tizennégy éve. Szegeden mutatták be először, s játszották Pesten is, az Operettszínházban. — Miben lehet megjelölni ennek a zenének a sajátosságát? — Gondolom, abban, hogy én írtam. Magán viseli a stílusjegyeimet. Ezért van, hogy rockzenekar is játszik. — Milyenek az első benyomásai Miskolcon? — Jók, ezért haza is utazom, majd a premier előtti héten jövök vissza. — Ez egyszeri kirándulás volt a színház világába, vagy erősebb, tartósabb a vonzalom? — Érdekel a színház. A legnagyobb „dobásom" a Csongor és Tünde volt, de írtam zenét a Liliomfihoz a Gy ermeksz í nh áznak, elég sok zenét csináltam az Énekes madárhoz, ezt a Madácli Színház játszotta. Most. a veszprémiekkel van szerződésem, egy Heltai-darabhoz várnak zeneanyagot. — Mi Illés Lajos státusa jelenleg ? — A Művészeti Alap tagja vagyok. — S van-e, maradt-e valamilyen kapcsolat a rock-, popélettel ? — Akkor se volt semmi kapcsolatom, amikor együttesben játszottunk. Csinálta mindenki a maga dolgát. „Szervusz ...” — „Szervusz” — ennyi volt a kapcsolat. — Szokott még álmodni az Illés-együttesről? Végül is ez nagyon fontos ügy volt a hazai könnyűzenei életben. Mi maradt meg? — Nem álmodom. Az akkor természetes volt, hogy zenéltünk, dolgoztunk. Egy darab nosztalgia nincs bennem. Gondolom, ez alkat kérdése. Nekem többet, jeleni egy mai, most jól sikerült munka, mint az akkori tíz év .. . — Dé hát, tapasztaltam, most is nagyon sokan így ismerik fel: „Az Illés .. .” az együttesi időkre emlékezve . . . — Nem baj. hogy most is, Illés vagyok. De hadd ajánljak valamit meghallgatásra. Itt. van kazettán egy jó lemez. Szeretném, ha április közepén a boltokban lenne. A borítót mór nyomják . . . Ez az első önálló nagylemezem. Tíz dalt írtam, énekel Bontovics Kati, Zalatnoy. Demjén. Somló Tamás is. A szövegeket — egy kivételével — Zelki János írta. Nehéz arra menni. Hűvös van. Nem baj. Táncolni kell! Tükrök előtt. Reális valóság. Ilyen ez a város. Éjfél után. Kicsit keserű. Ennyi.? (zenekari szám) — a dalok címei sorrendben. Végighallgatom, s hiányérzetem támad. Miért nincs tovább? Furcsamód, ez a hiányérzet egy- eg.y dalban is'megérint. Elmondom a szerzőnek. Illés Lajos helyesel. — Ha hiányt érez, jól érzi. Nem én találtam ki, mások mondták, hogy a nótáimat még egyszer meg kell hallgatni. És most összejöttem egy olyan szövegíróval, akire jó szívvel .mondhatom, hogy szuper. Ilyenre vágytam tíz éve. Nem is erőltettem idáig ezeknek a daloknak a kiadását. Persze nem is adott volna ki a Lemezgyár. Meg kellett várnom azt az időt, míg a magánkiadás el nem jött. — Azt énekli az egyik dalban, hogy: „Beleképzelem magam a helyembe. Noha nem vagyok az esetem." Mi baja van Illés Lajosnak Illés Lajossal? — Nincs semmi baja. Túl vagyok már ezen. Nos, talán ez így nagyképűnek hangzik, mert mindenkinek van valami baja önmagával (is). Ügy mondom tehát, hogy nekem is annyi van, mint mindenki másnak. — Mondana valamit a dalokról? — Ez a lemez nem a 3+2 közönségének szól. A rockzene nagyon mozgékony műfaj. Ügy tudja, annyira képes követni a kort, mint a hírlap. Rögtön érzi és kifejezi ez a zene azt a közeget, amelyben születik. Naprakész ez a műfaj. Sajnálatosan a nyolcvanas évek tipikus könnyűzenéjére a gondtalan, boldog, napfényes sugallat volt a jellemző. Kiderült, ez hamis, a dolgok nem így állnak. — Voltak ugyanakkor keményen, néhol agresszíven — ha úgy tetszik sokkolóan — szóló együttesek is . .. — Voltak, igaz, de hatásuk olyan jelentéktelen maradt milliók körében, hogy szót. sem érdemel. Ezek az együttesek csinálták a maguk zenéjét, járták a maguk útját, de csak néhány száz, jobb esetben néhány ezer gyereknek szóltak. — Három fia van. „Meg- fertőződött-e" valamelyikük a rockzenével? — Nem. Biztosan látták, mennyi kínlódással jár. Persze, lehet, én beszéltem le őket... — A tehetségét nemigen vitatták. Ezért is foglalkoztatott nagyon sokakat: — a valahai Illés-rajongókat — a „félreállása”. Nem lehetett volna másként? — Persze, hogy beállh attain volna a sorba: „Mindent, amit csak akartok! írjunk három hangon nótát, meg mifene’.” Az egésztől akkor ment el a kedvem, amikor nálunk is megjelentek a magyar üzletemberek, akik diktálták, hogy mi kell! ön-, meg kijelölt emberek. A különböző monopóliumokról nem beszélve. Ma is ül ember ugyanannál az íróasztalnál — ugyanazt a stílust képviselve, ami ellen elkezdtünk zenélni annak idején. Mindezzel együtt ez a nagylemez — Kicsit keserű — összejött; élelem legjobb lemezmunkája, amiben valaha is részt vettem. Tellát nem foglalkozom igazán azzal, hogy mi volt, meg hogy volt eddig. Most örülök. Belehallgattunk még a kazettán lévő lemezanyagba, aztán Illés Lajos pakol. Megy a színházba, a Csongor és Tünde próbájára. Mi hiányzik még? Hogy a miskolci közönség is örülhessen színháza ez évadbeli utolsó, zenés színpadi játékának. (t. n. j.) A kiskunhalasi emlékmű-kompozíció a modern magyar szobrászat legszebb alkotásai közé tartozik. A két, nevekkel sűrűn teleírt obeliszkkel közrefogott allegorikus szoborcsoport szivbemarkolóan szimbolizálja a gyászt. A harmincas évek Ízlésvilágát tükrözi a csatakürtjét (tülkét) fúvó honfoglaló magyarral párba állított katona Tokodon. Az első világháborúban a mai Magyarország területéről a hozzávetőleges adatok szerint, a harcmezőn 160 000 katona esett el. Ebben a számban nincsenek benne azok, akik a fronton szerzett betegség vagy sebesülés következtében veszítették életüket, megrokkantak vagy hadifogságba estek. Veszteségünk roppant nagy volt. ami már a háború folyamán is nyilvánvalóvá vált. Ez a felismerés indította arra az Országgyűlést, hogy — többek között e sebeket némileg enyhítendő — már 1917 tavaszán megalkossa a „háborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről” rendelkező, 1917: VIII. törvénycikket, almelyet az uralkodó 1917 április 19-én szentesített. A törvény indokolása hangsúlyozza, hogy mindenkinek kötelessége megörökíteni az elesettek emlékét, s rögtön előírja, miként: „...Ennek alkalmas módja, hogy minden község (város) a saját területén létesítsen olyan emlékművet, amelyre a haza védelmében elesett hős fiainak nevét maradandóan bevésse...” A háború elveszett, az országot ellenség szállta meg. A forradalmak, majd a területcsonkító békediktátum légkörében megfeledkeztek a hazáért elesettek emlékének megörökítéséről. Mert — talán — becsületük is devalválódott az itthonma- radottak szemében. Pedig sem a honvédek, sem a közös hadsereg katonái nem voltak rossz katonák. Nem ők veszítették el a háborút. Azután a nemzet lassan magához tért a háborús stresszből. Még hatályban volt az 1917: VIII. t.c„ amelyre alapozva, annak végrehajtására a belügyminiszter kiadta az 1924. évi 247 000 BM-számú körrendeletét a „hősök emlékének megörökítése körül követendő eljárásról”. (1924. november 4.) Ma csaknem minden faluban, városban áll világ- háborús hősi emlékmű. Könyvtárak nehéz helyzetben, de nem reménytelenül Könyvtáros-berkekben sokáig egyöntetűen , hangoztatott vélemény volt, hogy utolsó bástyaként meg kell maradniuk ott, ahonnan kivonult az iskola és a művelődési ház. Bár e vélekedésnek ma nagyon sok védelmezője van, mostanában már megfogalmazódnak a kétségek is; vajon bástyának lehet-e tekinteni azt, aminek már romladoznak a falai s egyre inkább belepi a pókháló? Mert bizony a kis településeken egyre inkább észre lehet venni a külsőségeken, hogy az elmúlt öt esztendőben folyamatosan szűkösek voltak ti könyvtárakra fordítható pénzeszközök, s nemcsak a könyvvásárlásoknál kényszerültek garasoskodásra a könyvtárosok, a könyvek otthonának fenntartására is kevés jutott. Ámbár a helyenként tapasztalható elhanyagoltságot nem lehet csak a lapos pénztárca rovására írni, a pénztelenség mellett van bizony igénytelenség. A terem kimeszelése (legalább), a szétesett székek megjavít- tatása a kevésből is megoldható ott, ahol erre azért figyelmet fordítanak. Tapasztalható ugyanis, hogy mindjárt jut pénz, munkáskéz is, ha a minősíthetetlen elhanyagoltság miatt a könyvtár bezárása kerül szóba. A RÉGI ESZKÖZÖK KEVESEK A létező, a reális gondokat nehéz lenne elbagatellizálni. A könyvtárügy pénzei idestova tíz éve stabilak — a szinten tartás jegyében, miközben a fenntartás költségei és a könyvtárak jelentősen megemelkedtek. S ma már nemcsak távlatokban. hanem a jelenben is azzal kell számolni, hogy az egyéni források beszűkülése a könyvtárba vezeti azokat, akik eddig megvásárolták maguknak a szükséges olvasnivalót, lett légyen az szépirodalom vagy tanulmánykötet, alapvető forrásmunka. A Borsod-Abaúj- Zemplén Megyei II. Rákóczi Ferenc Könyvtár vezetői abból indulnak ki, hogy az olvasói, társadalmi igényeket akkor is meg kell próbálniuk kielégíteni, ha — természetszerűen — a könyves, a könyvtáros szakma mellett sem mennek el az anyagi nehézségek. Az viszont egyre világosabban látszik, hogy a régi eszközökkel ez nem megy. A már eddig alkalmazott példány- szám-variálás csak korlátozottan alkalmazható. Pontosabban, a könyvtárosvégeken szinte már kimerített tartalék volt ez, de a városi könyvtárakban és a megyei könyvtáriban sem lehet a végletekig csökkenteni a példányszámokat a tervszerű állományfejlesztés veszélyeztetése nélkül. Ha ugyanis a könyvtár tartalmi értékeit meg akarjuk őrizni, akkor a folyamatos beszerzés mégiscsak kell, hogy valamiféle prioritást élvezzen, hiszen a jelen állománygyarapítása a jövőnek is szól. Bizonyos kiadványok, könyvek, forrásmunkák, lexikonok beszerzése pótlólagosan ugyanis majdnem lehetetlen. Márpedig, ha ezek a könyvek hiányoznak, akkor a könyvtár alapvető szolgáltatásaiban szenved csorbát. A tényszerűséghez tartozik, hogy mind ez ideig a megyei könyvtárban az állományfejlesztés veszélyeztetése nélkül sikerült gazdálkodni a gyarapításban. Drasztikus módon nem kellett hozzányúlni a folyóiratbeszerzési költségekhez sem, amely után ugyancsak ugrásszerűen nő az érdeklődés, s amelynél a pótlás még reménytelenebb. De az állománygyarapítás hiú. tusai a hálózatban már észlelhetők. noha ma még alapvető funkciójának eleget tud tenni. CSAK AZ ERŐK ÖSSZEFOGÁSÁVAL Az előzőekkel csak látszólag van ellentmondásban, hogy a könyvtárhálózat az elmúlt években sokat fordított technikai felszereltségére. Részint szükséghelyzet volt a zenetanárok életre hívása, a video beszerzésétől pedig sok helyütt az olvasók becsalogatását remélitek. Is — mondjuk, mert a videoberendezések hasznosítása sokkal szélesebb körű. s az igazsághoz hozzátartozik. hogy a kiskönyvtárakban és a letéti helyeken jó, ha egy ütött-kopott diavetítő árválkodik. Magyarán szólva: a technika oldaláról ugyanolyan széles a skála a megyében az ellátottság tekintetében, mint amilyen szórt a kép a könyvállományt vagy az objektív körülményeket tekintve. S nem győzzük hangsúlyozni, a könyvtárügy szekere ma még megy-megyeget, de egyre inkább számolni kell a döccenőkkel, adott esetben a kátyúba jutással. Igaz viszont, hogy a könyvtárosok nem szeretnék megadni magukat sem a gazdasági nehézségeknek, sem az igénytelenségnek. Az adott helyzetből keresik a kiutat, a tartalmi munka színvonalát megőrizendő, a léhetséges belső tartalékokat. Az erők összefogásával ugyanis még van mód a tartalmi szinten tartásra, noha senki sem állítja, hogy ez könnyű lenne. Melyek ezek a belső tartalékok? Dr. Környei László- né. a megyei könyvtár igazgatója és Szentem Jánosné, a megyei könyvtár módszertani osztályvezetője egyetértett abban beszélgetésünkkor. hogy jobban ki lehetne használni a könyvtárközi kölcsönzés lehetőségeit. A megyei hálózat könyvállománya ugyanis ma még kielégítő, s ha némi várakozással, de beszerezhető a keresett könyv. A könyvtárközi kölcsönzés ma elenyésző — éves viszonylatban alig 1800-at regisztrálnak — s ezt a közeli, kisebb könyvtárak egymás között is hasznosíthatnák. Igaz viszont, hogy sokan bejárnak a miskolci könyvtárba; a megyei könyvtárnak egészen kis, bodrogközi falvakból vannak beiratkozott olvasói. Más megyékben jobban működik a központi ellátás, bár ennek technikai feltételei is vannak. No és igaz, hogy ahol az önálló gyarapításra nincs pénz, ott kevés jut a közös vásárlásra, nem beszélve arról, hogy egy központi ellátáshoz — amilyen a volt miskolci járásban még van — raktárra, könyv- szállító autóra is szükség van. Apropó, egy bibliobusz beállítása — az újhelyiek tervezik — lehetne megoldás: egy rendszeresen, időben érkező könyvtárautó mégiscsak több, mint a ki tudja, mikor kinyitó, alig- könyves, poros könyvtár- sufni. A SZOLGÁLTATÁSOKAT MEG KELL FIZETNI És még valamivel alighanem szembe kell nézni. Azzal nevezetesen, hogy módosítanunk kell a könyvtárral szemben támasztott eddigi igényeinket. A valóban szinte csak képletes beiratkozási díjakon egyelőre nem akarnak változtatni. Az alapvető szolgáltatások körét viszont rendezni lenne szükséges. Nevezetesen, hogy az alapvető szolgáltatások közé természetszerűen a helyben olvasás, a kölcsönzés tartozik. De nem feltétlenül alapszolgáltatás a Zenetár használata, a másol- tatás, s bibliográfiák összeállítása. Majdnem nevetséges a büntetés az elvesztett könyvekért, nem véletlen. hogy sokan így gyarapítják , házi könyvtárukat, majdnem megoldhatatlan pótlási gond elé állítva a könyvtárakat. S bár ezek az összegek nem hatalmasak, hozzájárulhatnak a könyvtár anyagi forrásainak szélesítéséhez. Amire a jelen körülmények között nagy szükség van. Csutorás Annamária
