Észak-Magyarország, 1988. február (44. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-27 / 49. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1988. február 27., szombat A közelmúltban ezzel a címmel jelent meg írás lapunkban. A dolgoza- tocskában e sorok írója nosztalgiázott egykori tanítóiról, fölvillantva egy- egy pedagógus-személyiség képét. Utalva rá, hogy mindahányon ismerünk ilyen személyiségeket, akik valóban az ügyre tették fel életüket és oly kisugárzó erővel bírtak, hogy akár tanítványaik pályáját, egész életvitelét meghatározhatták, eldönthették. Ezek a pedagógusok egyéniségük, sajátos erejük miatt mindvégig bennmaradnak az ember lelkében, ugy- annyira, hogy bizonyos, súlyos kérdések, válságok idején — talán tudat alatt is — éppen hozzájuk fordulunk, kérdvén: vajon mit szólna ehhez a tanár úr? Emberről szólva Az írásra megtisztelő számban érkeztek reagálások. Az ember — gyarló lévén — leginkább az_elis- merőket idézgetné, álljon is itt rögtön értük egy tisztes _ köszönöm, mégis essék inkább szó a kötekedőkről, azaz, a kötekedé- sek által kiváltott gondolatokról. Pontosabban csupán egy gondolatról, melynek sokféle elágazása lehetséges. Nevezetesen: hol vannak a mai pedagógusszemélyiségek? Ha nincsenek — vagy kevesen vannak — akkor ennek mi az oka? Érthetően első helyen szerepelnek: a feszített, inkább túlfeszített tempó, a felgyorsult életritmus. Az állandó drágulás, mely az eddigi életnívó tartását csakis túlmunkával, plusz feladatok ellátásával biztosíthatja. (Vagy: közelítheti meg.) A családja, a saját érdekében mindenki sokkal inkább magával van elfoglalva, a saját ügyében szeretne előbbre lépni, mintsem diákjaival foglalkozni, azokra ügyelni-fi- gyelni. Mindezekkel fölösleges lenne vitatkozni, hiszen nincsenek is hozzá ellenérvek. Nemrégiben éppen a mi lapunkban írtunk a fóliásokról, az írásban pedig arról, hogy megyénk déli részein majdnem minden pedagógus foglalkozik fóliázással, primőr zöldségek, paprikák, paradicsomok stb. termesztésével. Mivel ugye szüksége van rá. A fűtés, a tápágyazás, a palántázás, a locsolás, a piaci árak ügyelése helyett természetesen el tudná tölteni az idejét sok minden egyébbel, iskolával, oktatással, neveléssel kapcsolatos egyébbel, önműveléssel miegymással, de a piac bizony drága. És a vállalkozó kedv felszítására is állandó a. biztatás. Aki nem tud vállalkozni, nem. talál ki semmit, hova-tovább már szé- gyeíheti is magát. Nem életre való az olyan ember, aki csakis saját területén igyekszik képezni - művelni magát! Megszólják. Hát hol él ez?! Van ám nálunk túltelítettség is, bizonyos szakmákban. Különösen a nőket illetően! Jómagam soha nem értem meg, miért átkozni való az, ha egy szakma elnőiesedik. Miért kell belesápadni abba, ha azt mondjuk, hogy a pedagógus pálya elnőiesedett? De hát mostanában ez szörnyülködést vált ki, a hozzáértők nyilván meg tudnák magyarázni a miértet. Úgy tűnik viszont, mintha a női pedagógusok jobban ki lennének szolgáltatva feletteseiknek, akik leginkább mégis férfiak. Jobban kell ügyelniük, nehogy kegyvesztettek legyenek, mert ugrik a jutalom, másik állást is nehéz kapni. Éppen a túlnőiese- dés miatt. Márpedig sajnos ott tartunk, hogy a család költségvetésében a havi néhány száz forintos jutalom, vagy mellékesből csurranó-cseppenés is erősen számít. Különösen, ha lépést próbálunk" tartani — bár sziszifuszi erőlködés — a menők gyerekeinek cuc- caival. Apropó menők! A tanítók figyelmének megoszlását feltehetően erőteljesen motiválja a diák apukájának, anyukájának pozíciója. Nem árt bizony naprakészen tudni, hogy az édesapa, vagy az édesanyuka most éppen hol' tart a ranglétrán. Nem mindegy, hogy ki kap engedélyt — ha egyáltalán kér — ilyen-olyan táborokba, melyek bőséggel igénybe vesznek tanítási napokat is, vagy kinek mondhatjuk azt, hogy no- no! Igen, mindezekkel nem is lehetne vitázni. A tények makacs dolgok. Nyilvánvaló, hogy a fentebb csupán szőrmentén említett tényeknek-jelenségeknek közük van a korábbi cikkben említett, pozitív pedagógus-személyiségek számának csökkenéséhez. (Bízzunk viszont abban, hogy tulajdonképpen számuk nem csökkent, csupán nem tudunk róluk.) Akár így, akár úgy, miként a jó példákat, most a rosszakat is nyilván mindenki tudná sorolni. Üj tanév, új reform — mondja a mái'-már szállóigévé vált gunyoros megállapítás. Sok igazsággal. És az is igaz, hogy a sok változás károsan hat a nevelők idegrendszerére (A gyerekekére is.) Mégis elgondolkodtató : miért van az, hogy manapság a rádióban, az újságokban oly gyakran szerepel az általános iskola kérdése, ebben a kérdés-komplexumban pedig az egyes ember — finoman szólva — gyarlósága? Például. Az osztály előtt az egyik nevelő a másikra, kollégájára rosszat mond. Vagy: szülői értekezleten kéri, hogy X-szel ne engedjék barátkozni a sajátjukat, mert ez rossz gyerek, az ilyenekből, mármint X-ből lesznek a bűnözők. Vagy: No- hát, ezt hogy találtad el?! — kérdi humorizálva a tanító bácsi a gátlásoktól amúgy is küzdő gyerektől az osztály előtt, egy jó válasz hallatán. (Az osztály természetesen kedvében akar járni a tanító bácsinak, ezért később is mindig rákérdez a szerencsétlen gyerekre: Nohát, ezt hogy találtad el?) Vagy: nagymama dicsekszik, meglátogatta őket a zenetanárnő. Influenzás idő lévén, a lelkűkre kötötte: mindent tegyenek meg a kislányért, vigyázzanak rá, nehogy elkapja az influenzát! Ugyanis ő — mármint a tanárnő — hamarosan bemutatkozik növendékeivel a megye zenetanárai előtt, az említett kislány is szerepel, egyáltalán nem mindegy neki — a tanárnőnek — milyen vélemény alakul ki róla a kollégái körében. Mivel bizonyítani akar. Ez a bizonyítási szándék egyébként kezd mániává válni. Érthető persze, hogyne lenne érthető bizonyos határig, bizonyos határon belül, de könnyen kinőhetnek vadhajtásai, torzulásai. Miként a fentebbi példa is megfelelően illusztrálja az önzést. Folytassuk. Szomszéd megye falujából költözik Miskolcra a pedagógus. Állást kap. Természetesen bizonyítani akar. Hogyan? Szigorral, keménységgel! Sok rossz jegyet osztogatva, mert úgy véli, ez hozza a tekintélyt. Általános iskola is próbálja magáról elhitetni, hogy „neki” igenis nagyobb a rangja, mint a többié. Különös mánia ez,. de létezik. Ügy vélik, hogyha innen megy valaki bizonyos jeggyel felsőbb iskolába, ezt a jegyet ott nagyobbra értékelik. Többnek. De nem értékelik többre sem a jegyet, sem a tényt, hogy éppen ebből az iskolából jött, aki jött. A felsőbb iskola helyénvalóan nem becsüli le ily módon — mármint a többre értékeléssel — más iskolák nevelőit, erőfeszítéseit. Nem egy esetben előfordul, hogy az ilyen magát többre tartó iskolából a szülők keserves . töprengés után másik iskolába íratják a gyereket, vállalva az ezzel járó lelki megrázkódtatást. És íme: az új iskolában az eddigi gyatra kölök tisztességesen produkál! Sikerélménye van, ,felvidul, jókedvű! És már felszabadultan, messziről nézi az előző iskola tömör vaskalapját. Érezhető bizonyos fokú elgépiesedés is. A gimista gyereknél, ahogy mondani szokás, összejöttek a dolgok (családiak), az egyik tantárgyból bukásra áll. Az édesapa bemegy az illető tanárhoz, aki, csodálkozva mondja, hogy nincs mit tenni, hiszen ő csupán az érdemjegyeket írja be, pontosan, precízen, ha ezeket összeadjuk, elosztjuk ... Szóval egzakt tudományt művel. A fiú „összejött dolgairól” mit sem tud, a srác képe is alig-alig rémlik föl. (Akár levelezget- hetnének is órák helyett. A komputer összegezne, mérlegelne — és bizonyára tökéletesen — mindent eldöntene. Egzaktul.) No igen, a komputer! Az előző cikkhez ez adta a kiindulási alapot. Pontosabban: az a miskolci gimnáziumi igazgatónő, aki a komputerért nincs oda. Egyáltalán az egész, nagy, iskolai technikáért nincs úgy oda, miként a mai praktikus (technokrata) világban illene. Oda van ellenben a nevelőért, az emberért, aki a legtöbbet tudja adni a gyereknek. A pedagógus-személyiségért. A heppiend kedvéért: miért ne hihetnők, hogy — sokunk örömére — mások is gondolkodnak így? És főként: e szerint is teszik dolgukat... Priska Tibor Tátrai anziksz Hiába no, északi szomszédainknál még tudják, hogy milyen is az igazi tél. Legalábbis a Magas- Tátrában, ahol újabban már barnamedvéket is látni. Jómagam a múlt héten egyetlenegyet sem pillantottam meg, de láttam nagymamát szaladni kisunokájával, mind a ketten torkuk szakadtából üvöltötték, meglehetősen rémült képpel, hogy medve, medve! Ez, fent a Tarajkán, szlovák nevén, a Hrebianokon volt. Minden bizonnyal igaz volt a medvekép, annál is inkább, mert mások is megerősítették, sőt, itthon, az újságokban is olvasható volt. Szóval medvét nem láttam, de havat, azt igen. Sokat, s ez kétéves lányomnak újság volt. A tavalyi hazai nagy hóra már nem emlékezett, az ideire határainkon belül pedig hiába várt. A Tát» rában, a Lomnici-csúcs alatt, a Kőpataki tónál láthatott vagy nyolcvan centit. Majd’ elsüllyedt benne, de élvezte, csakúgy, mint nővére, fürödtek a habkönnyű, frissen esett fehérségben. Én is örültem, de az 1770 méter magasságba való feljutásnak már kevésbé. Megkérték az árát a lanovkások jócskán. Az oda-vissza útra bő kétszáz forintot számítottak fel, persze koronában. Ebből a pénzből egy személy tizenkétszer ehetett volna rántott halat, vagy tizennyolcszor juhtúrós sztrapacskát, s több, mint húsz üveg sört kaphattunk volna érte. A magyar árakhoz szokott turista itt, majdhogynem a Kánaánban érezheti magát. A boltok választéka vetekszik a hazai üzletekével, az árak pedig jócskán alatta vannak a mieinknek. Persze, az itteniek nem ismerik sem a személyi, sem pedig az általános forgalmi adót, a gyermekruházati cikkeket éppúgy támogatják, mint mi, január elseje előtt. Egy májkrémet már 1.90 koronáért is lehet kapni, egy gyerekcipő 30—40 koronát taksál, de egy profi 30-as hótaposó csizmáért sem kérnek többet 110 koronánál. A váltószám 2,22. Lehet kalkulálni. Lehet, de nemigen érdemes, ugyanis a határon a szlovák vámosok éberek, ők is tudják, ők is tisztában vannak ' a nálunk történtekkel. lÁm térjünk vissza a Tátrához! A Csorba-tónál egy aknafedélen magyar felirat árulkodik. Még valamikor a háború előtt készülhetett egy budapesti rt-nél, legalábbis a szöveg alapján erre következtettem. Ma is állja helyét, csakúgy, mint az a lanovka, amely a Lomnici- csúcsra szállítja az utasokat. Ez is magyar mérnökök, konstruktőrök, kivitelezők munkáját dicséri. Rengeteg az ember ilyentájt a Tátrában, különösen Ötátrafüred, Tát- ralomnic és a Csorba-tó környékén, de Zsdárhan is. Szánkóval és - sílécekkel felszerelve, de gyalog is. Sok a gyerek, az iskolásoknak a sítáborokban megjelenni kötelező, az itt eltöltött két hét alatt mindenki tűrhetően megtanulhat siklani. Ez, hogy úgy mondjam, tantárgy ... A több ezer turistát persze megfelelően el kell helyezni, ellátásukról is gondoskodni kell. Szállodák, fizetővendégszobák, turistaházak tucatjai várják a vendéget, viszonylag tűrhető áron, enni pedig olcsón lehet. Az adagok bőségesek, igaz, majd minden ételt nyakon öntenek valamilyen szósszal, ami szokatlan a zsíros étkekhez szokott magyar gyomornak, ám finom. És még valami! Az első osztályú tátralom- nici Grand Hotelbe éppúgy be lehet'térni hótapo- sóban, a szánkózástól, sízéstől latyakosan, mint frakkban. Nem nézik ki az embert, készséggel kiszolgálják, s ha nem adtunk borravalót, akkor sem tekintettek ránk ferde szemmel ... Ebből a Grand Hotelből nálunk is van valami: a lillafüredi Palotaszálló eredeti berendezéseinek egy részét innen szállították hozzánk. Ilicsy Sándor Ali bácsi 85 éves ÚJSÁGÍRÓNEMZEDÉKEK TANÍTÓJA Ismeretlen ismerős képét villantjuk fel. A legtöbb olvasóval nem találkozott személyesen, mégis mindannyi- unk ismerőse, .mert naponta látjuk keze nyomát, amikor újságunkat lapozgatjuk. A most 85 éves Ritter Aladárral, .az aranytollas .hírlapíróval, a tipográfia mesterével beszélgettünk. Ali bácsi, mert így tisztelik és szeretik a hazai sajitóberlkekben, harminc év alatt több ezer újságírót és tördelőszerkesztő't tanított meg a lapcsiinálás művészetére. Szekszárdi emlékeit idézi. Hogyan is volt .akkoriban egy vidéki napilapnál? Bárd Ferenc főszerkesztő és alanyi költő: — Három nap múlva megjelenünk! — Azt mondtad, hogy .három munkatársam lesz. — Főmunka.tórsad — javít ki. — Hol vannak? — kérdeztem izgatottan. — Csak türelem — nyugtatgat és kihúzza az í.róasz- talfiókot. — Egy! Vadonatúj olló. Kettő! Valódi gumiarábikum, vagyis .ragasztó. Három! íme, az ecset. — Szóval ketten csináljuk a lapot? — Mi az hogy ketten? Hát itt a három főmunkatársiad. Ott az írógép, .csak .az im betű hiányzik. Néha a rádió ' működik, telefonról nem is beszélve. Ez a beszélgetés az Űr 1929. esztendejében zajlott le. (Abban az időben több mint száz .hetilap és negyvennégy napilap jelent meg .vidéken, 150—200 ezer összpéldánv- számmal, Budapesten pedig 24 napilap volt.) — Tehát megjelent a Tol- navármegye. Mik voltak a szenzációk? — Fél év alatt 304 nincstelen vándorolt ki Kanadába ... A szurdoka nyomortanyán 50 ember barlangokban él .. . Erzsébet királynő udvar.h ölgye a paksi szegényház lakója ... Felfedeztük Pataki Ferencet, a 8 éves fejszámolóművészt... Jankó Ágost főispán, szantandrási Szévaid Oszkár alispán, a polgármester és a rendőrkapitány gyakran telefonál: „Ne tessék kiszer- ikeszteini azt, ami nem a nép elé való”. Áz alispán becitál: „Baj van az erkölcseiddel, fiam. Feleségem Öméltósága mondta, színószné a menyasszonyod, vagy micsoda. A nőegylet és a legény- egylet .ezentúl nem fogad.” Két év múlva ismét Pesten volt Ritter Aladár. A Hadik kávéházban sokszor ücsörögtem Karinthy Frigyessel. Valószínűleg kedvelt, mert agyműtétje után csak nekem és Kell ér Andornak adott interjút. Nem hagyhatom ki Móra Ferencet, mert az ő „iskolájába” is jártam. Szép Ernő. Szo- mory Dezső, Molnár Ferenc, Zsolt Béla. Szabó Dezső és a kor számos nagyja nevét sorolhatnám még. Valóban az isteneik lábainál ültem! Aztán jött a második világháború, munkaszolgálat, hialáltábor, bujkálás. A felszabadulás után Ritter Aladár tervezte meg a Magyar Napot, a világ első, csak képeket közlő napilapját, de dolgozott .más újságnak is. A Szabad Ifjúságnál, amelyet Csatár Imrével szerkesztett, s ami kiemelkedett a Rákosi-évek szürke sajtójából. Baló Lászlóval az élen jelent me." az Esti Hírlap Parragi Györggyel, a Hétfői Híreik.
