Észak-Magyarország, 1988. február (44. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-06 / 31. szám

1988. február 6., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 15 IV. Cement Kupa Negyedik alkalommal ren­dezte meg az! ÉPFU és a HCM sportbizottsága az asz­talitenisz Cement Kupa küz­delmeit. A meghívásos ver­senyen ezúttal tizenhatan álltak asztalhoz a hejőcsa- bai, 45. Számú Általános Is­kola tornatermében. Bakó András nagyszerű szervező­munkát végzett, Prókay Ottó pedig pergő ritmusban bo­nyolította a mérkőzéseket. Kiélezett csatát hozott a fi­nálé, s miután az esélyesek keresztbeverték egymást, a játszmákon belül elért poén- arány döntött. A végeredmény: 1. Hra- bovszki (BÉV SC); 2. Doros (Sajtó—Kétüsz); 3. Kelemen (Gyógyszertári Központ); 4. Feledy (Sajtó—Kétüsz); 5. Szilágyi (HCM); 6. Matika (HÓM). Csak röviden... KÉZILABDA. Borsodi Bá­nyász — Budaprint Szegedi Textilművek 27-23 (11-10). Miskolc, városi sportcsarnok, 600 néző. Vezette: Taizs, Zavaczki. Női vidékbajnoki találkozó. B. Bányász: Ko­vács M.-né — Vinczéné (6), Bocsiné (6), Feketéné (l), Nagyné (5), Kondiné (3), Kovács I. Csere: Kun (ka­pus), Hollóné (3), Enginé (3). Edző: Bereczky György. Jók: Vinczéné, Nagyné, Hol­lóné, Enginé. LABDARÚGÁS. Előkészü­leti mérkőzésen a Honvéd Papp József SE Diósgyőrött 2:0 arányban diadalmasko­dott a DVTK ellen. A DVTK számára ma ér véget az NB I-es női kosár­labda-bajnokság második szakasza, aztán következik a rájátszás, az első hat kü- lönmeccse. Mindezek ellené­re, a piros-fehérek a BEAC ellen már a közönségnek játszhatnak, páholyban érez­hetik magukat, amit ugyanis kiharcoltak, azt már senki nem veheti el tőlük. Tét persze van, egy esetleges újabb győzelem tovább ja­víthatja Winterék pozícióit. Ha valaki a pillanatnyi ál­lásra, a tabellára pillant, el­csodálkozhat: ez az, amire sem a sportág berkeiben, sem pedig a szurkolók köré­ben nem számítottak. A baj­nokságot megelőző beharan- gozónkban a DVTK szak­vezetői is félve nyilatkoz­tak az esélyekről. Azt mond­ták: a közönséget valamilyen módon fel kell készíteniük arra, hogy nyerni ritkán fognak, veszíteni annál többször. Attól tartottak, hogy a gárda mellől elpár­tol a lelátó „népe”, megsza­kad a nélkülözhetetlen kon­taktus. Nos, minden bejött, csak éppen ellenkező elő­jellel! A sportág hívei rend­szeresen megtöltötték a Nagyváthy utcai Általános Iskola csarnokát, biztatás­ban, hangerőben nem volt hiány, és ez a támogatás többször átsegítette a csa­patot a holtpontokon. A „DVTK-jelenség”, mert beszélhetünk erről is, várat­lan, de nem teljesen meg­lepő. Az együttes keretében ugyanis olyanok kaptak he­lyet, akik a pályán bármi­re képesek, tudásuk alapján sokra hivatottak. Wintert és Áronnét a diósgyőri publi­kum nagyon régen ismeri, a csak egy-két esztendeje „szerzett” Dézsit, Megyerit és Szilágyit pedig hamar megszerette, mert a neve­zettek mindent megtettek a klub színeiért. Aztán be­érett Bársony, és ha kellett, bevetésre készen állt Tóth és Jász ka. Schreiber József vezető edző legnagyobb eré­nye, hogy a rendelkezésére álló „anyagból" egységet gyúrt, képes volt a régiek­ből és az újakból csapatot kovácsolni. A DVTK legna­gyobb erényévé vált a lelke­sedés, az akarat és ezek, a mia már nélkülözhetetlen tu­lajdonságok az élbolyba emelték az együttest. A vi­szonylag szűk állomány egyrészt Schreiber kezére játszott, másrészt hátráltat­ta a szakmai munkát. Ked­vezett azért, mert a kezdő ötösbe csak hatan pályáztak eséllyel, így annak döntő többsége állandóan a par­ketton „táncolhatott”, köz­ben összeszokott, megismer­te egymás elképzeléseit, gondolatát. Kialakultak azok a támadási variációk, ame­lyeket képesek végrehajtani, láthatták, hogy mi megy és mi nem. Amit tudtak, meg­csinálták, képzettségüknek megfelelően, kiadták maguk­ból a maximumot. A szű­kösség persze gátló ténye­zőként is felütötte a fejét. Amikor egyik-másik „alkat­rész” felmondta a szolgála­tot, nem nagyon akadt pót­lás, s mert időbe telt, amíg a kulcsemberek „magukhoz tértek”, az eredmény is gyakran változott, és a mér­kőzések képe szó szerint hul­lámzott. A csapat már-már vesztes helyzetekből is talp­ra állt, olykor pedig jelen­tős előnyt adott el röpke percek alatt. A vezető edző ritkán élhetett egyik legna­gyobb fegyverével, a kosár­labdában oly fontos csere­berével, az esetenkénti gyengélkedőket sem ültet­hette sokáig a kispadon, taktikai tára tehát nem volt valami bőséges. (Tudják, hogy ez így nem mehet so­káig, mert az egészséges verseny hiánya előbb, vagy utóbb kihat a produkcióra.) Most, a nagy siker pilla­natában joggal felvetődhet: a DVTK lépett-e hatalma­sat, vagy a honi élmezőny gyengült-e? A válasz csak ez lehet: is-is, vagyis mind­két tényező igaz. Az erővi­szonyok kiegyelítődtek, a mezőny fölé talán csak az első és a második (a Tungs­ram SE és a BSE) nőtt. Ezek után nézzük a szű- kebb szakmát, a vasgyáriak erényeit, hibáit. Szerencsé­re az. utóbbiak eltörpültek az előbbiek mellett! A már említett akarati tényezők igazán jól ötvöződtek a gya­korlati elemekkel. Nyugod­tan leírhatjuk, hogy a piros­fehérek bármelyik védekezé­si formában (az emberfogá- sosban, a zónában és az úgynevezett vegyesben) ott­honosan mozogtak, a baj in­kább abból származott (és erről nem tehetnek), hogy alacsony termetnek, a vé­dő és támadó lepattanókat ezért nem a kívánatos szá­zalékban szedték össze. (Az viszont kevésbé vált dicsé­retükre, hogy gyakran „aludtak”, vagy éppenség­gel csak nyújtózkodtak a labdákért, és így még lep­lezni sem tudták hiányossá­gukat.) Lendületükre, táma­dásvezetésükre (a meccsen­ként vissza-visszaköszönő három-ötperces rövidzárla­tokat nem számítva) igazán nem lehetett panasz. Dézsi és Bársony a „körtében”, a centerek vadászterületén „takarított”, elzárások és le­fordulások után, vagy a le­pattanókat megkaparintva segítette pontjaival a gár­dát. A bedobok (Áronné, Megyeri, Szilágyi) találko­zónként hozták a győzelem­hez nélkülözhetetlen 10—15 (olykor 20) pontot, az irá­nyító (Winter) pedig takti­kai érettségével, remek be­játszásaival, a helyes ritmus megválasztásával, és nem utolsósorban eredményessé­gével tette magát nélkülöz­hetetlenné, s igazolta: az idő múlásával semmit sem veszített „sugárzó fényéből”. Mit hiányoltunk? Az önmér­sékletet, a vezetés esetén bevethető fegyvert: a nyu­galmat, az ellenfeleket to­vábbi hibázásra kényszerítő pontosságot, a ziccerhelyze­tek értékesítését. Jól tudjuk persze, a felsoroltakat nem mindig lehet megvalósítani a feszült hangulatú, ideges lég­körű találkozókon, amelye­ken csak egy a( fontos: a siker, a 2 pont. Mit ér a látványosság, a szépség az eredményesség nélkül? Vá­laszolni erre nem is szüksé­ges, illetve annyit minden­képpen : az évek, évtizedek során ez a játék is formá­lódott, átalakult és eltoló­dott a küzdelmesség, a szor­galom, a hajtás, az, utolsó másodpercig való harc ja­vára. Az a csapat pedig, amelyik ezeket tudja, elsajá­títja (lásd a DVTK-t!) már célba érhet, legszebb álma- it-vágyait valósíthatja meg. Következik a rájátszás, és úgy tűnik: a diósgyőrieknek nem kell megelégedniük az élcsoport alsó régiójával. Cseppet sem jobb tőlük a BEAC, az MTK-VM, a Sze­ged SC, hogy a Szekszárdról, a Kecskemétről, és a Bp. Spartacusról ne is szóljunk. (Ebből a szempontból a baj­nokság ugyancsak kellemes meglepetés.) Az utolsó „kör­ben” már semmit nem ve­szíthetnek, jövőre is az 1— 10. helyért indulhatnak csa­tába, de ezelőtt nem mellé­kes, hogy negyedikek, vagy éppen hatodikak lesznek! írtuk már, hogy a vas­gyáriak szép közönséget vonzottak, biztatásban, buz­dításban sem volt hiány (di­cséret és köszönet érte, a csapat nevében). A lelátó közelsége viszont alkalmat adott a rendbontásra hajla­mosaknak arra, hogy a já­ték és a gárda lelkesítése helyett a külső „tényezők­kel” (a játékvezetés milyen­ségével) törődjenek, foglal­kozzanak. Reméljük, hogy ez is változik az idő múlásá­val, talán már ma, amikor csak a szépre és a jóra kell emlékezni! A tanulságok és tapaszta­latok levonására pedig lesz még idő — a jövő újabb sikereinek megalapozása ér­dekében ! Kolodzey Tamás Érvek, időpontok, ígéretek A hét elején bizonyára nagy kő esett le a futballbarátok szívéről. Dublinban idő­pontegyeztető megbeszélésre ültek össze az 1990. évi olaszországi világbajnokság euró­pai hatodik selejtező csoportjában szereplő válogatottak szakvezetői. A mieink hazaté­résüket követően elégedetten nyilatkoztak. Érdemes idézni! Török Péter főtitkár: „— Eredeti elképzeléseinket csaknem teljes mértékben sikerült megvalósítanunk, csupán három időponttal kapcsolatban kellett en­gednünk, ám ezek a módosítások sem dön­tő jelentőségűek." Elgondolkoztató. A magyar együttes ösz- szesen nyolc találkozót vív. Három esetben engedniük kellett sportvezetőinknek. Ennek ellenére mégis elégedettek. Talán saját vállukat is megveregették. Igaz: ami­ben engedtek, korántsem döntő jelentősé­gű. Tetszetős érv. Csak azt nem értem: ők ezt most honnan tudják? Hogyan lehet feb­ruár elején kimondani, mi a fontos és mi nem ? ... A technikai igazgató sem bújt ki a bőré­ből. így nyilatkozott: „— Amióta labdarú­gással foglalkozom, ilyen nehéz napom még sohasem volt.., Az írekhez és az észak­írekhez olyankor utazunk, amikor a pályák talaja még elfogadható számunkra. Ráadá­sul náluk már három hete szünetel a baj­nokság, amikor júniusban az írekkel mér­kőzünk. Amikor pedig az észak-írekhez me­gyünk, ott épp, hogy csak megkezdődik az idény, így várhatóan nem lesz csúcsformá­ban az ellenfél. Sportdiplomáciai sikernek tartom, hogy a mi terveink valósultak meg leginkább.” Ez utóbbiról csak annyit: a közvélemény minderről aligha alkothat véleményt, már csak azért sem, mert nem ismerte a többi­ek elképzelését. De hogy ilyen nehéz napja még nem volt! Ezt aztán végképp nem gondoltam. Leg­jobb tudomásom szerint jó néhányszor ma­gára húzhatta a válogatott mezét, s fellépé­sei között akadtak igazán fontos, kiemelke­dő jelentőségű összecsapások. Ezekre idegi­leg, fizikálisán felkészülni, ráhangolódni — korántsem jelent könnyed terhet. Mégis az egész napos tárgyalássorozatot ítélte nehe­zebbnek. Játékosként bizonyára másként vélekedne. De az évek felette sem múltak el nyomtalanul. A jelenlegi székéből pedig sok mindent elltérő módon mér fel. Lám, előrelátóan olyan időpontot erősza­kolt a brit csapatokra, amikor a pályák ta­laja még elfogadható számunkra ... Jó len­ne tudni, milyen az a talaj, amelyen csak magyar siker születhet. Ami pedig a szünetet és az idénykezdést illeti: szerintem teljesen mindegy, mikor játszunk ellenük. Vetély társa ink válogatott­jaiban sok olyan futballista szerepel, aki nem otthon, hanem Angliában keresi ke­nyerét. Márpedig az első ligában alaposan fel lehet és a korábbi időszak tapasztalatai alapján kimondható, fel is tudnak készülni a komoly feladatokra. Az erőltetett mene­telés, a „gyűrődés” igencsak igénybe veszi a keretek tagjait, akik a nemzetiközi színté­ren sem jönnek zavarba. Dőre dolog azt hinni, hogy amikor ki kell vonulniuk az együtteseknek a játéktérre, a mieink éppen csúcsformában lesznek, az ellenfelek pedig csak botorkálnak majd ... Ahogy csökken a magyar labdarúgás ázsiója, úgy válik egyre nehezebbé eladni külföldre azokat, akik szeretnék pályafutá­sukat „szépen” befejezni. De jelentős gon­dot okoz a válogatottaknak a megfelelő el­lenfelek biztosítása is. Az elmúlt év vége felé röppentette fel a hírt a szövetség, hogy Anglia, Olaszország és Uruguay együttese is hazánkba látogat az idén. Nos, az „uruk” telefonon már lemondták vendégszereplé­süket, s igen jótékony csend veszi körül az olaszok fellépését... Talán az angolok nem gondolják meg magukat. Szerencse, hogy válogatottunk csak augusztusban készül a szigetországi klubcsapatokhoz („tanulni a brit stílust”), így addig fennmaradhat a látszat, amely egyébként nem biztos, hogy kedvező képét fest honi legjobbjainkról. De gond mutatkozik az olimpiai váloga­tott foglalkoztatása körül is. Áprilisban az NDK-ba utaztak volna ötkarikás legénye­ink, ám a minap a házigazdák visszamond­ták a meghívást. Bizony, így egyre nehe­zebb megfelélő szórakozást biztosítani a sportág barátainak. Mert a sehol nem jegy­zett ellenfelek aligha vonzanak tömegeket a lelátókra. A felröppentett hírekkel kapcso­latban jó lenne, ha a megfelelő időben tá­jékoztatnák az érdeklődőket. Haszontalan, ha megalapozatlan értesülések látnak nap­világot, s felettébb kellemetlen meg kínos az utólagos magyarázkodás. Remélhető, hogy nem lesz haszontalan az a megbeszélés, amelyre március 1-jén kerül sor a MUOSZ-ban. Az újságíró-szö­vetség sportújságíró szakosztályának veze­tősége immár évek óta megrendezi az idénykezdetet megelőző találkozót az NB I-es csapatok elnökeivel. Jó ez a vélemény- csere, mert mód nyílik a párbeszédre, nem áttételesen jutnak az információk egyik féltől a másikhoz. Korábban rendre terí­tékre került a munkafeltételek javítása, valamint a találkozók kezdési időpontja. A klubelnökök maximálisan egyetértettek az észrevételekkel és ígéretet tettek a korrek­cióra. Kell-e mondanom: a munkafeltételek a legtöbb pályán jottányit sem javultak. A tudósítók egymás kezéből kapkodják a tele­fonokat, s nem szükséges azt bizonygatni, hogy így nehéz alapos, elmélyült beszámo­lót készíteni Ráadásul szorít a lapzárta is ... Legutóbb egybehangzóan jelentették ki az elnökök: nem kezdődnek mérkőzések késő este. Nos, a tavaszi program ismere­tében .megállapítható: ez az ígéret sem va­lósult meg. Lesznek találkozók 18, 18.30, 19 és 19.30 órakor egyaránt. Többek között ezért várom kíváncsian az érdekelt felek konzultációját. Lesz miről dlskurálniuk. Doros László Berger Peugeot-ban? Idén még biztosan nem válik meg a Ferraritől, az ágaskodó­lovas gárdától a népszerű osztrák, ám a jövő évi szezonra már mesés ajánlatot kapott az oroszlános csapattól, amelyik 1989-ben a Forma-1-ben tervezi kipróbálni karmait. A hír azért is érde­kes, mert a másik nagy francia autógyár, a Renault alig né­hány éve vonult ki a Forma-1 világából. A mester, Schreiber József és a tanítványok (balról jobbra): Winter, Bársony (háttal), Dézsi, Áron­né. Újra megvetik a lábukat a legjobbak között? II OVIK „kosarai adott" a kétkedőknek

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom