Észak-Magyarország, 1988. február (44. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-29 / 50. szám
1988. február 29., hétfő ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 Újdonság a leninvárosi rendelőben Vizsgálat előtt — video Amíg a film pereg, gyorsabban telik ai idő a rendelő várótér mében (Folytatás az 1. oldalról) — Csak „kölcsönben” van nálam, — mutat a csöppségre. — Az anyukáját az imént hívták be. Én magam, kivizsgálásra jöttem. Igencsak meglepett ez az újdonság — int a televízió felé. — Jó ötletnek tartom. Az előbb például a diétára kötelezetteik- neik ajánlottak főzési tanácsokat. Figyeltem, mert jó- néhányat magam is hasznosíthatok közülük. Ilyen és hasonló tudnivalókat bizonyára mások is szívesen fogadnak. Bíznak ebben a fogadtatásban a kórház dolgozói és az intézet igazgató főorvosa, dr. Kosztura László is, aki lelkesen sorolja a video előnyeit: — Tudomásom szerint ilyen zárt videolánc másutt az országban nincs. Büszkék vagyunk rá, hiszen több szempontból hasznosíthatjuk. Így például, nagy segítséget jelent számunkra az egészségügyi felvilágosító-nevelő munkában. Felnőtteknél, gyerekeknél egyformán, akik játékos formában ismerkedhetnek meg olyan dolgokkal, amelyek egészségük védelmét szolgálják. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a filmvetítések alatt úgyszólván megrövidül az olykor hosszadalmas várakozási idő és egyben eltereli a betegek figyelmét a rájuk váró vizsgálatokról. Ezáltal csökken a stressz, ami mondjuk egy vérnyomásmérésnek kísérő jelensége. Így az orvosok is reálisabb eredményt kapnak. Egyébként naponta ezer. ezerkétszáz ember fordul meg nálunk a rendelőben, akiket a video segítségével könnyedén bekapcsolhatunk az egészségvédelem érdekében meghirdetett társadalmi programba. Korábban megszervezték a szülők iskoláját, a cukorbetegék, a magas vérnyomásosok közösségeit. Hagyománya van azoknak az ismeretterjesztő előadásoknak, amelyeket a rendelőintézet könyvtárában rendeznek meg havonta. Időszakonként ételbemutatóra invitálják a város lakosságát. Ezeken, rendszerint a különféle betegségben szenvedőknek ajánlják a viszonylag olcsón elkészíthető diétás menüket. Egyszóval, igyekeznek „nyitott rendelc*- vé” válni. És ezt jól szolgálja a videoláncba beépített négy színes televízió a várótermeikben, továbbá az a többórás kazettakészlet, amelyeket az Országos Egészségnevelési Intézettől szereztek be. Monos Márta Fotók: Balogh Imre Állítólag . .. Már a szóban ott' rejtőzködik a hátrálás. Állítok valamit, majd egy képzővel megbillentem az állításomat, de azért félreérthetetlenül jelzem: biztos vagyok a dolgomban. Egészen addig, amíg nem kell hivatkoznom a képzőre: hiszen csak annyit mondtam-írtam — állítólag... Eredtem már nyomába visszaélésnek, amelyről kiderült, hogy az illető a hatalmával élt csupán. A társadalmi tulajdon notórius megkárosítójáról a kérdezz- felelek után megtudhattam, hogy tisztére a feljelentő aspirált, így a köztulajdont rendre önnön érdekével helyettesíti. Az elvtelen kapcsolatokat építő vezető széttárta karját, s csak annyit mondott: krónikus anyaghiány idején próbáljam én elvezetni a gyárat kapcsolatok híján? Mindhárom helyen a levelek, felszólamlások nyomát vaskos aktaköteg és levelezés őrzi, hiszen egy-egy híresztelést megerősítendő vizsgálatot tart megannyi szerv, testület. Sok-sok munkaóra telik el meg nem történt dolgok igazolásával, s megtörtént tények létjogosultságának alátámasztásával. És nincs az a mérőműszer, amely hitelesen -jelezné, hogy milyen tüzek gyulladnak föl, illetve hamvadnak el egy-egy ügy szereplőinek idegrendszerében, a felesleges izgalmaik mit üzennek a tudatnak: hogyan tovább? Kétségkívül, a higgadtabbak megtanulnak e^vütt élni az effajta bombákkal, melyek ugyan végül nem robbannak fel, de időzítő szerkezetük ketyegését a hevesebb vénmérsékletűek képtelenek hallgatni. Akad közöttük, aki meggondolatlanul cselekszik, való alapot adva a következő feljelentésnek, s többen fehér zászlót mutatva föladják elveiket, terveiket, és a csendes beletörődés kompromisszumnak nevezett idegcsillapító piruláit választják az infarktus helyett. Maradván a képletes beszédnél : tűzszerész legyen a talpán, aki az ilyen időzített bombákat hatástalanítja! Mert két okból is veszélyesek. Feltételezéseiket semmibe venni annyi, mint kiradírozni a kontrollt, állítólag-jaikat rágalmazásokká súlyosbítani pedig elrettentő gyakorlat, így aztán előfordulhat, hogy az alaptalan bejelentő nagyobb védelmet élvez, mint az alaptalanul megtámadott. El ne felejtsük megjegyezni, hogy nem minden híresztelés nélkülözi a valóságos viszonyokat, jócskán akad kiigazítanivaló az etikán, stíluson, nézeten — az. irányítás minden szintjén, színhelyén Ügy vélem, hogy állítólag szavunk túlzott fölértékelődése, súlya és szerepe nem a demokratikus fórumok hiányából adódik, hanem ezek kihasználatlanságából fakad. Nyílt tér van, de nyílt vita ennél jóval kevesebb. Néhányan megszokták véleményük kifejtésének kacskaringé.? útját, mások pedig indítékaikat gondosan leplezve az előbbiek táborához csatlakoznak — állítólag-jaikat ezért nehéz kiszűrni a többi, „pozitív kétely" közül. Az újságíró sok ülést, értekezletet, ahkétot hallgat végig, de újságírói csemegeként tálalja, ha ezeken érdemi disputa zajlik, érvek csatáznak ellenérvekkel, netalántán az előre stencilezett határozattervezet érvényét veszti. Pedig jó lenne, ha a termekben többször forrósodna föl a levegő, az ilyen alkalmak minél kevesebbszer torkollnának személyeskedésekbe, nézeteket, szempontokat szubjektív előítéletekké merevítő bajvívásokba. A sértődékenység az egyet nem értőből ellenfelet farag, holott a gondolatok koccanásai csak akkor okoznak károkat, ha utána viselőn ütköznek ösz- sze. Mindenesetre az óvatosabbak visszahúzódnak, s csendjük — valljuk be — közömbösségre utal. Ennek tükrében elgondolkodtató egy népi ellenőr tapasztalata: sok olyan megalapozott bejelentéssel találkozik. melynek vizsgálataikor kiderül, hogy legalább any- nyi vaj van a bejelentő fején, mint amennyi bűn a leváltást egyébként kiérdemlő főnök rovásán. Mégis, ilyenkor .a levél szerzője megdicsőül — csak azért, mert a többiek a kényelmes hallgatást választották. Igaz, a megbukott vezető is érdemei elismerése mellett távozik posztjáról. Állítólag. T. E. „Na, fixet még egyet?” VII. (A pokol bugyraiban) A guberáló egyik kezében két koszos szatyor. A műanyagba a kenyérdarabokat dobálja, a másikba azokat a szemetesből kikerülő tárgyakat, amikről úgy gondolja, hogy még valami hasznát veheti. Másik kezében a turkáló „szerszám”. Sorba nyi- togatja a kukákat, gyakorlott mozdulatokkal halad a bottal, mind mélyebbre. Hogy hol járt már, azt a tárolóedények mellé pergett hulla- dékcsomók jelzik. — Tudja, hogy ezt nem szabad csinálni? — Mért, mi maga, rendőr? Hát akkor mi köze hozzá?! He? Mondom, beszélni szeretnék vele. — Áztat lehet — válaszolja —, de tudja-e, hogy mindennek ára van? Kezében remeg a pohár. Mohón kortyol a borból, egyszerre kiissza a felét. Hatvan körülinek saccolom. — Na, most már kérdezhet! Elmondom neki, mit akarok tőle. — Micsoda? Újságba, en- gemet?! Na, ez mán oszt jó! — Miért csinálja ezt? — Mért, mért!? Mert nekem ez jutott. Pedig nem így éltem én azelőtt. De nem ám! Volt feleségem, szép gyerekem. Meghalt mind a kettő ... Tisztességes munkám is volt. Oszt mikor meghaltak, minden tönkrement. Az életem is ... Inni kezdtem. Ráment a kis házam, mindenem ... Azóta csak ilyen tróger munkákból tartom fenn magam. — Hol lakik? — Rokonoknál. Befogadnak, mert ón mindent megcsinálok, ha nem vagyok italos. Fáért megyek az erdőre, behordom, fölaprítom. Különben olyan csendes részeg vagyok én, nem ártok a légynek sem. Újra a pohárért nyúl. — Nem kínálna meg egy cigarettával? Adok neki. Koszos gyufát kotor elő a zsebéből, rágyújt. Az első slukk után erős köhögési roham tör ki rajta. — Sokat szív? — Sokat. Munkást. — Mit szokott enni? — Mikor mit. A rokonok is adnak néha. De én inkább iszok. — Tónikre fog így menni. — Nem baj. Ez az én dolgom. 'Na, fizet még egyet? * (A szegénység a pénztelenségen és bizonyos anyagi javak hiányán túl sok mást is magába foglal: iskolázatlanságot, társadalmi tájékozatlanságot stb. A hátrányok olykor egymást, gerjesztik és újakat szülnek. — Falusné Szikra Katalin: Egyenlőség — egyenlőtlenség a jövedelmekben. Pártélet 1985/2.) * („Kintlévőségek”) Egyes családok nem tudják kifizetni a lakással, a mindennapi élettel összefüggő díjakat. Lakbér, gáz- és áramdíj, fűtés és így tovább. Természetesen, a nemfizetés okai meglehetősen széles skálán mozognak. Van, aki tetemes kölcsöntörlesztései miatt, van, aki az egyre dráguló élet összetorlódó kiadásai miatt, van, aki hanyagFotó: Laczó József Ságból, vagy éppen azért, mert a fizetés „elfolyik” ... Máshol, máshová. Avagy: olyannyira összegyűlnek már a fizetendők, hogy eleve képtelenek kiegyenlíteni a hátralékot. Ilyenkor a szolgáltató vállalat peres úton próbálja a pénzt bekasszírozni. A tény, mindazonáltal természetesen tény marad, bármiféle okok is játszanak szerepet a késedelmes számla kiegyenlítésénél. A közvélemény ezekben az esetekben (is) eléggé szélsőségesen ítéli meg a dolgokat. Valljuk meg, van is ebben valami, hisz, ha mások — ugyancsak szűkös anyagi körülmények között élők — kuporgatássail, erőteljesen visszafogott fogyasztással képesek az ilyen díjak kifizetésére, akkor .miért nem tudja ezt mindenki így csinálni? Kétségtelen, hogy ezen esetekben (lásd: elissza még a gyerek segélyét is, fizetésnapon „úr”, aztán... stb. stb.) jogos a fölháborodás. Ám — mint oly sokszor — itt is fennáll az általánosítás veszélye. Mindenesetre az utóbbi időben elég számottevő az úgynevezett „kintlévőségek” nagysága. Ennek érzékeltetésére álljanak itt az Észak- magyarországi Áramszolgáltató Vállalattól kapott adatok. Működési területükön (1987. december 31-i állapot) összesen 5283 ezer forint lakossági áramdíj „kintlévőséget” mutattak ki. Ezen felül majd’ hétmillió forintot tesz még ki az a hátralék, melyek befizetését bírósági úton akarják elérni. Ravasz Irén, az ÉMÁSZ pénzügyi osztályának vezetője azt is elmondotta, hogy ezek az összegek a kisebb tételektől (kéthavi részdíjtól) az ötezer forintos elmaradásokig terjednek. A lehetőségekhez mérten a szociális körülményeket is igyekeznek figyelembe venni... * (.. . Telepen) Az emberek nem ilyen helyeken szoktak sétálgatni. A miskolci Szondi-telep szomszédságában léve* vállalat dolgozói ,is sietve, fejüket inkább másfelé fordítva haladnak a buszmegállók felé. Miért is néznék a bádoglemezekkel, kátránypapírral, deszkáikkal toldozott-foldozott, inkább kamrákra hasonlító építményeket? Pedig nem kamrák ezek: „lakások”. Némelyiken olyan picike ablak, melyen csupán mutatóba jut be fény. Ebből van a legkevesebb itt: a fényből. Az egyik sikátor sarkán — ahová még egy személygépkocsi sem igen fér be —, öregember álldogál. Szája sarkában fedeles pipa, lábán gumicsizma, ruhája gyűrött, szénporos, mintha most fejezte volna be a tüzelő pakolását. Pedig nem, az a kis szenecske már az egyik sufniban van. Nézelődik. Arrafelé, ahol véget ér a telep. — Nem fázik? — kérdem tőle, s a kiskabátjára mutatok. összerezzen, rám kapja a tekintetét. Szemében ijedtség, értetlenség, fél lépéssel .arrébb hátrál. Látszik rajta: nincs hozzászokva, hogy egy idegen csak úgy megszólítja ..., és különben is mit akart:at ez? Sok rossz élményben lehetett már része, ha így reagál... — Nem — mondja, majd hozzáteszi. — Tavasz van, szinte tavasz. — Ebben lakik? — bök- . tem az egyik ajtó felé. — Nem. Arrébb, ott bent. — Nyugdíj van? — Persze, dolgoztam én! Lovakkal! Úgy ám — csillan fel a szeme —, olyan gyönyörűek voltak azok, hogy na! Mikor ezt mondja, odébb vagy három vityillóval valaki dühödten először rugdosni, majd verni kezd egy utcára nyíló ajtót: — Gyere mán! Megyek a boltba. Gyere mán! Gyere! Gyere! Nem jössz? Hogy a k ... életbe! És tovább rugdossa az ajtót. — Mindig ilyen. Inni hívja — mondja az öregember. — Gyerekei vannak? — Igen. Hívtak már magukhoz, de én nem megyek. Harminc éve vagyok itt, én nem megyek el Innen. A nyakukra? ... Újfent a dübörgés. Az ajtó csak nem nyílik. — Mindig ilyen — legyint az öregember, s lassú cso- szogással indul a telep belseje felé. Ekkor fordult be az utcába egy vadonatúj nyugati autó. Vezetője, egy húsz év körüli ifjú, gázt adott, a kocsi könnyedén gyorsult. Az öreg ezt már nem látta. ^c (Végül) E sorozatnak itt értünk a végére. Ami korántsem jelenti, hogy a benne foglaltak valamiféle teljes -képet adnának. Hiszen e téma egy könyv terjedelmét is meghaladja. Az anyaggyűjtés során meglehetősen sok emberrel váltottam szót, cseréltünk véleményt a szegénységről, a gazdagságról. Ezek rövid summázata: ne az legyen a cél, hogy a gazdagok (a tisztességes úton meggazdago- dók) száma csökkenjen, hanem az, hogy minél kevesebb legyen a szegény. A jövő? Jelen helyzetben a legbiztatóbb fejtegetést Bokor Ágnes könyvében (Szegénység a mai Magyar- országon) találtam: „Az elmúlt 15—20 év fejleményei megalapozták azt a reményt, hogy a magyar társadalmi és politikai struktúra képes megszerezni a folyamatos megújulás képességét, s ezáltal a szegénység elveszítheti jelenlegi társadalmi funkcióit.” Reménykedünk. De ez azért még kevés. Mészáros István (Vége)
