Észak-Magyarország, 1988. január (44. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-04 / 2. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1988. január 4., hétfő A Magyar Televízió új törekvéseiből Mind többet hallani mostanság arról, hogy mennyire közeli a műholdas tévéműsor-sugárzás, s hogy ennek folyományaként miként oszlik majd meg az érdeklődés a külhoni műsorok, illetve az említett úton hozzánk eljutó adások és a hazai tévéműsorok között. Egy bizonyos, a műholdas és ilyen-olyan antennarendszerrel fogható műsorok jelenléte olyan kihívás a Magyar Televízió vezetői, alkotói, műsorszerkesztői számára, amely elől kitérni nem lehet, strucc módjára nem lehet előle elzárkózni, mindenképpen számolni kell vele. De teljesen függetlenül e kihívástól — hiszen várhatóan még elég hosszú idő telik el a műholdas műsorok tömeges vételéig a magyar otthonokban — a Magyar Televízió műsorszerkezete bizonyos fokú átrendezést kíván. Egyebek között erről beszélgetett Bereczky Gyula, a Magyar Televízió elnöke legutóbbi találkozásán a hazai tévékritikusokkal. A sokrétű beszélgetésből, illetve a Magyar Televízión belüli teendők közül most egyetlen igen fontos kérdéskört emelünk ki. Egy olyat, ami az egész intézmény tartalmi munkájának meghatározója. Ez pedig a nemzeti jelleg erősítése. Alapvető tételként kell elfogadnunk, hogy a televízió — és a városi televíziók hálózata, a kábeltévé is — a politikai rendszer eszköze. Ebből következik, hogy feladatainak előterében a politika szolgálata, annak erősítése áll. Ez pedig magában foglalja a nemzeti jelleg erősítését is. A Magyar Televízió adásainak alig több, mint a fele — 52—53 százaléka — a saját készítésű, először sugárzott műsor, 20—25 százaléka a vásárolt adás, a többi ismétlés, egyéb. (Ez utóbbiak között van elenyésző hányadban a hirdetés is.) Ez az alig több mint fele rész kell, hogy a már említett kihívásnak megfeleljen, olyan legyen, amely a hazai nézőket meg tudja magának tartani. Sokan követelnek elsőbbséget a saját produkciónak, de akkor annak olyannak is kell lenni, s ha nem olyan, akkor javítani kell a minőséget. A minőségi javulás az első követelmény, akármikor is kerül a műsor adásba. A sugárzási idő nem jelenthet minőségi besorolást. De arra nincsen lehetőség, hogy az első híradó utáni két órába, húsz és huszonkét óra közé kerüljön minden érték. A Magyar Televízió vezetésének az a törekvése, hogy minden magyar érték a lehető legnagyobb nézettséget kapja, akár az első, akár a második műsoron sugározzák. A 20.05-kor kezdődő adásidőben mind gyakrabban fognak szerepelni a vitatható értékű tömegcikkek helyén a hazai értékek. Erre már volt is példa, például néhány művészportré, irodalmi adás ez időpontra való beiktatása. De ilyenkorra tervezik a magyar színházi élet erőteljesebb megismertetését, az értékes koncerteket, a nyílt politikai vitákat is. A nemzeti jelleg erősítése a televízióban azt is jelenti, hogy a politika megsegítésére az MTV csináljon meg olyan műsorokat, olyan adásokat, amelyekre semmilyen más szervezet, intézmény nem képes, amit csak a televízió tud megcsinálni. Néhány, az új esztendőben jelentkező most induló műsor, sorozat, vagy korábbi adásfajta módosulása már e törekvés jegyében születik. A nemzeti jelleg erősítéséhez tartozik a művészeti műsorokban a magyar jelen és a magyar történelem markánsabb jelenléte is. A távolabbi tervek között szerepel saját történelmi sorozatok készítése például Jókai Mór, Móricz Zsigmond és mások történelmi műveiből, vagy régmúltunkból sorozat példáid az Árpád-házi királyokról. De elsőrendű feladatként kezelik a jelen dokumentálását is. Sőt annyira kiemelt feladatnak, hogy erre külön alkotócsoportot is szerveznek. Ennek lesz feladata a dokumentumművészet eszközeivel rögzíteni részben a ma nézőinek tájékoztatására, de a későbbi generációk, korok és azok emberei számára napjaink nem kevés változását, gondját, örömét, a kormányprogram megvalósulása során adódó nehézségeket, emberi és társadalmi problémákat, meg azt, miként kívánjuk azokat leküzdeni, hogyan alakítjuk jelenünket és jövőnket. A hazai alkotásoknak adandó elsőség — mint jeleztük —, színvonalemelést kíván, tehát semmiképpen sem szolgálják a nemzeti jelleg erősödését az import tucatáruk hazai utánzatai, amikre az elmúlt években adódott nem egy példa. Mindezek az elgondolások, tervek, természetesen nemcsak a művészeti adásokra vonatkoznak, hanem a Magyar Televízió szinte minden tevékenységére, a dokumentumfilmekre, az ismeretterjesztésre, a sportműsorokra, gyermek- és ifjúsági adásokra, egyebekre, s ennek az is előfeltétele, hogy az MTV mindinkább éljen együtt azzal a közönséggel, amelyhez szólni kíván. Visszatérve e gondolatmenet kiinduló pontjára: a műholdas sugárzás növelte követelmények, illetve a Magyar Televíziónál ennek következtében hihetőleg jelentkező mennyiségi és minőségi műsornövekedés első jelentkezése a második műsor adásidejének némi hosszabbodása lesz. Elsősorban a hétvégi ngpokon. Ezzel egyidejűleg megnő a nézőnek a választási lehetőség is, sőt mindig jelen lesz a választási kényszer a két műsor — a két egyenrangú hazai műsor! — között. Választani, dönteni azonban nem a televíziónak, hanem a közönségnek kell. (bencdek) Uj erőkkel frissüljön a vezetők köre! Dinamikusan változó világban élünk. Az elmúlt évtized nagymérvű változásai folyamatosan új követelményeket vetettek és vetnek fel a vezetőkkel szemben. Meg kell tanulni a nehezedő körülmények között színvonalasan, eredményesen vezetni, irányítani. Legyen az politikai, tömegszervezeti vagy állami vezető — a társadalom azt várja tőle, hogy nehéz helyzetekben is találjon megoldásokat; a rá bízott kollektívát lendületes, fegyelmezett termelésre, alkotó munkára késztesse. Az elmúlt 30 év eredményei, nagyléptékű fejlődésünk is azt bizonyítják, hogy erősödött a kádermunka demokratizmusa, nyitottsága, igényesebbé vált a vezetők kiválasztása. Körültekintő elemzések alapján — március 18-án — a. Központi Bizottság a káderpolitikai elveket megerősítette és a fő hangsúlyt a munka gyakorlatának finomítására, a kádermunka eszközeinek, módszereinek fejlesztésére, korszerűbbé tételére helyezte. Megállapította, határozottabb lépéseket kell tennünk annak érdekében, hogy megfelelő keretet biztosítson ehhez a személyi kérdések előkészítésének, eldöntésének és ellenőrzésének demokratizmusa. Társadalmunkban jobban, mint bármikor felértékelődött a vezetők, az emberi tényezők szerepe, különös tekintettel az intenzív gazdaság- fejlesztés szükségességére. Tartalékaink, társadalmi értékeink feltárásának és hasznosításának egyik kulcsfontosságú területe az ember, a maga ismereteivel, képességével. A XIII. kongresszus határozata értelmében fejlődésünk felgyorsítása feltételezi és sürgetően igényli a vezetés, az irányítás színvonalának emelését. A vezetői beosztás betöltésének időtartamát minden területen, minden vezető esetében az eredményes, színvonalas munkavégzés határozza meg! Ha egy vezető bármilyen okból már nem tud megfelelni a követelményeknek, közösségi érdek, hogy ne maradjon beosztásában. Elgondolkodtató viszont az is, hogy ha ugyanazt a funkciót túlzottan hosszú ideig tölti be valaki, ugyan mindvégig megmarad-e lendülete, megújulási készsége, kreativitása? Tapasztalataink szerint — bár kivételek itt is vannak — csökken a bizonyítási kedv, kialakul a rutin, és az is gyakori, hogy nagyobb figyelmet fordítanak az egykori eredmények megőrzésére, mint az új utak kitaposására. Természetes, hogy ilyen esetekben az irányított kollektíva megújulási készsége is csökken. A közelmúltban bővült a pályázati úton betölthető vezetői munkakörök száma. Ma már kevesebb a formális pályázat. A társadalmi igazságosság azt kívánja, -hogy továbbra is tegyük lehetővé a megfelelő felkészültséggel, termelési és élettapasztalattal rendelkező fizikai -munkások, alsóbb szintű vezetők esélyegyenlőségét a meghirdetett vezetői helyek elnyerésére. Azonos lehetőségek illetik meg a vezető funkciók betöltésénél a „külső” és „belső” pályázókat. Csak így érvényesülhet zavartalanul: győzzön a jobbik elve. Párt- és kormányzati döntéseknek megfelelően mór korábban erőteljesen bővítettük a meghatározott időre — általában 5 évre — történő vezetőfoglalkoztatóst. Kezdeti tapasztalataink jók. A meghatározott időszakra szóló kinevezés nagyobb önvizsgálatra, tudásuk, módszereik megújítására készteti a vezetőket. Erősödött a vezetői mobilizáció, javult a vezetés összetétele. Elsősorban ott, ahol körültekintően szélesítették a vezetői utánpótlás körét, erőt próbáló feladatokat adtak és időben felkészítették a vezetői munkára alkalmas utódként számba jöhető jó képességű dolgozókat. Céltudatos felkészítés, ismeretbővítés, képességfejlesztés nélkül nem képzelhető el az, hogy nagyobb számban vonjunk be nőket, fiatalokat és fizikai dolgozókat a vezetésbe. Erősíteni kell ezeket a folyamatokat, mert mint ahogy azt a Központi Bizottság határozata is leszögezi : „társadalmi szükséglet, hogy a vezetők köre életünk minden területén új erőkkel frissüljön fel”. Csizmadia János az MSZMP KB munkatársa Avantgárd— két évtized Fernando Arrabal: Az építész és az asszír császár Volt idő, amikor (egyetemista koromban) az avantgárd igen csúnya jelzőt kapott például „burzsoá métely” s éppen ezért, mint minden tilos zugáru felettébb csiklandósnak és kívánatosnak tűnt kis hazánkban. Ekkoriban még a Nagyvilág volt a legkapósabb folyóirat, amely minden hónapban közölt egy-egy drámát, s ezeket a drámákat nagy ambícióval karolták fel amatőr együttesek, a felolvasó színpadok. Nem egy Sartre-, Beckett-, O’Neill- stb. darabot így ismerhettünk meg Miskolcon is a miskolci színészek felolvasásában (a Rónaiban). Volt ezeknek az estéknek egy ma már elképzelhetetlen, nehezen felidézhető varázsa, szellemi izgalma. A felolvasásokat éjszakába nyúló vita követte. Nem tudom, hogy most hány embert tudnánk összeszedni, hogy a kedd (dec. 29-i) esti bemutatón vitatkozzon. Dehogy akarom én elütni, elbliccelni, nosztalgiázással a kritikát! Csupán jelezni akarom, mert fontos momentumnak tartom, hogy Fernando Arrabal: Az építész és az asszír császár (magyarországi ősbemutató!) megírásának a dátuma: 1965. Ezzel, s nem mással magyarázom, hogy ami akkor, két évtizede még a szenzáció erejével hatott Párizsban, s hatott volna Miskolcon, az bizony mára megkopott, kicsit poros, polgárpukkasztásnak tűnik. A műsorfüzetben a fordító Vinkó József is elismeri, hogy nem a legjobb Arrabal-da- rabbal van dolgunk. Közhelyigazság, hogy a „modern” áru a legromlékonyabb, a legesendőbb. Anélkül, hogy belebonyolódnánk az esztétikai-irodalomtörténeti fejtegetésekbe, jó ezeket a dolgokat tisztázni. Az avantgárd a század elején nemcsak formájában, de tartalmában is progresszív volt. A művészeket feszítette az a hit és meggyőződés,. hogy a régi lerombolásával kell megtisztítani az újnak (romboljátok le a múzeumokat! — mondja az egyik kiáltványuk) a helyét. A hatvanas években, amelyek az 1968-as válságba tartoztak, illetve akkor vált nyilvánvalóvá, hogy a derűs menetelésnek, konfliktusmentes fejlődésnek egyszer s mindenkorra vége — feléledő avantgárd azonban már messze nem azonos a század elejével. Minden sommás megfogalmazás torzít, mégis meg kell kockáztatni: ezek a neoavantgárd törekvések (lásd például „kegyetlen színház”) már a polgár kétségbeesését fejezik ki, ám a változtatás, a változás reménye nélkül. Nem mentes ettől a kétségbeeséstől Arrabal darabja sem. Igaz, ettől még lehetne jó is, mint ahogyan azóta írt is a szerzőnk jobb darabot. Mi okoz 1987. decemberében hiányérzetet? A két évtizednyi fáziseltolódás. Amit 1965-ben (Párizsban) káosznak éltek meg, arról mi már tudjuk, hogy csőd. Az idő haladta meg a darabot, s mert különösebb esztétikai értékeket nem hordoz, hát az elfelejthetők közé fokozódott le. Mert egyáltalán nem hat meg az akkori párizsi siker, vagy bukás. A színháztörténet ezer példát és ellenpéldát tud arra, hogyan buktak meg remekművek, hogyan sziporkáztak föl később elfelejtett darabok. Az építész és az asszír császár címűt az utóbbiak közé sorolhatjuk. Engedtessék meg, még néhány szó A két főszereplő: Bregyón Péter és Mihályi Győző Fotó: Jármay György ezeknek a daraboknak a hatásmechanizmusáról. A polgári világban a színház is üzlet (az állam is jobban megnézi, mire adja ki az adózó polgár pénzét). Éppen ezért, hogy a közönséget becsalogassa, le kellett engednie az ingerküszöböt. Magyarul: jól jön a darabnak, a szerzőnek, ha egy kis botrányszaga van. Megnő a látvány szerepe, s megváltozik maga a színpadi szöveg. Szándékoltan nyersebb, durvább, kihívóbb lesz. Már rég nem éri be a köznyelv fordulataival, de a materializmus óta helyet kap a szleng, az argó, a társadalom peremén élő rétegek (lásd csavargók, bűnözők, homoszexuálisok stb.) artikulátlan, motiválatlan nyelvezete. Kétségtelen, hogy ennek a nyelvezetnek lehet esztétikai, sőt politikai funkciója is (lásd Moliére: Ürhatnám polgára, Nők iskolája stb.). De ez az eszköz nem feltétele a politikai mondandónak. Példaként itt elég Gorkijt említeni, akinek a színpadán még a lumpen elemek se szállnak a köznyelvi szint alá. Arrabal szövege, cselekménybonyolítása viszont provokálja a nézőt. Nem a bátorságával, hanem a trivialitásaival, heccelődéseivel. Értem én, hogy egy kétségbeejtő helyzetet akar sarkítottan nyilvánvalóvá tenni: századunk emberének elesettségét, kiszolgáltatottságát, ám maga a jellemformálás el is idegenít hőseitől. Túl zűrzavaros, s kimondom, mert el is olvastam a darabot, hogy kicsit (már) unalmas is ez a polgárpukkasztás. Itt és most, Miskolcon. S netnesak azért, mert a mi gondjaink most húsbavágóan mások, hanem mert Arrabal túl is bonyolítja, bekódolja a mondandóját. Biztosan van, lesz egy szűk értelmiségi réteg, amely erre is „vevő”, amely hajlandó bekódolni a száz gépelt oldalnyi szöveget, hogy eljusson a szerző közhelyigazságáig. Mert azt is el kell ismerni, hogy vannak a darabnak szép, emberi pillanatai is. Sőt! — s ez csak látszólagos ellentmondás a fentebb mondottakkal — rég láttunk már a miskolci színpadon két ilyen jól összedolgozott alakítást, mint Mihályi Győzőé és Bregyán Péteré. Elmélkedhetnénk most a színész kiszolgáltatottságán is, hiszen ő kapja, s nem választja a feladatot, de ez nem tartozik a nézőre, aki jegyet vált a produkcióra. Szőke István rendezésében, a tőle megszokott harsány, kicsit sokkoló előadást láthattuk, amelyben sajátosan keverednek a szürrealisztikus elemek a naturalizmussal. Ha elfogadjuk az alaphelyzetet; két fiatal férfi egy lakatlan szigeten, akkor a kritikai észrevételek már kö- tekedésnek tűnhetnek. Ilyen például Herényi József díszlete: a festetlen nyersfakerítés. Miért kell kerítés egy lakatlan szigeten? Csak. Mentségére szól, hogy jól bejátszható teret teremt. A sokkhatást célozza meg Papp Zoltán zenéje is. összegezve azt mondhatjuk, hogy érdekes színházi élményt kapunk, de hogy miről akar meggyőzni Arrabal, az anyagyilkos árva fiú sztorijával? Bolond az egész világ? Shakespeare-nél még színház volt... így múlik el a színház dicsősége is? önmagát gerjeszti, mintha a közönség(é)ről rég lemondott volna. Akkor pedig magán-, illetve belügye marad a dolog. Horpácsi Sándor Deutscher Kalender 1988 Immár hagyomány, hogy a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége kalendáriumot jelentet meg német nyelven. Külön is említésre méltó, hogy mindenki számára elérhető áron kerül forgalomba. Másik erénye a 15 ezer példányban megjelent kiadványnak, hogy szerkesztését június végén fejezték be, így valóban időszerű, friss írásokkal, képekkel színesíthették. Az 1988. évi Német Kalendárium jól ötvözi mindazt, amit régi és új felfogás szerint tartalmaznia kell egy- egy jól sikerült naptárnak. Emellett szerepel benne a irádió és televízió német nyelvű adásainak ideje, bemutatkoznak lapjain német anyanyelvű költők, írók. Külön is szót kell ejteni arról, hogy ebben a naptárban szótár is van. Bármennyire is furcsa, gyakorta előfordul a német nemzetiségűek körében, hogy nem ismerik egy- egy magyar szó német megfelelőjét. Ezért aztán meglehetősen keverék beszédet hallhat az, aki német anyanyelvűek társaságába kerül. A szerkesztőket dicséri, hogy e szótárral segítik az anya- nyeilv ápolását is. A Német Kalendárium középpontjában azonban a munka áll. És ez érthető is, hiszen köztudomású a német nemzetiségű ember munkaszeretete, munkabírása, amellyel e hazát gazdagítja, gyarapítja.
