Észak-Magyarország, 1988. január (44. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-12 / 9. szám
1988. január 12., kedd ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 A párttitkár magányossága Múltkoriban az egyik párttitkár ismerősöm hangosan méltatlankodott: mindent neki kell csinálni, a vezetőségi tagok pedig csak asszisztálnak. S ami megragadta a figyelmemet, hogy azt is megemlítette: gyakran magányosnak érzi magát, bár rengeteg a tennivalója, és sok emberrel tart intenzív munkakapcsolatot. Beszélgetésünk során arra is fény derült, valójában nem is szívesen adná ki kezéből a munkát, szereti, ha lehetőleg saját elgondolása szerint történnek a dolgok. Mindebből arra tudtam következtetni, hogy elmagányosodásának tényleges ol<át nem a vezetőségi tagok passzivitásában, hanem inkább a vezető kollektíva tagjaival szembeni bizalmatlanságában érdemes keresni. Az említett probléma nem elszigetelt jelenség, hiszen sokunk ismerőse a lótó-futó párttitkár, aki szinte élvezi a nagy leterheltséget, imád szerepelni, de közben állandóan panaszkodik a körülményekre, a munka alól magukat kivonó társaira. E közvetlen élmények arra késztettek, hogy továbbgondoljam az ilyen jellegű magárahagyatottság más válfajait is, melyek talán nem ennyire egyértelműek, mint az előbb jelzett esel. Sajátos magányosság akkor is létrejön, ha a párttitkár tájékozódásban és feldolgozásban nem tart lépést a politikai folyamatokkal. Ám a tapasztalatok szerint az .sem jó, ha a titkár a törekvésekben és célokban tartósan a kollektíva elé szalad, s közben a meg nem érett világmegváltó szerepét vállalja magára. Érdek. Ez is gyakran lehet az elárvulás kórokozója. Például, ha helyileg két fő érdekáram van, de á párttitkár egy kreált harmadikat próbál érvényesíteni. Így persze mindkét érdeket képviselő csoport ellene fordul, konszenzus abban lesz, hogy milyen elvetélt javaslat a titkáré. Ám az sem szerencsés, ha valaki afféle bölcs bíróként beáll a két érdek közé. Ennek olyan következményei lehetnek, mint amilyeneket az utóbbi időben jól lehetett érzékelni a labdarúgó-mérkőzéseken. A magányosságnak van egy felemás formája is, nevezetesen, mikor a titkár a pántlagok között megbecsülésnek örvend, viszont a pártonkívüli dolgozók körében már kevésbé. E helyzetnek rendszerint az a legfőbb oka, hogy a pártszervezet munkája rejtve marad a kollektíva előtt. Az elfedés oka rendszerint nem a titkolódzás, hanem az, hogy a pártszervezetnek a helyileg lényeges kérdésekben nincs önálló mondanivalója, kezdeményezése. Bár a szervezeti élet rendszeres, a taggyűlések látszólag aktívak, a tagság zöme dolgozik, ám ezek többnyire önmozgásoknak, pótcselekvéseknek bizonyulnak. Ennek tipikus hatása az, hogy a környezet a párttitkárt rendes embernek tartja, ugyanakkor problémáikkal másokhoz fordulnak. Sajátos eset a párttitkár kritikátlan lehorgomy- zása a munkahelyi vezető mellett, teljes azonosulása annak szándékaival, gyakorlati lépéseivel. Itt jobbára nem arról van, szó, hogy ne legyen jó együttműködés a párttitkár és a gazdasági vezető között, hanem arról, hogy mindkét fél saját feladatának megfelelően nyilvánuljon meg és képviselje a párt- szervezet álláspontját. Ha a titkár csak a vezető visszhangja, ha képtelen szuverén módon vitatkozni, netán a dolgozók igazságérzete mellé állni, akkor ezzel elsáncolhatja magát a közösségtől, benne a párttagoktól is. Mit lehet tenni az ilyen jellegű elszigetelődés ellen? A legfontosabb szabálynak a formalitások nélküli kollektivitást kell tekinteni. Mondhatnánk az okosság egyéni, a bölcsesség kollektív kategória. A kettő közötti különbség abban van, hogy a bölcsességben benne van a realitásérzék, a megvalósíthatóság, az okosságban nem feltétlenül. Ezért fontos, hogy kollektivitás ne csak a testületi üléseken érvényesüljön, hanem a mindennapokban is. A folyamatos kollektivitás előnyei összehasonlíthatatlanul nagyobbak, mint esetleges hátrányai. A közös gondolkodás eredményeként a pártszervezet azokkal a kérdésekkel foglalkozik, amelyekkel a közvetlen környezet. Így a pártszervezet és a pánt- titkár sem lesz magányos. B. P. A Miskolci Vendéglátó Vállalat munkásgyűlésén az idén Zurek Györgynét, a számviteli osztály vezetőjét választották az év emberének. A döntéssel az osztályvezetőnő évtizedes munkáját, felkészültségét, emberi tulajdonságait ismerték el, ám az eredményt mindenképpen motiválta, hogy 1987 a vállalat életében a számok esztendeje volt. összeadtak és kivontak a vállalati központban, szoroztak és osztottak az éttermekben, és szinte megállás nélkül számollak a felszolgálók, pultosok. A fejekben kimondva, kimondatlanul, jóformán minden pillanatban ott ágaskodott a kérdés: sikerül-e eredményesen, veszteség nélkül zárni az esztendőt? A miskolci vendéglátósok ugyanis jól emlékeztek az 1987-es munkás- gyűlésre, ahol elhangzott, hogy a vállalat csak úgy képes talpon maradni, ha dolgozóinak tíz százalékát, azaz minden tizedik embert elbocsátanak. A szorongásra okot adó kijelentést az elmúlt év elején dr. Sugár János, a vállalat igazgatója tette. Akkor nyilván megfelelő oka volt a borúlátásra, ugyanúgy, mint az idén az optimizmusra. A már majdnem véglegesnek tekinthető adatok szerint a Miskolci Vendéglátó árbevétele az elmúlt esztendőben 7,(1 százalékkal nőtt! Az emelkedés nemcsak az ái'ak növekedéséből származott, hanem a forgalom bővüléséből is. A presszók, -az italboltok sem zártak rossz évet, de kétségtelen tény, hogy a nagyobb tömegű vendégkört elsősorban a meleg ételek gyors kiszolgálására berendezkedett egységek vonzották. Érzékeltetésül csupán egyetlen adat. A belváros szívében található Ínyenc büfé, a maga párszor tíz négyzetméterével, elavult eszközeivel körülbelül 28 millió forintot forgalmazott, s ez az összeg a legmagasabb a vállalat összes egysége között. Tegyük hozzá, a Miskolci Vendéglátóé a Tokaj-kombinát, s az ő tulajdonuk, a Diófa étterem. Mind a két helyen még csak a veszteségek kiküszöbölése, csökkentése lehetett a cél. Az elmúlt év tehát fényesen bizonyította, mit vár ma a közönség a vendéglátóktól. Mindenképpen szükség van még több olyan vendéglátó- helyre, ahol ízlésünknek megfelelően, elérhető áron, gyorsan és pontosan kiszolgálnak bennünket. Nincs pénzünk és időnk a többfogásos, dús éttermi ebédekre, vacsorákra, és sovány pénztárcánkat még az avasi pincesor exkluzív borozóiban sem nyitjuk már ki szívesen. A vállalat szerencsére nem kényszerült a drasztikus eszköz, az elbocsátás alkalmazására. Év közben csak fegyelmi okok miatt mondtak fel néhány embernek. Az eredmények között az igazgató ezt a tényt ugyanolyan fontosnak minősítette, mint azt, hogy a vállalat a tavalyi évei majdnem 43 millió forintos eredménnyel, azaz nyereséggel zárta. Mi rejtek az eredményeik hátterében? Minden bizonynyal arról van szó, hogy az 1650 fős vállalat dolgozói felmérték és megértették a szorongatott helyzet diktálta tennivalókat. Ne,m váltak fatalistává, azaz nem helyezkedtek a minden mindegy álláspontjaira. Sőt, ha szerény mértékben is, de fejlesztettek. újjáalakított régi egységeket nyitottak meg. A pálmát a Rácz Kávéház viszi el, amely tapasztalataink szerint valóban színvonalas szórakozóhely. A pesszimista jóslatoik ellenére nem kocs- másodott el, s törzsközönsége nem a belváros lumpen elemeiből, hanem a csendes tűnődésekre, beszélgetésekre vágyókból verbuválódik. Ugyancsak tavaly nyitotta ki ajtaját a sok-sok évvel ezelőtt bezárt Express étterem. A munkásgyűlésen dicséretet kapott még a Hági étterem, a Park Motel kollektívája, a K,isvadász közössége, s külön figyelmet érdemlőnek minősítették a Stadion étterem cukrászüzemének munkáját. Az átlagosnál gyengébb minősítést kapott viszont a Diófa étterem, az Otthon, valamint a tapolcai strand önkiszolgáló étterme. Mi várható ebben az esztendőben? A válasz egyetlen mondatban összefoglalható: a vendéglátó vállalatok a korábbinál Is .nagyobb harcol folytatnak a vendégek megnyeréséért. Ami nem baj, ha a konkurenciaharc tisztességes eszközökkel folyik, s a vendég nem kárát, hanem előnyét látja. ,,Minden egységünkben el kell érnünk — fogalmazódott meg, hogy a vendégek otthonosan érezzék magukat nálunk,” Eme gondolat jegyében folytatódik a Miskolci Vendéglátó idei munkája, s azok szellemében dolgoznák a fejlesztéseken. A Tanácsház téri tejboltot korábban bezárták. a helyiséget a Bóbita vendéglátólánc első miskolci egységének rendezik be és üzemeltetik majd. A Győri kapuban új presszót nyitnak, amelyet a szépen hangzó Ibolya névre kereszteltek. A vállalat előrehaladott tárgyalásokat folytat az Avas komplexum hasznosításáról. Ezenkívül tervezik a vagyonjegy kibocsátását, amelynek segítségével bizonyos tekére tehetnek szert, s fokozhatják dolgozóik kötődését a vállalathoz. Lehetőség van az egyéni teljesítmények kibontakoztatásába és elismerésére is. Ez utóbbira a vállalat mesterszakácsa. Kandik Ferenc is példa, aki tavaly részt vett a bázeli gasztronómiai világversenyen, s tagja volt az ezüstérmes csapatnak. Tarcsi Lajos miskolci # kőfaragó mestert megelőzte a híre. Mint a megyeszékhely szépítéséért, gazdagításáért sokat fáradó, és talán még többet áldozó martintelepi társadalmi munkásról ugyanis - a dicséret hangján - sok jó szót hallottam, olvastam. Aztán úgy hozta a véletlen (vagy talán nem is a véletlen?), hogy magam is személyes kapcsolatba, ismeretségbe kerültem a lokálpatrióta mesterrel. No, nem mint újságíró, hanem mint volt martintelepi „öregdiák”. Történt, hogy múlt év elején többen elhatároztuk: 1961-ben végzett általános iskolai osztályunk 26 éves iskolai találkozója alkalmából emlékparkot létesitve ezüsthársfákat ültetünk azóta elhunyt tanáraink emlékére. A hét fa mellé azonban kellett valami azonosító jel is. Ekkor gondoltam — éppen a sok önzetlen társadalmi munkájának olvastán - Tarcsi Lajosra. Nos, nem csalódtam benne, illetve fogalmazhatok úgy is: a róla korábban hallott, olvasott állítások nem túloztak. Lajos bácsi az első szóra, kérésre vállalta, hogy valamennyi fához készít egy emlékkövet, benne gránitlappal, amibe vésve ott olvasható volt tanáraink neve. S mindezt teszi — illetve mivel ez már tavaly május óta kedves emlék —, tette hagyományaihoz híven, önzetlenül, társadalmi munkában. Mindezzel a személyes emlékkel vele kapcsolatban azért hozakodom elő, mert kezembe került 1987-ben Miskolc városban végzett társadalmi munkáiról készített kimutatás. S lám a martintelepi pedagógus emlékpark emlékkövei csupán egy tétel a sok között! Bizonyságul íme a lista néhány részlete: Radnóti Miklós emléktáblájának elkészítése és felszerelése; a Hámán Kató Leánykollégium udvarán léA városért — vő diszkót felújítása; a Földes Gimnázium előtti szökőkút felújítása; a Tanácsház téri dísz ivókút négynjrelvű feliratozása; a Szemere Bertalan szobor alkotója nevének felvésése a szobor posz- tamentjére; a munkásmozgalmi emlékmű melletti úttörő emléknek felújítása, s hadd ne soroljam tovább. Csupán a tavaly végzett munkáinak tiszta értéke meghaladja az 50 ezer forintot, S ez így megy mai- évek óta. Hisz’ sokan tudják, ő készítette a Tanácsház téri és Avas-déli dísz ivókutat, a Pattantyús Ábrahám Géza emlékművet, a KMP miskolci emlékművet, illetve a MÓKÁN Komité Dózsa György úti emlékszobrát. S ő készített 36 utcai névjegytáblát az illető utcák névadójáról. Sok régebbit pedig felújított, miként az elmúlt tizenkét évben 8 köztéri szobrot is. Miért teszi? — ezt kérdeztem tőle én is. A válasz részéről a lehető legtermészetesebb. Mert szereti ezt a várost. Mert életeleme a jobbító, a szebbítő szándék, akarat. Ment valami belső erő állandóan hajtja, tenni kell valamit. Valami jót. A városért, a lakóterületekért, az ittlakókért. Ö ezt tudja tenni. Köszönet érte? Nem panaszkodik, a város vezetése sok területen kimutatta, hogy nagyra értékeli munkáját, ám számára a legnagyobb köszönet, elismerés az lenne, ha az általa készített műtárgyak óvásában, védésében, jobban, hatékonyabban összefognának az emberek. Mert — mint mondja némi keserűséggel — alkotásra képtelen, de rombolásra mindig kész személyekből soknak biztosít lakhelyet ez a város. — Mi, társadalmi munkások egyszerű emberek vagyunk, de a mi türelmünk is véges. Szeretnénk, ha szőkébb lakóterületünk éppúgy, mint az egész város tiszta, rendezett, kulturált volna. Szeretnénk, ha az emberek ápolnák a település műemlékeit, műértékeit. Ahogy nekünk jólesett kapni elődeinktől haladó hagyományt, sok tárgyi, művészi értéket, gondolom a jövő generációi is jogosan számítanak majd arra, hogy ez a folyamat, tradíció folytatódik. Épp ezért egy szerény társadalmi munkás óhaja mi más lehetne: amit kaptunk, azt óvjuk, védjük, sőt ha lehet, tovább gazdagítsuk, tovább gyarapítsuk. (ha) Közlekedési törvény készül Régi papírok aranyfedezete Előkészítés, kidolgozás alatt áll az új közlekedési törvény, amire feltétlenül szükségünk lesz ahhoz, hogy a rendeletek, szabályok értelmezésében, a műszaki előírások erdejében minden érdeklődő és érdekelt az eddiginél is pontosabban, könnyebben eligazodhasson. Mire is kell nekünk az új közlekedési törvény? Sejthető, hogy annak döntő passzusai nem különbözhetnek majd a tárgykörben meghatározó fontosságú szabályokat lefektető kongresszusok nemzetközi rendjétől. A nemzetközi normák tartását kötelezővé teszi számunkra egyfelől a mind jelentősebb idegenforgalom is, másrészt az igazodás rugalmassága jellemezte már évtizedek óta a hazai közlekedés szabályozását. Keretek és alapok változtatása nem is várható, annál inkább a már bevált, megszokott, elfogadott közlekedési szabályok deklarálására számíthatunk, no meg néhány számunkra fontos részletnek a hazai viszonyokhoz való igazítására. A törvény előkészítéséhez igen sok szakember véleményét igyekeznek megismerni és nem utolsósorban számít a közlekedők véleménye is. Ez utóbbi azonban olyan tarka és nehezen áttekinthető képet mutat, mint amilyennek napjainkban a figyelmes járókelő, vagy autós látja közlekedésünk egészét. Bizonyára eléggé ismert, hogy az utóbbi tíz évben többször történtek változtatások közlekedésünk műszaki és forgalmi szabályozásában, ám a kiegészítő ismereteket ígérő tanfolyamok látogatottsága meglehetősen gyér volt. A legszélsőségesebb ellenkezőket idézem: „miért tanuljam én az új KRESZ-t, amikor már a régit is elfelejtettem?” Egy gyorsteszt alighanem meggyőzné az elhangzottak igazáról azt a kétkedőt is, aki az ilyen megnyilatkozásokat túlzónak, tréfásnak minősítené. Félő, hogy még ennél is lehangolóbb a helyzet. Ennek ellenére hiába minden erőfeszítés a TIT. a Vöröskereszt, az MKBT részéről, kevesek érzik úgy, hogv ismereteikre ugyancsak ráférne némi felfrissítés. Hogy mindezt mire lehet alapozni? Arra, hogy az egyes balesetek, ütközések kapcsán derül ki: némely járművezetők igencsak híján vannak a szabályok ismeretének. Mi köze mindennek az új, készülő közlekedési szabályok rendszerezéséhez, az új közlekedési törvényhez? Az eddigi viták során többen is kinyilvánították véleményüket: miszerint megengedhetetlen, hogy amíg a szállító-fuvarozó vállalatok gépkocsivezetői évente rendszeres képzésben vesznek részt (aki a szigorú vizsgákon nem felel meg, elbúcsúzhat a vezetéstől), addig az úgynevezett „úrvezetők” harminc-negyven éves jogosítvánnyal nyugodtan közlekedhetnek. (A meghatározott, időnkénti felmérésre nemcsak miattuk lenne égetően szükség.) Azok, akik amellett voksolnának, hogy az egyszer nagy nehezen megszerzett jogosítványuk aranyfedezete felől többé senki se érdeklődjék — amíg tekerni tudják kezükkel a volánt és rossz látás, gyenge reflexek, súlyos betegségek miatt végleg el nem tiltják őket a gépjárművezetéstől —, ezután is nyugodtan elhatnak. Ami a tervezetből ismert, nem áll fönn annak a veszélye, hogy a vállalati gépjárművezetőkhöz hasonlóan újra meg újra meg kellene izzadni az egyszer már megszerzett vezetői engedély megtartásáért. Az eddig megismertek alapján legalábbis csak a tehetetlen öregkor, vagy mondjuk a tettenért ittas vezetés ütheti el vezetésre jogosító okmányától az autóst. Szóba került, hogy legfeljebb azoknak a képzését kellene szorgalmazni, valamilyen keretek közé fogni, akik többször is balesétet okoztak már. Vizsgáról akkor sem lenne szó, csak képzésről, továbbképzésről. Még mielőtt valaki azt gondolná, hogy ez a „behívás1' Helyettesítené netán a felelősségre vonást is, hadd mondjuk ki véleményünket: a kellő szigorral mérlegelt balesetokozás — különösen ha az bizonyítottan többször is összefüggésbe hozható a szabályok laza ismeretével — nyugodtan magával hozhatná a kötelező újravizsgáztatást is. A változások iránt érzéketleneket, a kényelemszeretet miatt lemaradókat nem kellene féltenünk. Inkább ők drukkoljanak a vizsgabizottság előtt, mint a velük együtt közlekedők, illetve a gyalogosok. Az új közlekedési törvény így szolgálná igazán a szabályokra ügyelő, a változásokkal lépést tartó többség érdekét. (udvardy) Nagy József
