Észak-Magyarország, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-31 / 308. szám

1987. december 31., csütörtök

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5

Map külpolitika, 17

Írta: Kovács László külügyminiszter-helyettes

A most véget érő 1987-es esztendő minden bizonnyal a gazdaságitársadalmi kibontakozás

meghirdetésének éveként marad emlékezetes dátuma szocialista történelmünknek. A párt Központi Bizottságának júliusi határozata, a kormánynak az Országgyűlés szeptemberi ülésszakán elfogadott stabilizációs munka- programja, majd decemberben a kormányzati munka szervezeti és személyi feltételeiben végrehajtott változtatások pontosan kijelölték a következő' évek legfontosabb céljait és az elérésükhöz vezető utat.

Az utóbbi tíz esztendőben — sajnálatos, de érthető módon — többnyire a kedvezőtlen minősítések jellemezték a nemzetközi helyzet alakulásának és várható kilátásainak ilyenkor, az év végén szokásos áttekintését. Erre az évre viszont beértek az 1985 óta érzékelhető — el- I sősorban az új szovjet gondolkodásmóddal összefüggő — pozitív folyamatok. A decemberi washingtoni szovjet —amerikai csúcstalálkozó, s Ikülönösen a közepes és rö- videbb hatótávolságú rakéták leszereléséről ott aláírt megállapodás áttörést jelentett a két vezető hatalom viszonyában, ami a kelet— nyugati kapcsolatokban is megteremtette egy alapvető fordulat lehetőségét. Re- ménykeltőek voltaic a washingtoni megbeszélések a Szovjetunió és az Egyesült Államok hadászati támadó fegyvereinek 50—50 százalékos csökkentése, illetve az űrfegyverkezés megakadályozása tekintetében is. Ugyancsak biztatóan alakultak a szovjet—amerikai, illetve a többoldalú tárgyalások a vegyi fegyverek megsemmisítéséről, valamint a Varsói Szerződés és a NATO európai hagyományos fegyvereinek és haderőinek jelentős csökkentését célzó, a helsinki folyamathoz kapcsolódó új tárgyalási fórum megteremtéséről. Tény, hogy az európai biztonsági és együttműködési értekezlet 1986 ősze óta folyó bécsi utó- találikozója az eredeti elképzeléstől eltérően ez év végéig sem tudta érdemi megállapodásokkal befejezni munkáját. Ennek ellenére joggal állíthatjuk, hogy a helsinki folyamat térnyerése az elmúlt 12 hónap során is töretlen volt, összességében, az 1975-ös helsinki záróokmányban lefektetett elvek és ajánlások szellemében fejlődtek az európai országok, továbbá az Egyesült Államok és Kanada kapcsolatai.

Gazdasági-társadalmi törekvéseink sikere nyilvánvalóan nagymértékben függ attól is, hogy azok fő vonalaikban mennyire esnek egybe legszorosabb szövetségeseink politikájával. A feltételek ebben a tekintetben is kedvezően alakultak. Az immár csaknem húsz esztendeje meghirdetett és a korábbi években nemegyszer fenntartásokat, sőt bizaimatlansá- got is kiváltó magyar reformfolyamat kiszélesítésére most kifejezetten ösztönzően hat a Szovjetunióban folyó átépítés, a mindinkább teret nyerő nyíltság és a mind több szocialista országban ugyancsak kibontakozó változás.

A magyar külpolitika — a békés, biztonságos környezethez fűződő érdekeinknek megfelelően — tevékenyen járult hozzá a nemzetközi helyzet kedvező folyamatainak kibontakoztatásálhoz. A nemzetközi fórumokon és a kétoldalú kapcsolatok keretében a katonai szembenállás csökkentése, a vitás 'kérdések politikai eszközökkel, tárgyalások útján történő rendezése, a bizalom építése érdekében lépett fel, s részt vállalt a Varsói Szerződés Szervezete ez irányú

közös kezdeményezéseinek kimunkálásában és képviseletében. Aktívan dolgozott például a magyar diplomácia az Egyesült Nemzetek Szervezetében a szocialista országok által javasolt átfogó nemzetközi biztonsági rendszer elfogadtatása érdekében. A bécsi utótalálkozó munkájában részt vevő magyar diplomaták annak érdekében tevékenykedtek, hogy a helsinki záróokmány mindhárom „kosarában”, az államok viszonyát érintő elvi, illetve a katonai-biztonsági kérdésekben, a gazdasági együttműködés területén és a kulturális kapcsolatokban, valamint humanitárius ügyekben — beleértve a magyar szempontból különösen fontos és érzékeny kérdést, a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítását is — előremutató megállapodások szülessenek.

Külpolitikai tevékenységünk a legközvetlenebb módon — a dolog természeténél fogva — nyilvánvalóan a két- és többoldalú kapcsolatok céLirányos bővítésével segítheti a stabilizáció és a kibontakozás ügyét. Akár a magas szintű találkozók számát, akár a tárgyalások megállapodásokban testet öltő közvetlen eredményét vagy közvetett hatását nézzük,

1987-ben kiemelkedően sikeres évet zárt a magyar diplomácia. A legfontosabb találkozók puszta felsorolása is — Kádár Jánosnak, az MSZMP főtitkárának moszkvai, pekingi, stockholmi és brüsszeli látogatása, Wojciech Jaruzelski nők, a Lengyel Egyesült Munkáspárt főtitkárának budapesti tárgyalásai, Németh Károlynak, az Elnöki Tanács elnökének latin- amerikai utazása, a spanyol uralkodó és a dán királynő', valamint a zambiai államelnök magyarországi látogatása, Lázár György kormányfő olaszországi és dán, valamint kínai partnere budapesti látogatása, majd Grósz Károly miniszterelnöknek a Szovjetunióban, Lengyelországban, az NSZK-ban és Görögországban, illetve a csehszlovák, az osztrák és a malaysiai kormányfővel Budapesten folytatott megbeszélései, a csaknem húsz miniszterelnök-helyettesi és külügyminiszteri találkozó — tükrözi az aktivitás mértékét. Előrelépésről adhatunk azonban számot a kapcsolatok tartalmát tekintve is. Tovább erősödött a szocialista országokkal sorra került magas szintű találkozók munkajellege, a problémák hasonlósága érezhetően megnövelte a kiútkeresést segítő tapasztalatcsere fontosságát. A tőkés országok vezető politikai és üzleti köreivel folytatott tárgyalások lehetőséget adtak a gazdaságunk korszerűsítésére irányuló elképzeléseink bemutatására, az ebből adódó együttműködési lehetőségek feltárására és a gazdasági együttműködés legkorszerűbb formáinak — így például a vegyesvállalatok létrehozásának — ösztönzésére.

A diplomáciai tevékenység soha nem lehet öncélú, mindig szorosan összefügg az ország belső helyzetével, a megoldásra váró feladatokkal. A magyar külpolitika idei mérlege ezt a kapcsolatot a korábbi éveknél is egyértelműbben jelzi. Külpolitikánk ez évi eredményeire és a nemzetközi helyzetben kibontakozó kedvező változásokra alapozva joggal várhatjuk, hogy nemzetközi aktivitásunk, kapcsolataink bővülése a nemzetközi feltételek javításával, az együttműködésben rejlő lehetőségek feltárásával és kiaknázásával a jövőben is fontos szerepét játszik országunk társadalmi-gazdasági kibontakozásának előmozdításában.

Megkérdeztük Böcsön Krakkai Bélától:

f:: — Beszélgetésünket

hadd kezdjem egy idézettel: ..Egy foglalkozás sem jobb a mezőgazdaságnál, semmi sem jövedelmezőbb, sennni sem kellemesebb, egy sem méltóbb a szabad emberhez." Mit szól hozzá?

— Szép mondás, ám napjainkban kevésbé igaz. Véleményem szerint nem is mostanság született. Ugye jól gyanítom?

— Valóban nem. Az idézetre a fiam történelem- könyvében bukkantam rá, és a tartalmában kétezer évvel ezelőtt a rómaiak hittek. Ám ennek ellenére a gazdász életet — legalábbis én úgy tapasztalom — még napjainkban is kíséri egyféle, nemritkán irigyelt szabadság mítosz.

— Ez minden bizonnyal a természet közelségével függ össze. Az erdésznek, a kertésznek, a mezőgazdásznak munkahelye, munkatere a természet, s ez minden kétséget kizáróan szimpatiku- sabb, egészségesebb környezet, mint egy poros, vaksi világításé, olajszagú műhely, vagy dohányfüstös iroda. Csak hát azt is látni kell, hogy a mezőgazdaság, a mezőgazdasági pályák sem szanatóriumok. Ott éppúgy feszített termelés (néha feszítettebb, és az időjárási tényezők miatt kockázatosabb termelés) folyik, mint a népgazdaság egyéb területein. A siker mellett nem hiánycikk a kudarc sem, s a tempó itt is koptatja az embert, az egészséget.

— Miközben ezzel maximálisan egyetértek, s erősítő példaként említek egy erdészetvezetőt, aki együtt-tar- tózkodásunk fél napja alatt másfél doboz cigarettát szívott iel, megkérdezem: hogyan, s miért lett agrármérnök?

— Minden bizonnyal azért, mert Abaújváron, ahol eszméltem, paraszti környezet vett körül. Szüleim földművelők voltak, s az egész falu földből, jószágból élt. S nemcsak körülvett a paraszti környezet, ezt a féle munkát már gyerekkoromban magam is gyakoroltam, hiszen a háborúban odamaradt apám után, bátyámmal együtt én segítettem anyámnak a gazdálkodásban. Tizenhét éves voltam 1950-ben, akkoriban kampányszerűen toborozták a munkás- és parasztfiatalokat továbbtanulásra. Akkor, s ily módon kerültem én előbb Abaújszántóra, az akkor alakult mezőgazda- sági technikumba, aztán később — mivel végig kitűnő tanuló voltam — Debrecenbe, az épp akkor átszervezett mezőgazdasági akadémiára. S ezek után már nem volt visszaút, örökre elköteleztem magam a mezőgazdasággal.

— Debrecenből a pálya hova vezetett?

— Mehettem volna az országban sokfelé, de valahogy mindig hazavágytam, a szülőhely közvetlen közelébe, így kerültem friss diplomával a kezemben, 1956 nyarán az akkori báktakéki gépállomásra, ahol mint főmezőgazdász dolgoztam. Az egész Szárazvölgy Detektől, Ká- nyig a gépállomáshoz tartozott. Egészen 1959-ig dolgoztam ott, majd a bereti, mintegy 1300 holdas Űj Élet Tsz- hez hívtak elnöknek. Szűk, de szép három évet töltöttem ott, majd onnan a megyei tanács mezőgazdasági osztályára kerültem, ahol a szövetkezeti csoport vezetője lettem. Ez idő tájt volt a mezőgazdaság nagy átszervezése. Ezt a beosztásomat a megyei vezetők avval indokolták, hogy a tanácsnak szüksége van olyan szakemberekre, akiknek már van gyakorlati tapasztalatuk szövetkezeti vezetésben.

— Ennek ellenére a tanácsról viszonylag rövid idő után újra visszakerült a termelésbe. 1963 tavaszán megválasztották a bocsi termelőszövetkezet elnökének, ahol ma is az első számú vezető. Mi indokolta ezt a váltást? Nem ízlett talán a tanácsi munka?

— Nem erről volt szó. A hatvanas évek elején bizony sok új szövetkezetünk bukdácsolt, képtelen volt ötről a hatra jutni. Sok helyütt nem sikerült a vezetést stabilizálni, a szakmai irányítást megnyugtatóan megoldani. Ezért a földművelés- ügyi kormányzat a megyei vezetést arra inspirálta, hogy alkalmas szakembereket kérjenek fel — legalább átmeneti jelleggel — ilyen szövetkezet vezetésére, illetve az ottani viszonyok konszolidálására. Így kerültem ón akkor Bőcsre. Magam sem hittem akkor, hogy majd negyedszázad múlva ugyanott, ugyanabban a beosztásban fogok tevékenykedni.

— A pályaválasztó fiataloknak, ha megkérdezzük mik akarnak lenni, nem hiszem, hogy egy is akad közöttük, aki azt válaszolná: tsz-elnök. Azt hiszem érthető is, hiszen ez végül is beosztás. Beosztás, amelyről sokszor egyedi, néha sajnos negatív példák alapján a közvéleménynek máig nincs valós képe. A tsz-elnökö- ket sokan irigylik, kudarcaikon kárörvendeznek, sokszor még maguk a tsz-ben dolgozók sem ismerik el e pozíció kivételes fontosságát. A tsz-elnöki munkakörhöz korlátlan hatalom, s olyan szabadság, mellyel tetszés szerint vissza lehet élni, s már-már csillagászati jövedelem képzete párosul. Mi az igazság?

— Semmivel sem szabadabb a tsz-elnök munkája, mint bármely más vezetőé. Sőt. Az önkormányzati munka, a szövetkezeti mozgalom jól kifejlődött, jól kialakult, s szerintem, eredményesen is funkcionál. S ez többek között az elnöki munkát is felügyeli, ellenőrzi. Természetesen egy percig sem szabad összetéveszteni és egyenlősé- gi jelet húzni az elnökök többségének magatartása, és az e területen is előforduló konjunktúra-lovagok, átmeneti pozíciót hajhászó emberek tevékenysége között. Termelőszövetkezeti vezetők jelentős része a múltban is, és napjainkban is helytáll a munkában, s feladatát szakértelemmel, megfelelő erkölcsi tartással végzi. Ugyanis hivatástudat, elkötelezettség, vezérli legtöbbünk munkáját. S bizony ez nemcsak szakmai beosztás, hanem igen komoly társadalmi, politikai feladatok megoldását is követeli. Egy szakmát, egy beosztást a társadalom vagy elismeri, vagy úgy ítéli meg, ahogy megítéli. Tapasztalatom alapján azt kell mondanom, hogy az utóbbi időben egyre inkább megvan ennek a beosztásnak is a társadalmi elismerése.

— Ezt ugyan a tagoktól, a beosztottaktól kellene megkérdeznem, de megkérdezem magától az érintettől is: Krakkai Bélát milyen vezetőnek tartják?

— Vannak, akik azt mondják, hogy én nagyon jószívű vezető vagyok mindenkivel szemben.

— Ez azt jelentené, hogy nem elég keménykezű?

— Valami ilyesfélét. De hát ezt azok mondják, akik az intézkedéseim keménységét még nem érezték. S egyébként is, nem mindenki mondja, hogy én nagyon jószívű vagyok. Talán az előbbieknek abban van igazuk, már ami a jószívűséget illeti, hogy nagyobb a türelmem, hosszabb időt várok ki a döntéseknél és az értékelésnél.

— Ezek szerint nem hirtelen haragú?

— Nem. Természetesen esetenként előfordul, ha nagyon felcukkolnak valamivel, hogy kirobbanok, de általában ez nagyon ritka.

— Mennyire kiabálás? Sokan e külsőség alapján ítélik meg, hogy valaki kemény-e vagy sem.

— Nézze, ilyen beosztásban óhatatlanul is előfordul, hogy az ember emeli a hangot. Ebben a kérdésben törekszem az önmérsékletre, próbálom tartóztatni, türtőztetni magam. Esetenként azonban nem megy, s nem is lehet.

— Vannak irigyei?

' — Azt hiszem igen. De kinek nincsenek?

— Házon belüliek, vagy házon kívüliek?

— Is, is. Én mindenesetre igyekszem úgy élni, mint az emberek nagy többsége, nincs is módomban, nincs is szándékomban másképpen. Takarékosan élünk, beosztó- an, négy gyereket neveltünk fel, illetve még nevelünk is. Nem nagyon járunk külföldre, azt a kis szabadságot itthon töltjük le.

— Huszonnégy évi tsz-el- nökség után, milyen a vagyoni helyzete? Mit tud felmutatni anyagiakban?

— Építettünk egy családi házat.

— Mivel magyarázza, hogy az utóbbi időben itt a megyében a tsz-elnökök ellen sok (többnyire névtelen) bejelentés, följelentés érkezik?

— Engem is feljelentettek már többször is. A feljelentés zöme — ez az én tapasztalatom — nem a közösség érdekében akar közreműködni, (még ha ezt a látszatot akarja is kelteni), hanem többnyire vélt sérelmek, sértődések, vagy éppenséggel félreállítás miatt áskálódik. S ennek persze nem szemtől szembe felállva ad hangot, például elmondva egy testületi ülésen, vagy közgyűlésen, hanem fondorlatos módon és eszközökkel próbál befeketíteni vezetőket, kisebb vagy nagyobb közösségeket. Ezek ellen a módszerek ellen sajnos nem is nagyon lehet védekezni. Illetve csak úgy, hogy azok a szervek, ahová a bejelentések érkeznek, azok alaposan megvizsgálják, és tisztázzák az ügyet.

— Mondana rá példákat, hogy Krakkai Bélát milyen „vádakkal" illették már a feljelentők?

— Följelentettek például azért, hogy építkezem.

— Nyilván, hogy mindez a tsz vagyonából történt.

— Nyilván. Följelentettek azért is, hogy én a dolgozókkal nem úgy bánok, ahogy kell. Följelentettek azért, hogy azokat a beruházásokat, amelyeket itt a szövetkezetben megvalósítottunk, meggondolatlanul, felelőtlenül, vagyont elherdálva tettük.

— Milyen beruházásokról van szó?

— Annak idején szakosított tehenészeti telepet, majd sertéstelepet hoztunk létre.

— Általában tudja azért, kik a feljelentői?

— Sejtem.. Nem a jól dolgozó emberek köréből került ki egyikük sem. Több esetben volt olyan, hogy bekéredzkedett valaki a szövetkezetbe, protekciót kért, mi felvettük, az én közreműködésemmel is. Itt egzisztenciát teremtett, jó anyagi körülményekhez jutott, s végül ők voltak az intrikálok. Mert amikor megmondtuk nekik, hogy elvtársam, barátom, itt másképpen, méghozzá jobban kellene, és többet dolgozni, álékor megsértődtek. Ezekből a példákból okulva ma már nagyon megnézzük, kit veszünk fel. Nem a tősgyökeres szövetkezeti tagokkal fordulnak elő konfliktusok. Itt visszautalnék arra a huszonnégy évre, amit idáig el- töltöttem Bőcsön. A titka? Egyszerűen az, hogy a fizikai dolgozókkal, a végrehajtásban tevékenykedő munkatársaimmal sem a múltban, sem napjainkban nincs gondom, bajom. S ők is kitartottak a vezetés mellett, akkor is, amikor éppen néma legjobban ment a szövetkezet szekere.

— Milyen kitüntetéseket kapott a bocsi tsz eddigi elnöksége ideje alatt?

— Nagyon sok kitüntetést kaptunk. 1979-től háromszor voltunk országos kiváló tsz, kétszer nyertük el a MÉM dicsérő oklevelét, és két alkalommal voltunk a megye kiváló szövetkezete.

— önnek milyen kitüntetései vannak?

— Ügy érzem munkám után megkaptam a megfelelő erkölcsi elismerést. Persze én sohasem a kitüntetésekért dolgoztam. Soha nem szaladgáltam utánuk. Soha nem sértődtem meg, ha kimaradtam a jutalmazottak közül. Ha azok, akik ebben döntöttek, döntenek, nem veszik észre, hogy hogyan dolgozom, arról én nem tehetek. Végső soron 1960-ban Miniszteri Kiváló Dolgozó kitüntetést, 70-ben Munka Érdemrend ezüst fokozatot, 80- ban bronz fokozatot, és 86- b’an arany fokozatot kaptam. S van TŐT kitüntetésem, valamint A Szövetkezet Kiváló Dolgozója cím.

— Az egészség?

— Hát az változó. Ennyi idő úgy érzem az én életemben sem múlt el nyomtalanul. S napjainkban lényegesen bonyolultabbá vált a gazdálkodás, ez pedig még inkább próbára teszi az egészséget is. Igyekszem azért karban tartani magamat. A szabadidőmben sokat mozgok, ez többnyire kertészkedést jelent, méghozzá szőlő- művelést. Ez számomra szellemi felfrissülést, idegnyug- tatást jelent. Szóval így élek. S a bevezető kérdésre, hogy érzem magam, azt tudom válaszolni: köszönöm szépen, jól megvagyok.

Hajdú Imre Fotó: Csákó Gyula