Észak-Magyarország, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-12 / 293. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 1987. december 12., szombat Mikor virrad Tallinnban? Tallinni óvárosi utcarészlet (Elmar Rauami észt kolléga felvétele) Nagyon szépek a tallinni nők! Járjuk a várost, ismerkedünk a sosem látott utcákkal, a patinás óvárossal, a belváros lüktető életével és — nézzük a lányokat, asszonyokat. Legtöbbje, ahogy ez északon természetes, szőke, kék szemű, úgy tűnik, mindegyik mosolyog — ilyen kevés kell, hogy otthonosan érezzük magunkat. Észtországban vagyunk, az észtek a finnugor nyelvcsalád tagjai, tehát szegről-végről rokonolt is. Már az első ott töltött órák után úgy döntünk, hogy ezt a rokonságot felvállaljuk. * Ez eddig szép és jó, de nagyon a közepébe vágtam a dolognak, hiszen előbb el is kellett jutni Tallinnba. Különvonat vitt több mint 300 miskolci és borsodi „zarándokot" (később kiderül, mennyire jogos ez a kifejezés) három szovjet nagyvárosba, Tallinnba, Leningrádba és Moszkvába. Az első állomás volt az észt főváros, és jó is, hogy így volt, megfelelő átmenetet jelentett számunkra a szokottból a szokatlanba. Tallinn Észak-Európa, ilyen lehet egy kicsit Helsinki, vagy Stockholm is. Ugyanakkor mégis tipikusan szovjet város is, az újváros, a lakótelepek akár Lenimgrád- ban is állhatnánák. Szóval az út. .. Elindultunk szombaton délelőtt Miskolcról és hétfőn „már” Tallinnban ebédeltünk... A szovjet vasútpályákon mintha bölcsőben riinganánk, mégsem aludtunk két napig. * A vonat étkezőkocsijaiban már „oroszul” ettünk. Tallinnba érve, úgy-ahogy hozzászoktunk a más ízekhez. De az észt konyha megint más. Ide írom az első tallinni menüt. Előétel (minden étkezéshez jár): majonézes, hideg sült csirke, aszalt szilvával. Erőleves, amelyhez húsos-halas hájas tésztát harapdálunk. (Már majdnem megettem az üres levest, mikor láttam, hogy a sült hájas hozzá jár. ..) Végül bélszínszelet (legalábbis annak hívtam), sülit krumpli, párolt, reszelt sárgarépa, hagyma és mindez barna szósszal leöntve. Látványnak meglepő, de jóízű, ha idegen is. Végül kávé, persze nem hazat, de hol adnak olyat, mint otthon? Amit inni kaptunk, az a gyümölcslé és tea keverékéhez hasonlított, mit mondjak, volt jobb... Az étkezésről csak annyit még. a tallinni ízlett leginkább, aztán Leningrádban még jó volt, a moszkvai ízek már idegenek, hazafelé a vonaton, hát azt elfelejtettük már. * Tallinn, Észtország fővárosa, talán két Miskolc nagyságú. Hányatott történelmű nép él itt. Hódították dánok, németek, svédek, oroszok. Volt önálló állam, s most nagyjából a háború óta a Szovjetunió egyik szuverén köztársasága. Az óváros csodálatos szépségű. A hódítók vittek is, hagytak is maguk után emlékeket, s ma ezek már, mint építészeti örökség, ápolandó érték a helyieknek is. Nem feladatom, hogy útikönyvszerűen leírjam a városit, H» szívből ajánlom, keressék fel. A moszkvai olimpia vitorlásversenyeit iitit rendezték, gondolom ennek is köszönhető, hogy a házak tatarozva, a műemlékek szépen gondozva köszöntik a vendégeket. * Most egy kicsit hosszabb „fejezet” következik. Kérésemre találkozót szerveztek számunkra, afféle tapasztalatcserét; kollégámmal elmehettünk az Esti Tallinn című helyi lap szerkesztőségébe. Mindig érdekes látni, hogy a mesterségünket hogyan csinálják mások. Most külön is érdekelt a dolog, hiszen ahogy mondták, egy-két éve még nem sók esélyünk lett volna egy ilyen spontán látogatásra. Szívélyesen fogadtak bennünket, s elmondhatom, minden kérdésünkre őszintén válaszoltak, pedig nem udvari- askodtunk, kellemetlen kérdéseket is feltettünk. Stanislav Davidov főszerkesztő-helyettes és négy kollégája fogadott. Elmondták, hogy a lapnak van észt nyelvű és orosz nyelvű kiadása is, az előbbi meghaladja a százezer példányt. (Itt szúrom közbe, hogy az Észt SZSZK lakosainak több mint háromnegyede észt nemzetiségű, akik ma is anyanyelvűket használják, az idősebbek közül sokan nem is tudnak oroszul. Az orosz nemzetiségű lakosság zöme a városokban, főleg a fővárosban él.) Rögtön szóba került a nemzetiségi kérdés, hiszen épp abban az időben kezdtek kampányt Amerikában a balti köztársaságok „függetlenségéért”. Nemzetiségi probléma van, de egészen más szempontból, szóba sem jön, józan, ésszel gondolkodva szóba sem jöhet az elszakadás. Viszont: a termelékenyen, jól dolgozó észtek sok. gyenge üzemben, bizonyos munkahelyekre nem jelentkeznek, van olyan munka, amit egy észt nem vállal. Ezért a Szovjetunió déli, ázsiai köztársaságaiból hoznak „vendégmunkásokat” ezekre a munkahelyekre — kevesebb fizetésért. Csakhogy, a letelepedett idegen néhány év után lakást kér, s ha megkapja,* már ki is lép munkahelyéről, akkor már neki sem felel meg az a munka, amiért idehívták. A tősgyökeres észt viszont tizenöt—húsz évig is várhat lakásra, az idegen esetleg hamarabb kap, mint ő — nem csoda hát, ha ez ellentéteket, feszültségéket okoz. A gyárak kénytelenek munkaerőt „importálni”, annak ellenére, hogy minden újonan létesített álláshely, illetve új belépő után .16 ezer rubelt kell befizetniük városfejlesztési alapra! Ez persze nem elég egy új lakás felépítésére, de még egy új lakónak nemcsak lakás kell, hanem óvodai, iskolai férőhely, kereákediélem, közlekedés, más egyéb is. Mégis, ott is a lakásgondok a legnagyobbak. Mint a kollégák elmondották, igaz, hogy Gorbacsov 2000- re ígérte a lakásgondok megoldását, de Tallinnban pillanatnyilag 34 500 társbérletben élnek családok, használják a közös konyhát, várnak lakásra. Eleve ötéves tallinni helybenlakás szükséges ahhoz, hogy beadhassa bárki is a lakásigénylését, ami az eddigi gyakorlat szerint többéves, évtizedes várakozást jelent. Igaz, a Szovjetunióban még mindig ingyen jut lakáshoz, aki hozzájut, csak az olcsó lakbért, rezsit kell fizetnie, a „beugró”, a részlet ismeretlen fogalom. Ami persze szükséges is, hiszen országszerte 200 rubel a havi átlagkereset. Ez alig több, minit 3500 forint, ha az érvényes árfolyamon számítjuk, de hát így nem érdemes, hiszen az árak is jóval alacsonyabbak, az összehasonlítás tulajdonképpen lehetetlen. Szóba került a peresztrojka, pontosabban az, hogy a szerkesztőség életében ez milyen változásokat okozott. Ott is kifogásolták, akárcsak a magyar olvasók, hogy egyformák az újságok, mindegyikben ugyanazt találják. Nos, ebben is előbbre léptek. Ügy döntöttek, hogy délutáni lap lévén, nem hozzák Gorbacsov és a többi vezető beszédeit, hiszen aki kíváncsi volt rá, a reggeli lapokban olvashatta. Ez korábban elképzelhetetlen volt, most meg a helyi pártbizottság jóváhagyólag tudomásul vette. Aztán például a megnőtt olvasói levélforgalom is jelzi a változásokat. A munkások megkövetelik, hogy ne csak a vezetőket hallgassák meg, akik néha bizony kozmetikázott interjúkat adnak, kérdezzék meg a dolgozókat is, ma már őszintén, bátran elmondják, ha probléma van a munkahelyükön. Sok minden szóba került még ezen a szerkesztőségi beszélgetésen. Főleg szakmai dolgok, belső ügyek, olyasmi is, ami az olvasókat nem érdekli. Nagy meglepetésünkre, a másnapi Esti Tallinn fényképes hírben hozta olvasói tudomására látogatásunkat. Megírták, hogy beszámolunk a magyar olvasóknak: milyennek láttuk Tallinnt, az észt népet. Kíváncsian várják véleményünket. Hát íme, néhány gondolat, de mindenekelőtt köszönet Stanislav Davidovnak és kollégáinak az őszinte tájékoztatásért. Még egy-két apróság talán elfér beszámolóm első részében. Tallinnban a Viru Hotelben laktunk. Ezt a nagyon szép, modem épületet a finnek építették (Finnország, Helsinki, „egy köpésre”, a Finn-öböl túlsó partján van, rendszeres a hajójárat a két város között). A nagyszerű technikával felszerelt szálló (profán dolog, de elmondom, hogy gyönyörű és praktikus még a fürdőszoba és a — WC is), vendégeinek többsége most is finn. Szívesen jönnek át, otthonosan érzik magukat és — ennyire jó a finn márka? — mindig szert tesznek egy kis vodkára. Ez pedig manapság nem egyszerű dolog, tanúm rá néhány kiszáradt torkú magyar turista... * Még egy dolog: szép város Tallinn, bármikor (de inkább nyáron) szívesen visszamennék hosszabb időre is. De az megszokhatatlan nak tűnt, hogy már november végén is csak délelőtt fél tíz—.tíz között kezdett pirkadni, de délután négykor már sötétedett. Túl közel van ide az Északi-sark. Igaz. nyáron, a fehér éjszakák idején, kárpótolva érezhetik magukat a hosszú tél miatt. Jártunk az észt népgazdasági kiállításon is. A csodaszép tárlaton kissé meghökkenten láttuk a feliratot, peresztrojka a szabadidőruhán, s a pizsamán, hogy glasznoszty. Ahogy múlik az idő, úgy pirkad korábban Tallinn felett is. Szatmári Lajos (Folytatjuk) Katit eladják A nap ragyogóan süt. Szikrázik a táj, a határ, s még a tokaji Kopasz-hegy különleges felhői se komor hangulatúak. Ám fagyosan fúj a szél. A közeli istállóban felbőgnek a tehenek, s egy ló is felnyerít. „Egy nyolcéves, gyönyörű sodrott kanca lovam eladó, amely ez év április 14-én lett fedeztetve. Nyugodt munkás embernek ajánlom, mivel a ló is egy kedves, nyugodt állat. özv. Román Miklósné, Csobaj, Rákóczi út 16.” — a levelet hirdetési céllal kaptuk. Valahogy azonban kiérződött belőle feladójának állatszeretete. Ezért kerestük fel. — Kénytelen vagyok megválni az állatoktól. A férjem nemrég halt meg, s így egyedül nem tudom ellátni őket. Bár itthon eddig is én foglalkoztam velük, de a férjem kaszált, szállított... Most csak a lovat, a Katit adom el — pedig tán ez a legkedvesebb —, aztán majd a két tehenet, s az üszőket is. Román Miklósné nemsokára hatvanéves. S neki szépítetlenül is szép a múlt: — Szüleim gazdálkodók voltak. Az uraságnál feles dinnyést, 4—5 holdat műveltek. Mi is ott dolgoztunk, gyermekkoromtól. Nappal őriztük a földet, vagy épp 40—50 libára, esetleg a tehenekre vigyáztunk. Más volt a gyermekkorunk, mint a mostani gyerekeknek. Az én unokám is csak bemegy a szobába és olvas. Vagy ha el kéne menni kenyérért, egyszerűen kijelenti, hogy most nincs kedve... Mi szántásnál vezettük az állatokat, pergettük a kukoricát a barázdákba, s a felelősség, a munka ellenére sokat játszottunk. A mai gyerekek valahogy nem így élnek. Férje a ,tsz-ben, állattenyésztési területen dolgozott. Ám nyolc évig Román Mik- Jósné is dolgozott a szövetkezetnek, a tsz pincéjében bort, pálinkát mért ki. Ezt a nyolc évet nem ismerték el neki, (hisz’ a neve nem szerepelt papíron), így most csak az özvegyi nyugdíjat kapja. Hát, többek közt ezért kell eladni Katit... — Gyermekkoromban is volt lovunk. Kati három éve van itt. Egyszer éjszaka elszabadult, bezörgetett az ablakon, majdnem betörte. Jött kockacukorért... Olyan, mint egy gyerek. Ha azt mondom, gyere, hát jön. Ám nincs háztáji, mindent úgy kell venni. Nem éri meg. A munkát nem számítanám, mert nagyon szeretem őket. Valahogy a lovak, a tehenek nem olyan huncutok, mint az emberek. Hálásak. Például az a kis bikaborjú. Senki sem hiszi el, csak az tudja, aki foglalkozik állatokkal, de a második nap például már megismerik az embert. Szóval, a borjút a múlt héten adtam el. Betették a kocsiba, ám ahogy meglátott, kiugrott. S rengeteg ilyen történetem van. Nem igaz, hogy a fias disznó is milyen aranyos tud lenni! Persze, akit nem ismer, azzal vad ... Pár éve történt, hogy disznóvágáshoz készülődtünk. Férjem azt mondta, hogy ne hívjunk senkit, ő majd baltával leöli. Én nem szeretem ezt a jelenetet, hát inkább bent vártam az eredményt. Ám az uram hirtelen benyitott, s ijedten mondta: kitört az állat. Én mindegyiknek nevet adok. Elkezdtem hívogatni, beszéltem neki, csak tántorgott, vérzett a feje, de visszajött utánam a karámba. Bízott bennem, s én becsaptam ... Beszélgetés közben Szerén- ke, a szürke macska — mintha vigasztalni akarná — | felugrik az ölébe, s a kistér- l rier is itt sürög-forog. öm- lenek a történetek. A rókáról, melyet a szőlőben talált, felnevelt, s a „ravaszdi” egyetlen csirkét sem evett meg csak a tejre szokott rá; a vadmacskáról, mely nagyon lassan szelídült, a kutyákról, s volt, hogy egyszerre hét bikát, s emellett 16 hízót is j tartottak... Kata tényleg nagyon szép ló. Erős, szépen izmolt, szürke, fehér sörénnyel. Az istállóba lépő gazdasszonyt halk nyerítéssel üdvözli, s fejét a kezéhez nyomja. Majd lassan, nyugodtan jön kifelé, a földön talál egy almacsutkát, bekapja. — Tényleg képes megválni ettől az állattól? Kati hegyezi a fülét, rá- sandít gazdasszonyára, szeméből értelem, és bizalom sugárzik. Ha az állatok be- I szélni tudnának ... — Nincs más választásom, pedig nagyon szeretem — j mondja, és simogatja a lovat, igazítja sörényét. De csak nyugodt, munkás embernek ajánlom. Dobos Klára
