Észak-Magyarország, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-05 / 287. szám

1987. december 5., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 15 Súlyemelés VizilabÉm... . .. kezdődött pénteken Mis­kolcon. A tapolcai sátortető alatt három csapat részvéte­lével a Felszabadulási Kupa küzdelmeire kerül sor. A MEAFC rendezése mellett a MAFC, a Miskolci Vízművek és a házigazdák csapatai ve­télkednek. Ma 17, vasárnap 8 óra a kezdési időpont. A jövő héten: felnőtt OB Miskolcon Európa Kupa — világklasszisokkal A jövő héten rendezik meg Miskolcon a felnőtt magyar súlyemelő-bajnokságot. Az eseményre a Diósgyőri Vasas Művelődési Központban ke­rül sor december 10—12. kö­zött. — Sokan megkérdezték már, hogy miért nem a vá­rosi sportcsarnok a viadal színhelye — mondta Juhász István, a DVTK vezető ed­zője. — Az okok meglehető­sen prózaiak. A DVMK-ban hangulatosabb körülménye­ket lehet teremteni. A kö­zönség szemből figyelheti a súlyemelőket, a széksorok közel vannak a dobogóhoz, a valószínű telt ház esetén — ez 400 nézőt jelentene — így családiasabb lesz a légkör. Az sem mellékes, hogy a be­melegítő, előkészítő helyisé­get közvetlenül a küzdőtér mellett alakítják ki. összes­ségében a technikai részlet- kérdések döntöttek a műve­lődési központ mellett. Amint arról már beszámol­tunk, belépődíjat nem szed­nek majd, így bárki megte­kintheti az eseményt. A DVTK sportolói iközül 52 kg-ban Csodó, 60 kg-ban Lakatos, 75 kg-ban Varga S., 110 kg-ban pedig Jacsó vesz részt az eseményen. Barsi László világbajnok az OB időpontjában Szöulban ver­senyez majd, az ott elért eredménye viszont beszámít, így minden bizonnyal azt a bravúrt hajtja végre, hogy Dél-Koreában harcolja ki a magyar bajnoki címet. Ezt egyébként joggal várják el tőle a miskolci sportkedve­lők. Ami a piros-fehérek to­vábbi esélyeit illeti: Lakatos­tól dobogós helyet remélnek, a vezető edző szerint akár nyerhet is. Megtudtuk, hogy Jacsó derékfájdalmai miatt nincs jó erőben, kiemelkedő teljesítményt tehát valószí­nűleg nem nyújt majd. En­nek ellenére győzelmét vár­ják. A Magyar Súlyemelő Szö­vetség egyébként a napok­ban megküldi a pontos rajt­listát és rövidesen megjele­nik az esemény műsorlapja is. (Az .indulók névsorát la­punkban ismertetni fogjuk.) A háromnapos viadal ke­retében — amint azt már többször hírül adtuk — Eu­rópa Kupa verseny is lesz. A nézők 11-én, pénteken es­te világklasszisoknak tapsol­hatnak majd. A közelmúltban a külön- böiző szintű és rangú nemzetközi felnőtt bir­kózóviadalokon hárman kép­viselték a DVTK szak­osztályát. A nagy trió — Szalontai Zoltán, Szabó La­jos és Szalontai Imre — si­keres menetelése azonban egy-két esztendeje már be­fejeződött. Helyükre Repka Attila lépett, aki még min­dig nincs húszéves, ennek ellenére többször volt alkal­ma belekóstolni a diadalok „ízébe”. Idei nemzetközi szereplését nem könnyű értékelni, egye­sek többet vártak tőle, má­sak azt mondják: azt pro­dukálta, amit tud, senki ne türelmetlenkedjen, az idő neki dolgozik ... Hol járt, mit ért el? A puszta felso­rolás is hosszú. Az Akropo- lisz Kupán második lett, az NSZK Nagydíjon kiesett, az Osztrák Nagydíjon a dobo­gó legmagasabb fokára lép­hetett. Az Artex Grand Prix versenyén negyediknek ért célba, a finnországi EB-n pontot gyűjtött, hatodik lett. Járt Kanadában, a junior világbajnokságon és „csak” az ötödik fokozatot harcolta iki. A tengerentúlról szinte egyenesen Franciaországba, a felnőtt világbajnokságra re­pült, hogy később „átvegye” kilencedik helyét. A Világ Kupa gála következett, bronzéremmel, majd egy szöuli „kirándulással” zárt, az előolimpia negyedik he­lye tiszteletet parancsoló volt. Először a kanadai és fran­ciaországi VB-ről váltottunk szót. (A versenyek után hosszan beszélgettem Gut­man Józseffel, az egyesület ügyvezető elnökével, birkózó mesteredzővel, aki azt mond­ta: nem szabad lett volna mindkét viadalra mened­zselni. Ennék az lett a vége, hogy két szék között esett a földre ...) — Ez nem történt meg — szögezte le —, a juniorok mezőnyében elért ötödik he­lyem mégsem olyan csú­nya. Én is hallottam ezeket a szavakat, Jóska bácsinak biztosan igaza van, mégsem ilyen könnyű a helyzet. Utó­lag ugyanis már csak az okokat kutathatjuk, biztos választ pedig sohasem ka­punk. Azt szeretném érzé­keltetni, hogy egy sportoló roppant nehéz helyzetben van ilyen esetekben. Nekem ott kell küzdenem, ott kell Táborból táborba, versenyről versenyre Év végi leltár Repka Attilával Repka Attila (szemben) akció közben. Fotó: Mák bizonyítanom, ahová külde­nek, ahol indítanak. Min­denhol nyerni akarok, ez természetes! Kanadában is ezt akartam. A dobogóra mindenképpen felkerülni. Nem sikerült, mert elvettek tőlem egy mérkőzést. Szov­jet ellenfelemet legyőztem, méghozzá kétvállal! De nem adták meg. Tévedtek a bí­rók. Ha nem kerülök bele abba a bizonyos „szórásba”, az aranyért meccselhettem volna. Ilyen a sport, ilyen a birkózás. Ezzel számolni kell. Aztán következett az újabb VB ... Immárom a felnőt­tek között. Életében először, a nagyok, a legjobbak tábo­rában. Többször mondták már, hogy a junior és a fel­nőtt mezőny két külön vi­lág. Az előbbi a kiforratla­nok, a fejlődésben lévők csatája, az utóbbi az érett birkózók seregszemléje. A nagyoknál az erő dominál, aztán a rutin, a higgadtság, a megfontoltság. És mindket­tőnél a sorsolás. Mert nem mindegy, hogy kivel kezd egy versenyző, kiket terel az ágára Fortuna. Repka Attila fáradt volt, valós tu­dása így nem jutott kifeje­zésre. Szereplésének görbéjét biztosan megrajzolták már az országos szövetségben, ahol végső soron azt a dön­tést hozták, hogy itt is, ott is indítják. Végtére ők a szakemberek, így látták jó­nak, lelkűk rajta. Elkeseredésre, gondolko­dásra szinte nem is volt ide­je. Mert — szerencsére — eljuthatott Szöulba. — Erősebb volt a mezőny, mint a felnőtt világbajnok­ságon ! — folytatta. — Olyan könnyen a döntőben köt­hettem volna ki, hogy szin­te hihetetlen. A szovjet fiú­nak visszavágtam a Kana­dában „el nem szenvedett” vereségért, megadásra kény­szerítettem egy japán és egy finn fiút is. Csoportomban mégis csak második lettem, mert kikaptam a kanadai­tól. Pontosabban: megver­tem magam. Kiemeltem, az­tán nagy bánatomra ma­gamra ejtettem — és egy ponttal kikaptam. Ennek kö­vetkeztében csak a bronz­ért mehettem csatába. Kijut-e még egyszer Dél- Koreába? Az olimpiára? Ez talán nem is lehet kétséges. Mert megnyerte a 68 kg- osoík között a felnőtt ma­gyar bajnokságot kötött- és szabadfogásban egyaránt. Ezt a „huszárcsínyt” véghez- vitte a juniorok között is. A kiküldetéshez ennyi nyilván elég — például bizonyíték­nak. Elbizakodottságra per­sze semmi oka nincs, a „Repka-kutatók” szerint az emeléséket nem hajtja végre tökéletesen, támadásai le­hetnének magasabb színvo­nalúak, precízebbek. Aztán szeret védekezni, pedig — a sakkozók esküsznek rá — a legjobb védekezés a táma­dás. A DVTK birkózójáról az olimpiai szemüveget fel­téve mégis nyugodtan leszö­gezhetem: 1987-ben nyújtott éves teljesítménye alapján ; reális esélye van az első hat | közé jutásra. Ez pedig ma­napság nem kis dolog. Repka ma már Kaszópusz- , tán gyűjti az erőt. A váló- | gatott keret többi tagjával j egyetemben. — Szeretem a táborozáso­kat — mondta búcsúzóul. — Olyanok között lehetek, olya­nokkal dolgozhatom, akik a birkózásért élnek-halnak, magánéletüket alárendelik a sportágnak és áhítoznak a sikerekért. Jó kis közösség a miénk, családias a hangulat —, baráti viszonnyal fűsze­rezne. T áborból táborba, ver­senyről versenyre, ed­zésről edzésre... Ez Attila jövő évi programja. Hogy végül hol küzd majd, hol lép szőnyegre, az hama­rosan eldől. Kolodzey Tamás Ha valaki egy esztendővel ezelőtt azt mondja Bánkúti Lászlónak, hogy csapata az 1987—88-as bajnokság őszi idényét elsőként zárja, a szakvezető alighanem kine­veti az illetőt. Egy éve az Ózdi Kohász labdarúgói a 16. helyen fordultak, s csak jobb gólkülönbségüknek kö­szönhették, hogy megelőztek másokat. Tizenkét hónap azonban jelentős idő, s a világ kereke nagyot fordult a kohászvá­rosban is. A fekete-fehérek 20 mérkőzés lejátszását kö­vetően vezetik a táblázatot, s a szurkolók máris rózsa­színű álmokat szövögetnek. Egyre többször vetődik fel az NB I-be jutás lehetősége. A III. kér. TTVE ellen a fővárosban kiharcolt győze­lem után a kollégák való­sággal ostrom alá vették az ózdi szakvezetést. Mondja is Bánkúti, hogy alig győzte kielégíteni a kíváncsiságukat. Ismét reflektorfénybe ke­rült az Ózdi Kohász! A labdarúgásban előfor­dulnak furcsaságok. Meg­történik, hogy az egyik esz­tendőben kiesőjelölt együt­tes a következőben bajnok­ságot nyer. Persze, koránt­sem ez a jellemző. Azt vi­szont tudomásul kell venni, hogy az ózdiakkal igenis számolni szükséges a vetély- társaknak. Bánkúti higgadt és tárgyi­lagos. A félszezonban elért sikerek nem változtatták meg. — Hány pont megszerzé­sével lett volna előzetesen elégedett? — Ügy terveztük, hogy húsz találkozón tizennyolc „Rosszul teszi, aki nem figyel ránk!” Beszélgetés Bánkúti Lászlóval Az ózdi kispad lenne az Igazi? pont begyűjtésére képes le­het a társaság. Helyezést nem határoztunk meg, gon­doltam, a tizenkettő—tizenöt között fordulhatunk. — Jelenleg huszonhat ponttal listavezetők, s ezt a teljesítményt úgy produkál­ták, hogy a nyáron jószeré­vel alig történt személyi változás ... — Egyetértek a megálla­pításával. Dudás és Jegesi távozott Ózdról, hozzánk ke­rült viszont Munkácsi. — Gondolom, nem nehez­tel majd a következő kér­désért. Tehát: adott egy csa­pat, amelyik a létéért har­col, Erőfeszítéseit siker ko­ronázza, bentmarad a má­sodik vonalban. Eltelik né­hány hónap, és ugyanez az együttes az élre tornássza magát. Nem érez ebben el­lentmondást? Ennyire hul­lámzó lenne a csapatok for­mája? — Az Ózdi Kohász játé­kában már a tavaszi idény­ben felcsillantak biztató je­lek, de mivel a kiesés ellen küzdöttünk, többnyire a gör­csös erőlködést lehetett ész­revenni. Ki merem jelente­ni, hogy állományunk sem­mivel nem gyengébb, mint bármelyik más csapaté, ki- álljuk velük az összehasonlí­tást. A mi gárdánk nem ,túl fiatal, rutinból ezen a szin­ten csak bizonyos feladato­kat lehet megoldani. Aki magasabbra tör, annak töb­bet kell vállalnia. Nos, Óz- don a fizikai képességek igen jó szintje a jellemző. Igyekeztünk játékunkat tu- datosabbá tenni, sok techni­kád elemet gyakoroltunk. Nem a véletlen műve, hogy meglehetősen sok gólt ér­tünk el például kényszerítő átadást követően. — Csapatának alapfelállá­sát többnyire a kétcsatáros játék jellemezte. Hazai kör­nyezetben egy-két alkalom­mal megpróbálkoztak három támadóval, de gyorsan visz­szatér*ek az eredeti elképze­léshez. Miért? — Kiderült, hogy semmi­vel sem lettünk hatékonyab­bak, nem kötöttük le na­gyobb mértékben a védők fi­gyelmét. S az sem elhanya­golható, hogy nincs olyan sok gólérzékeny csatárunk... Csak érdekességként emlí­tem: támadóink közül Mun­kácsi három góllal bizonyult a legeredményesebbnek, ugyanakkor Farkas Simon és Kovács hat-hat esetben ta­lált be az ellenfelek hálójá­ba, noha középpályások. S ezzel szóltam gondjainkról is. Szükségünk lenne egy vér­beli csatárra. — Ha dohog is kicsit a támadójáték hiányosságai miatt, bizonyára voltak át­lagon felül produkáló lab­darúgói is ... — Jó érzéssel sorolom fel őket, mert kulcsszerepet vál­laltak az őszi remek mene­telésből. Fekete, Urálik, To­kár, Osváth, Farkas S., Far­kas B. tartozik ebbe a cso­portba, de Kovács, Utassyés Munkácsi is nagyon sokat tett. — Ózdon mostanság sok fórumon téma a pénz. A mi­nap hallottam valakitől, hogy a kohászváros sportélete, an­nak pozitív irányú változá­sa fontos részecske lehet a hangulat javításában. Amennyiben nem hétpecsé­tes titok, elárulná, hogyan ösztönözték Önöket? — Nincs értelme a köntörfa­lazásnak. Ózdon két megkü­lönböztetett módon kezelt szakosztály működik. A férfi kézilabda (sajnos, ők kiestek az NB I-ből) és a labdarúgás. Jobban figyelnek ránk, az érdeklődés középpontjában vagyunk. Ami pedig az anyagiakat illeti: nem szű­kölködünk semmiben. Kor­szerű és szép stadionnal ren­delkezünk, a szertárunk vá­lasztéka megfelelő, szívesen jönnek vasárnaponként a mérkőzésekre szurkolóink, s az egyesülettől minden támo­gatást megkapunk. Van ösz- szehasonlítási alapom, ezért kijelenthetem: itt semmivel sem rosszabbak a feltételek, mint Diósgyőrött. — December kilencedikén összeül az ÓKSE elnöksége, s többek között megtárgyal­ja a labdarúgó szakosztály vezetőinek jelentését. Ügy gondolom, Ózdon új helyzet állt elő, hiszen a bajnokság előtt senkinek a fejében nem fordult meg az esetleges fel­jutás. Most viszont már kép­telenség a fejeket homokba dugni. Szólni, beszélni kell róla és egyfajta állásfogla­lás elől sem lehet kitérni. — Igen, ez valóban így van. — Megfordult a fejében, mi történhet, ha netán ezen az ülésen többen kardoskod­nak majd a „fékezés” mel­lett? — Gondoltam rá, de el­képzelhetetlennek tartom. Semmilyen vezető és veze­tés nem állhat oda egy csa­pat elé azzal: szép volt fiúk, amit eddig produkáltak, de ne erőlködjenek tovább, mert nincs miből fizetni. Szerin­tem jó érzéssel kell tudo­másul venni, hogy ebben a városban a labdarúgás újra fontos sportpolitikai elem lett. — Mindez persze koránt­sem jelenti, hogy biztos fel­jutóként tekint együttesére... — Hosszú még az út. Kér­dés, mikor futnak ránk az ellenfelek, mennyire tudnak megközelíteni. Annyit mond­hatok: rosszul teszi, aki fi­gyelmen kívül hagy bennün­ket! Nem olyan régen az ózdiak váratlanul bekopogtak az az NB I. kapuján. Az ott töl­tött hónapok nem múltak el nyomtalanul. Következett a második vonal, majd még mélyebbre süllyedt az együt­tes. Aztán ismét felszálló ág­ba kerültek. Kísért a múlt? A teljes biztonsággal fo­galmazható válaszra fél esz­tendőt kell várnunk. Doros László

Next

/
Oldalképek
Tartalom