Észak-Magyarország, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-24 / 303. szám
1987. december 24., csütörtök ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 Régi miskolci házak A templom A siószék. A Mindszenti templom A bencés apátságnak a XIII. század elején Miskolc közvetlen közelében volt körülbelül tíz hold kiterjedésű birtoka. Az itt lakók egy önálló településen, Mindszent nevű községben éltek. Miskolc város tanácsa a várostól való elszakadást 1724. február 20-án írta alá, s ehhez a részhez mindössze két utca tartozott, mégpedig a Mindszent és a mai Földes Ferenc utca. Az akkori Belügyminisztérium 1879 végén megszüntette az önálló Mindszent községet, és 1880, január 3-i dátummal ismét Miskolc városához tartozott. A jelenlegi Mindszenti templom helyén a középkorban kápolna állott, mely a XV. század utolsó harmadában épült. A XVII. század végén, a XVIII. század elején Petiik András, egri kanonoknak, tapolcai apátnak volt köszönhető a kétszintes paróchia épületének megépítése, valamint a kis templomot 1706-ban gondosán helyrehozatta, új tetőszerkezettel együtt huszártornyot építtetett, két haranggal. Az 1728-as esztendőben Mindszent községben egy új templom építése kezdődött el. Ez az évszám olvasható még ma is a főbejárat feletti kettős címerű feliraton, vagyis Althan Mihály váci, és Máriássy Sándor püspök, tapolcai apát építették 1728—4743-ig. A templomot 1747-ben Péter és Pál apostol ünnepén szentelték fel. (A főoltárkép is e két apostolt ábrázolja, a festmény 1855-ből való.) Jelentős állomás még a templom történetében az 1857-es esztendő. Ekkor kerül szóba az egyik torony megépítése, melyhez jelentős anyagi támogatást biztosított az akkori egri érsek. A lakosság pénzbeli támogatása viszont lehetővé tette nemcsak az egyik, de mindkét torony felépítését. Az építési munkálatok 1864-ben kezdődtek el, s ez év végére már az egyik toronyra a kereszt is felkerült. A XIX. század végére a két eklektikus stílusú torony felépülésével a Mindszenti templom elnyerte a mai arculatát. A barokk stílusú egyhajós csarnoktemplom főhomlokzati szobor fülkéjében láthatjuk Szent István és Szent László szobrát, szép a középen elhelyezkedő nagyméretű úgynevezett hegedűablak. A műemlék épület főhajójának hossza 21 méter, szélessége 14 méter. A két karcsú torony 53,5 m magas. A templom déli és északi oldalán két-két oltárkép látható, melyeket Tárkányi Béla adományozott az egyháznak, alkotója Kovács Mihály. Gazdagon aranyozott a főoltár, de ugyanez mondható a négy mellékoltárról és a szószékről is. Szépek a rokokó készítésű padok, melyek kemény fából készültek. 1752- ből való a templom jobb oldalán levő félgömb formájú, értékes keresztelő medence. Három harang hallat magáról a templom jobb oldali tornyából. Ezek közül „Pé- ter-Pál” a legnagyobb. Nagy értékűek még többek között a gyertyatartók, a különféle faragványok, az ereklyetartó és a kelyhek. A Mindszenti templom modern formájú szembe miséző oltára az épület legfiatalabb berendezései közé tartozik. Minden rosszindulatú, ünneprontó híresztelés ellenére hiszem, hogy lesz kalács a rácson '87 karácsony estéjén. A humanitárius ünnep óráiban nem szakítja szét a családokat hódító háború, rút belvi- szály, vagy természeti katasztrófa. Bárki élhet az emberi jogokkal, szabadsággal, aki igényli a békét. Halmozódnak bennem az ünnep estéjéhez kötődő emlékek; a pszichológia törvényei szerint az újabbaknak ki kellene szorítani a régieket a tudatomból, mégsem így történik. Kivételes nap ez; szinte feledhetetlen élmények tárháza. Nem csupán azok az emlékek őrzik meg frissességüket, amelyek velem történtek meg. Mások karácsonyi élményei is plasztikusak számomra; kapcsolatot teremtenek ember és ember között. Az idő vertikális tengelyén, és a pusztulás rémétől fenyegetett glóbuszunk síkján mélyre, illetve messzire hatolnak gondolataim. Közel egy évszázadot fognak át azoknak az emlékei, akiket kérdeztem, faggattam sorsuk felől. Ha a magam által megélt helyzetemhez mérem szeretteim, ismerőseim élményeit, nemcsak a századelőig tágul emlékezetem, hanem otthon vagyok általuk azonossági pontomhoz mérten keletre és nyugatra egyaránt. Elődeim és kortársaim rendhagyó karácsonyestjeit megidézni kedves kötelesség számomra. Igaz, hogy csak töredékek, mozaikok kerülnek így egymás mellé, mint egy puzzle-játékban. Ügy tűnik, mintha nem is lenne sok közös vonásuk. De amint illeszt- getem egymáshoz a változatos figurális elemeket, hamarosan összeáll a világ és ember egységének egy olyan részlete, amelyben közös nevezőre hozhatók ezek a vallomások, szóbeli és írásbeli „hagyatékok”. A szférák zenéje háttérzene gyanánt szolgálhat, de most nem a zenére figyelek; azi ember gondolatai, helyzetfelismerése érdekel anno dacumál. Azé az emberé, aki ideiglenesen, vagy tartósan kénytelen volt hazáját, családját, otthonát nélkülözni ezen az estén. Aki lázadt a kialakult helyzet miatt, és nem akart otthon lenni abban a világban, ahová .a vihar sodorta. A század szocio-fotóit szeretném nézegetni, és a katarzis reményével összeilleszteni a töredékeket, hogy emlékeztessek: nehogy visszasüllyedjen korunk embere az embertelenségbe! Becsülje és őrizze féltő gonddal azt, ami 1987. év karácsonyán szellemi és anyagi erőt képvisel hazánkban! * Az első emlékkép édesapámhoz kötődik, akinek életútját csak írásos emlékeiből ismerem. Végigharcolta az első világháborút, naplót és verseket írt a tűzharc szüneteiben. * Az ózdi vasgyári lakatos, Papp Lajos az Adrián hajózott 1916. december 24- én. Így beszélt erről 1969- ben: „Tüzérségi mester voltam az S. M. S. Wien nevű osztrák—magyar hajón. Jártam Smirnáha, Samos szigetén, körülhajóztam Török- és Görögországot. Karácsony estéjén, valahol az Adrián a hadihajó legénysége hangversenyt rendezett. Minden nemzet matrózainak a saját nyelvén kellett énekelni egy karácsonyi dalt. A legjobban éneklő csoport egy hordó sört kapott jutalmul a zsűritől, amelynek egy cseh orvos volt az elnöke. A csehek, osztrákok, magyarok és olaszok versenyéből mi kerültünk ki győztesen; haragudtak is ránk az olaszok, mert ők voltak a legnagyobb riválisaink!” * Roób József diósgyőri vasgyári főmérnök hadifo- golynaplójánalc minden sora memento lehet számunkra: „1914-ben még a Wiar- menti lövészárok deckung- jában 5 órakor gyújtottuk meg a gyertyákat; a helyiség megtelt komor arcú öreg katonákkal. Elénekeltük a Mennyből az angyalt, és még több szép karácsonyi éneket. Egy gondolat, egy vágy hat át mindenkit; nem kértek ők mást, mint békét, szeretetet. Mivel kevesen fértek a bethlehemi istállóhoz, csoportosan járultak a kisded Jézus imádására. A katholikusok után jöttek a protestánsok, és nem maradtak el a zsidók sem . . . Most, 1916-ban Tobolszk- ban délután kis karácsonyfánk díszítéséhez hívtak, de nem mentem. A Ti forró szeretetebek után sóvárog az én lelkem. Ünnepi vacsora: rántott hal és diós metélt. Este meggyújtottuk a gyertyákat. Az oroszok megengedték, hogy 1 óráig fennmaradjunk, de 10 órakor megyünk aludni, és álmodni egy szebb karácsony estéről.” * Egy emberöltővel később újra fellángoltak a harcok, mintha semmit sem okult volna az emberiség az I. világháború borzalmaiból. Üjra szétszóródtak a családok; megtizedeltek egyes nemzeteket. A háború első áldozatai a fasizmus elől menekülő lengyelek voltak. A magyar családok már életközelből szemlélhették, hogy mit jelent egy leigá- zott nép számára az idegenben töltött szenteste. Feleségem így emlékezett gyermekkori élményére, a lengyel menekültek karácsonyi ünnepére: „1939. év őszén tömegesen érkeztek a lengyel menekült családok Szerencsre és a környező községekbe. Édesapám mint hivatásos katona intézte a lengyel katonák elszállásolását. A szerencsi cukorgyári barakkokban mintegy 200—250 lengyel katona nyert elhelyezést. Karácsonyesti ünnepségükre a lengyel katonák meghívták a város elöljáróságát és a katonai parancsnokságot. Igen meghatódtam, amikor a hazájuk és családjuk pusztulása miatt elkeseredett menekültek a lengyel családi hagyományoknak megfelelően ünnepeltek. Lengyel karácsonyi énekek éneklése után az imádkozó lengyel tiszt adta meg a jelet a vacsora elfogyasztásálhoz: »Jézus Krisztus uszkreszt!« Ezzel vehette kezdetét a szegényes vacsora. Bobáj- kát ettek, mézes bort ittak rá, és még tombolát is rendeztek.” * Az utolsó háborús karácsony, 1944. december 24-e döbbentett rá bennünket arra, hogy mennyire igaz a szállóige: Amit máson látsz, magadra várd! A háborús események, a stratégiai érdekek minket is hontalanokká tettek. Nem kerülhettük el az evakuálást, mert meg kellett kóstolnunk a menekültek keserű poharát. Szétszóródott a család. Több száz kilométer választott el bennünket egymástól; más volt számunkra a politikai hatalom, frontvonal húzódott hazánkon keresztül. Ebben a még nem, inár nem zűrzavaros hangulatban kellett megünnepelni a karácsonyt. Édesanyám egy Nagykőrös közelében fekvő tanyán vészelte át a nehéz napokat. Naplója szerint néhány héttel korábban így látta az eseményeket: „Az ágyúk körülvettek és szüntelenül bömböltek. Most golyószórók és géppuskák ropognak, közben a légi tevékenység is megélénkült ... A hazám sorsa fájt, de gyermekeim élete, jövője, s a bizonytalanság nyomasztó érzése annyira levert, hogy azt hittem, teljesen úrrá lesz felettem a kétségbeesés ... Erősen közeledik szent karácsony ünnepe, de még mindig csak reménységből élünk.” * Az én kálváriám ama szent karácsony estéjén a harmadik stációnál tartott. Mindig tovább sodródtam; a Tisza partjától a Balaton déli partjáig. A nevelőintézet hatvan növendékét éppen karácsony estéjén telepítették ki a bala- tonlellei iskola tantermeibe a partközeli villából. Munkára neveltek bennünket, és éppen az volt a feladatunk, hogy a főjegyző istállójából hordjuk ki a trágyát, mert a tehenész december 3-án felhagyott a munkával, és a 10—15 hold föld reményében a páncélökölt szegezi a T—34-esekre valahol Marcali és Nagybajom között. Nem volt szívderítő foglalkozás karácsony estéjén szurkálni a trágyadombot. Három hatalmas láda cihákra bukkantunk a trágya között. A hadsereg alakulatai, a „felperzselt föld” törvényei alapján ásták el, hátha még visszatérnek, és szükségük lehet rá. Hát ez az adomány nem éppen az égből szállott alá, de mégis meghintve cukorral, mákkal ünnepi vacsora gyanánt szolgált az örökké éhes hontalan magyar gyermekseregnek. * Feleségem családját Szerencsről kényszerítette eltávozásra a háború. A szerencsi katonacsaládok a szentestét már az ausztriai Vnterschützenben töltötték, ki tudná megmondani, hányadik állomáshelyükön Szentgotthárd és Kőszeg után. Jószerivel még szét sem pakolhatták csomagjaikat, de az ünnep estéjén, dacára a háborús viszonyoknak, magyar szokás szerint ünnepeltek az osztrák családoknál. A gyertyagyújtáskor az otthontól távol is felcsendült a Csendes éj.. . a Kis karácsony ... és a Boldog- asszony Anyánk... * Szétszórattatás után az egybegyűjtés következik. A bokujmai honvédek vágyakozása a béke napja után, a tobolszki hadifoglyok sóvárgása egy szebb karácsony után, a lengyel menekültek hazatérése, az 1944. évi karácsonyesti bizakodás az új élet, az új világ eljövetelében már a múltba ágyazottan történelemmé vált. Alkotómunkánk, békevágyunk rendet teremtett az összekuszált világban. Hontalanokból hazájukat megtalált magyarok lettek, akik nem felejtették el, honnan indultak, míg szabadon munkálkodhattak a békés karácsonyok évtizedeiben. Nemesik Pál arab lakosságával, éli mindennapi életét. A városka lényegében két dombra épült, a tenger szintje fölött kb. 750 méter magasságban. Ebből következően, kissé közepén megvastagodott kiflihez hasonló ívben húzódik nyugattól keleti irányba oly módon, hogy a középső része dél felé görbül el. A már említett bibliakutató, Gerhard Kroll azt írja róla: „A vidék olyan, mint évszázadokkal, vagy két évezreddel ezelőtt.” Dimbes-dombos legelők veszik körül, kisebb olajfákkal beültetett, ligetszerű cserjésekkel. Az európai ember — aki örökösen párhuzamokat keres — a látvány első benyomásaitól áthatva, afféle szicíliai tájon érzi magát. Jobbára lapos tetejű, dísztelen, apró ablakszerű nyílásokkal tűzdelt házacska, a néhány, egy-két emeletes élénkpiros színű, kupacserepes középület, vagy tehetősebb polgár épülete' körül. A szegényebbek — s ők vannak többen — lakhelye agyag alapanyagú, pelyvával kevert kockákból van összerakva, ami a közép-európai vályogra emlékeztet. Csak a zsinagóga, a középületek, s a módosabb polgárok házai emelkednek téglából, illetve kőből. A nagy ritkán — éppen ezért erősen lezúduló esők — a lapos tetejű vályogházakat súlyosan megrongálják, így állandó utánjavításokat igényelnek. A viskók egyetlen tágas helyiséget képeznek. Belső világításukat a picinyke ablakrés vagy az ajtó biztosítja. A tűzhely közvetlen a földről emelkedik ki, ám nem ritka a belső udvarrészen használt főzőcskézés sem. Kéményt nem alkalmaznak. A tűzhely füstje Fojtán László a fölötte, lapos tetőbe vágott kerek nyíláson át távozik közvetlenül el. Az egymáshoz minden tekintetben nagyon hasonlító lakóházak nemcsak a családnak adnak védett otthont, hanem háziállataiknak is. A konyhaedények a falmélyedésekben nyernek elhelyezést. Alkonyaikor a ház népe létrán a tetőre kúszik — egy kicsit levegőzni, beszélgetni. Este pedig, az asztalt lefordítva, gyékényt borítanak rá, ez képezi a hálóhelyüket. Általában a • köpenyükkel takaróznak be. A jjobb módú, gazdagabb családok inkább a nagyobb településekre — mint Kafarnaum, Jerikó — költöznek át. Jézus feltételezett születési helyén ma a Születési templom áll, Betlehem keleti végében. Sisakos kupolája rendkívül jellegzetessé teszi. Három kolostor is épült köréje: északról a latin, délről a görög és az örmény. A Születési templom mélyén található az alacsony, hosszúkás Barlang. A Barlang, ahol Mária világra hozta kisfiát. Ezen a helyen egy tizennégy ágú ezüstcsillag van a nagykockás fehér márványpadlóba elhelyezve. Körös-körül — minden időben — a zarándokok tömege térdel, vagy vár sorára, hogy helyet kapjon a térdre boruláshoz. A csillagba vésett felirat: „Hic de Virgine Maria Jesus Christus natus est. Itt született Szűz Máriától Jézus Krisztus.” „Békesség a Földön a jóakaratú embernek” zúg az ének, s Betlehemtől alig kétszáz kilométernyire, nap mint nap dörögnek az ágyúk, vijjognak a rakéták. Dr. Réthly Gyula „Kell-e kenteknek angyali vigasság?”
