Észak-Magyarország, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-24 / 303. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 1987. december 24., csütörtök Találkozás... Mindig találkozunk valakivel. A hétköznapi események szürkeségét gyakran színesítik az utakat meghatározó, személyiséget formáló nagy találkozások. Ezeknek fénye az idő múlásával sem kopik. Vannak tragikus találkozások is ... És vannak éveken át remélt, gondolatban sokszor megélt és örökkön várt találkozások. Éltető, reményeket tápláló, szívet szorí- tóan szép, ki tudja, hányszor megálmodott gyönyörű találkozások ... * (Az 1950-es évek első felében kegyetlen háború dúlt Koreában. A harcok nyomán családok szakadtak szét, sebesültek ezrei várták a segítséget. Magyar orvosok utaztak a messzi földrészre. A tábori kórházi élet oly szomorúan nehéz napjaiban találkozott dr. Ditrói Sándor egy fiatal, kedves asszisztenssel, Jong Szuk-kal. A háború véget ért, a magyar kórház személyzete elindult haza ... 1955. december 14-én Moszkván keresztül újabb repülőgép érkezett Budapestre ... Jong Szuk-nak ez volt az első karácsonya Magyar- országon.) Üj hazában otthonra találtak — címmel alig egy esztendővel ezelőtt rádióműsor hangzott el. Az emlékezetben visszapergetem a kissé tört magyarsággal elmondott szavakat: „1.950-ben mondtam ki utoljára koreai nyelven azt a szót, hogy anya, testvér. Itt minden más volt, mint ott, mégis otthonra találtam . . . A férjem szülei, mint saját gyermeküket, úgy szerettek . . . Van két lányom és öt unokám... 38 éve élek Magyarországon, magyarul álmodom és magyarul gondolkodom, sőt magyarul jegyzetelek is ... De a beszédem . . . szóval, nehéz a magyar nyelv. Harmincnyolc éve nem tudom, él-e édesanyám, mi van a testvéreimmel. Mielőtt meghalok, egyszer szeretnék még hazám földjére lépni . . . A magnetofon kattan, a beszélgetést ilyenkor nem illik folytatni. Szívbemar- koló, reménykedően kétségbeejtő végszó. (A Nemzetközi Vöröskereszt kutat és keres. A levélváltás mind ritkább . . . Semmi hír a szülőkről, nem tudni, mi van a To- konokkal. Sportolók, szakemberek, újságírók érkeznek Koreából Magyarországra. Szunyika — mert őt itt már mindenki így ismeri éa így szólítja — hol japánul, hol koreai ahol laktak, az igazgató bocsánatkérések közepette megkereste, és elmondta, mennyire örül, hogy magyar emberrel találkozhat, hiszen a háborúban eltűnt a nővére, és egyszer valakitől hallotta, talán egy magyar orvos vette feleségül és azzal utazott el. Aztán előkerült a 38 évvel ezelőtti fénykép, elhangzott egy név és máris telefonhívás Miskolcra. Minő kegyetlen néha a sors, Szunyi néni éppen Budapesten volt, koreai és japán szakembereknek tol- mácskodott. De a férj otthon volt és ő már tudta: meglesz a találkozás.) Az életnek mindig is voltak nagy pillanatai.. . 1987. október 2-a, péntek. A Meteorológiai Intézet előrejelzése szerint kellemes, napos, őszies idő várható... A Ferihegyi repülőtéren a magyar birkózóválogatott gyülekezik. Szöulba tartanak az előolimpiára. A csapatot dr. Hegedűs Csaba vezeti. A hivatalos delegáció tolmácsa Ditrói Sándorné, Jong Szűk. Jókedvű társaság, csupa fegyelmezett arc. Aztán a gép felszáll, hogy 24 órát töltve a levegőben Amszterdam és Alaszka érintésével leszálljon Szöulban. A szó itt már nem a krónikást illeti. — Egész úton szinte velem foglalkoztak a fiúk, meg Hegedűs Csaba is. Állandóan lekötöttek, így aránylag gyorsan eltelt a nagyon is hosszú út. De amint földet ért a gép, szinte kiment belőlem minnyelven tolmácsol. A vendégek fényképeket visznek és hoznak, de a cím ismeretlen. A remény azonban óriási erő.) — Az olimpia, talán az segíthet, hiszen ilyenkor sokan utaznak — emlékszem vissza egy tavasz esti beszélgetésünkre —, talán eljutok Szöülba, és hátha megtalálok valakit a testvéreim közül. Ez az utolsó lehetőség — mondta inkább magának, mint nekünk, kik együttérzéssel hallgattuk a valószínűtlenség határát súroló elképzelést. Az emberi gyarlóság, meg a hétköznapok illúziót romboló rohanása, már- már elfeledtette ezt a beszélgetést, amikor nyár derekán sugárzó tekintettel közelített. Válami olyan öröm ült az arcán, amit eddig még sohasem láttam és csak annyit mondott: — Megtaláltuk édesanyámat és élnek a testvéreim is ... Hát nem csodálatos? ... Talán hamarosan láthatjuk egymást. Miközben a csodálkozásba teljesen belefeledkeztem, az általam sok éven át oly nagyon is tisztelt halk szavú, kevésbé beszédes asszony valósággal kinyílt. Telefonbeszélgetésekről, az édesanyja hangjáról, testvéröccse hívóleveléről, férjéről, gyermekeiről és az éppen akkor várt ötödik unokáról beszélt nagy lelkesedéssel. (íme, a csoda: Tóth Lajos, a DVTK elnöke néhány sportolót kivitt nyár elején a szöuli próbaolimpiára. A szállodában, den erő. Csak arra emlékszem, hogy Csabáék karon fogtak és kísértek le a gépről. Ott már sokan vártak: újságírók, fotósok, tévéseik és a Nemzetközi Vöröskereszt képviselői. — A kormányváróteremben 86 esztendős édesanyám ölelt magához elsőnek. Nagyon messziről jött a hangja: 38 évet vártam erre a pillanatra. Aztán ez a kemény asz- szony, aki korán elvesztette férjét és sok nehézséget megélve nevelt fel öt gyereket, könnyes szemmel, valami olyasmit mondott, hogy: „akár el is temethetnek, hiszen nem vártam hiába .. A váróterem tele volt rokonokkal, mindenki engem akart megölelni. Az újságírók, fotóriporterek valósággal lerohantak, nem is emlékszem, kinek, mit mondtam én csak arra emlékszem, hogy anyámnak igen fáradt volt a szeme, amikor rám nézett, mégis nagyon-nagyon boldog volt. Azt hiszem, az ő számára én ezen a napfényes októberi reggelen másodszor születtem ... Találkozás és várakozás ... Az élet megannyi várakozás és sok-sok találkozás. Emberekkel, és sorsokkal. Vannak találkozások, amelyeket nem lehet elmondani, csak át lehet élni. Ritkán adatik meg, hogy a sorshelyzetek oly fájdalmasan széppé teszik a találkozást. Paulovits Ágoston Együtt a család Berhidai karácsony... Mikor erről beszélgettünk: hó hullt szép pelyhekben a borsodi megyeszékhelyre. Azt ígérte a természet, hogy szép-fehér karácsonyunk lesz. Mikor ezt írom, a Mis- kolctól harminc kilométerre eső településen, a ház délnyugatra eső ablakán majdnem szemembe süt az aranyvasárnapi nap. Fekete- dők odakint az utak. A szembeház-tetőn sárgáspirosak a cserepek. Milyen karácsonyunk lesz a faluban? Csak szó? Csak mese? Csak beszéd? Magánügy... Is lehetne. Aranyvasárnap délutánján, elképzelni próbálom, a több száz kilométerre tőlem, Berhidán élők karácsonyi készülődését. Meg azt a két évvel ezelőtti riadalmas karácsonyt, amikor nekik nem voltak a faluban a házak cserepei sárgáspirosak. S nem fogták fel igazán, hó hull-e a tájra vagy l'eketednek az utak, a „Gyermek” jöttére várva. Ök otthonokat sirattak. A berhidaiaknak akkor még nem az utak voltak fekete- dők, hanem az otthonok, a családi házak pirospozsgás cserepei, a romba dőlt házfalak — akárhogy színezetten — maradványai. Két évvel ezelőtt, ilyenkor még mindig a félelem gyújtott gyertyákat, nem a születés, hanem az elmúlás „ünnepelt”. 1985. augusztus 15-e. Morgással, dübörgéssel kezdődött. Két előrengéssel. Az első nem volt nagyobb, mint egy kemény „pöccenés”. A második erőteljesebb. Először az állatok érezték meg a veszélyt. Aztán az emberek is kimenekültek otthonaikból. Kimenekítették a gyerekeket. Mintegy 120 négyzetkilométer területen 32 ezer ember élte át a földrengés tragédiáját. A legnagyobb csapást a Veszprém megyei Berhida és Pe- remarton szenvedte meg. Tanácselnökük a napokban Miskolcon járt. Köszönetét jött mondani, elismerést hozott (mint hírül adtuk). Azt kérdeztem tőle, vajon két és fél évvel a tragédia után, a természeti csapás utáni harmadik karácsonyra, milyen érzésekkel készülődnek Berhidán? Vajon maradt-e valami félelem az ott élőkben? Vagy elfelejtődött már a szerencsétlenség? Lajosíalvi József tanácselnök arról beszélt: december 7-én volt a falugyűlés. -Témája az új faluközpont rendezési terve. Berhida lakói ezen a falugyűlésen is érdemben mondták el véleményüket, fogalmazták meg javaslataikat, észrevételeiket. Szép intézmények, hasznos épületek, megfelelő terek alkotják majd azt az együttest, amit a település „szívének” lehet nevezni. A munka már folyik. A berhidaiak; most éppúgy készülnek a karácsonyra, mint szerte a hazában bárhol. A tanácselnök szerint a legnagyobb öröm — ha illő egyáltalán tragédia után ezt említeni — az, hogy a községből nem menekült el senki. A pusztult házakat újjáépítették. Az életet folytatták. A félelem? Nos, ez már nem olyan egy-; szerű. Mert kimondatlanul is ott maradt valami féle-j lem az emberekben ... Meg-* maradt a szívdobbanások 4 ban valami riadalom. Nem lehet elfelejteni mindent. És a berhidaiak — és a többiek — máig nem feledik mindazokat, akik osztoztak a fájdalomban, cselekedettel siettek segítségre... Ez már a harmadik ka-t rácsony lesz, azóta. Az újjászületés békességében teljék! (t. n. j.) Krízishelyzetbe került? Lelkisegély T elefonszolgálat: 88-884 Sokan megkérdőjelezik, miért van szükség telefonos lelkisegély-szolgálatra. Visz- szakérdezhetünk: — miért olyan nagyszámú az ön- gyilkosság, vagy miért kísérelnek meg olyan sokan ön- gyilkosságot? Miért magas a depresszióban szenvedők száma? Ma már nyilvánvaló, hogy társadalmi rendszertől független, ebben a mai felgyorsult időben a tömegeket alkotó egyén — esetenkénti, vagy átmeneti — magányossága. Az egyén — bizonyos intim problémáival — magányosnak, védtelennek érezheti magát a társadalmilag szervezett közösség-' ben, de még a psaládon belül is. Vannak — szerencsére túlnyomó többségben — olyanok, akik erősek hozzá, hogy válságos helyzetükben önmaguk erejéből találják meg a kiutat. A józanul, reálisan gondolkodóknak is akadnak olyan problémáik, amelyeket nem osztanak meg senkivel, mert van erejük hozzá, hogy átvészeljék pillanatnyi gyengeségüket. Az öngyilkosság világviszonylatban is növekvő száma bizonyítja legjobban, hogy nem mindenki egyforma. A telefonos lelkisegélyszolgálat igen nagy előnye, minden más prevencióval szemben, hogy névtelenül, a teljes titokban tartás biztosításával szólni lehet, krízis esetén egy másik emberhez. Egy emberhez, aki csupán egy hang, amely mögött ott bizonyosodik az önzetlenül segítséget nyújtó, szintén névtelen valaki. Oldódhat minden gátlás, minden szemérmesség, nem játszik közre sem az elfogultság, sem a presztízsveszteség ve- j szélye. Két hang találkozik, i Az egyik elmondja amit senki emberfiának nem vallott volna meg, a saját bajának megoldhatatlan végességét, a másik megpróbál segíteni a kiút megkeresésében. Alternatívákat villant j fel, s ha nem is tudnak közös nevezőre jutni, de ma- i ga a beszélgetés átsegíthet a pillanatnyi krízishelyze- j ten. Újra elmondjuk; Miskol- ■ con, január 1-től, mindennap este 6 órától reggel 6 óráig, valamint vasárnap és | ünnepnapokon egész nap j hívható ingyenesen a 88- I 884.. Vidékről is lehet hívni, de akkor természetesen j a 46-os körzetszámot kell j tárcsázni előbb, s utána 3 j városi számot. A távhívás I vidékről Miskolcra: 06 (magasabb tárcsahang), majd folyamatosan kell tárcsázni: 46-88-884. (a. i.)
