Észak-Magyarország, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-23 / 302. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1987. december 23., szerda Sybill Bemutató a Miskolci Nemzeti Színházban Szeretem Jacobi Viktor zenéjét. Ezért is öröm számomra, hogy 14 éves Csipkerózsika-álmából életre keltették Sybillt, Jacobi legtalányosabb és legizgalmasabb hősnőjét. A ragyogó szövegkönyv — mely Martos Ferenc és Bródy Miksa műve — oly magasra feszült „részlethangulatoik” ábrázolására inspirálták Jacobit, hogy néha a zene már-már önnön sarkaiból is kifordul. Jacobi nem egyszerűen zenei „farce”-ot komponált. Csaik külön műfaj-igénnyel közelíthetünk művéhez. Szöveg és zene egymáshoz képest nincs túlsúlyban, sokkal inkább nemes arányokban vannak jelen azok az egyensúlyozó tényezők, amitől munkája művészetté válik. Kevés operettszerzőrőil merem kijelenteni, hogy nála ,a zene mindig zene marad. Jacobi dallamai kellemesek a fülnek, mondhatni briliánsak, helyenként csaik a zeneértők értik, de ugyanekkor a nem zeneértők is meg vannak elégedve, anélkül, hogy tudnák, miért. Jacobi művészete annyira érett és mélyértelmű, hogy könnyedsége mellett a legmélyebb lelki rezdülések kifejezésére is alkalmas. Könnyű zene? Könnyű, ha a zene fajsúly értelmében annak nevezzük Offenbach, Strauss vagy éppen Lehár muzsikáját. A Miskolci Nemzeti Színház december 18-án mutatta be a Sybillt, Orosz György rendezésében. Orosz György munkájának legnagyobb értéke, hogy a közlésre szánt tartalmakból sem többet, sem kevesebbet nem akar kifejezni a kelleténél. A rendezés és a szcenika, azaz a díszlet és a jelmez, esztétikailag szerves egységet alkot. A rendezői koncepció a „művel adekvát rendszerben” jeleníti meg Jacobi érzékeny, finom és színgazdag világát. Teátrális értelemben a legapróbb effektusoktól a legnagyobb léptékű formálásig minden közlésértékű. Kitűnően építi föl Orosz az első és második felvonást, mindkettőben filmszerűen peregnek az események. A harmadik felvonást azonban ebben a formájában sutának érzem. Véleményem szerint itt kísért a „leülés” veszélye. Sajnos ez a felvonás nem eredményez továbbfejlődést, jóllehet a rendezés és a szcenika most is olyan „egy- anyagú” játékot hpz létre, mint az előző képek során. Hozzájárul ehhez föltehetően az is, hogy hiába várunk egy igazi színpadi akcióra, várakozásunkban magunkra maradunk. A zenei betétek indokolatlanul lerövidítettek, alig appercipiálhatók, alig hangzik föl, máris elmarad. Mintha rendező' és karmester kételkednének Jacobi zenéjének erejében! Nem arra gondolok, hogy a zenét főleg érzéki és fiziológiai célzattal fölhasználni, mert ettől csak az érverés gyorsul föl, hanem arra az egyszerű tényre, hogy a művészi élvezet még operett esetében is a forma tudatos szemléléséből fakad. Mondják, hogy a szórakozás ellentéte a szellemi koncentráltságnak. Fenntartom, hogy ez a megállapítás csak a gyönge, egyveleg jellegű operetteknél telhet igaz. összehasonlítva színházunk zenekarának, 'énekkarának és nem utolsósorban énekeseinek ezt a produkcióját a tavalyi évadban játszott Mária főhadnagyban látott teljesítményével, örömmel kell megállapítani, hogy a Sybill zeneileg alaposabban és magasabb szinten formáit előadás. Kalmár Péter irányításával a darab elérte azt a pontosságot, hogy „kiadhatta tulajdon alakját”. A premiernek karmesteri szempontból példás eredménye, hogy sehol sem nyomta háttérbe az énekes szólistákat a zenekar, az igazság kedvéért tegyük azonban hozzá, hogy halk játékban nem mindig sikerült artikulált és plasztikus interpretációra késztetni őket. Hiányoltam továbbá az össz- játék dinamikus pontosságát. Ezalatt nem az illeszkedés mechanikus pontosságát értem, hanem olyan szellemi és érzelmi koncentrációt, melyre a karmester művészi erőivel kell rávegye zenészeit. De ez csak olyan zenekartól várható el, mely jó hangszeres arányokkal bír és stabil apparátusa tökéletes és kiegyensúlyozott összjátékra képes. Ettől eltekintve a zenei anyag életre kelt Kalmár keze alatt. Sybill szerepében Nagy Ibolyát láttuk. Megítélésem szerint a hangja sokat fejlődött. A támasz talán nem minden esetben kifogástalan, de a hangindításai lágyak és szépek, éneklése a csúcspontok felé haladSybill és Petrov (Nagy Ibolya és Leblanc Győző) va is megőrzi könnyedségét. Énektechnikájának teljesítőképessége azonban még véges. Ezt néhány kritikus helyen éreztem, amikor is hangja nem engedelmeskedett a művészi szándéknak. A szerepben nagyon jól mozog, dekoratív színpadi jelenség. Petrov testőr hadnagy szerepében népszerű vendégművészt köszönthettünk Leblanc Győző személyében. Nagyon jó kiállású és tartású énekes. Tetszett „zengzetes hanghordozása”. Meggyőző' erővel játssza a testőr hadnagy „hálátlan”, fokozatosan jelentékte- lenedő figuráját. Szépen formál, hangindításai puhák, csak a pianó-hangtartomány kiaknázásában nem mutatkozott elég gazdagnak, illetve körültekintőnek. Lendülettel és temperamentummal mozog a színpadon, miközben mindazt hozzáadja a figurához, ami a hatás szempontjából szükséges. A másik szereposztásban Petrovot Vadász István énekli. Már most előrebocsátom, hogy nem fognak csalódni azok a színház- látogatók sem, akik vele tekinthetik meg a darabot. Alakítását — vokális szempontból — egyenrangúnak érzem Leblancéval. A nagyherceget Ábrahóm István játssza: kitűnően. Ragyogóan mutatja meg az ábrázolt figura egyéniségének és jellemének fontosabb oldalait. Ebben a zenés játékban is a szerelem az, amely mindenen keresztül megmutatkozik. „Feleségét”, Anna Pavlovna nagyhercegnőt Körei Katalin személyesíti meg. Mindketten könnyeden és ol- dottan mozognak a színpadon. Körei átütő erejű orgánummal és mindamellett muzikálisan és kifejezően énekel. Ábrahám kicsit keményebben és merevebben bánt ezúttal a hangjával. Középregiszterének teltsége és zengése viszont most is izgalmassá varázsolta alakítását. Várkonyi Szilvia, Varga Gyula és Dézsi Szabó Gábor éneíkes-színészi játéka a felújítás kiemelkedő értékei. Ők mindhárman belefeledkeztek a játékba, szerepeikkel mindent el tudtak mondani, a sablonos figurákból életteljes alakokat formáltak. A legerősebb, legnagyobb és legviharosabb emberi érzelmet, a szerelmet, annak minden csintalanságát és tragikomikumát ők tudták igazi színi megformálása révén ábrázolni. Varga Gyula Kormányzója telitalálatnak bizonyult. Ez a teljesítménye is kimagasló. Várkonyi Szilvia tehetség, színpadra született, stílusa van. Kifejezetten jól énekel és táncol, csakúgy, mint Dézsi Szabó Gábor, aki feltűnően harmonikus mozgású, énekes-táncos komikus. Poire szerepében a komikum és a magasrendű jellemszínészet egyesülten szép ajándékát kaptam tőle. Wegenast Róbert díszletei látványosak és derűs hatásúak. Fekete Mária jelmezeivel karakterekhez kapcsolódik. Ruhái ízlésesek és elegánsaik. Somoss Zsuzsa koreográfiájához a zenei mozgásból vezeti le, illetve meríti instrukcióit, szabadon engedte érvényesülni táncosainak temperamentumát. Az. énekkarnak elsősorban szövegmondásban és hagképzésben kell fejlődnie. Sürgős feladat a helyes énektechnika kiépítése a magas regiszterekben, elsősorban a női szólamoknál. Jacobi Sybilljénék önmagán túlmutató jelentősége van, főleg ez igazolja, hogy újra és újra színpadra kerüljön. Közvetlen érzelmi hatásával kevés színpadi mű vetekedhet. A Miskolci Nemzeti Színház — a csekély hibaszázaléknak köszönhetően — ezúttal egy jelentős és kedves emlékű Sybill- bemutatóval ajándékozta meg közönségét. Gergely Péter A Locomotiv Tourist jövő évi ajánlatai Hétfőn a MUOSZ székházában Menyhárt Ádám, a Locomotiv Tourist igazgatója adott tájékoztatót az utazási iroda jövő évi hazai és külföldi ajánlatairól. Elmondta, hogy a Locomotiv Tourist legjelentősebb idegenforgalmi piaca Ausztria. A jövő évben életbe lépő útlevél-rendelkezések eredményeként várhatóan növekszik majd a rövidebb útra szóló egylni utazások aránya. Erre felkészült a Locomotiv Tourist, és a korábbiaknál jóval több programot — üdüléseket, sítúrákat — szervez a szomszédos Ausztriába. Emellett egyebek között Jugoszláviában, Görögországban, Törökországban, a Kanári-szigeteken és a Maldiv-szigeteken kínál üdülési lehetőséget. Jövőre is meghirdetik a korábban sikeresnek bizonyult görögországi és vietnami körutazásokat. A Locomotiv Tourist budapesti, keszthelyi és soproni irodáiban az NSZK-beli vasútokra szóló bérletet lehet vásárolni, az Egyesült Államokba utazók ottani buszbérletet válthatnak. Lehetőség van arra is, hogy bármelyik osztrák utazási iroda programjára helyet foglalhassanak az érdeklődők. Az utóbbi években számos híres ember és államférfi politikai életrajza jelent meg a Szovjetunióban. Caesar, Napóleon, Churchill, De Gaulle és mások élete, munkássága került többek között a szovjet olvasók elé. Viszont mind a mai napig nincs egyetlen komoly életrajzi írás Sztálinról, pedig ennek szükségessége vitathatatlan. Széles körű intellektuális érzelmi és társadalmi érdeklődés alapvető oka az, hogy az emberek szeretnének végre tisztán látni, szeretnék a valóságot megismerni az orosz és szovjet történelem kétségtelenül legellentmondásosabb személyiségéről misztifikáció és elhallgatások nélkül. Ezt az igényt próbálja kielégíteni Dimitrij Volkogo- nov professzor, a filozófiai tudományok doktora, aki Dicsőség és tragédia címmel készül megjelentetni Sztálin politikai portréját, — várhatóan a jövő esztendőben. VoLkogonov többek között abban látja a fokozott érdeklődés okát, hogy Sztálin alig négy évtizede halt meg, tehát sokan élnek még azok közül, akik azokban a nehéz időkben elveszítették hozzátartozójukat, akik nem tudják elfelejteni a sok igazságtalanságot, a jogtiprást. A másik ok: a mai szovjet társadalmi gondolkodás forradalmi megújulása kategorikusan elveti a dogmatiz- must és bürokráciát, amelynek gyökerei Sztálin autokratikus vezetői stílusának korába nyúlnak vissza. Az sem elhanyagolható szempont, (több egyéb mellett), hogy Sztálin több mint harminc évet töltött a hatalmi piramis csúcsán. Nem az emberek között, velük együtt, miint Lenin, hanem fölöttük állva. Talán az is érdekes, hogy a szovjet emberek, a kortársak, a korabeli megszámlálhatatlan dicsérő, méltató újságcikk, portré ellenére gyakorlatilag semmit sem tudtak Sztálinról. A háború után közvetlenül megjelent ugyan egy rövid életrajz róla, amit maga Sztálin lektorált. E portré valós értéke azonban jelentéktelen. Volkogonov új könyvében a realitás talaján igyekszik maradni. Keresi az okokat: mi a magyarázata, logikája Sztálin gondolkodási módjának, cselekedeteinek. Mi az Oka személyisége torzulásának, egyáltalán milyen ember volt Sztálin? Milyen kapcsolatban állt például Leninnel, Buharinnal, Trockijjal? A hatalomért folytatott harc, s annak megszerzése milyen tulajdonságokat hozott felszínre, s erősített fel benne? Milyen emberi gyengéi voltak? A hatalom csúcsára jutva hogyan magányosodott el, hiszen a korlátlan hatalom birtoklása törvényszerűen elszakítja az emberekhez kötődő szálakat, s kizárja az önkontroll elméleti lehetőségét is. A forradalom idején, amikor a vezetők az üzemekben, utcai gyűlésekre jártak, a néppel közvetlenül érintkezve folytattak agitációs munkát, Sztálin mindig kényelmetlenül érezte magát. Nem tudott szabadon beszélni a tömeg előtt, zavarban volt, monoton hangon, erős akcentussal adta elő mondandóját. Néhány ritka kivételtől eltekintve nem is tartott közvetlen kapcsolatot a tömegekkel. Nem járt az üzemekben, gyárakban, kolhozokban, sőt a fronton sem. Hangját a hatalom csúcsán ritkán hallatta közvetlenül. Direktívákkal, parancsokkal, cikkekkel igyekezett a közvetlen kapcsolatok hiányát pótolni, így kovácsolva erényt a gyengeségéből. Érdekes adalék a készülő portréhoz: Sztálin sose felejtette el Lenin két megjegyzését vele kapcsolatban. Az 1922. decemberi kongresszusra készített feljegyzéseiben Vlagyimir Iljics őt és Trockijt kiváló vezetőnek értékelte. Erre büszke volt. Nem tudott viszont megbékülni azzal, amikor Lenin Buhariint a párt „kedvencének” nevezte... Nem késett a válasszal. Egyik beszédében ezt írta: „Szeretjük Buharint, de az igazságot, a pártot, a Kominternt még jobban szeretjük.” Ebben a mondatban alighanem Sztálin lényege összegződik, — mondja Volkogonov. Ragaszkodó, hű az eszméhez, de ugyanakkor ravasz és körmönfont is egyben. Arra a lenini megállapításra, hogy Sztálin túlságosan durva, a főtitkár (1922-ben Sztálin a párt főtitkára) egy beszéde részeként felelt, hangsúlyozva, hogy ő „csak az ellenséggel szemben durva”. Már 1922-ben meg volt benne a hatalom utáni vágy. A párt XI. kongresszusa után a KB plénumán 1922. április 3-án hozták létre a főtitkári funkciót. Akkor ez a poszt nem számított a legfontosabbnak, úgymond kulcspozíciónak, hiszen akkor Lenint választatták volna meg. A főtitkár akkor a titkárság folyó ügyeit irányította. Sztálin az apparátusi munkához jól értett, Lenin pedig ekkor már beteg volt. 1923. januárjában viszont a kongresszushoz írt híres levelében Vlagyimir Iljics már jelzi, hogy meggondolandó Sztálin leváltása a főtitkári pozícióból. Néhány hónap alatt felismerte, hogy a hatalom Sztálint olyan módon változtatja meg, ami a jövő szempontjából még veszélyes lehet. Pedig Sztálin ekkor csak egy volt a sok tehetséges vezető mellett. Lenin 1924- ben meghalt, és sok olyan elképzelése, terve maradt megvalósítatlan, ami más irányba terelhetett volna történelmi folyamatokat, emberi sorsokat. Utolsó leveleiben nemegyszer felvetette a pártélet demokratizálásának szükségességét, az apparátusi munka javításának fontosságát, a KB létszámának munkásokkal és parasztokkal való kibővítését, s a pártmunka állandó megújulási készségének nélkülözhetetlenségét. ... A demokratizmus elméleti alapjainak téziseit kidolgozta Lenin, de ezek megvalósulására már nem kerülhetett sor. Hiszen, ha Sztálin például a szabályzat szerint meghatározott ideig látta volna el a főtitkári funkciót, nem alakíthatta volna ki azt a személyi kultuszt, ami az ismert eseményekhez vezetett. Mellesleg Lenin halála után a párt vezetésére nagyobb esélye volt Buha- rinnak és Trockijnaik, — de a húszas évek vezetői között még Zinovjev és Kamenyev is ismertebb volt mint Sztálin. Ám az is igaz, hogy csaknem a harmincas évek kezdetéig Sztálin volt a legkövetkezetesebb és leghatározottabb védelmezője a világ első szocialista állama megerősítésének, megszilárdításának a párt iránymutatása alapján. Nem volt meg benne Lenin zseniális szellemi képessége, Plehanov elméleti felkészültsége, egyénisége, Lunacsarszkij intelligenciája, — írja Volkogo- riov. Nem volt elragadó egyéniség, teoretikus, szónok. Az új társadalmi rendszerért folytatott harc idején viszont rendkívül fontos volt a céltudatosság és a célokért vasakarattal küzdő keménység. Lenin után ezen a téren senki nem vehette fel SztálinnáT a versenyt. A harmincas évek derekától viszont úgy nézett a társadalomra, mint ’egy emberi akváriumra, — írja Volkogonov. Ekkor már a kártevés, a besúgás, a vak engedelmesség jelentette a vezér iránti hűséget. Mert hogyan lehetséges például az, hogy a párt XIV. kongresszusán a Politikai Bizottságba jelölték közül hatan ellenségekké válnak egyszerre? Sztálin pedig, mint tudjuk megsemmisítette az ellenségeit. „Kártékony erők tragikus diadala volt ez” — állapítja meg Volkogonov, a törvénytelenségek bach- chanáliája”. S ami a legszomorúbb, idő múltán ő maga is úgy hitte, hogy az erőszak a hatalom tényleges attribútuma. Sztálin erőszakosan és kegyetlenül leszámolt vélt vagy valós ellenfeleivel. Mindenkit ellenségnek tékintett, aki nem volt vele mindenben egy véleményen. * „Keveseknek adatik meg, hogy halhatatlanná váljanak — mondja Volkogonov. — Sztálin kétségkívül az lett. De az ő halhatatlansága — nyugtalanító.” Sokáig nem ülnek még el a személyét, cselekedeteit értékelő, bíráló viták, amelyeket olyan apithetonok kísérnek, mint gyűlölet, keserűség és értetlenség. Így vagy úgy, Sztálin sorsa' is bizonyítja, hogy az eszmék hatalma erősebb egyes emberek hatalmánál, s a történelem ítélőszéke előtt előbb vagy utóbb, de mindenre fény derül. Dr. Lénárt Attila Az Ede-törzs kávéültetvényei A Központi Fennsík több szempontból nevezetes vietnami tájegység. Több mint húsz etnikai csoport él ezen a vidéken, ugyanakkor ez a körzet az Indokínai-félsziget egyik legtermékenyebb vidéke. Itt található a mintegy 200 ezres Ede-törzs hazája, amely kávéültetvényeiről is híres. Itt működik a Vietnami— NDK Kávétársaság, amely négy virágzó kávéültetvényt tart fenn. Az ötezer hektáros gazdaságban ma 12 ezer mezőgazdasági munkás keresi kenyerét. A tervek szerint 1990-re megkétszerezik a kávétermő területet a termékeny talajon, amely kiválóan alkalmas más növények — például kakaó, bors — termesztésére is. Eírre a határidőre már üzembe lép a Srepok-folyón NDK segítséggel épülő, 12 ezer kilo- wattos vízerőmű is, melynek tározójából kapja majd a vizet az új kávétermő terület. A század elején francia Indokínában mindössze 1000 hektáron foglalkoztak kávétermesztéssel. A gyarmatosítók háromfajta kávét honosítottak meg: az arab fajtát, mely novembertől februárig, a robusztát, ez márciustól májusig és a charit, amely júniustól augusztusig takarítható be. Az arab fajta a legízletesebb, de ez a legérzékenyebb a betegségekre is. A kávétársaság ma csak a robusztát termeszti, s megfelelő öntözéssel túl is szárnyalhatják az egy tonnán felüli éves átlagtermést. Vietnam a jövőben közös vállalatokat hoz létre a Szovjetunióval, Bulgáriával, Csehszlovákiával, s az ezredfordulóra 40 ezer hektárra gyarapítja kávéültetvényeit.
